William Shakespeare A velencei kalmár című drámája évszázadok óta foglalkoztatja a közönséget és a kritikusokat egyaránt. A mű középpontjában álló drámai konfliktus egy keresztény kalmár, Antonio, és egy zsidó uzsorás, Shylock közötti jogvita, mely mélyen túlmutat a reneszánsz kori jogelvek összeütközésén. A történet rávilágít az előítéletekre, a vallási különbségekre, a bosszúvágyra és az emberi jogok érvényesítésére egy olyan korban, ahol a jog még szentesítette a diszkriminációt. Az "egy font hús" záloga, mely a dráma egyik legmegrázóbb eleme, nem csupán egy szerződéses kikötés, hanem a gyűlölet, a megaláztatás és a tehetetlen düh szimbóluma is, melynek értelmezése a mai napig heves vitákat szít.
A Konfliktus Gyökerei: Antonio és Shylock Világa
A dráma két főszereplője, Antonio és Shylock, két teljesen eltérő világot képvisel a reneszánsz Velencében. Antonio, a velencei kalmár, egy sikeres, keresztény férfiú, aki közmegbecsülésnek örvend. Modern figura, kereskedéssel foglalkozik, és minden pénze kintlévőségeibe van fektetve. Barátja, Bassanio iránti határtalan szeretete és segítőkészsége vezeti őt abba a helyzetbe, hogy pénzre van szüksége, amit kölcsönkérne.
Ezzel szemben Shylock, a velencei uzsorás, sikeres pénzkölcsönző, a zsidó közösség megbecsült tagja, hithű ortodox. Abból él, hogy hitelt ad a keresztény kereskedőknek, ami után magas kamatot szed. A dráma idején a zsidó közösség tagjainak kényszerlakhelyen kell élniük, megkülönböztető süveget és kabátjukon sárga jelet kell viselniük. Ráadásul kamatra adnak kölcsönt, amit a keresztény vallás tilt. A hitelezők persze gyűlölték a keresztény kalmárokat, akik nemcsak vallási, de pénzügyi értelemben is ellenérdekeltek voltak.
Shylock szemszögéből nézve Antonio nem csupán egy üzleti partner, hanem az elnyomás és a megaláztatás megtestesítője. Shylock panaszai valós sérelmekre utalnak: „Lepocskondiázott és elütött egy fél milliótól. Nevetett, ha vesztettem; csúfolt, ha nyertem; gyalázta a népemet, megakadályozta az üzleteimet, hűtötte a barátaimat, fűtötte az ellenségeimet - és miért? Mert zsidó vagyok.” Ez a mélyen gyökerező ellentét teremti meg a színpadon kibontakozó tragédia alapjait.
A Veszélyes Szerződés: Egy Font Hús Zálogul
A drámai alaphelyzet az, hogy Bassaniónak életbevágóan pénzre van szüksége, amit Antonio fedezne, ám minden pénze a tengeren van. Antonio határtalanul szereti Bassaniót, és feltétlenül segíteni akar - de minden pénze kintlévőségeibe van fektetve. „Tudod, hogy mindenem a tengeren van, és nincsen pénzem, sem árúm, amiből kézpénzt szerezzek” - mondja Antonio Bassaniónak. Ezért Antonio kezességet vállal, ami a polgári jogban a szerződést biztosító járulékos mellékkötelezettség, egy másik kötelem teljesítését biztosítja.
Shylock, miközben töpreng a kérésen, elismeri Antonio megbízhatóságát, de tudatában van a kereskedelmi vállalkozások kockázatainak: „Antonio jó ember … - úgy értem, hogy jó arra az összegre. De a vagyonát kockára tette: egyik gályáját Tripolisba küldte, másikat Indiába, egy harmadikat Mexikóban, egy negyediket pedig Angliában kockáztatott, és egyéb áruit is külföldre küldte. De a hajók csak deszkák, a matrózok is csak emberek - aztán ott vannak a kalózok, meg az örvények, a viharok, a zátonyok veszélyei.”
A legkülönösebb és legveszedelmesebb kikötés a szerződésben az "egy font hús" záloga. Shylock nem uzsorakamatot kér, hiszen azt keresztény partnere ki nem állhatja. Ehelyett - legalábbis kezdetben tréfának tűntetve fel - azt kéri, hogy amennyiben Antonio nem tudja visszafizetni a kölcsönt, akkor Shylock kivághasson belőle egy font húst. Antonio könnyelműen leköti zálogul egy font (azaz körülbelül fél kilónyi, mint az emberi szív) húsát. „Szavamra! Szegény Antonio, ekkor még nem sejti, hogy Shylock a saját halálos ítéletét íratja alá vele. Shylock ugyanis a szívét akarja majd kivágni…” Ez a veszedelmes, gyilkos bánatpénz a bosszú lehetőségét rejti magában Shylock számára, aki így szeretne törvényesen elégtételt venni az állandó megaláztatásokért és az igazságtalanságokért.
A velencei kalmár (William Shakespeare) című regény összefoglalója
A Jog és az Erkölcs Határán: Uzsora és Szerződések
Az "uzsora" szó eredete a latin usura, mely kamatot jelent. Az ókori Rómában a kamatlábat már szabályozta a jog, a Biblia pedig kifejezetten tiltja a mértéktelen kamatszedést. A keresztények szentül vallották, hogy aki uzsorát szed, az Isten ellen vét, olyannyira, hogy I. Edward Angliában 1275-ben megtiltotta az uzsorát.
A mai jogban az uzsorás szerződés az új Ptk. 6:97. paragrafusa szerint semmis: „Ha a szerződő fél a szerződés megkötésekor a másik fél helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt kötött ki, a szerződés semmis, ezt uzsorás szerződésnek nevezi, és visszatérítéssel szankcionálja.” Shylock követelése a mai jogrenddel szemben egyértelműen a polgári jog szabályaiba ütközne és a szerződés érvénytelenségét vonná maga után. Egy ilyen szerződési kikötés a jó erkölcsbe ütközőnek minősülne (új Ptk. 6:96. §: „Semmis az a szerződés, amely nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik”). A Legfelsőbb Bíróság korábban kifejtette, és ezek a megállapítások az új Ptk. vonatkozásában is helytállóak: a szerződéses szabadság nem korlátlan, a törvény nem fogadja el érvényesnek azokat a szerződéseket, amelyek nyilvánvalóan sértik az általánosan kialakult erkölcsi normákat.
Azonban Shakespere korában a "egy font húsról" szóló szerződés nem ütközött törvénybe. A régi jog ismerte még a nem teljesítő adós testének feldarabolását (Legis actio per manus iniectionem) a római jogban. Ez a szabály persze enyhült az idők során, de a szerződés tilos szerződésnek is minősíthető (új Ptk. 6:95. §: „Semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik…”). Történetünk idején azonban az egy font húsról szóló szerződés nem ütközött törvénybe, így Antonio kezességet vállal az üzlet felett, könnyelműen leköti zálogul egy font húsát.
Shylock Bosszúja és az Emberi Jogok Kérdése
Shylock bosszúvágyát nem csupán Antonio korábbi megaláztatásai táplálják, hanem egy súlyos személyes tragédia is: lánya, Jessica beleszeret Antonio egyik barátjába, aki megszökteti őt az apai házból, a gettóból. Jessica áttér a keresztény hitre, hogy férjhez mehessen és kiszabaduljon az ortodox világból. Ez sorscsapás Shylock számára.
„Igen, ez egy újabb csapás nekem - egy csődbement ember - egy koldus… - na, csak vigyázzon a zálogjára; uzsorásnak nevezett és megrúgott - na, csak vigyázzon a zálogjára - pénzt kölcsönzött keresztény nyájasságból - na, csak vigyázzon a zálogjára!” - kiáltja Shylock. Amikor Antonio egyik barátja aggódva kérdezi: „Azért biztos vagyok benne, hogyha elveszti, nem akarod majd a húsát: mire jó az?”, Shylock válasza megrendítő: „Halat fogni vele… - ha mást nem hizlal, hizlalja a bosszúmat.”
Shylock felkiáltása, „Hát a zsidónak nincs szeme? A zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? Nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi… nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek nem halunk-e meg? És ha meggyaláztok ne álljunk-e bosszút? Ha mindenben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani fogunk. Ha egy zsidó megsért egy keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval.” - ez a kijelentés a dráma egyik legmélyebb és legmegindítóbb pillanata. Megmutatja, hogy Shylock nem csupán egy pénzéhes gonosz, hanem egy elnyomott, megalázott ember, aki a saját korának jogi és társadalmi keretei között próbál elégtételt venni.
Shylocknak sok szempontból igaza van, hiszen olyan korban élt, amikor a hivatalos jog semmibe vette emberi jogait. Shylock megpróbálja bosszúját az érvényben lévő jogszabályok alapján érvényesíteni.
A Bírósági Tárgyalás és Balthasar Ravaszsága
Az adóslevélben kikötött határidő lejár, Antonio minden hajója és teljes vagyona odavész a tengeren. Nem tudja kiegyenlíteni a tartozást Shylock felé. Velencében nagy port kavar Antonio és Shylock jogvitája. A város az uzsorás ellen van, de mégsem tehetnek semmit, hiszen köti őket a törvény. Shylock minden követelése jog szerint való. „A törvényt akarom! Emberi nyelvnek nincs ereje, hogy megmásítson! Törvényt akarok! És a font húst, zálogomat! Ha nem adjátok, megsérül a törvényetek! Akkor nem ér Velence joga semmit” - állítja.
A helyzet tragikus, Shylock követelése jogszerűnek tűnik, és ha él a jogával, a keresztény bíróság szeme láttára vághatja ki Antonio szívét. Ekkor azonban váratlanul feltűnik egy ifjú jogtudós, egy férfiruhába bújt asszony, Portia, álnevén Balthasar. Portia ravasz, mint a róka, és Antonio lekötelezettje. Elismeri, hogy Velencében nincs hatalom, mely megmásíthatná a törvényt, mert „ezt a kivételt számon tartanák, s e joggyakorlatból sok tévedés fakadna az államban!”
Balthasar először megpróbálja Shylockot rábeszélni az irgalomra, felajánlva neki a kölcsön kétszeresét. Shylock azonban hajthatatlan: „Az eskü - eskü! A törvény - törvény! Esküm szállt az égbe - hamis eskü terhelje lelkemet? Nem ér annyit Velence!” Balthasar látszólag elfogadja Shylock álláspontját, és kimondja, hogy a zsidónak joga van egy font húsra, melyet kivághat a kalmár szíve tájáról.
A feszültség a tetőfokára hág, Antonio készül a halálra. Shylock már felemeli megélezett kését, célozza Antonio szívét. Ekkor azonban Balthasar közbeavatkozik egy zseniális jogi csavarral: „Állj! Várj még kicsit, zsidó! Csak egyre kell ügyelned. A kötvény egy csöpp vért sem ad neked. ’Egy font hús’ - éppen ezek a szavak. De - ha míg vágod, csak egy csöpp keresztény vért ontasz, minden birtokod, javad elkoboztatik velencei törvény szerint s Velence államára száll.”
Ez a velencei törvény, amelyet Shylock elfeledett, megmenti Antonio életét. Shylock, riadtan és zavartan, megpróbálná elfogadni a kétszeres tőkét, de Balthasar visszautasítja: „A tárgyaláson nem fogadtad el: csak igazság jár neked, s a zálogod.” Végül Shylock a puszta tőkét sem kapja meg, csupán a zálogát, és azt is saját felelősségére.
A Jogi Győzelem Fordulatai és Shylock Büntetése
A jogi csavar nemcsak Antonio megmentését jelenti, hanem Shylock bukását is. Balthasar tovább megy, és egy másik velencei törvényre hivatkozik: „Velence írott törvénye szerint, ha rábizonyul egy idegenre az, hogy közvetett, avagy közvetlen úton bármelyik polgár életére tör - az, kit próbálkozása fenyeget, megkapja minden javának felét, másik fele a közkincstárra száll, s a bűnös élete csupán annak kegyelmétől függ, akit fenyegetett.” E vád most Shylockra illik, és arra kényszeríti őt, hogy térdre borulva könyörögjön Antonio irgalmáért.
Shylock kétségbeesetten kiáltja: „Ölj meg inkább, de ne irgalmazz így!” Antonio azonban - megmutatva a keresztény szellem „másik oldalát” - visszaadja Shylock életét, és megelégszik azzal, ha Shylock vagyonának felét kezelésre kapja, melyet halála után Jessica férjének ad át. A jogvita tehát túlmutat a jogszabályok érvényesítésén, és rávilágít arra a több évszázados konfliktusra, mely máig sem csitult el.
A Dráma Forrásai és Történeti Háttere
Shakespeare A velencei kalmár című drámájának anyagát különféle forrásokból merítette. A "egy font húsra" vonatkozó per a középkori "Gesta Romanorum" című gyűjteményben fordul elő, ahol egy lovag vesz kölcsön pénzt egy keresztény kalmártól, azon feltétellel, hogy minden húsa a kalmáré legyen, ha nem fizeti vissza időben tartozását. A lovag nem tud fizetni, és törvény elé kerül. Ekkor neje férfiruhában jelenik meg a bíró előtt, és azzal érvel, hogy a szerződés csak húsról szól, vérontásról nem. Ha vért ont, a király fog ellene eljárni. A kalmár látva, hogy csúffá tették, eltávozik.
A Gesta Romanorum elbeszélése az uzsorást még nem teszi zsidóvá; ez Giovanni Fiorentino novellájában történik, mely az "Il Pecorone" novellagyűjteményben 1558-ban jelent meg nyomtatásban. Fiorentino elbeszéli a gazdag velencei kalmár, Ansaldo barátságát fogadott fia, Giannetto iránt. Giannetto kétszer is elveszti vagyonát egy rejtélyes belmontei özvegy megnyerése során, és a harmadik alkalomhoz Ansaldo tízezer aranyat kölcsönöz egy mestrii zsidótól, azon feltétellel, hogy ha a jövő Szent-Ivánnapra nem fizeti meg, a zsidó kivághat egy font húst testének bármelyik részéből. A bírósági tárgyaláson Giannetto, álruhában, szintén jogi csavarral érvényesíti a "vérontás nélküli hús" érvelését, és végül a zsidó dühében darabokra tépi az írásait, Ansaldo pedig szabad lesz.
A ráma meséjének másik része, a három szekrény közűl való választás, szintén a Gesta Romanorum 99. fejezetében fordul elő, ahol az apuliai király leányát a császár próbára teszi három edény, aranyból, ezüstből és ólomból választva.
Shakespeare közvetlen forrása azonban nem a Gesta Romanorum volt, hanem Fiorentino novella-gyűjteménye, mely a font húsról szóló pert, a három szekrény közűl való választást és a kalmár nagy baráti szeretetét egy elbeszélésben egyesíti. Emellett említenek egy régi angol balladát "Gernutus zsidóról", melyet Shakespeare szintén használhatott, és átvehetett belőle néhány vonást, például, hogy a zsidó a törvényszék előtt sarúja talpán köszörülte a kését.
Az "Egy Font Hús" Modern Értelmezései
A Velencei kalmár és különösen Shylock figurájának megítélése sokat változott az évszázadok során. Shakespeare korában a „vén Shylock” még borzas, vörös hajú, komikusan ágáló, pénzéhes, bosszúszomjas pojáca, nevetséges vígjátéki figura volt. De a történelem, különösen a Holokauszt, átformálta az emberiség gondolkodását - és ellentmondásos, tragikus hőssé alakította Shylockot.
A mai jog szerint Antonio vallási meggyőződése miatt támadó magatartása jogellenes lenne. Az Emberi Jogok Egyetemes Egyezménye előírja a megkülönböztetés tilalmát, s azt, hogy az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani, ennek védelme az állam elsőrendű kötelezettsége.
Howard Jacobson Booker-díjas brit író A velencei kalmárt gondolta újra kisregény formájában, Shylock karakterét a mai Észak-Anglia futballsztároktól és celebektől hemzsegő gazdag negyedébe helyezve. A regényben Simon Strulovich gazdag műkereskedő, aki találkozik Shylock-kal a felesége sírjánál. A két férfi párbeszéde megkísérli értelmezni az öreg zsidó réges-régi cselekedeteit, miközben a darab eseményei is elindulnak. Jacobson átformálja a színművet, minden jelentős fordulatát átveszi, de megváltoztatja azok hangsúlyát. Itt szinte mindent Shylock/Strulovich szempontjából látunk, megismerjük az ő életét, múltját, és azt, hogy ki is ő valójában. A regény sokkal hangsúlyosabbá teszi az apa-gyermek viszonyt Strulovich és lánya között, és a főhős lelkében támad fel a konfliktus: hogyan határozza meg a karaktert a saját zsidósága, és milyen terhet jelent a „kiválasztott nép” tudata. A végső kérdés, hogy megváltoztatható-e a múlt, hozható-e hasonló körülmények esetén azonos döntés, elvétetik-e az a bizonyos egy font hús.
Shakespeare és a Kortárs Színház
Shakespeare drámái, különösen A velencei kalmár, folyamatosan inspirálják a kortárs színházat és művészetet. A darab évtizedekig tabu volt a zsidó-nem zsidó megkülönböztetés miatt, de ma már értelmezése még mindig heves vitákat szít. A magyar színjátszásnak gyakorlatilag 150 éve nem sikerült egységesen megbirkóznia a darabbal. Születtek olyan előadások, amelyek Shylock figuráját a tőke ördögi követeként interpretálták, és olyanok - például a 80-as évek közepe táján Sík Ferenc rendezésében, Gábor Miklós legendás Shylock-alakításával -, amelyekben az ő alakja vitte a vállán az egész darabot.
A legtöbb színpadra állító ott bukik el, amikor a világot ebben a darabban is a bevált, leegyszerűsítő séma szerint próbálja jó és rossz félre osztani. A velencei kalmár nem a zsidó-keresztény konfliktusról szól, nem is arról, hogy egy jó szándékú, nemes lélek egy pénzéhes uzsorás áldozata lesz. Sőt még arról sem, hogy miként állít falat a gazdag velencei köztársaság törvényes rendje polgár és polgár közé.
Alföldi Róbert rendezésében, Szabó Stein Imre újrafordításában A velencei kalmár „kegyetlen és érzéki, a gondolat bravúrosan sokértelmű, nyers szavak mögött lapul.” A Budapesti Kamaraszínházban ez a Velence legalább annyira romlott, mint amilyen pazarló, vidámsága üres, gyűlölete lapos, ahol a nagylelkűség nihilizmusból, a barátság testi kötelékből, a szerelem ágymelegből és pénz-éhből fakad. „Keresztényei felületesek, zsidói gyűlölködők. Antoniója félresikerült hősszerelmes, Shylockja kényszer-áldozat.”
Rátóti Zoltán Shylock-alakítása Alföldi rendezésében etalonnak számít. A bírósági tárgyaláson, a második felvonásban, tizenöt percig forgatja kezében a kést, iszonyú mozdulataitól a közönség szinte odafagy a székére. „Csodálatos pillanatok ezek, a gyűlölet és a tehetetlenség, az erőszakra képtelen düh és a kiszolgáltatott érzés ősi erővel izzik fel bennük.” Shylock kése nem sújt le, a kifejezéstelen röhögés lincshangulatba torkollik. Felmentett, barát, álbírónő és szolgák halálra rugdossák a „zsidót”. Shylock nem vonul ki a színről, mint az eredeti darabban, csak halott testét lökik ki egy ajtón. A velencei úri társaság pedig katonabakancsban dobog, táncol, vadul vonaglik a techno-zenére. A záróképben Jessica, Shylock megszökött, kereszténnyé lett lánya nem apját siratva lapul a falhoz az őrjöngők között, hanem őrült félelmében.
Shakespeare Élete és Munkássága: Az "Avoni Hattyú"
William Shakespeare, az "Avoni édes Hattyú", 1564-ben született az angliai Stratford-upon-Avonban, és 1616-ban, 52 évesen halt meg ugyanitt. Életének több részlete a mai napig bizonytalan, személye köré legendákat szőttek, sőt, egyes drámái esetében a szerzősége is kétséges.
Frank Kermode "Shakespeare kora" című könyvében ír arról, hogy Shakespeare „csupán a legremekebbje azoknak a költőknek, akik a sokféle, sokszínű közönségnek írtak: neki is e közönségek voltak valódi pártfogói. Bizonyos szempontból nagyon sikeres vállalkozó, amilyenből akkor más szakmákban sincs hiány, ugyanakkor költő is, aki érintkezik arisztokratákkal és mint a Korona libériás szolgája, alacsony állású udvaronc, akinek idővel saját címer is kerül - olyan ember, aki belelát a rangban alatta vagy fölötte állók viselt dolgaiba is.”
A máig lázasan folyó Shakespeare-kutatás számos új tényt hozott felszínre. Például a "The New Oxford Shakespeare" Christopher Marlowe-t tüntette fel a háromrészes "VI. Henrik" társzerzőjeként. A XVIII. századtól kezdve feltételezték, hogy Marlowe közreműködött a "VI. Henrik" megírásában, de ez most vált uralkodó állásponttá a kutatók körében. Friss kutatások szerint 44 darabból 17 esetében állapítottak meg társszerzőséget vagy adaptációt. Ugyancsak Shakespeare szerzőségét vizsgálták újra a "Double Falsehood" (Kettős tévedés) című darab esetében, melyről kiderült, hogy Shakespeare írta a nagy részét.
Egyes kutatók, mint például Geoffrey Caveney, feltételezésekkel élnek a "Mr. W. H." monogram mögött rejlő személyazonosságról, mely a 1609-es szonetteket tartalmazó kötetben szerepel. Caveney szerint lehetséges, hogy Shakespeare egy kollégájának, William Holme-nak szóló tiszteletadásról van szó, de egy kapucinus kolostor főnöke is lehetett az ajánló címzettje.
Shakespeare Nyelvezete és Mesteri Szerkesztése
Shakespeare stílusában mindent tud, és mindent mer. „Néha zeng, mint egy hárfa, máskor durván harsog vagy recseg. Ontja a szavakat, mint Rabelais. Hasonlataiban a legdiszparátabb dolgokat vonja egybe.” Bár mindig ő beszél, alakjain át is, hangját lehetetlen félreismerni, mégis szavaitól az alakok kapnak reliefet; hangjából az ő hangjuk is kihallik. Ő az ’ezerlelkű ember’. Szereti az erős kontrasztokat, az emberi világ dialektikáját. Királyai mellé odarajzolja a bohócot, az apáca mellé a kerítőt. E zsufa világképből jellegzetes világnézet szűrődik le. Éspedig éppen azáltal, hogy nincsen világnézet. Shakespeare-nél mindenkinek igaza van a maga szempontjából.
Nádasdy Ádám szerint Shakespeare darabjai jók, ügyesen szerkeszt, olyan, mint egy jó filmrendező, a vágásai meglepőek, jól váltakoznak a színhelyek és a jelenetek, mesterien tudja a hatalmi és erőharcok libikókáját ábrázolni, finoman billenti át a szereplőt egyik pozícióból a másikba, mindig adagol kis humort, szatírát, fonákságot, a pátoszt remekül váltogatja a hétköznapisággal. A nyelv valóságteremtő képessége megmutatkozik Shakespeare színjátékainak nyelvében.
Az Irodalmi Hagyomány és a Négy Hős
A 16-17. század fordulója a világtörténelem korszakváltója is. 1588-ban Anglia legyőzi a spanyol Nagy Armadát, ezzel Spanyolország elveszíti vezető szerepét. Ez a hanyatlás időszaka azonban Spanyolországban paradox módon a kultúra virágkora: a 17. század az úgynevezett „aranyszázad”, melynek csúcsteljesítményeit az irodalomban Cervantes mellett elsősorban drámaírók fémjelzik (Lope de Vega, Tirso de Molina, Calderon).
A modern európai művelődéstörténetben 1600 a fordulat éve. 1601-ben születik a drámairodalom korszakalkotó remekműve, a Hamlet, és 1605-ben jelenik meg a Don Quijote első kötete. Shakespeare és Cervantes személyes biográfiájának is van egy közös dátuma: a két írófejedelem ugyanazon a napon, 1616-ban halt meg.
Tommasso Campanella 1602-ben megjelent utópiájában, a "Napvárosban" azt jósolja, hogy korában kozmikus léptékű változás várható: káoszba süllyedés, avagy spirituális felemelkedés. E négy újkori sorstörténet fókuszában a középkori világkép válsága, a hitetlenség, az ember Isten elleni lázadása, avagy az evangelizáció kiteljesedése áll. A felvilágosodás gondolkodói szerint az ember(iség) egyetlen esélye a „sötét” középkortól való végleges megszabadulás a mindenható ráció jegyében. A fenti négy alapműben a rációnak ellentmondó mentalitást, a szellemtelenség, az őrület, a káosz jeleit látják és utasítják el.
A romantika korában gyökeresen megváltozik e művek megítélése. A fordulat hátterében a francia forradalom keserű tapasztalata húzódik meg: a ráció mindenhatóságában való csalódottság folytán felértékelődik az érzelmek és az ösztönök szerepe, ideállá válik a lázadó egyéniség, mind nagyobb teret hódít a konvenciókkal szakító eredetiség kultusza. Európa-szerte megkezdődik a fenti négy mű „összeolvasása”. Christian Grabbe drámájában, a "Don Juan és Faustban" (1829) egymással viaskodik a venerikus és a marsikus tulajdonságokkal megáldott/megvert két hős. Dosztojevszkij "A hasonmás" (1846) című kisregényében a fausti és a cervantesi hőstípust olvasztja össze: az „ördögével” viaskodó kisember don quijotei pikaróját beszéli el.
Magyarországon a 18-19. század fordulójához közeledve Hamlet mint a „kor hőse” lép színre. Kazinczy Ferenc 1790-ben fordítja le a drámát németből a magyar nyelvű színjátszást előmozdítandó, mert ezt tartja annak a műnek, mely „analogizál nemzetünknek mostani nem rózsaszínű érzéseivel.” Petőfi az 1848-as márciusi forradalom másnapján Shakespeare-drámák fordítására buzdít. A második világháborút követően mintha ismét Hamlet alakja, a Shakespeare-dráma főhősének újabb és újabb értelmezése kerülne előtérbe a filmvásznon és a világszínházban, s ennek nyomán a színháztudományban is. Erika Fischer-Lichte németül 1990-ben megjelent könyvének, "A dráma történetének" utolsó fejezete Heiner Müller "Hamletgép" (1977) című, kilenc oldalas posztmodern Hamlet-kommentárjának részletes elemzésével zárul. „Ez az a shakespeare-i figura, amely sohase fog letűnni a színpadról. Ma benne érzünk és gondolkozunk. (…) A modern ember szereti, rajong érte, saját mását látja benne.”
Az Evangéliumok és Asztrálmitikus Értelmezések
Az evangéliumok felsorolását a lexikonok és Biblia-magyarázatok úgyszólván mindig a Máté evangéliumával kezdik. Máté szimbóluma köztudottan az Angyal és/vagy az Ember, mely az asztrálmitikus hagyomány évköri rendjében a Vízöntő téridő egységének jelölője. Máté után Márkot említik, akihez a keresztény szimbolika az évkör szemközti téridő egységének jelképes állat-alakját, az Oroszlánt társítja.
A szellemtudományokban nem is olyan régen még általános volt a vélekedés, hogy Faust a nyugat-európai térségben létrejött civilizáció megtestesítője: „Don Quijote, Werther, Julian Sorel egy korszak portréi, Faust pedig egy egész kultúráé” - állítja Oswald Spengler. A "Nyugat alkonya" című fő művének végén a szerző egyértelművé teszi, hogy Németország első világháborúban elszenvedett vereségét az egyeduralomra törő fausti mentalitás csődjének, az európai szellem végjátékának tekinti.
A jelenések könyvének és az evangéliumoknak az asztrálmitikus értelmezési horizontja, mely a kultúrtörténeti tényekkel együtt segít megérteni a mélyebb összefüggéseket, arra mutat rá, hogy a négy kanonizált evangélium szerzőinek attribútumaként az Ószövetségből származtatott állat-szimbolika mindmáig töretlenül őrzi a keresztény ikonográfia. A Nap precessziós útvonalának fordulópontjain az emberiség a felemelkedés-alászállás teljes programját drámai módon éli át; mintha nem csupán a számára adatott korszakban volna spirituálisan jelen, hanem a megelőző, a rákövetkező s a vele átellenben lévő korszakok drámai történéseiben is.
A "Kettős Tévedés" és a Szerzőség Kérdése
A Shakespeare-művekkel kapcsolatos kutatások során felmerült a "Kettős tévedés" (Double Falsehood) című darab szerzőségi kérdése is. Eddig adaptációnak gondolták, és John Fletcher drámaírót vélték a sorok mögött. Azonban nemrégiben az Arden kutatói megállapították, hogy mégis Shakespeare írta a darab nagy részét: „Bebizonyosodott, hogy Shakespeare kézírása van a darab első és a második felvonásban és a harmadik felvonás első két jelenetében is felismerhető még, hogy dolgozott rajta”.
A társszerzőség akkoriban igen gyakori volt. Napjainkra két másik, Shakespeare-nek tulajdonított darabról - a "VIII. Henrik"-ről és a "Két nemes rokon"-ról - is bebizonyosodott, hogy nem kizárólagosan az ő munkája. Ezen felfedezések rávilágítanak arra, hogy a szerzői alkotás folyamata komplexebb volt, mint azt korábban gondolták, és a középkori, illetve kora újkori színházi gyakorlatban a darabok gyakran több alkotó közös munkájának eredményei voltak.
A "Fake-speare" Elmélet és a Titkos Kódok
Egyes feltételezések szerint, melyek Robert Cecil iránti gyűlölettől és bosszúvágytól sem mentesek, a "Gróf" (valószínűleg Edward de Vere, Oxford 17. grófja) volt az igazi szerző, és a William Shakespeare nevet fedőnévként használták. Ezt az elméletet titkos kódokkal, iniciálékban elrejtett betűkkel, és ábrákban talált számszimbólumokkal próbálják alátámasztani a "First Folio" titkos példányaiban.
Például egy "W" iniciáléban egy kis indát alakítottak át "S" betűvé, és egy "S" iniciáléban egy másik indát "P" betűvé, így a "PHake-speare" nevet olvasva, a "fake" (hamis, szélhámos) szó jelentésére utalva. Ezt a trükköt Leonard Digges Shakespeare-t búcsúztató szövegében találták meg.
Egy másik, bonyolultabb trükk a Ben Jonson-féle híres "Eulogy" vagy dicsérő beszéd rajzában található. A titkos példányban a jobb oldali íjász arckifejezése mérges, és a füle körül egy "1"-es és egy "7"-es számjegy van vastagon kihúzva és görbe vonallal összekötve, ami a 17-es számot sugallja, mint a Grófra jellemző szimbólumot. Emellett a titkos példányban az íjász feje fölött egy kicsit megdöntve ott látható az "RC" betűpár, Robert Cecilre utalva. A "Gróf a 17-es számmal Robert Cecil-re céloz (RC) mérges arccal, aki rákényszerítette a Grófra a Shakespeare nevet egész életére." Mindazok, akik elbúcsúztak a Gróftól a "First Folio"-ban, egészen biztosan tudták az igazságot, de hivatalosan William Shakespeare-től kellett elbúcsúzniuk.
Ezek az elméletek, bár vitatottak, rávilágítanak a Shakespeare körüli titkokra és a művek értelmezésének sokrétűségére. A "First Folio" titkosított üzenetei és rejtett utalásai továbbra is izgalmas témát szolgáltatnak a kutatók és az irodalomkedvelők számára.
Örökség és Hatás
Shakespeare hatása beláthatatlan. Erre bizonyság az a temérdek mű, mely csak a Literán Shakespeare-t, műveit vagy műveinek alakjait idézi meg. Petri György "Hamlet monológja", Vladimir Holan "Éjszakai párbeszéd Hamlettel", Borbély Szilárd "Berlin - Hamlet", Tandori Dezső "Töredék Hamletnek", és még sorolhatnánk.
„Shakespeare magáért beszél. Azt hiszem, nem véletlenül számít máig az egyik legnépszerűbb klasszikusnak. Mindig találnak benne valamit a rendezők, ami érvényes tud lenni az adott korra.” Nádasdy Ádám szerint Shakespeare-t olvasni jó, mert „jók a darabok, Shakespeare ügyesen szerkeszt, olyan, mint egy jó filmrendező, a vágásai meglepőek, jól váltakoznak a színhelyek és a jelenetek, mesterien tudja a hatalmi és erőharcok libikókáját ábrázolni, finoman billenti át a szereplőt egyik pozícióból a másikba, mindig adagol kis humort, szatírát, fonákságot, a pátoszt remekül váltogatja a hétköznapisággal, és mert klasszikus, sokan ismerik, ezért közös nyelvünk…”
A "Hamlet" és a "Szentivánéji álom" újrafordításai és elemzései is mutatják a drámaíró műveinek folyamatos relevanciáját és értelmezhetőségét a modern korban. Wittgenstein nyelvjátékai és Shakespeare színjátékainak nyelve egyaránt megmutatják a nyelv valóságteremtő képességét.
A "Shakespeare-projekt", melynek keretében élő klasszikusok írják meg a nagy drámák mai változatát, Európa-szerte elindult hódító útjára. Ez is bizonyítja, hogy Shakespeare művei örökérvényűek, és képesek megszólítani a különböző korok és kultúrák embereit.
tags: #egy #font #hus #shakespeare