Az indiai szubkontinens történelme a 20. század közepén gyökeres változásokon ment keresztül, amikor a Brit Birodalom gyarmata két különálló államra, Indiára és Pakisztánra oszlott. Ez a felosztás, bár a vallási viszonyok figyelembevételével történt, rendkívül komplex és hosszan elhúzódó konfliktusok sorozatát indította el, amelyek közül a kasmíri vita és a kelet-pakisztáni függetlenségi háború a legjelentősebbek. Ezek az események nemcsak a régió politikai térképét rajzolták át, hanem mélyrehatóan befolyásolták a két újonnan alakult állam, India és Pakisztán viszonyát is.
Kasmír: Egy Konfliktusokkal Terhelt Kereszteződés
Az utóbbi hónapok híradásai között egyre többször szerepel Kasmír neve, illetve a kasmíri konfliktus fogalma. Kasmír régió neve egy rendkívül összetett jelentést takar. Földrajzilag az indiai szubkontinens északnyugati területét értjük alatta, amely a hindu, a kínai, az orosz és az iszlám kultúra metszéspontjában található. Manapság a földrajzi és közigazgatási fogalmak mögött több tartomány áll. Indiában Dzsammu és Kasmír állam három körzetre osztható: Dzsammu, Kasmír és Ladakh. Kasmír története rendkívüli érdekességet mutat. A számos birodalom és dinasztia után nagy változást a 11-12. századi iszlám hódítás hozott. A Delhi Szultanátus és a Mogul Birodalom hatalma alatt jelentős síita és szunnita közösségek alakultak ki a területen.
A fejedelemség 1947 előtt mintegy 86 000 négyzetmérföld nagyságú volt, ahol körülbelül 13 millió lakos élt, akiknek 77 százaléka muzulmán volt. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Brit Birodalom két különálló államra osztja egykori gyarmatát, az uralkodó Hari Singh kényes helyzetbe került. Az úgynevezett Felosztási Törvény (1947. augusztus 15.) rendelkezett a felosztás mechanizmusáról, illetve arról, melyik terület melyik új állam fennhatósága alá kerül. A határok meghúzásakor bizonyos mértékig az etnikai és vallási összetételt is figyelembe vették, amelyek alapján a két új állam közül az egyikben hindu, a másikban muzulmán többség alakult ki. Ez a rendelkezés okozta a 20. század talán legnagyobb mértékű népességmozgását, mivel a lakosság igyekezett azon államban letelepedni, amelyik a vallásának megfelelt.
Miért Kasmír a világ legveszélyesebb határvitája?
Kasmír problémájának kiváltójaként azonban az augusztusi törvény egyfajta hiányosságát lehet megnevezni. A brit rendelkezések ugyanis kizárólag Brit-Indiára vonatkoztak, a fejedelmi államokra nem. Ezek a területek 1947. augusztus 15-én minden tekintetben teljesen függetlenné váltak, megszűnt felettük a brit befolyás. Ezt a törvény hatályba lépte előtt a brit kormánymisszió ismertette a fejedelmekkel. Ebből kifolyólag minden úgynevezett hercegi állam dönthetett, melyik országhoz akar csatlakozni. Lord Mountbatten, a regnáló alkirály minden fejedelemnek javasolta, hogy vegyék figyelembe a földrajzi és közösségi adottságokat, érdekeket. Mindeközben az indiai politikusok kijelentették, a fejedelmi államokat függetlenként nem ismerik el, azok mindenképpen csatlakozzanak valamelyik új államalakulathoz. Ennek feltétele a Csatlakozási Okmány volt, amelyben a hercegi állam uralkodója átruházta a választott országra a külügy, a védelem és a közlekedés irányítását. Ennek hiányában a törvény szerint a még független fejedelemséget India mint a Brit Korona jogutódja köteles megvédeni. India közel 600 fejedelemségéből 1947. augusztus 15-ig mindössze három állam nem választott: Kasmír és Dzsammu, Junagadh, illetve Hajdarábád.
Kasmírban a függetlenségi folyamat hatására soha nem látott feszültség alakult ki a lakosság körében. Míg a második világháború előtt teljesen idegen volt Jinnah két független államról szóló elmélete, addig a háború után egyre inkább terjedtek ezek a gondolatok. A helyzetet súlyosbította, hogy míg a lakosság 77 százaléka muzulmán, az uralkodó és a politikai elit hindu vallású volt. Ebből és a földrajzi fekvéséből következően Kasmír bármelyik államalakulathoz csatlakozhatott volna. Hari Singh azonban húzta az időt, és egy olyan független országról álmodott, amely mindkét új állammal baráti viszonyt ápolna. Ennek jegyében augusztus 12-én azonos szövegezésű táviratot küldött Indiának és Pakisztánnak, amelyben átmeneti megállapodások megkötését kezdeményezte. Pakisztán elfogadta a lehetőséget, India azonban további tárgyalásokat kért. Bár Pakisztán tagadta a vádakat, célja - a Kasmírral való egyesülés - elérése érdekében gazdasági blokádot vezetett be a régióval szemben, megbénította a terület közlekedését, korlátozta az emberek szabad mozgását.
A Háborúk Korszaka Kasmírban
- október végén több ezer pathan harcos lépte át a határt Kasmír elfoglalása miatt, amely akciót Pakisztán spontán reakciónak nevezett Hari Singh korábbi tettei miatt. India szerint viszont a támadást a szomszédos ország szervezte meg, fegyverrel és tisztjei szakértelmével segítve a terület elleni hadjáratot. A fejedelem ekkor Indiához fordult segítségért, ám az állam Védelmi Bizottsága arra a véleményre jutott, hogy a segítséghez teljes jogi alapot csak Kasmír csatlakozása adhat (a fent említett jogutódlási kötelezettségek ellenére). Ezzel egy időben létrejött az indiai alkotmány 370. cikkelye, amely különleges státuszt biztosított a terület számára. Az új Dzsammu és Kasmír államra nem alkalmaztak minden rendelkezést, amely a többi volt fejedelmi államra vonatkozott. Ez a különleges bánásmódot biztosító cikkely határozta meg a következő évtizedekben Kasmír jogállását.
A kialakult helyzet megoldására az ENSZ is lépéseket tett. 1948 januárjában a Biztonsági Tanács rendelete szerint felállítottak egy bizottságot (UNCIP), amelynek feladata a két ország viszonyának rendezése volt. Megállapodás csak 1949-ben jött létre, amely kijelölt egy demarkációs vonalat India és Pakisztán között. A rendet Kína közbelépése változtatta meg valamelyest. 1962-ben Kína háborút kezdett Indiával, amelynek következtében Akszái Csin kínai uralom alá került, jobb kommunikációt biztosítva Hszincsiang és Nyugat-Tibet között.
Pakisztánnal 1965-ig viszonylagos békét sikerült kialakítani, bár a határvillongások folyamatosak voltak. 1965 tavaszán azonban komoly összecsapás zajlott a Kács-sivatagban, amely némi pakisztáni területi növekedést jelentett. A konfliktus lezárásához Harold Wilson brit kormányfőnek kellett közbenjárnia, akinek sikerült elérnie, hogy a két fél fegyverszüneti megállapodást kössön. Ez azonban nagyobb önbizalmat adott a pakisztáni vezetésnek, akik már ugyanez év nyarán megtámadták Indiát a milicisták segítségével. Az indiai kormány, valamint a hadsereg azonban fordított a helyzeten, és a határvonalat átlépve elfoglalt néhány stratégiai erősséget a szomszédos országban. Erre Pakisztán az úgynevezett Nagy Csapás hadművelettel válaszolt. Ettől a pillanattól számítjuk a második indiai-pakisztáni háború kitörését. Az ENSZ és Kína közbelépése azonban fegyverszüneti megállapodáshoz vezetett a két állam között, amely 1965. szeptember 23-án lépett életbe. A helyzetet végül Alekszej Koszigin, szovjet politikus tervei rendezték. Koszigin Taskentbe egy konferenciára hívta meg a két ország vezetőit, ahol megállapodtak, hogy visszaállítják az 1965. augusztus 5-i állapotokat. A béke egészen 1971-ig tartott.
Kelet-Pakisztán Születése: Az 1971-es Háború Előzményei
1947-ben két ország jött létre három területen. A szubkontinens közepén India, a félsziget nyugati és keleti szélein pedig Pakisztán, amelynek területei egymástól mintegy 1500 kilométerre voltak. Pakisztán ugyanis 1947-ben két egymástól 1500 km (!) távolságra fekvő területen alakult meg. E két terület két tartományt alkotott, Nyugat-Pakisztánt (ma Pakisztán) és Kelet-Pakisztánt (a mai Banglades). Míg Nyugat-Pakisztánban számtalan népcsoport élt (pandzsábi, pastu, beludzs, stb.), addig a népesebb Kelet-Pakisztán lakosságának 98%-a bengáli volt. Ennek ellenére az új államon belül a politikai, katonai és gazdasági vezetés hamarosan a nyugat-pakisztániak kezébe került, s ők Kelet-Pakisztánt, mint belső gyarmatot kezelték. A bengáliakat az élet minden területén hátrányos megkülönböztetés érte.
A lakosság megmozdulásai ezért már 1948-ban megkezdődtek. Majd megalakult az Awami Muzulmán Liga nevű párt, amely később a kelet-pakisztániak politikai mozgalmának a vezetője lett. 1954-ben a különböző pártok egységfrontot alakítottak és 21 pontos programot alakítottak ki. E program legfontosabb pontja az volt, hogy Kelet-Pakisztánnak teljes autonómiát követeltek. Még ugyanebben az évben az Awami Muzulmán Liga törölte nevéből a muzulmán szót, ezzel is kifejezve, hogy valamennyi kelet-pakisztáni érdekeit kívánja képviselni. Az elkövetkező évek változatos politikai küzdelmeket hoztak. Ám ezek során a pakisztáni vezetés következetesen szembe helyezkedett az autonómia törekvésekkel, és a bengáli nép hátrányos helyzetén sem enyhítettek semmit. Így nem meglepő, hogy az 1970. decemberi parlamenti választásokon Mudzsibur Rahman sejk vezetésével az Awami Liga megszerezte az abszolút többséget a parlamentben és a kelet-pakisztáni törvényhozásban egyaránt.
A nyugat-pakisztáni uralkodó körök azonban nem ismerték el a választások eredményét, s ennek következtében belpolitikai válság alakult ki. Mudzsibur Rahman vezetésével polgári engedetlenségi mozgalom bontakozott ki, mire válaszul a pakisztáni vezetés kihirdette a kivételes állapotot, és nyugat-pakisztáni csapatokat vetett be a mozgalom letörésére. Miután pedig Jahja Khán pakisztáni elnök megszakította a tárgyalásokat az Awami Ligával, megkezdődött a fegyveres harc (1971. március 25.). Március 26-án Mudzsibur Rahman sejk Banglades néven független köztársasággá nyilvánította Kelet-Pakisztánt. De ezután a hatóságok letartóztatták, és Nyugat-Pakisztánba szállították. Még ugyanezen a napon a pakisztániak elkezdték légi úton megerősíteni a Kelet-Pakisztánban állomásozó csapataikat. A pakisztáni hadseregnek, és a helyben toborzott szabadcsapatoknak (Razakarok) május 10-ére sikerült megtörnie a bengáli nép ellenállását. A megtorlások elől bengáliak milliói menekültek Indiába (összlétyszámuk elérte a 8-10 milliót).
A Mukti Bahini és Indiai Beavatkozás
1971 áprilisának derekán Mudzsibnagarban megalakult a bangladesi ideiglenes kormány, s ez Oszmani őrnagyot bízta meg a volt kelet-pakisztáni egységek katonáinak összegyűjtésével. A pakisztáni hadsereg bengáli ezredét ugyanis a nyugat-pakisztániak március 25-e előtt nagyrészt lefegyverezték, vagy szétszórták, kisebb részét pedig megsemmisítették. Ezeknek az első összecsapásokat túlélt és összegyűjtött katonáknak a segítségével kezdték el szervezni a Mukti Bahini-t, a bengáli gerilla hadsereget. A Mukti Bahini főparancsnoka Oszmani őrnagy lett.
Még szintén áprilisban az indiai kormány elhatározta, hogy támogatja a bengáli szabadságharcosokat, s ennek érdekében a kelet-pakisztáni határ mentén kiképző táborokat állítanak fel. E táborok száma december elejére elérte az 50-et. Az első 700 kiképzett bengáli fiatalt 1971 májusának utolsó napjaiban vetették be. A Mukti Bahini decemberre jelentősen megerősödött, s a pakisztáni egységeket sikerült visszaszorítaniuk a városokba és a fő közlekedési útvonalak mellé. Természetesen a Mukti Bahininak nyújtott indiai segítséget a pakisztáni vezetés provokációnak tekintette. A helyzet fokozatosan romlott, s Kelet-Pakisztán határán november végére már folyamatos harcok folytak. Ezek során, november 20-án a pakisztáni tüzérség Bovra város közeléből tűz alá vette a gerillák indiai területen feltételezett állásait. November 21-én a pakisztáni ütegek elhallgattatására indiai páncélos egységek lépték át Kelet-Pakisztán határát, majd feladatuk teljesítése után visszatértek megindulási területükre. November 23-án Jahja Khán kihirdette a rendkívüli állapotot, ugyanakkor a pakisztáni tüzérség, ezúttal Hilli városának területéről intézett támadásokat az indiai területek ellen. November 26-án Hilli térségében az indiai csapatok ismét átlépték a határt, és november 27-re 6-8 km mély területet szálltak meg. December 2-án 5 pakisztáni vadászbombázó támadást intézett az Agartala indiai város mellett fekvő repülőtér ellen.
Az 1971-es Indiai-Pakisztáni Háború: Erőviszonyok és Stratégiai Tervek
Az 1971-es indiai-pakisztáni háború kirobbanásakor a két fél jelentős katonai erőkkel rendelkezett, amelyek elosztása és stratégiai céljai alapvetően különböztek. A pakisztáni vezetés számára a háború elkerülhetetlennek tűnt. Ezért úgy döntöttek, hogy annak kezdetét ők határozzák meg, mert így lehetőségük lesz egy váratlan légicsapás végrehajtására, és a szárazföldön folyó hadműveletek esetében is magukhoz ragadhatják a kezdeményezés. Ez utóbbi pedig a kelet-pakisztáni erők megsegítése szempontjából egyáltalán nem volt mellékes. A pakisztáni hadsereg főerői nyugaton helyezkedtek el, ezért a pakisztáni haditerv a keleten állomásozó csapatoknak csupán védelmi feladatokat adott. A döntő támadást a nyugaton felvonuló főerőknek kellett végrehajtania. A nyugati fő csapás célja az lett volna, hogy minél nagyobb indiai területet foglaljanak el, s tehermentesítsék a bengáliában harcoló erőiket. A pakisztáni vezérkar azonban nem határozta meg előre, hogy a főcsapást, csapásokat hol hajtsák végre, csupán a fő offenzívát megelőző kisegítő támadásokról döntöttek.
Az indiai vezérkar célja elsősorban az volt, hogy nyugaton feltartóztassák a pakisztáni támadásokat, s közben keleten egy gyorsan végrehajtott hadművelettel elfoglalják Chittagong és Khulna területét, és itt beiktassák a bangladesi kormányt. Az ENSZ várható beavatkozása miatt a hadműveletek során mindkét fél számára az idő volt a legfontosabb tényező. Pakisztán szerette volna elhúzni a konfliktust az ENSZ beavatkozásáig, mert ez esetben bármiféle változást megakadályozhatott volna Kelet-Pakisztánnal kapcsolatban. India pedig éppen ellenkezőleg, még az ENSZ közbelépése előtt döntést akart elérni, mivel a bangladesi kormány nemzetközi elismerését csak abban az esetben remélhette, ha jelentős kelet-pakisztáni területek felett sikerül megszerezni az ellenőrzést.
Indiai Katonai Erő
1971-ben az indiai hadsereg összlétszáma 980 000 fő volt. A szárazföldi haderő 14 gyalogos-, 10 hegyi- és 1 páncélos hadosztállyal, 8 gyalogos és 4 önálló páncélos dandárral rendelkezett. Fegyverzetében kb. 1650 harckocsi (200 Centurion, 250 M-4 Sherman, 450 T-54/55, 300 Vijayanta, 150 PT-76, 100 AMX-13) és 2900 löveg volt. A légierő kb. 80-100 000 fővel és 625 repülőgéppel rendelkezett. A 32 harcirepülő századból 8 század Gnat, 2 század Mystere, 6 század Hunter, 2 század Marut, 8 század MiG-21 és 6 század Szu-7 típusú repülőgépekkel repült. A három bombázó és a foto-felderítő század Canberra repülőgépekkel volt felszerelve. A haditengerészethez kb. 30 000 fő, 1 repülőgép hordozó (Vikrant), 2 cirkáló, 6 romboló, 5 légvédelmi rakétás fregatt és számos kisebb hajó tartozott.
Pakisztáni Katonai Erő
A pakisztáni hadsereg 392 000 emberből állt. A szárazföldi erők 2 páncéloshadosztállyal, 13 gyalogos hadosztállyal, 1 önálló gyalogos dandárral és 2 önálló páncélos dandárral rendelkeztek. A hadseregnek 1050-1170 harckocsija (300 db M-47/48, 350 db T-54/55/59, kb. 150 db M-24, a többi pedig zömmel M-4 Sherman) és 1100 lövege volt. A légierő kb. 17 000 embert és 285 repülőgépet számlált. A harcirepülőgép állományt 2 század B-57B bombázó, 1 század Mirage III, 1 század F-104G Starfighter, 3 század F-6 (MIG-19) és 6 század F-86 F Sabre vadász, vadászbombázó alkotta.
A pakisztáni hadsereg az erőviszonyok tekintetében keleten döntő hátrányban volt. A Bengáliában állomásozó 14. gyalogos hadosztály megerősítésére 1971 áprilisától Nyugat-Pakisztánból még két gyalogoshadosztályt (9. és 16.) szállítottak át légi úton. De ezek nehézfegyverzetüket kénytelenek voltak hátrahagyni. A kelet-pakisztáni hadvezetés, hogy az indiai parancsnokokat csapatai valós erejéről félrevezesse, névleg még két gyalogoshadosztályt állított fel (36. és 39.). A gyalogoshadosztályok harcát támogatta egy páncélos ezred (a 29. huszár ezred M-24-es harckocsikkal) Bogra területén, és egy-egy önálló harckocsi század (M-24) nyugaton, illetve Dacca térségében. A légtér védelméért a 14. Kelet-Pakisztán védelmét így mindösszesen kb. 4 hadosztálynyi erő látta el, mintegy 100 000 fővel.
Az indiai hadvezetés kb. 9-10 hadosztálynyi erőt vonultatott fel Kelet-Pakisztán határán 3 hadtest és 1 hadműveletiterület-parancsnokság alárendeltségében. A II. hadtest (9. gyalogos-, 4. hegyihadosztály, és egy PT-76-okkal felszerelt páncélos ezred) délnyugaton foglalta el állásait a Bengáli-öböltől Raishahi magasságáig. A II. hadtesttől északra a XXXIII. hadtest (20. gyalogos hadosztály, 71. gyalogos dandár és egy páncélos ezred T-55 harckocsikkal) készült fel a támadásra. Jakpaiguritól Hojai-ig a 101. hadműveletiterület-parancsnokság (6. hegyihadosztály, 95. és 167. gyalogos dandár) erői sorakoztak fel. A keleti határon pedig a IV. hadtest (8., 57. és 23. hegyihadosztály, és három önálló páncélos század) vonult fel. A légitámogatásról 11 harcirepülőszázad gondoskodott (4 század Hunter, 3 század Gnat, 3 század MiG-21, 1 század Szu-7). A Bengáli-öbölben pedig az indiai haditengerészet Vikrant repülőgép-hordozója állomásozott 8 romboló és fregatt, 2 tengeralattjáró, és 3 partraszállító hajó kíséretében. Az indiai hadsereg segítségére volt még a Mukti Bahini kb. 100 000 fős ereje is.
Miért Kasmír a világ legveszélyesebb határvitája?
A Nyugati Front Eseményei
A nyugati fronton a két félnek közel ugyanannyi páncélosa és tüzérségi eszköze volt, viszont India több gyalogos alakulattal rendelkezett, továbbá az indiai légierő kb. 20 harcirepülő századával szemben - további négy század az ország belsejében állomásozott tartalékként - a pakisztáni légierő csak 12 harcirepülő századot tudott bevetni. A pakisztáni haditervnek megfelelően december 3-án reggel 5:45-perckor a pakisztáni légierő vadászbombázói a nyugati határ mentén légicsapást hajtottak végre öt indiai repülőtér ellen (Srinagar, Avantipur, Pathankot, Amritsar, és Faridkot), majd a nap folyamán a B-57-es bombázók újabb repülőtereket támadtak. A pakisztáni várakozásokkal ellentétben azonban az indiai légierő nem szenvedett komoly veszteségeket, sőt néhány órán belül ellencsapásokkal válaszolt (ezek zömmel szintén sikertelenek voltak).
A légitámadást követően a nyugati határ négy pontján lendült rohamra a pakisztáni hadsereg. A legészakibb pakisztáni támadásra Poonch (Kasmír) térségében került sor, de eredményt itt nem tudtak elérni. A háború legsikeresebb pakisztáni támadása Chamb (Kasmír déli része) irányában bontakozott ki. Itt a 23. pakisztáni gyalogos hadosztály, 2 gyalogos-, 1 páncélos dandár, és a hadtest tüzérség támogatásával rohamozta a XV. indiai hadtest 10. gyalogos hadosztályának vonalait. Heves harcok után a pakisztániak december 7-én reggel elfoglalták Chamb városát, de a december 10-én meginduló indiai ellentámadás visszavetette őket. Pandzsábban, Fazilka és Hussainiwala városok térségében a pakisztáni támadás gyakorlatilag még a kibontakozása előtt meghiúsult, mivel egységeik képtelenek voltak megtalálni az indiai állások gyenge pontjait. Radzsasztánban a 18. gyalogos hadosztály indított támadást Islamgarh térségéből Dzsaiszalmer felé, de az előrenyomulás Longewalnál egy előretolt indiai század ellenállásán szintén elakadt. Majd december 7-én az indiai légierő közbelépése miatt vissza is vonultak.
Az indiai vezérkar a háború kezdetén a nyugati fronton igen óvatosan viselkedett. Amikor azonban felismerték a pakisztáni vezetés bizonytalanságát, erőteljes támadásba kezdtek a Shakargarhi kiszögelés ellen. Itt az I. indiai hadtest 36., 54. gyalogos-, 39. hegyi hadosztálya, és 2 önálló páncélos dandára indult rohamra. Velük szemben két pakisztáni gyalogos hadosztály és 4 páncélos dandár helyezkedett el. A térségben a háború végéig heves harcok dúltak. December 15-ére már az indiai csapatok ellenőrizték a Shakargarh-Zafarwal közti utat, majd visszaverték a 8. pakisztáni páncéloshadosztály ellentámadását. Jelentős sikert ért el Radzsasztánban a Barmer térségéből kiinduló 11. indiai gyalogos hadosztály is, amely mintegy 50 km mélységben hatolt be Pakisztán területére, s a háborút Naya Chor városának körzetében fejezte be. A pakisztáni vezérkar kezdeti bizonytalanságát saját támadásainak kudarca, és az indiai sikerek tovább növelték.
A Keleti Front: Banglades Függetlenségének Kivívása
Az indiai Keleti-Parancsnokság módosította az eredeti hadműveleti terveket, s a főváros elfoglalását tette meg a hadjárat elsődleges céljának, remélve, hogy Dacca bevétele döntő hatással lesz a háború kimenetelére. A kelet-pakisztáni hadsereg főparancsnoka, A. K. Niazi tábornok csupán az indiai hadsereg támadási ütemének a lassítását tűzte ki célul. Ennek érdekében a pakisztáni csapatok megerősítették, erődítették a fontosabb városokat és a Dacca (Kelet-Pakisztán fővárosa, ma: Dhaka) felé vezető főútvonalakat.
December 4-én az indiai légierő keleten is végrehajtotta ellentámadásait. A Tezgaon és Kurmitola repülőterek elleni folyamatos légicsapások földhöz szegezték a pakisztáni 14. vadászbombázó századot, s az indiai légierő kivívta a teljes légiuralmat. Közben megindult az indiai szárazföldi erők támadása is, s már december 5-én elfoglalták Aghaura és Lasham városokat (utóbbi 18 km-re fekszik a határtól, s bevételével elvágták a Dacca és Chittagong közötti út- és vasútvonalat). December 7-én az indiai hadsereg nyugaton elfoglalta Jessore-t, és a Jessore-tól északra fekvő Jhenid közlekedési csomópontot (Jessore a Daccába vezető úton fekszik és fontos közlekedési és légi csomópont). A Jessore-tól délkeletre található Khulna viszont, amelyet a 107. pakisztáni dandár védett, a háború végéig kitartott, s védői csak december 17-én adták meg magukat.
Az indiaiak keleten bevették még Sylhetet, és előrenyomultak Tripura térségében, Lashamtól 25 km-re nyugatra is, továbbá bekerítették a Daccától 32 km-re délkeletre található Comilla városát. Comilla védői már másnap megadták magukat, a kelet-indiai parancsnokság vezérkari főnöke pedig megadásra szólította fel a kelet-pakisztáni hadsereget. E felszólítást december 9-én megismételték, természetesen eredmény nélkül. December 9-én elesett Chandpur és ezzel kelet felől megnyílt az út Dacca felé. Az indiai csapatok elérték Daudkandi városát is, és csapataik átkeltek a Mehgna folyón. Az indiai támadás a következő napokban sem vesztett lendületéből. December 11-én az indiai egységek elfoglalták Hilli városát is, miután korábban heves harcok dúltak a térségben, és ezzel a Nyugat-Pakisztánból érkező erősítések útvonalát is lezárták. A katonai műveletek során az indiai hadsereg gyors és összehangolt akciókkal vette be a kulcsfontosságú stratégiai pontokat, körbezárva a pakisztáni védelmi állásokat és folyamatosan szűkítve a mozgásterüket.
A pakisztáni csapatok ellenállása egyre inkább megtört, a hadvezetés képtelen volt hatékonyan koordinálni a szétszórt egységeket. Az indiai hadsereg Dacca felé vezető előrenyomulását a Mukti Bahini gerillák is aktívan támogatták, információkkal és helyi harcokkal segítve a hadműveleteket. A Bengáli-öbölben az indiai haditengerészet, élén a Vikrant repülőgép-hordozóval, teljes blokádot valósított meg, megakadályozva minden pakisztáni utánpótlást vagy menekülést tengeri úton. Ez a kombinált szárazföldi, légi és tengeri fölény rendkívül gyorsan a pakisztáni erők összeomlásához vezetett Kelet-Pakisztánban.
A Kargili Háború és a Folyamatos Feszültség
A zavargásokat és katonai összecsapásokat követően India 1971 decemberében elismerte Bangladest mint önálló, független államot. A szintén ebben a hónapban kitört háború azonban gyorsan véget ért. Az ezt követő néhány évben bár a feszültség megmaradt a két ország között, nagyobb összecsapásra nem került sor. 1987-ben azonban Kasmír indiai területein a törvényhozó testületi választásokon történt visszaélések miatt lázadási hullám söpört végig. 1999-ben újabb háborús eseményekre került sor. Az Afganisztánból kiszoruló mudzsahedinek (a szovjet megszállás ellen harcoló muszlimok) beszivárgása Kasmírba tovább szította a két állam közötti konfliktust, amely a kargili háborúba torkollott. Májusban több száz fegyveres lépte át az úgynevezett Ellenőrzési Vonalat Kargil környékén, katonai és stratégiai pontokat foglaltak el.
Pakisztán szerint a támadók kizárólag a Kasmír függetlenségéért küzdő mudzsahedinek voltak, ám India, az ENSZ és egyéb nemzetközi források szerint a fegyveres csapatokat pakisztáni katonák, mudzsahedinek, illetve szélsőséges szervezetek tagjai alkották. A feltárt adatok szerint pedig Pakisztán felelőssége egyértelműen megállapítható volt. A kargili háború, bár lokalizált konfliktus volt, mindkét atomhatalom számára komoly kockázatokat hordozott, és a nemzetközi közösség figyelmét ismét Kasmírra irányította. Az Egyesült Államoknak és más országoknak is be kellett avatkozniuk, hogy a konfliktus ne eszkalálódjon tovább, és Pakisztán végül kivonta csapatait az elfoglalt területekről.
1999-et követően újra béke honolt Kasmírban, a feszültség azonban továbbra is megmaradt. Azóta rengeteg a tüntetéshullám, a halálos áldozatokat követelő demonstráció, vagy a kisebb-nagyobb katonai összecsapás, valamint számtalan terrortámadás történt. A hullámzó diplomáciai kapcsolatok mellett azonban Indiának meg kell küzdenie a muzulmán többségű Dzsammu és Kasmír tartományban zajló szeparatista és iszlamista törekvésekkel is. A helyzet kényes mivoltát pedig súlyosbítja, hogy vélhetően 1998-ra mind India, mind Pakisztán rendelkezett bevethető atomfegyverrel. Bár a nemzetközi élet szereplői számos szankciót eszközöltek a konfliktuskezelés és az atomtesztek miatt (például az ide érkező hitelek, segélyek, kereskedelmi kapcsolatok befagyasztását), közvetlen beavatkozás évtizedek óta nem történt. A Kasmír-konfliktus jelenleg is megoldásra vár, örökös feszültségforrást jelentve a régióban. Az 1971-es háború és Banglades létrejötte, valamint a Kasmír körüli folyamatos konfliktusok tehát szervesen hozzátartoznak az indiai szubkontinens modern történelméhez, formálva a regionális és globális geopolitikát.
tags: #babos #laszlo #kelet #pakisztanbol