Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus két alkalommal is megszaporította a kenyeret és néhány halat, amiből több ezer ember evett. Ezek a történetek nem csupán elképesztő csodákról szólnak, hanem mélyreható tanításokat hordoznak az isteni könyörületességről, a hit erejéről, az emberi felelősségről és a közösségi szolgálatról. Az étkezés befejezése után Jézus kérésére a maradékot is összeszedték, ami további üzeneteket közvetít az értékbecsülésről és a pazarlás elkerüléséről. A csoda, mint valóságos esemény, az élő hitre vezethet minket, bemutatva Krisztus gondoskodását testi és lelki szükségleteink iránt egyaránt.
Jézus könyörületessége és a tömeg szükségletei
Az első mozzanat, ami feltűnik, az Jézusnak a sokaság iránti könyörületessége (vö. Mk 6,34). A Mester nem azon gondolkodik, hogy mit fog nekik tanítani, hanem azon, hogy ott a Tibériás tenger északkeleti partján, - amely akkor elhagyatott vidék volt, - mit fognak enni ezek az emberek. Ezt olvassuk: Jézus „megszánta őket” …. A görög szónak azonban gazdagabb jelentéstartalma van. Ezt a kifejezést így adja vissza az egyik szótár: „könyörületességre indul, összefacsarodik a szíve, összeszorul a torka vagy a belső részei remegnek a felindulástól, amit megrendítő látvány, esemény stb. váltott ki”. Ebből a körülírásból már érzékelni lehet azt, hogy Jézus hogyan nézett az emberekre és azt is, hogy mennyire a szívén viselte a napi szükségleteiket is az üdvösségük mellett vagy éppen annak érdekében. Jézus ezzel a mély és belső szeretetből fakadó megindulással fordult az egyes emberhez.
A történet közvetlen előzményei is rávilágítanak Jézus emberi oldalára és mély együttérzésére. Máté szerint az esemény közvetlen Keresztelő János halálhírének érkezése után történik. Úgy olvassuk, hogy amikor meghozzák neki a gyászhírt, elhajózik Jézus egy lakatlan helyre egyedül. Egyedüllét - a mai világban szinte alig vagyunk egyedül. Sok meg- és túlterhelt embert látunk, és szoktuk őket kérdezni: - neked van minőségi időd önmagadra? Amikor foglalkozol a lelkeddel, amikor elcsendesedsz, amikor nem zavar senki és semmi, amikor békében van a lelked és nyugodtan átgondolhatod a dolgaidat, életedet? Jó és szükséges az egyedüllét. Ahogyan az alvás egy tökéletes egyedüllét, feltöltődés, megtisztulás, új erő forrása, úgy az éber egyedüllétre is szükségünk van. Mert amikor egyedül vagyunk, és nincs ott senki, és nem beszél senki, és nem csörög-pittyeg a telefon, akkor ebben a csendben van esélyünk meghallani Isten belsőnkben megszólaló csendes hangját: állj meg! Gondolkozz!
Mi amikor gyászolunk, hozzánk se lehet szólni! És tudod kit gyászolunk a legtöbbet? Magunkat. Befelé figyelünk, önmagunk körül forgunk, nyalogatjuk a sebeinket és azt kérdezzük: MIÉRT? Jézus a gyászában példát ad nekünk! Másokra figyel. Bár belső fájdalma van, mégis észreveszi a másikban az erőfeszítést, hogy jönnek, és gyalog jönnek, és nyomorultak. Megszakítja a gyászt, mert megszánja őket. Nekünk is meg kellene szakítanunk az állandó önmagunkra figyelést, és észrevennünk és lépést tennünk az embertársaink iránt.
A sokaság, amikor gyalog elindul, nem elsősorban testileg éhes, hanem lelkileg. Sokan ott vétik el a hitbeli életüket, hogy a sorrendet megcserélik. Amíg testileg nem szenvednek, amíg a világi életük rendben van, egészségi, anyagi, szociális-társkapcsolati igényüket a világ kielégíti, addig nem keresik Istent. És csak akkor (és addig) jönnek, amikor életük válságba jut, és valahogy ki nem kecmeregnek belőle. És amint megoldják (saját erejükből) már sehol sincsenek. Azok kapják meg tehát a kijelentést, akik lelkileg kívánkoznak az Isten után és akkor is mennek, ha úgy tudják: testileg nem kapnak semmit! És lássátok meg, hogy már itt beteljesedik Jézus ígérete, a ráadás.
A tanítványok bevonása és a hit próbája
A második mozzanat, amire felfigyeltem az a következő: ha Jézus valamit cselekedni akar, abba valamilyen módon bevonja a tanítványait is. Jézus mindenkor közösségi ember. Állandó és meghitt kapcsolatban van az Atyával és ebbe a közösségbe hívja meg az ő tanítványait is. Ennek érdekében gondolkodtatja őket, párbeszédet kezdeményez velük, hogy miképpen lehetne ételt adni ekkora sokaságnak. Hadd legyen egy kicsit a tanítványoknak is gondja az, ami az Istent foglalkoztatja. Az Isten számára ez nem gond, a nehézség viszont addig fenn áll, amíg a tanítványok magukévá teszik, hogy ők is minden pillanatban másokért éljenek, miként Jézus.
Amikor Jézus kiszáll a csónakból, és meglátja a tömeget, szánalmat érez, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért elkezdi „sok mindenre tanítani” őket a királyságról (Márk 6:34). Azokat pedig, akiknek gyógyításra van szükségük, meggyógyítja (Lukács 9:11). Ahogy múlik az idő, Máté is és Lukács is jelzi az esemény idejét: Lk 12: „amikor a nap már hanyatlani kezdett.” Mt 15: „amikor esteledett” (A zsidó napszakok számításában este 6-tól másnap este 6-ig tartott egy nap). Ekkor ezt mondják neki a tanítványok: „Elhagyatott ez a hely, és már későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak.” (Máté 14:15).
Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, hanem ti adjatok nekik enni!” (Máté 14:16). A tizenkét tanítvány arra kéri Jézust, bocsássa el a népet, mert puszta ez a hely, hadd menjenek venni maguknak élelmet és keressenek maguknak szállást. Elsőre azt mondhatnánk: milyen remek tanítványok! Figyelmesek, empatikusak, kedvesek! Izgalmas dialógus következik ezután. - Micsoda? Hogyan? - Jézus, ezt komolyan gondolod? A mi kis keservesen megtakarított pénzünkből?! Na ne! Ezt nem mondhatod komolyan Jézus? Hát nem ilyenek vagyunk mi is sokszor? Bőségünk van, és mégis milyen nehezen nyílik meg a pénztárcánk meg az éléskamránk mások előtt?! De amikor a pénztárcád zárva van, tulajdonképpen mid van zárva? Nemde a szíved?
Bár Jézus tudja, hogy hamarosan mit fog tenni, próbára teszi Fülöpöt a kérdésével: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek az emberek?” Azért kérdezi Fülöpöt, mert ő a közeli Betsaidából való. Fülöp gyakorlati emberként ránézésre is megállapította, hogy kétszáz dénár áru kenyér sem elég ennyi embernek. Kérdésében azonban a hitetlenség hangja is kicsendül. Az evangélista feljegyzi, hogy azok, akik ettek, csak a férfiak voltak ötezren, nem számítva az asszonyokat és a gyermekeket, tehát mintegy tizenöt-ezren lehettek ott Jézussal. Ahogy Fülöp válaszolt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.”
Ám az még nem oldaná meg a helyzetet, ha vásárolnának valamennyi kenyeret, hiszen csupán a férfiak száma körülbelül 5000. És lehet, hogy kétszer ennyien vannak, ha hozzávesszük a nőket meg a gyermekeket! András talán érzékeltetni szeretné, hogy képtelenség ennyi embernek enni adni, ezért ezt mondja: „Van itt egy kisfiú, akinél van öt árpakenyér és két kis hal.” De mi ez ennyinek?
Láthatjuk, hogy Krisztus mindenkor az ő tanítványai, a benne hívők által akar cselekedni. Jézus szól, de a tanítványok telepítik le az embereket az étkezéshez. Jézus ad hálát az öt kenyérért és a két halért, de a tanítványok viszik oda egy kisfiútól ezt az ételt. Sőt Jézus felszólítja a tanítványait, hogy ők adjanak enni a sokaságnak. Ettől kezdve igei kijelentésünk van arról, hogy a Krisztusban hívők közösségeinek karitatív tevékenységet is el kell látni. Sőt, Pál apostol szerint a keresztények „a szentek szükségleteire adakozók” (Róm 12,13). Itt szenteknek a közöttük élő hittestvéreket érti az apostol, ők azok, akik meghaltak a bűnnek a keresztvízben, és feltámadtak az Istengyermekség életére, ezért nevezi őket szenteknek. Ők azok, akik részt vesznek a hívek szükségleteinek a betöltésén, enyhítésén úgy, mint Isten sáfárai, akik a reájuk bízott anyagi, szellemi és lelki javakat azért kapták, hogy azokból mások javára is fordítsanak.
Milyen szomorú látni azt, amikor extra autókkal és pazar gazdagságban vonulnak személyek és családok a templomba vagy az imaházba, miközben néhány paddal odébb meghúzódik egy-egy szegény özvegy, vagy elszegényedett nagycsaládos, vagy anyagilag lecsúszott ember úgy, hogy egyik a másikról alig tud valamit. Jézus könyörületre indult bármely ember iránt, minél bűnösebb, elesettebb volt valaki, annál inkább fáradozott érte. Ma ez mennyire jellemzi azokat, akik kereszténynek vallják magukat? Csak annyira, amennyire Krisztussal élő és állandó kapcsolatban vannak, mint a szőlőtő a szőlővesszővel. Aki a hívő élete folyamán nem teszi magáévá Krisztus gondolkodásmódját és a másikért való élés gyakorlati szolgálatát, az valójában csak álltatja magát, de nem keresztény, - teljesen mindegy, hogy melyik felekezethez is tartozik.
A csoda végbemenetele és az isteni hatalom természete
A 36 csodaesemény közül ez az egyetlen, amelyet mind a 4 evangélium megörökít. A tanítványok nem mástól hallották, hogy ez történt, hanem résztvevői az eseménynek. A harmadik mozzanat, amire felfigyeltem, az Jézusnak a cselekedete. Felmerül a kérdés, hogy Jézus az isteni hatalmával vitte-e végbe a csodákat, vagy az Atya hatalma és a Szentlélek ereje által? Erre sok hívő ember azt válaszolja, hogy Jézus a saját isteni hatalma által szaporította meg a kenyeret, hiszen Ő valóságos Isten is, nemcsak ember. Igen, valóban „benne lakozott az istenség egész teljessége testileg (Kol 2,9)”, és Ő bármelyik pillanatban magához vehette volna a saját isteni hatalmát, amit letett akkor, amikor emberré lett (vö. Fil 2,5-11), ám ha Ő a csodákat a saját isteni hatalma által vitte volna végbe, akkor mi hogyan tudnánk Őt követni? Hiszen arra szólít fel, hogy: „jöjj és kövess engem!”
Ezért is és a Szentírás belső összefüggéseinek a kijelentései alapján is egészen biztos, hogy Jézus hit által szaporította meg a kenyeret, úgy hogy előbb hálát adott, feltekintett az égre és magában olyan hittel és bizalommal kérte az Atyát, hogy a szívében ezer százalékig bizonyosan tudta, hogy az Atya végbe fogja vinni ezt őérte. Bár mi is tudnánk így bízni az Istenben, ahogyan Jézus tudott! Ő megismertette velünk az Atyát és példát adott arra, hogy hit által mi is győzzünk, ahogyan Ő is győzött. Ezért mondta tanítványainak azt, hogy „ha akkora hitetek lesz is, mint a mustármag…”, akkor, amit akartok, az meg lesz néktek. Jézus ténylegesen feltárta azt, hogy az Atya viszi benne és általa végbe a csodákat (vö, Jn 10,25.38), mert azt is mondta, hogy „én semmit sem cselekedhetek magamtól” (Jn 5, 30a.19). A feltámadása és mennybemenetele óta azonban már teljesen birtokolja az isteni hatalmát úgy, mint teremtő és a mindenséget fenntartó Fiú az Atyával és a Szentlélekkel együtt (vö. Zsid 1,1-3). Lázár feltámasztásánál láthatjuk világosan, hogy az Atyához imádkozik: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem (vö. Jn 11,41-42)”. Jézusnak ebből az imájából értjük meg, hogy más csodái alkalmával is ugyanígy imádkozott, csak azokat minden esetben nem jegyezte fel az evangélium.
A csoda maga a következőképpen zajlott le: tavasz van, nem sokkal i. sz. 32 pászkája előtt, és a hegyoldalak már zöldellnek. Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ültessék le a fűre az embereket 50-es és 100-as csoportokban. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral (vö. Mk 6,32-44; Jn 6,1-13).
Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus két alkalommal is megszaporította a kenyeret és néhány halat, amiből több ezer ember evett. Első ízben öt kenyeret és két halat szaporított meg, és mint egy ötezer férfi evett belőle, nem számítva az asszonyokat és a gyermekeket, és tizenkét kosár maradékot szedtek össze. A második alkalommal hét kenyeret és pár halat áldott meg, és abból négyezren ettek. A tanítványok ezúttal hét kosár maradékot gyűjtöttek össze. Ez is azt mutatja, hogy az isteni gondoskodás nem egyszeri esemény, hanem ismétlődő, ha a szükség úgy hozza.
A bőség üzenete és a pazarlás elkerülése
Utolsó mozzanatként számomra az a megragadó, hogy Jézus felszólítja a tanítványokat, hogy szedjék össze a sokaság étkezése után a maradékot, hogy semmi kárba ne vesszen (vö. Jn 6,12). Jézus nem élt pazarló életmódban, és az apostolok is többnyire egyszerű emberek voltak. Még Máté, a volt vámos is mindenben osztozott a Mester életformájával, azzal, hogy „az Emberfiának nem volt hová lehajtania a fejét”. Péter apostol egyszerű halász ember volt, távol állt tőle minden gazdagság, hatalom és pompa, hasonlóképpen a többi tanítvány esetében is, kivéve Júdást, aki harminc ezüstpénzért adta el az ő Mesterét. A kenyérszaporítás során az Isten bőséggel ellátta az éhező sokaságot, de azért a maradékot össze kellett szedni, hogy meg legyen becsülve az is! Isten minden ajándéka megbecsülendő és jó (vö. Jak 1,17), minden az emberért van, hogy az embert megörvendeztesse és segítse az örök életre vezető úton, ám ez a mai fogyasztói társadalmi szemlélet nem Isten szándéka szerint való.
Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a felesleges darabokat, hogy semmi ne menjen kárba. Nem, Ő nemcsak valami keveset akar neked adni. Nem kóstolót, ami után még éhesebb leszel, hanem azt akarja, hogy végre lakj jól. Végre érezd át, milyen is az igazi szeretet, hogy többé ne legyél éhes, hanem ismerd és tapasztald meg Istent. Szeretné, ha többé nem éreznéd azt a kimondhatatlan űrt szíved mélyén, ha végre betölthetné életedet.
Egy embernek az értéke nem abban áll, hogy mije van és milyen befolyást tudott elérni a közéletben vagy bárhol, hanem abban áll, hogy az Isten Fia odaadta helyettes áldozatul önmagát a bűneiért, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen (vö. Jn 3,16). Minél nagyobb egy-egy földnek vagy ingatlannak az értéke annál többet kérnek érte és annál többet fizetnek azért. Mekkora lehet az embernek az értéke, hogy ha a menny királya leszállt a trónusáról, és emberré lett, hogy minket megmentsen az örök haláltól? Miért? Azért, válaszolja az Úr, „mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek (Iz 43,4).” „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak: az enyém vagy (Iz 43,1).”
Szimbolikus jelentések és a keresztény élet
Jézus, aki jelen volt a pusztai vándorlásnál is, emlékeztetni akarja a népet, hogy akkor és ott is az Isten táplált benneteket az égből leesett mannával. Ami most jön, az is manna lesz, és a szabadulás előfutára. Mert mielőtt bemehettek volna az ígéret földjére, előtte Isten égből pottyant mannával táplálta őket a pusztában. Most a nép - bár testileg már az ígéret földjén van - lelkileg mégis pusztában senyved és hamarosan megérkezhet a Jézusi ígéret földjére való bebocsáttatás ideje. Az égből jövő étel ezen felül egyértelmű messiási deklaráció is volt. János a saját beszámolójában megemlíti, hogy közel volt a húsvét.
Jézus ott áll (és már csak ő áll egyedül) a fűben ülő 5000 ember előtt, és olyat tesz, amit az izraeli kultúrában csak a családfő tett. Csak a családfőnek volt joga ahhoz, hogy az étkezés előtt megtörje és kiossza a kenyeret a családtagoknak. Jézus ezzel a szimbolikus képpel világosan közli, hogy ő az Atya! …megáldotta, megtörte és tanítványainak adta… ismerős sorok nem? Az utolsó vacsorán is szinte ugyanezeket a szavakat olvassuk. Ez is egy előkép a hamarosan következő megváltásra, mert a Páska vacsorán sem szabadott hagyni semmit, s itt is össze kell szedni a maradékot. A Páskavacsorát a zsidók eddigre már 1000 éve a fogságból való szabadítás emlékvacsorájaként ünnepelték.
A gyakorlati üzenet: az, hogy még maradt is, azt jelenti, hogy mindnyájan jóllaktak. Aki Jézushoz megy hittel és éhesen, az nem marad kielégítetlenül. A szimbolikus üzenet: Isten állandóan rostálja az ő népét. Vagy ott van Illés, aki a Kármel hegyen ezt kiáltja: mindenki elhajolt tőled Uram, csak én maradtam egyedül. Amikor elmegy a nép babiloni fogságba, ki jön haza, és építi újra Jeruzsálemet? Mindig van egy hűséges maradék, és úgy tűnik ez benne van Isten tervében. A 12 tele kosár, Izrael 12 törzsét szimbolizálja. Ahogy azok 12-en voltak, úgy lesznek az apostolok is 12-en: Jézus ekklézsiájának a képviselői és továbbvivői. A zsidók Isten népe voltak….de csak egy maradék volt igazán hűséges, a Szentlélekkel megtelt Tizenkettő. Őket és akik az ő szavukra hallgatnak megtartja és meggazdagítja Isten.
Egy-egy gyülekezet életében is így van. Isten rázza a rostát, és a polyva hullik. Isten állandóan rostálja az ő népét. Mindig kihullajtja a polyvát, a nem oda valót. Sokan vannak ma is, akik csupán meghívottaknak tekintik magukat…vendégek Isten házában, akik fogyasztani érkeznek. Kényelmesen leülnek, ahogy a vendég az étteremben és várják, hogy feltálalják nekik az ételt. Aztán ha ízlett nekik, - és elvárják hogy jó legyen, mert hát fizetnek érte - ….esetleg eljönnek megint. Ezzel szemben a kiválasztottak azért jönnek, hogy szolgáljanak. Ők mosogatnak, ők állnak naphosszat a forró kályha mellett, ők készítik az ételt, ők szolgálják fel, ők tűrik a kritikákat, a becsmérléseket amelyek az elégedetlen Uraktól érkeznek. És a végén nem kérnek és nem kapnak semmi fizetést. Sem dicséretet, sem jó szót, sem elismerést.
Jézusnak szerepet szánt neked. Igen, számít rád. Azt szeretné, ha kenyér és hal lennél az Ő kezében. Azt szeretné, ha rajtad keresztül sok-sok emberhez eljuthatna az igazi szeretet. A szeretet, ami nem személyválogató, ami nem a maga, hanem mások hasznát keresi. Drága Jézus, köszönjük, hogy ma nekünk is adtál az égi mannából! Tégy minket kiválasztottá, és öldököld meg bennünk az „Uraságot”, aki azért jön, hogy neki szolgáljanak! Szentlelkedért könyörgünk, szabadításodért esedezünk, mert valljuk előtted, hogy mi itt, a te Szentlelked templomaként sem tudunk így élni. Olyanok vagyunk mint a tanítványaid. Magunkra figyelünk, a mi 200 dénárunkra meg a 2 halunkra. Tégy minket ételosztóvá! Tégy minket emberek gazdagítójává. Tégy minket könyörületessé…egymás iránt is Atyám! Add meg, hogy ne csak a kevés rosszat, hanem a sok jót lássuk egymásban, és hogy tudjuk szeretni egymást és meggyűlölni magunkat. Mert Uram, mi a fordítottját tesszük.
Az isteni gondoskodás a jelenben: hála és felelősség
A mai alkalom hálaadó ünnep. Magyar keresztyénekként egyszerre adunk hálát Istennek hazáért és kenyérért. Azért, hogy nemzetként otthonunk, helyünk lehet ezen a földön, van országunk, államiságunk. Nem valami rózsaszín ködbe vesző, a tökéletes illúzióját kivetítő ábrándozás ez. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy hazánkban ma is vannak politikai feszültségek, társadalmi igazságtalanságok, emberi gonoszság és gyarlóság. Ezeknek ellenére a mai ünnepen mégis lehet meglátni a nincseken, hiányokon túl a gazdagságot, a megajándékozottságot, a próbák között a megtartatás csodáját, s mindezekben a minket szerető, hozzánk minden hűtlenségünk ellenére hűséges Istent!
A kenyérszaporítás csodája nagyon jól ismert történet. Majd mindegyik evangéliumban többször is előfordul, a szentírók feljegyezték az ötezer és a négyezer ember megvendégelését is. Háromféle szereplője van ennek a történetnek. Az egyik és egyedülálló maga az Úr Jézus Krisztus. A második féle szereplő már sokkal népesebb: a sokaság, akik tanításra, gyógyulásra, és - a nap vége felé bizony már - táplálékra éheznek. Nincs érdemük, csak szükségük. Néha nekünk sincs többünk, egyebünk. Sokszor jövünk így Hozzá, ahogy ők, többnyire a rászorultságunkkal, hiányainkkal. És Ő mégis irgalmával és csodáival válaszol! Az evangélista leírja, hogy Názáretben, hazalátogatásakor Jézust kételkedéssel fogadták. Ez az ács Józsefnek a fia, ismerjük őt is, a testvéreit is, ugyan mit akar ez - mondták. Ekkor idézi Jézus a mondást: Senki sem próféta a saját hazájában.
A harmadik szereplő csoport a tanítványok. Talán ők állnak hozzánk legközelebb, hiszen mi is ismerjük Istent, Jézus tanításait, hallgatjuk szavait. Ott állunk valahol mi is a sokaság, az emberek, az isten-szükséget szenvedők és Jézus között. Gond van, probléma adódott, próbáljuk meg megúszni, oldja meg más. Mi csak emberileg felmérni tudjuk, esetleg emberileg gondolkodva elmondjuk az Úrnak, hogy hogyan kellene megoldania szerintünk, de Őrá is úgy tekintve, hogy emberileg mi lehetséges! Holott odamenve Jézushoz azt is mondhatták volna: Urunk, éhesek, adj nekik enni! Hiszen hányszor megtapasztalhatták már Isten Fia gyógyító, halálból életre hozó, vihar felett is uralkodó hatalmát, csodáit! Gond van, probléma adódott, oldja meg az Úr, tegyen csodát isteni erejével. Nektek kell megoldani! Pontosabban: Veletek akarom megoldani! Ezt jelenti Jézus válasza, és ezt üzeni ma nekünk is: Nektek - Velem - lehetséges! Azt üzeni, hogy többre vagyunk képesek - az Úrral - mint gondolnánk. Többre, mint amihez erőt, időt, tehetséget, energiát érzünk magunkban.
Először is meg kell látnunk, és ki kell mondanunk, hogy öt kenyerünk és két halunk igenis van! Jézus kérdésére, hogy mijük van a tanítványoknak, úgy kezdik a választ, hogy „nincs”! Pedig az emberileg nézve kevés, az nem NINCS. Az VAN! Azután pedig tudnunk kell nem csak szorongatni a kezünkben ezeket, amink van, Istentől várva valami rajtunk kívül eső megoldást, hanem odatenni az Ő kezébe. Azt a keveset. Hozzátok nekem ide azokat! - mondja nekünk is Jézus. Hogy megtörténhessen a csoda! Hogy általunk, a mi kevesünkön keresztül lehessen enyhülése sokak szükségének, a ránk bízottaknak, szeretteinknek, családnak, gyülekezetnek, bárkinek, akit elénk hoz Isten. Talán nehéz helyzetben, igazából tehetetlenül érezve magunkat, de mégis, mink van? Szelíd mosollyal kéri el az Úr amink van, és nekünk mondja: Köszönöm, ez épp elég lesz.
A kenyérszaporítás története mélyen rezonál az emberi tapasztalattal és az Istenbe vetett hit próbáival. A tömeg szétterülve a hegyen, körülfogta Jézust. Szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A fazekas és a halász egymás mellett ültek. Miután jóllaktak, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen megbökte. - Mit akarsz? - Oda nézz… előre izgatottan Berekiás -, most szedik össze a kenyerek maradékát. - Jól teszik… - Hebron, barátom… meredt rá Berekiás -, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyerünk volt és két hal, és nézz körül, hányan laktunk jól belőle. Miután megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. - Meglehet… - mondta Hebron, és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. - Mással… - bambán bámult a másikra. A barát szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. - Hát… ez a viseltes… többet… mondta Berekiás -, hiszen az enyém se különb. Új tunikát, egy pár sarut. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Új házat is, akár három. - Össze-vissza? - fakadt ki Hebron dühösen. - Csak jártatod a szád fölöslegesen. - Még nem vagyunk… - mondta Berekiás -, de azok lehetnénk. A Názáreti minket is gazdaggá tehetne. - Igaz… - suttogta Eliud, a vízhordó -, nagy hatalma van… - helyeselt Gazzám, a birkapásztor. Elindultak, és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. - Maradjatok! - intette őket. - Éhetek vagyunk, Uram… - mondta egy halász -, miután elmentél, mi is elmegyünk. Jól éreztük magunkat itt ma, a te két haladból és öt kenyeredből. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk. - Igen, az éhetek… - mondta Jézus, és szelíd szomorúsággal nézett a halászra. - Adj új köntöst… - tépte szét a köntösét Berekiás -, milyen viseltes, milyen kopott. - Adj nekem és a feleségemnek, a gyermekeimnek is új ruhákat. - Adj nagyobbá, díszesebbé, óh szent próféta. - nekem is - csúszott közelebb Hebron -, mert én szegényebb vagyok Berekiásnál is. - Kisebesedik a lábam a sok talpalástól, míg néhány korsót el tudok adni. - Nekem is… - kiáltotta Eliud -, a vízhordónál nincs nyomorultabb. - Nekem is! Nekem is! Nekem is! - kiáltozták kívánságaikat a mozdulatlanul álló Jézus felé. Ekkor villám fénye villant, és abban a pillanatban szél sepert végig a hegyen. Sűrű felhők tódultak össze, megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Amikor felkelt a nap, már hiába keresték Jézust és az ő tanítványait, nem látták őket.
Ez a történet rávilágít az emberi szív mélyén lakozó örök kísértésre: az anyagi javak és a földi gazdagság utáni vágyra, még akkor is, amikor az isteni gondoskodás nyilvánvaló. A csoda nem a földi jólét elérésére, hanem a hit megerősítésére és a közösségi szolgálatra szólít fel. Az igazi gazdagság nem abban rejlik, hogy mit birtokolunk, hanem abban, hogy milyen mértékben vagyunk képesek Isten kezévé válni mások számára.
