Magyarország gasztronómiai történelme tele van olyan kedvelt édességekkel és sós rágcsálnivalókkal, amelyek generációk ízlését formálták. A ropogós sós pálcikák, vagy közismert nevükön ropik, valamint a különféle csokoládék mind a mai napig megőrizték népszerűségüket. Bár a "csokis belselyu ropi" kifejezés hallatán sokan egy töltött édességre gondolnának, a magyar édes- és sósipar történetében sokkal inkább a két ízvilág - az édes és a sós - külön-külön, majd később rafináltan kombinált útját találjuk meg. Az alábbiakban bemutatjuk a hazai édesipari múlt meghatározó fejezeteit, a sós pálcikák diadalútját, és azt, hogyan fonódott össze a két, elsőre merőben különbözőnek tűnő nassolnivaló a magyar kulináris hagyományban, elvezetve a ma is oly kedvelt édes-sós harmóniához.
A Kakaó és Csokoládé Birodalma: A Csemege Édesipari Gyár Legendája
A magyar édesipar egyik kulcsfontosságú szereplője, a Csemege Édesipari Gyár elődje 1910-ben nyílt meg a Budafoki úton, a Galvani utca környékén, megteremtve egy olyan ipari központ alapjait, amely évtizedekig meghatározta a főváros ezen részének arculatát. A maga korában az üzem rendkívül modernnek számított, és komoly technológiai újításokkal büszkélkedhetett. A gyártelep a Rákosi-rendszerben történt államosítás ellenére is virágzott, és olyan ikonikus édességeket gyártott, amelyek a mai napig élénken élnek a kollektív emlékezetben.
A Budafoki úti gyártelep ma már irodaháznak ad otthont, a megmaradt „skeletonjai” úgy festenek, mintha sajátos kulisszának épültek volna a szépen rendbe tett Kopaszi-gát, a Dürer Kert vagy a BudaPart köré, és sosem lett volna itt egy fontos ipari központ. Pedig egykor virágzó gyárak működtek errefelé, hengermalom, erőmű és a Goldberger-textilgyár kelenföldi egysége is meghatározta a terület arculatát. A környék a 80-as évek végén kezdett úgy festeni, mintha itt forgatták volna a Szárnyas fejvadászt, csak negyedakkora büdzséből. A „komoly” ipari üzemek mellett több, a szocializmusban a luxust megtestesítő gyárnak is otthont adott a környék: működött itt dohánygyár, a Vágóhíd utcánál találtuk volna a Budapesti Csokoládégyárat (még korábban Stühmer), de volt itt keksz- és ostyagyár is.
A Julius Meinl Örökség és a Szocialista Édesipar
A Csemege gyár története szorosan összefonódik a Julius Meinl cégcsoporttal. Az alapító, Julius Meinl 1823-ban született Csehország területén, Prágában tanult, majd 1862-ben Bécsben megnyitotta első boltját. A Magyarországon a szokásokhoz való alkalmazkodás jegyében magyarított néven, Meinl Gyulaként forgalmazó cég folyamatosan növekedett. A Julius Meinl első kávépörkölője 1910-ben nyílt a Dandár utcában, a gyár hipermodern lepárlóüzeme pedig 1939-ben épült meg a Budafoki úton.
A II. világháború után a cég szovjet tulajdonba került, bár a logó ekkor még maradt, a termékek azonban nem: az első időszakban közellátási cikkeket árulhattak a szovjet szervek jóvoltából. 1952-ben, az államosítás után magyar tulajdonba került, és megszületett a Csemege Kereskedelmi Vállalat, legalább olyan jellegzetes logóval, mint a korábbi. A rendszer lazulásával aztán 1984-től újra működött Meinl-részleg a Csemegén belül. Az üzem sorsa a rendszerváltás után is változatosan alakult: 1991-ben ebben a formában privatizálták, ám maga az üzem nem sokkal élte túl a rendszerváltást. A 2000-es évek elején a termelés megszűnt a gyárépületben, amit innentől különböző kft.-k használtak. 2016 óta viszont - teljes körű felújítás után - a Lokomotív Házat találjuk az egykori csokigyár helyén, a Budafoki út 187-289. alatt, parkos udvarral, elektromos töltőhelyekkel, 24 órás portaszolgálattal és karbantartókkal.
A Hedonizmus és a Szocialista Erkölcs Metszéspontján: Ikonikus Édességek
A szocializmus alapvető erkölcsével csak nehezen lehetett összeegyeztetni azt a hedonizmust, amely a csoki- és kakaófogyasztás sajátossága, a gyár mégis virágzott a múlt rendszerben, olyan édességeket gyártottak, mint a Negro, a Tojás Flip, a konyakmeggy vagy a golyórágó. Bár 1956-tól a Budapesti Csokoládégyár forgalmazta, itt született meg a nagy sikerű Sport szelet is, amelynek apropóját 1953-ban a Népstadion felavatása adta. A gyár egyik slágerterméke a golyórágó volt, arról pedig, hogy az amerikai életérzést kínáló édesség hogyan érhette el a magyar munkásosztályt, korábban egy érdekes cikk is megjelent. A gazdasági érdek néha felülírta a szocialista erkölcsöt, így volt lehetséges, hogy amikor egy német cég jelezte, hogy nagy tételben vásárolna magyar gyártású rágót, az export-importért felelős állami vállalat azonnal lépett. A Csemege ennek köszönhetően kezdhette gyártani végül a golyórágót.
A legnagyobb kedvenc a borsos árú konyakmeggy volt, amelynek receptjét Gerbeaud Emilhez kötjük, ám csak jóval az ő halála után került gyártószalagra a kézműves finomság. Érdekes bepillantást enged a gyári életbe egy 70 év körüli Zsuzsa története, aki XI. kerületi gimnázium diákjaként osztálykiránduláson látogatott el a csokigyárba. Bár már szinte rosszullétig tömték magukat Negróval és rágóval, többször figyelmeztették egymást: a látogatásra a koronát a konyakmeggyrészleg teszi majd fel. Elmondása szerint „…az emeleteken valahol rágót is (csináltak), nagy betonkeverőszerűségekben gömbölyítették a gumimasszát, aztán ment a cukormázba. Kivinni semmit nem lehetett, de amíg bent voltunk, szabadrablás volt. Rágónál ez azt jelentette, hogy egyszerre három golyó be, amint kicsit fogyni kezdett az íze, kiköp, és újabb marék be.”
Nemes Zsolt 1969-ben, iskolásként egy hétig volt nyári munkás a csokigyárban, a keménycukroknál. Élénken él emlékezetében, mikor Negrókat kellett lezárnia tojásfehérjével, hogy a sötét cukorból ne folyjon ki az édesgyökérízű töltelék. A munkások elkötelezettségéről és a szigorú szabályokról viszont elismeréssel nyilatkozott. Azt gondolnánk, hogy a legszerencsésebbek a gyár dolgozói voltak, akik egész nap csokiillatban dolgozhattak, ám ez korántsem volt így. Mivel a termelés és a növekedés a szocializmus sajátságai miatt nem volt összhangban, folyamatos munkaerőhiánnyal küszködtek, és a fizetések sem a gyár sikereivel összhangban emelkedtek. Bizonyos termékek gyártását végül vidékre szervezték ki. Mindenkit úgy honoráltak, ahogy lehetett: szóbeli vagy írásbeli dicsérettel, fejlett munkásjóléti intézkedésekkel. A 70-es években engedélyezték a selejtvásárlást is a dolgozóknak, ennek köszönhető például, hogy a közeli óvoda egyik óvónője elmondása szerint névnapján és évzáró után ládaszám kapta a konyakmeggyet.
A Piros Mogyorós Csoki Emléke
A 70-es években volt gyerekek számára a "mogyorós csoki" fogalma elválaszthatatlanul összeforrt egyetlen termékkel: a pirossal. Hiába tűnt el az ABC-k polcairól már több mint húsz éve, a mogyorós csoki emléke mindig a piros csomagolást, az egész mogyoró darabokat és a 3 cm széles, létraszerű osztással ellátott csokitáblát idézi, minden osztásba beleírva: CSEMEGE. Ez volt a legjobb minőségű csoki abban az időben, amely a macskanyelvvel versengett kakaóvaj tartalmában, de ízhatásban és textúrában sokak szerint abszolút első volt. A csoki nem kockákra volt osztva, hanem szeletekre, amiket harapni kellett. Sokan kétféle fogyasztási módot alkalmaztak: vagy habzsolva törték, harapták, rágták, vagy kifinomultabban, először leharapdálták a csokit a mogyorók körül, majd sokáig csak az egész mogyorókat szopogatták, majd azokat is szétrágták. Akkoriban mindenben az állandóság volt a legjellemzőbb: nem voltak termékújítások, nem dobtak piacra kisebb kiszerelésű, darált mogyorós, kekszes, nugátos stb. mogyorós csokit, tíz-húsz évig a gyártósorról ugyanaz a mogyorós csoki gördült le minden változtatás nélkül. Ezt így szoktuk meg, és így szerettük. Aztán jöttek a kényszerű évek, amikor a piros mogyoróst letaszították az élelmiszerpolcokról a különböző nyugati édességipari termékek, hogy a közelmúltban ismét visszatérjen, bár kisebb és egyszerűbb kiszerelésben, de mégis az igazi mogyorós csoki: a Piros!
A Sós Ropogtatnivaló Diadalútja: A Ropi Története
Az ember imád ropogtatni, ezt pedig a Kádár-kori sütőipari vállalatok jól ki is használták. Az előző rendszer egyik legnagyszerűbb nasija minden bizonnyal a sós pálcika volt, ami máig velünk maradt. Nem múlhatott el úgy baráti traccsparti, közös meccsnézés vagy éppen szomszédasszonyi pletyi, hogy ne kerüljön elő egy csomaggal. Sokan még ma is csak egyszerűen ropinak titulálják a sós rudacskákat, ami a kategória első termékére, a Kalocsa és Vidéke Sütő és Édességipari Vállalat Ropi márkanéven futó pálcikájára utal.
A Ropi Eredete és Elterjedése
A sós pálcika története nem nyúlik vissza a régmúltba, de annál mozgalmasabb és összetettebb. A Népszava 1970. október 25-i száma arról számol be, hogy a magyar-jugoszláv árucserére vonatkozóan a FÜSZÉRT 1967-ben állapodott meg a Sloboda gyárral a nápolyi és a sós rudacska ügyében, amiért viszonzásul többek között rózsatövet és gombát kapott déli szomszédunk. A ropi tehát jugoszláv eredetű, eredetileg Bobi néven gyártották Eszéken, és az ország egyes részein is onnan származó gépeken történt a gyártása.
A finomságot 1970-ben kezdte el gyártani a kalocsai cég egy Ausztriából vásárolt gépsorral. Jó ötletnek tűnt a kezdeményezés, hiszen ekkor már javában tarolt az országban a Jugoszláviából beszerzett „Robi”. Bár az újdonsült Ropi márkanév erősen hajazott a külföldi Robira, a kalocsaiak szerint az ő Ropijuk a roppanós szóból származott, és semmi köze nem volt a Robihoz. A sikert látva a kalocsaiak vezetője, Molnár István úgy gondolta, hogy érdemes egy sós pálcika gyártó gépsort beszerezni, mert akár két éven belül megtérülhet a befektetés. A szerkezet 22 ezer dollárba került, és külön épületrészt építettek számára Kalocsán, ahol a három műszakban dolgozó munkások évi 10 milliónyi Ropit gyártottak le. A ropiautomata naponta 15 ezer csomagot készített, amelyek igen keresetté váltak a piacon, 1972-ben még a Kiváló Áruk Fórumán is kitüntették a roppanós nasit.
A Piaci Verseny és a Jogi Küzdelmek
Az óriási sikert nem nézhették tétlenül más megyék ÁFÉSZ-ei sem, így a GYÖNGYSZÖV (a Gyöngyös környéki termelőszövetkezetek csoportosulása) a 70-es évek elején szintén piacra dobott egy „ropit” Pattinka márkanéven. Az eredeti sósrudacskák mellett később perec alakú sós ropogtatnivalót is gyártottak, és megpróbálkoztak különböző csillivilli csomagolásokkal is. Pattinkát lehetett kapni például a Malév fedélzetén csakúgy, mint a környező KGST országok boltjainak polcain.
A biznisz olyan jól ment, hogy a nagy forgalomra és az azon keresett pénzre még a fogyasztóvédelem is felfigyelt. A Nógrád megyei főügyészség szerint a Pattinkások, illetve mellettük a Nógrád megyei ÁFÉSZ szövetkezetei (akik időközben szintén ráálltak a ropigyártásra) túl sok költséget számoltak el a 3 forintos nasira, ugyanakkor ez a termék tette ki az áruforgalmuk 80%-át. Végül az Egri Bíróság 3-3 millió forintra bírságolta a GYÖNGYSZÖV-et és a nógrádiakat is tisztességtelen piaci magatartás miatt. A ropi és a Pattinka népszerűségének nem sokat ártott a bírósági ügy, néhány cikken kívül nem is volt jele a piacon. A magyar proletár továbbra is szívesen vásárolt ropit, hol Ropi, hol Pattinka, hol pedig Nógrádi Ropi néven.
A Nógrádi Ropi Története és Sikere
Talán nem légből kapott az állítás, hogy az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyarországi rágcsálni való a köznevesült „nógrádi ropi.” Fogyasztjuk otthon, sörözőkben - ital mellé, filmezés vagy egy házibuli közben. A Nógrádi sós ropogós hőskoráról szólva: a Salgótarján és Vidéke Áfész 1970-ben engedélyt kért Nógrádi ropogós nevű sósrúd gyártására. Az engedélyt megkapta, az árvetés költségtényezői között azonban a csomagolóeszközök árát drágábbra kalkulálták. Az akkori szóval „extraprofit” azonban nem nyerte el a megyei tanács tetszését, és egészen a Legfelsőbb Bíróság Gazdasági Kollégiuma elé vitték az ügyet. Az ÁFÉSZ védelmében elővette, hogy nem sértették meg az árversenyt, a plusz bevételből pedig a bolthálózatát tudta korszerűsíteni. A jogászokat ez nem hatotta meg, így a szövetkezetnek 3,2 millió forintos bírságot kellett törlesztenie a hibás kalkulációkból eredő többlet miatt.
Maga a gyártás 1971-ben indult be Salgótarjánban, amelyről 1973 márciusában Pilinyi László, a megyei fogyasztási szövetkezetek (MESZÖV) elnöke számolt be, kifejezve örömét afelett, hogy „13 millió forint értéket” termelt az üzem. Ekkor még nem sejthette, hogy emiatt büntetést is kap majd a helyi ÁFÉSZ. A bírság azonban nem szegte a kedvét a szövetkezetnek. 1981-ben beindult a termelés a karancslapujtői egységben, ahol a tíz éves, osztrák gyártósort NSZK-ból érkezett szakemberek szerelték össze. A Nógrád című lap kérdésére Nyerges Pál, a salgótarjáni üzem vezetője kifejtette, hogy a növekvő kereslet miatt van szükség a bővítésre. Óránként hatszáz, ötvengrammos tasak készült. Egy műszak alatt ötezer-ötszáz zacskót készítenek az asszonyok. Egy hónap alatt ez négyszázezer csomag. A bővítéssel az addigi nagyjából 4,5 millió csomagos termelést kívánták megemelni évi 9 milliósra, miközben a második, 8 millió forintos beruházást követően létrejött üzemben összesen huszonketten dolgozhattak. A termelés végül a terveknek megfelelően 1981-ben elindult. A két sósrúdüzem egy évben összesen 24 millió 610 ezer forint értékben készített ropit.
Minőségi Kihívások és Megújulás
A felívelést azonban egy váratlan probléma zavarta meg. A termék 1984 tavaszáig viselhette a Kiváló Áruk Fóruma (KÁF) emblémáját, azonban a csomagolásának, valamint a ropi minőségének hibája miatt elvesztette ezt a jogot. „Ahány szín a tasakon, annyi henger kell a nyomásához. […] A KÁF-embléma sárgával készül, az erre szolgáló hengert 1981-ben rendeltük meg. Három évre rá, 1984-ben érkezett meg, éppen akkorra, amikor elveszítettük a megkülönböztető elismerés viselési jogát. Mire az erről szóló dokumentumot megkaptuk, az új hengersorral kétmillió darab tasakot már elkészítettünk. […] Azóta is emblémával nyomott tasakban adtuk el a ropit. Ugyanis a dán hengersor újbóli, embléma nélküli átszerelésére Dániába kellett volna kiküldenünk a gépet, s ki tudja, mikor kaptuk volna vissza ismét?!” A szóban forgó 1985-ös vásár, az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás (OMÉK) volt, ahol az emblémaviselést visszanyerte a ropi. Az elmúlt másfél évben a Nógrádi sós pálcika négyszer járta meg az Országos Piackutató Intézet KÁF-titkárságát, mely az embléma odaítéléséről dönt. Vizsgálta a Kermi és a Nógrád Megyei Élelmezési és Vegyvizsgáló Intézet is. „Egyszer a só volt túl darabos, másszor kevésnek találták rajta az ízesítőt, harmadszor úgy ítélték meg, hogy nem pattan-roppan eléggé, következő alkalommal meg azt mondták, hogy nem egyenletesen barna.” A sóspálcika végül átment a vizsgálaton 1985-ben, így annak minőségével akkor már nem akadt több probléma. Az első tasakokat olasz cég nyomta, és a külföldi nyomdászok, magyarul nem tudván, a feliratokat a következő sorrendben helyezték el a zacskóra: „Nógrádi Áfész, Salgótarján Ropogós sós rudacska szövetkezet.”
Az „Igazi” Ropi Kérdése és az Újítások
A ropi és a Pattinka népszerűségének nem sokat ártott a bírósági ügy, néhány cikken kívül nem is volt jele a piacon. Sőt az üzlet növelése érdekében a 80-as években a kalocsai és a gyöngyösi gyár is több újítással állt elő. Előbbiek földimogyoró-öntetet töltöttek a pálcikák belsejébe, majd az egészséges táplálkozás jegyében szezámmagos, illetve a még jobb íz érdekében paprikás Ropit is piacra dobtak. A gyöngyösiek viszont sós mogyoróval és sajttal töltötték meg a finomságot. Bár a rudacskákat még külföldre is exportáltuk, és belföldön sem hiányozhattak a baráti társaságok asztalairól, a kiváló nasik gyártóinak a rendszerváltás után leáldozott. A Nógrádi ropi népszerűsége töretlen maradt később is, és a jelenlegi hasonló konkurens termékek között sokak szerint a legjobb.
Az „igazi” ropi eredetét illetően a vita Kalocsa és Nógrád között továbbra is fennáll. Sokan a Kalocsai Karamell-Snack ropiját tartják az eredetinek, mivel ez volt a cég első terméke, abszolút első ebben a „brandben”. Mások szerint a Nógrádiak is évtizedek óta gyártják. Tény, hogy mindkét cég több évtizedes múltat tud maga mögött. Az első kérdés, hogy vajon a ropifogyasztás összességében növekedett-e, vagy inkább a konkurensek, mint például a Karamell Snack 2012-es csődje és bezárása, miatt koncentrálódott a kereslet a megmaradt gyártókra, mint a Nógrádi ropi. Bár a neten alig találni képet, bejegyzést, technológiai leírást, emlékezést erről a remek tradicionális termékről, az biztos, hogy a hazaiak messze jobbak, mint az import termékek, amelyek jellemzően magas liszt, kevés zsiradék (margarin) felhasználásával készülő, túlságosan száraz, túlsütött, szinte égetett termékek. A nógrádi - valljuk be - valóban egy jó, a hazai ízlésnek megfelelő sós pálcika.
Az Édes és Sós Találkozása: A Csokis Ropi Kulináris Harmóniája
Az édességek és a sós rágcsálnivalók külön-külön is megállják a helyüket a magyar asztalon, azonban a gasztronómia egyik izgalmas területe a két ízvilág kombinálása. A "sósra édes, édesre sós nassolási technika" jól ismert, és lássuk be, tényleg jobban esik váltogatni az ízeket, vagy még inkább összekombinálni. Az édes és sós együtt nagyon izgalmas tud lenni, elég, ha csak a sós karamellre vagy a picit sós, mégis édes mogyoróvajra gondolunk. Ez a kettősség adja meg a „csokis belselyu ropi” iránti vágy kulináris alapját, még akkor is, ha a hagyományos magyar ipar nem állított elő nagy mennyiségben töltött sós pálcikákat. A lényeg a harmóniában rejlik.
A sós rudacskák ropogós textúrája és enyhén sós íze kiváló alapot biztosít az édes csokoládé krémes textúrájához és gazdag ízvilágához. Ez a kombináció egyszerű, mégis nagyszerű élményt nyújt. Egy otthon is elkészíthető, mutatós és izgalmas finomság, a magunk örömére vagy saját készítésű gasztroajándékként apró figyelmesség gyanánt Mikulásra vagy karácsonyra kollégáknak, barátoknak.
Házi Csokis Ropi Receptje
Az elkészítéséhez sima ropi - vagy más néven sós rúd - és kétféle csoki szükséges, és pár perc alatt nagyon mutatós és izgalmas finomság készülhet.
- A csokikat feltördeljük, és külön-külön tálba tesszük.
- Az étcsokit gőz fölött vagy a mikróban 2 x 1 perc alatt 700 watton felolvasztjuk, simára keverjük, majd átöntjük egy pohárba. Hasonlóképpen járunk el a tejcsokoládéval is, de vigyázzunk, hogy ne égjen le.
- Ezután a ropikat félig belemártjuk az olvasztott csokoládéba, majd sütőpapírra fektetjük. Díszíthetjük őket apróra vágott mogyoróval, dióval, reszelt kókusszal, vagy akár színes cukorkákkal is, mielőtt a csokoládé megkötne.
- Hagyjuk teljesen megszáradni és megkeményedni a csokoládét, akár hűtőbe téve felgyorsíthatjuk a folyamatot.
Ez az egyszerű, mégis nagyszerű recept rávilágít arra, hogyan ötvözhető a magyar háztartásokban régóta meglévő sós rágcsálnivaló és a csokoládé szeretete egy új, ínycsiklandó formában, így teremtve meg a modern "csokis ropi" hagyományát. A múlt emlékei, a gyárak és a termékek fejlődése mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma is élvezhessük ezeket a finomságokat, akár eredeti formájukban, akár újragondolva.