A csigák világa messze túlmutat a kerti ösvényeken lassan vánszorgó puhatestűeken. A "csiga" szó a tudomány számos területén felbukkan, jelölve mind égi objektumokat, mind apró, ám annál összetettebb földi élőlényeket. Ezen cikk célja, hogy feltárja a "csiga" fogalmához kapcsolódó legfrissebb és leglenyűgözőbb nagy felbontású információkat, a világegyetem távoli szegleteitől egészen a mikroszkopikus őslénytani leletekig.
A Csiga-köd rejtélyes röntgenkibocsátása és a Nap jövője
A világegyetem végtelenjében létezik egy lenyűgöző égi jelenség, amelyet Csiga-ködnek neveznek. Ez a planetáris köd egy haldokló, közepes tömegű csillag ledobott gázrétegeiből épül fel, amelyeket a központi régióban elhelyezkedő forró, fehér törpe sugárzása világít meg. A körülbelül 650 fényévnyire található Csiga-köd központjában lévő fehér törpe szokatlan röntgenkibocsátása felkeltette a tudósok figyelmét.
Egy csillagászokból álló nemzetközi kutatócsoport több obszervatórium adatait elemezte, hogy megfejtse ezt a rejtélyt. A Chandra űrtávcső segítségével a köd röntgentartományban kibocsátott fényét vizsgálták. Ezzel párhuzamosan a Hubble Űrtávcső nagy felbontású felvételeket készített a látható fény tartományában. Az Európai Déli Obszervatórium VISTA távcsöve infravörös méréseket végzett, míg végül - de nem utolsósorban - a GALEX űrtávcső az ultraibolya tartományban folytatott vizsgálatokat, teljessé téve a képet.
Az így nyert információk megerősítették, hogy a Csiga-köd egy haldokló, közepes tömegű csillag ledobott gázrétegeiből épül fel, amelyeket a központi régióban elhelyezkedő forró, fehér törpe sugárzása világít meg. A köd belsejében található fehér törpe a csillagfejlődés utolsó, instabil szakaszának maradványa. A kutatók eredményei szerint a gyakori röntgenkitörések - amelyek létezését már korábban is sejtették, ám eredetük nem volt teljesen világos - abból fakadnak, hogy a fehér törpe széttépett egy csillagnál kisebb tömegű égitestet (bolygót vagy barna törpét). A feldarabolódott anyag idővel a fehér törpe felszínére hullott, és a becsapódáskor felszabaduló energia okozza a megfigyelt röntgenkitöréseket. Ez a felfedezés a Nap jövőbeli sorsába is betekintést enged.
A Világegyetem - Kisebbnél is kisebb
Nagyjából 5 milliárd év múlva Napunk kifogy az üzemanyagból, kitágul, és könnyen lehet, hogy elnyeli a Földet is. Egy csillag életének utolsó szakaszai lenyűgözően szépek lehetnek - ahogyan azt ez a Csiga-ködnek nevezett planetáris köd is gyönyörűen példázza. A Csiga-köd esete azért is különösen érdekes, mert előrevetíti, mi történhet a Naprendszer belső vidékein a Nap életciklusának későbbi szakaszaiban. Körülbelül 5 milliárd év múlva a Nap kimeríti hidrogénkészletét, vörös óriássá fúvódik, és várhatóan elnyeli a hozzá legközelebb keringő bolygókat, köztük a Földet is. A kutatás eredményeit a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society című folyóiratban tették közzé.
Őscsigák a borostyánban: Magyar kutatók nagy felbontású felfedezései
A "csiga" fogalma nem csupán az univerzum távoli szegleteiben, hanem a Föld mélyén rejtőző ősi leletekben is izgalmas felfedezésekhez vezet. A tudomány számára eddig ismeretlen csigafajokat fedeztek fel többek között a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) kutatóinak közreműködésével.
A mianmari Hukawng-völgyből származó, körülbelül 99 millió éves, kréta kori borostyán - amelyet az ország korábbi elnevezése után burmitnak is neveznek - a világ zárványokban leggazdagabb borostyánkő típusa. Ez a megkövesedett növényi gyanta, melynek kora meghaladja a 2,58 millió évet, kivételes részletességgel őrizte meg az állatok anatómiáját. A borostyánba zárt leletek, a rovaroktól kezdve pókokon, kétéltűeken, gyíkokon át egészen dinoszauruszokig és ammoniteszekig, páratlan betekintést nyújtanak a kréta kor élővilágába. Nem is olyan nehéz elképzelni, hogy ezek a lassú mozgású puhatestűek egyszerűen nem voltak elég gyorsak vagy erősek ahhoz, hogy megmeneküljenek a fákon 99 millió évvel ezelőtt lassan lecsorgó gyanta halálos öleléséből.
2018 óta már 30 szárazföldi csigafajt dokumentáltak burmitból. E zárványok esetében a csigaház sokszor kiváló állapotban őrződött meg, amelyhez kapcsolódva olykor megfigyelhető még a héjhártya (periostracum), a héjfedő (operculum), sőt olykor belső lágyszöveti részek is.
Az SZTE kutatóinak szerepe az őscsiga-felfedezésekben
A Szegedi Tudományegyetem kutatóinak, Dr. Kukovecz Ákosnak, az SZTE TTIK Kémiai Intézetének vezetőjének és Dr. Szenti Imrének, az SZTE TTIK Kémiai Intézet Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszék kutatójának közreműködésével két új szárazföldi őscsigafajt sikerült beazonosítani. A kutatást Jean-Michael Bichain, a franciaországi colmari Természettudományi és Néprajzi Múzeum kutatója vezette. A munkában részt vett továbbá Páll-Gergely Barna, a HUN-REN Agrártudományi Kutatóközpont és a Szent István Egyetem kutatója, valamint Szabó Márton, az ELTE Őslénytani Tanszék és MNMKK Magyar Természettudományi Múzeum kutatója.
Az egyedülálló Bruker SkyScan 2211 típusú mikro-CT berendezés, köszönhetően szubmikrométeres maximális felbontásának, kulcsszerepet játszott az azonosításban. Ez a technológia lehetővé tette, hogy az elkészült 3D-s mikro-CT modellekkel bizonyítsák, valóban új őscsigafajokat sikerült azonosítaniuk. Dr. Szenti Imre hangsúlyozta, hogy a CT, vagyis a számítógépes tomográfia legnagyobb előnye éppen az, hogy roncsolásmentesen tudják vizsgálni, mi rejtőzik a borostyánban. Segítségével 3D-ben térképezhetik fel a burmitban lévő állat struktúráját. Így a szakemberek pontosan jellemezhetik a leleteket, legyen szó - a korábbi vizsgálatok alapján - akár pattanóbogárról, darazsakról, dinoszaurusz állkapocsról, vagy mint legutóbb, csigákról.
A Világegyetem - Kisebbnél is kisebb
A két újonnan felfedezett őscsigafaj az Euthema convexispira (a héj kanyarulatainak domború pereme miatt) és az Euthema torokzselenszkyi nevet kapta. Az Euthema torokzselenszkyi apró holotípusát a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszékén nagy felbontású mikro-CT vizsgálatok révén beszkennelték, aminek eredményeképp a kis csigaházról háromdimenzióban forgatható, szabadon átvilágítható digitális modell készült. A 3D-s mikro-CT modellen kiválóan láthatóak azok a kicsiny anatómiai jellegek (pl. a szájadékban ülő, „fogszerű” kitüremkedés, a héj igencsak sűrű, ám gyenge bordázottsága, továbbá a tekercsen látható belső lemez), amelyek segítettek az E. torokzselenszkyi elkülönítését a nemzetség többi, már ismert fajától.
Az interdiszciplináris kutatás ereje
Dr. Kukovecz Ákos kiemelte, a projekt legnagyobb szépsége, hogy egy interdiszciplináris kutatásról van szó, vagyis több tudományág együttes tudása és módszerei segítik a kutatókat az eredményhez. „Senki sem tudná ezt a projektet önmagában véghezvinni.” Ez a közös munka már régre nyúlik vissza; 2017-ben alapozódott meg, amikor az SZTE Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszéke az első nagy felbontású CT-berendezéssel gazdagodott, s azóta még két készülékkel növelték az intézmény CT-s kapacitását.
Az ilyen projektek hozzájárulnak egy evolúciós rés kitöltéséhez, segíthetnek jobban megérteni a földi élet fejlődését, hogy a vízi életből hogyan alakult ki a szárazföldi. Az intézetvezető hozzátette, hogy azok az ősállatok, melyek valamilyen formában fennmaradtak az utókornak, megerősítik azt, hogy milyen morfológiájú állatok voltak sikeresnek tekinthetőek. Azok maradtak fenn ugyanis, melyek rendkívül sikeresek voltak a maguk idejében, hiszen a kevésbé sikeres fajok evolúciós értelemben rövid ideig léteztek, s így még kisebb valószínűséggel találja ma meg bárki is a maradványaikat.
A fosszilis leletanyag világszerte rendkívül szellős, már ami a hírhedt kréta-végi nagy kihalási eseményt megelőző Mezozoikumot és az azt megelőző Paleozoikumot illeti. Ez rendkívül megnehezíti a szárazföldi csigák evolúciójára vonatkozó hipotézisek tesztelését. A most leírt új fajok felfedezésével a mianmari borostyánból ismert szárazföldi csigafajok száma 32-re nőtt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a paleontológia akár csak megközelítette a burmitból leírható szárazföldi csigafajok maximális számát. Egyes becslések szerint a burmitban 500 zárványonként egy puhatestű akad, és további többszáz csigazárvány ismert magángyűjteményekben.
A nagy felbontású mikro-CT és alkalmazási területei
A Szegedi Tudományegyetemen működő Bruker SkyScan 2211 típusú mikro-CT, köszönhetően szubmikrométeres maximális felbontásának, fontos szerepet játszik az anyagtudományi vizsgálatokban. Fő profilja, hogy kémiai, fizikai, műszaki, illetve biológiai kutatásokat támogasson, de ezen felül e különleges eszközzel még számos tudományterület kutatásainak széles köre vizsgálható. A mikro-CT hozzájárul például az élet- és fogorvostudományi kutatások, valamint a régészeti vizsgálatok eredményességéhez is.
Dr. Szenti Imre és Dr. Kukovecz Ákos elmondták, a jelenlegi együttműködés is már egy korábbi partnerség folytatása. Az ilyen irányú közös munka az ELTE kutatóival akkor vette kezdetét, amikor Ősi Attila, az ELTE Őslénytani Tanszékének oktatója és tanszékvezetője, Magyarország egyik legismertebb őslénykutatója arra kérte fel a szegedi kutatókat, hogy a mikro-CT segítségével térképezzék fel egy dinoszaurusz állkapcsa alapján az állat fogazatát. „Ezt más technikákkal korábban rendkívül nehéz volt vizsgálni. Fénymikroszkóppal ugyan megfigyelhetők ezek a zárványok, de ehhez a rovaroknak nagyon szerencsésen kell elhelyezkedniük a borostyánkőben, különben láthatatlanok maradnak. A CT… legnagyobb előnye éppen az, hogy roncsolásmentesen tudjuk vizsgálni, mi rejtőzik a borostyánban.”
A kutatók hozzátették, egy új faj felfedezéséhez kétségkívül nagy adag szerencsére is szükség van. Első ránézésre sokszor ugyanis nincs látható különbség egy már felfedezett, s egy új faj között: talán ugyanolyan csigaházat látunk például, mint amilyen bármelyik általunk már ismert csiga háza, vagy akár rovart, csak amikor mélyebben, nagyobb felbontású képeken vizsgáljuk, akkor derülnek ki az eltérések. Például, hogy az adott faj többi példányának három barázdája van, míg a vizsgált példánynak négy. „Ezek az apró eltérések határozzák meg, hogy új fajról van-e szó, vagy egy már meglévő fajon belüli variabilitással találkozunk. Ezért szükséges a biológus kollégák számára a mi munkánk, hiszen egy őslénytani lelet sérülés nélküli vizsgálatához óriási segítséget nyújthat a mi mikro-CT berendezésünk.”
További alkalmazások: Energetika és régészet
Dr. Kukovecz Ákos és Dr. Szenti Imre hangsúlyozták, a vizsgálataik középpontjában a jövőben is az energetikához kapcsolódó anyagtudományi kutatások állnak, melyek egyrészt katalizátorok, katalizátorrendszerek, reaktorcellák vizsgálatát jelentik, másrészt energiatároló egységek, például akkumulátorok működésének és szerkezetének a vizsgálatát foglalja magába. Hozzátették, a háttérben ezeknek a kutatásoknak a hajtóerejét mind a CT-vizsgálatok adják. Ezt a módszert alkalmazták például a lítiumion-akkumulátorok vizsgálatánál is. A kutatócsoport tavaly megjelent publikációja alapján töltés és merítés közben készítettek CT-felvételeket az akkumulátorokról. A technika sebessége lehetővé tette, hogy egyetlen, nagyjából félórás töltési ciklus alatt akár hét-nyolc teljes, háromdimenziós leképezés készüljön.
„Az ilyen vizsgálatok alapvetően járulnak hozzá ahhoz, hogy jobban megértsük az akkumulátorok működését, terhelhetőségét és élettartamát. Végső soron pedig ahhoz is hozzájárulnak, hogyan lehet tartósabb és megbízhatóbb rendszereket tervezni” - hangzott el. Mindezek mellett a kutatócsoport saját fejlesztései is erre az irányra épülnek. Olyan operando mérésekre, amelyek alkalmával a CT-felvételek készítése közben valamilyen folyamat zajlik a berendezés belsejében.
A mikro-CT berendezés sokoldalúságát már az őscsigák felfedezése előtt is több kutatás bizonyította. Az egyik ilyen, amikor kerámiaedények falszerkezetét vizsgálták a segítségével. Mint Dr. Kukovecz Ákos elmondta, egy kerámiaedény készítéséhez több technika is alkalmazható, például korongozás, hurkatechnika (amikor az agyagból kukacokat formáznak), vagy éppen a tömbből formázás (amikor az agyagdarabokat nyomkodásos technikával illesztik össze). Egy kerámiaedény leletről nem lehet feltétlenül már ránézésre megmondani, hogy melyik technikával készülhetett. Ugyanakkor azonban máshogy néz ki a belső szerkezet, ha korongozással, vagy ha hurkatechnikával készült. „Ennek köszönhetően, többek között a CT segítségét is igénybe véve valószínűsíteni tudjuk a készítési technikát” - fogalmazott az intézetvezető. Ezeket a vizsgálatokat a szegedi csoport az ELKH és az ELTE munkatársaival kooperálva végezte, így a CT technikát neutron tomográfiás eredményekkel is kiegészíthették.
Ősdarazsak és más őslénytani áttörések
Dr. Szenti Imre hozzátette, az őscsigákat megelőzően más őslénytani vizsgálatnál is értek már el tudományos áttörést: három új ősdarázs-fajt fedeztek fel a berendezéssel készült 3D-s modelleknek köszönhetően, ugyanúgy az ELTE kutatóival együttműködve. Az ajkai borostyánból előkerült 85 millió éves ősdarázs-fajok egyikét a kutatók a 30Y zenekar után, másikat az egyik felfedező nagyapja után, míg a harmadikat Soós Miklós geológus után nevezték el. „A darazsaknál a szárnyak és a lábak kulcsszerepet játszottak az új fajok azonosításában. A CT-vel körbeforgatva vált láthatóvá, hogy az adott darázs csápjai hogy néztek ki, vagy, hogy a lábai hogyan épültek fel. Ezekből a vizsgálatokból jöttünk rá, hogy új fajokról van szó.”
Hangsúlyozta, a mikro-CT nagy előnye a fénymikroszkóppal szemben pont ez: a lelet minden oldalról körbeforgatható, sőt, a berendezés alkalmas arra is, hogy ránagyítva az igazán apró részletek vizsgálatára is lehetőséget biztosítson. A CT-vizsgálatok lehetővé teszik a pontos paraméterezést is: ezáltal a vizsgált leletek méretei számszerűen is meghatározhatók. Ugyanúgy, ahogy a csigáknál mérhető például egy adott kanyarulat a házon, vagy az átmérője, a felvételeken pontosan lemérhetők az egyes belső részletek méretei is. Ezzel szemben a CT esetében pixelekben történik a mérés, és mivel ismert, hogy egy pixel mekkora valós méretnek felel meg, ezekből pontos méretadatok számíthatók. A szegedi anyagtudományi CT mérések felbontása természetesen minta- és felvételfüggő, de legalább 100 mikrométeres, azaz tizedmilliméteres pontosság érhető el.
Egy csigaház fordulatos története: A Bellardiella kovacsi és a mohaállatok
Andersen meséit idézi egy csigaház fordulatos története, amely a rangos nemzetközi zoológiai szaklap, a Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research hasábjain megjelent cikkből tárul elénk. A történet, amelynek magyar vonatkozásai is vannak, remekül illusztrálja a tudományterületeken átívelő együttműködés jelentőségét a modern természettudományokban.
A kutatók egy új csigafaj kezdetben rutinfeladatnak gondolt leírása során olyan kérdésekkel és nem várt problémákkal találták szembe magukat, amelyeket nemzetközi összefogással, modern analitikai módszerek és egy nagy adag szerencse segítségével sikerült megoldaniuk. Ráadásul egyetlen új faj helyett végül kettőt írtak le.
A történet néhány évvel ezelőtt, az Indonéziához tartozó Batanta szigetén kezdődött, ahol Kovács Tibor kollégánk (MTM Mátra Múzeum) rovarok, földigiliszták és egyéb gerinctelen állatok mellett néhány csigát is gyűjtött tudományos expedícióján. A csigahéjak Páll-Gergely Barnához (MTA-ATK Növényvédelmi Intézet), a délkelet-ázsiai puhatestűek avatott szakértőjéhez kerültek, aki rögtön gyanította, hogy az egyik példány eddig felfedezetlen fajhoz tartozik.
A ma ismert kb. másfél millió élőlény mindegyikét a természetből gyűjtött példányok alapján írták le és nevezték el. Az adott fajt először vizsgáló kutató kiválaszt egy példányt (ez lesz az úgynevezett holotípus), amelyet az eredeti leírásban ábrázol, és elhelyez egy múzeumban, hogy a többi kutató is hozzáférjen. Páll-Gergely Barna sejtése igaznak bizonyult, és a batantai csigát Varga András kollégánkkal (MTM Mátra Múzeum) társszerzőségben hamarosan le is írták új fajként, amely megtalálójának tiszteletére a Bellardiella kovacsi nevet kapta.
A Bellardiella crassilabris típuspéldányának felkutatása
Mint említettük, a leíráshoz szükséges lett volna megvizsgálni a Bellardiella genusz eddig leírt öt fajának típuspéldányait, azonban a Bellardiella crassilabris faj típuspéldányának előkerítése a szokásosnál nehezebb feladatnak bizonyult. De ehhez vissza kell menni 1899-be, amikor Otto von Möllendorff német malakológus (csigakutató) leírta a tudomány számára a Bellardiella crassilabris fajt. A lelőhelyet Möllendorff meglehetősen furcsán adta meg: "Borneó, de minden bizonnyal Új-Guinea". Annak, hogy így fogalmazott, az lehet a magyarázata, hogy a leírás alapjául szolgáló példányt a szerző nem saját maga gyűjtötte. Feltehetőleg a tétel címkéjén Borneó szigete szerepelt lelőhelyként, viszont Möllendorff, aki tudta, hogy ez a genusz csak Új-Guineában és környékén fordul elő, ezt kritikával kezelte és feltételezte, hogy a címkén megadott lelőhely téves.
Múzeumi példányoknál, különösen a régebbieknél előfordul (bár szerencsére nem túl gyakran), hogy cédulák elkeverednek vagy összecserélődnek. Páll-Gergely Barnáék ezt a bizonyos Möllendorff-féle tételt is szerették volna megvizsgálni, ám a frankfurti Senckenberg Múzeumban, ahol amúgy a Möllendorff-gyűjtemény található, hiába keresték. Némi kutatómunka után kiderült, hogy annak idején Möllendorff a leíráshoz az anyagot egy Strubel nevű magángyűjtőtől kapta, és a tétel egyetlen példányból állt. Jogos volt a feltételezés, hogy azért nincs Frankfurtban, mert a leírás után az visszakerült Strubelhez. Azt is sikerült kideríteni, hogy Strubel gyűjteményét később egy másik német magángyűjtő, egy bizonyos Carl Bülow vásárolta meg, aki a gyűjteménye nagy részét később a londoni Natural History Museumnak adta el. Londonban van is egy példány, amelyen mindössze annyi szerepel, hogy "Bellardiella crassilabris Möllendorff", viszont a múzeum katalógusa szerint ez a példány 1910-ben került be, méghozzá az Amphidromus buelowi faj holotípusával együtt. Ezek alapján már joggal feltételezhető, hogy ez az a bizonyos példány, amely 1899-ben Möllendorff kezében volt a Bellardiella crassilabris leírásakor, vagyis a faj típuspéldányának tekinthető.
A rejtélyes lyukak és a Nano-CT
A londoni példányt megvizsgálva furcsa jelenségre lettek figyelmesek a kutatók. Erős nagyításban látszott, hogy a héj töredezett, amolyan "erek" találhatók rajta, amelyek kevés kivétellel egy-egy, kb. 80 mikrométer átmérőjű "nagy lyukhoz” futnak. Ilyenekből kétféle is volt, "karimátlan" és "karimás". A lyukakban látszódott valami, aminek egyik fele sima, másik fele viszont szőrösnek látszott. Az "erek" pásztázó elektronmikroszkópos képen nem látszottak, tehát a csigahéj felszíne sima volt, ami azt sugallta, hogy inkább a héjban futó csatornákról lehet szó. A mikrocsatornák mentén ráadásul nagyjából egyenletesen sorakozó apró (kb. 18-20 mikrométeres) kivezető nyílások, "kis lyukak" voltak. Egy emberi vörösvérsejt átmérője ezeknél nem sokkal kisebb, kb. 7 mikrométer, tehát valóban rendkívül vékony struktúrákról van szó. Az sem látszott egyértelműen, hogy a lyukak átérnek-e a csigahéjon. Ha igen, akkor valószínűsíthető, hogy a nagy lyukak titokzatos lakója valamiféle parazita élőlény lehetett, amely a csigát életében gyötörte, viszont ha a lyukak nem érnek a héj belsejéig, akkor inkább olyan fajra kellene gyanakodni, amely gazdájával békésen együtt, ún. kommenzalista módon élt.
A történet a Magyar Természettudományi Múzeumban folytatódott. Felmerült, hogy a nagy lyukakból próbálunk szövetmintát venni, és abból DNS-t kivonni, majd genetikai vizsgálattal megpróbáljuk azonosítani a furcsa lyukak még furcsább lakóit, hiszen a Molekuláris Taxonómiai Laborban már több ízben is sikerült nagyon régi, beszáradt vagy mumifikálódott múzeumi példányokból DNS-t kivonni. Ezúttal azonban nem jártak sikerrel. A lyukak túl kicsik voltak ahhoz, hogy anélkül tudtak volna szövetmintát kinyerni belőlük, hogy a héj épségét kockáztatták volna.
A következő ötlet a nagy felbontású Nano-CT (Nano-Computed Tomography) vizsgálat volt. Ez az orvosi képalkotásban ismert CT továbbfejlesztett változata, amely nagyon apró struktúrákról képes nagy felbontású háromdimenziós képet adni. Emiatt a csiga a müncheni természettudományi múzeumba (Zoologische Staatssammlung) került. A nano-CT nemcsak azt tárta fel, hogy a héjon látható lyukak nem érték el a csigaház belsejét, hanem azt is megmutatta, hogy a csigaház legfelső kanyarulataiban valamilyen ízeltlábú állat beszáradt maradványai rejtőznek. A Bellardiella crassilabris héjának nano computer tomográfiás (Nano CT) rekonstrukciója, zölddel a mohaállatoktól származó fúrásnyomok, világosan mutatja ezt.
Az esőerdőben élő szárazföldi csiga héjában talált remeterák csak azzal magyarázható, hogy a csiga pusztulását követően a héja a tengerbe került. Ez egyrészt magyarázatul szolgálhat arra, hogy a feltételezhetően új-guineai faj héja hogyan kerülhetett elő Borneóból (lehet, hogy mégsem egy elkevert múzeumi címke a magyarázat, hanem az, hogy az üres héj Új-Guineától Borneóig sodródott a tengeren?).
A válasz végül a tengerbiológiai kutatások egyik európai fellegvárában, a bécsi egyetem Integrative Zoológia tanszékén született meg, ahol Thomas Schwaha, aki a mohaállatok (Bryozoa) szakértője, a CT felvételeket elemezve rájött, hogy a lyukakban mohaállattelepek maradványai vannak. Mégpedig a mohaállatok egy olyan rendjének képviselői, amelyek általában tengeri puhatestűek mészvázába fúrják a kolóniáikat. Ez a rend egészen az ordovícium időszakig (kb. 480 millió évvel ezelőttig) visszamenőleg ismert. A Bellardiella crassilabris típuspéldányának nano computer tomográfiás (Nano CT) háromdimenziós rekonstrukciója megerősítette ezt. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a Bellardiella héjban talált telep egy, a tudomány számára eddig ismeretlen mohaállatfajhoz tartozott, amely a leírás során a Penetrantia bellardiellae nevet kapta, és egyúttal ez az első olyan mohaállat típuspéldány, amely egy puhatestű típuspéldány héjában élt. A cikk az Élet és Tudomány 2020/6. számában jelent meg.