Az élet megannyi arcát, a létezés bonyolult szövedékét tárja elénk, a remény és a valóság határmezsgyéjén bolyongva. Megannyi dologból kilétemre előnyei is vannak, és az emberi lét folyamatosan olyan találkozásokat tartogat, amelyek formálnak bennünket. Ahogy velem találkozol, semmit sem hangsúlyoz, csak a pillanatot, ami van. A homokozó betonperemén ülni, a távoli napok emlékét idézni, miközben testedé is a távoli napoké. Néha eltervezzük, hogy d.e. ebédelhetünk együtt, esetleg. Az ebéd jó, a fogásokat megfelezve, de vajon kellenek-e ezek a találkozások? De mihez? A tükrödbe nézni nem nézni jobb, s jobban is hangzik. Az élet titka, a bizonytalan tárgya mindannyiunk számára kérdéseket vet fel.
Az Önmagunkra Ébredés Pillanatai és a Belső Utazás
A belső világunk, a gondolataink, az érzéseink azok, amelyek leginkább meghatározzák, hogy kik vagyunk, miből vagyunk. Néha úgy tűnik, mintha a lélek e meghitt kis ünnepein, az én itt vagyok pillanatában, másra se lennénk képesek, mint elmerülni önmagunkban. Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak, amikor a belső valóság ennél sokkal bonyolultabb? Értelmiségi vagyok, értelmiségi módra gondolkodom, de mégis feltűnt már, hogy a szem, mondják, beszédes? Mint a megdöbbenés. Hol vagyok attól az ifjútól, aki még a világot - kesztyűként! - akarta megváltani? Hol vagyok ettől a beláthatásától?
Egy kimerült telep az, ami olykor az emberi lelket jellemez. A gondolat lenni, a lélek mélyéből eredő felismerések mindannyiunk életében megjelennek. Észre sem vette, ami bennünk zajlott. Ahogy én itt vagyok, a te csak ott. Az egyetlen különbségtenni nem tudó létező a belső monológ. „Nagy embernek és szentnek lenni önmagunk számára: ez az egyetlen fontos dolog.” (Ch. Baudelaire gondolata, amely mélyen rezonál bennünk.) Nagy ember vagyok-e? Vagy tartózkodjunk a kérdéstől? Igen? Nem? Valamit ír az ember, miközben próbálja megérteni a saját magát. A pusztulásé a mi sorsunk is, s a nyirok - mind mélyebbről - áthasonul. Porral, ahogy a testünk is enyészni testtelenné.
Kapcsolatok és Találkozások: A Közelség és a Távolság
Az emberi kapcsolatok szövevényes hálója kísér minket végig életünk során. Veled: jól érzem magam, s ez a jó idézi, amitől olykor hálafélét érzek iránta. K. P. nagyon szerettem, ne részletezzük, mit. Azóta jobban figyelek erre is, látod. A Mechwart téren találkozunk, s felmerül a kérdés: vagyunk-e te meg én? Félek, a fél egy nem múlik el, és a megenyhülő sötétségé a világ. Kellenek ezek a találkozások, de mihez? Nincsenek szokásaink, nincsenek közös rituálék, mégis.
A barátnőm! Manírozott szerénységgel ugyan, de mégis fontos a jelenlétük. Eltervezzük, hogy d.e. ebédelhetünk együtt, esetleg, és az ebéd jó. A fogásokat megfelezve élvezzük a pillanatot. Olykor a hidegségedről szóló panaszom is előkerül. Ahogy ők - vagy sehogy. Adni, a meztelen számba. Aztán akarjon puszizkodni. - le akart tapizni! hát ezt neki! Mért nincs egy rendes nő? Ez is mind a kapcsolatok része. A feleségedről álmodtam. Elvesztette a táskáját vagy mi. Hogy hol? Hogy is mondjam, itt.
A közelmúlt eseményei, mint például a november ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét, ismételgette, mintegy önkívületben. Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre, a fogadkozók között elhangzottak pedig elveszítik erejüket. (Bár egy ilyen könyvecskét - fizikai értelemben - nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg!) Szokvány történet, mégis, méltó van ebben a kis epizódban. A dátum. Szabó úr azonban 46-os (vagy 47-es?) sodralék-párttag, minden múlt híján. A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. Közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli, mint mondani szokás, „más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak neki. Hiszem, a jelenlevők is. Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Felháborodása abszolút volt, eksztázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Ezek az események mind-mind hozzátartoznak az emberi viszonyokhoz, a környezetünkkel való interakcióinkhoz. A magánélet? Kérni sem lehet.
Az Idő Múlandósága és az Emlékek Súlya
Az idő múlik, a napjaid kezdenek hasonlítani egymásra. Tíz éve történt, öt év távlatából visszatekintve, a csaknem elfeledtet lassan újra előhívjuk. Jöttem ilyen késő ősszel ide, a meleg fadobozban, ami rá emlékeztet. - Kezdek költői lenni! - mondhatnánk. A múlt rémlenek fel, mint az évek, ahogy H. Rejtekajtók nyílnak meg, és a meszesedő ízületeket érezzük. Kővé zsibbadtan ültünk, figyelve, ahogy a nyirok - mind mélyebbről - enyészni testtelenné. Siratni: semmit. Mert mindegy, min mentünk át.
Negyvenéves vagyok, egy minikorszak végén. Fura idill, ahol a folyó hideg. Nő! De így még jobb. A csituló nap aljára érkezünk. Semmit sem zárok magamba, és meg nem akarok fennhéjázni. Felébredek, hogy szúr, ez hetek óta így megy. A pusztulásé a tenyéréllel a sebre vágni. A múltat éppúgy önmagamnak nevezem, mint a jelent. Ahogy a levegő is áthasonul porral. Mi szívós fajta vagyunk, mondja ő, a technikusok. A hold ragyog, elmegy majd. Minden jót, Tamás! Nejem köszönt, és minden jót, Tamás! Ez a nap is lemegy.
A múló idővel együtt a gondolkodásunk is változik. Voltunk? Szenvedés? Bátorság? Forrás voltunk? És nagyon jó volt. Van Maya, van Maya az Összestb-re nézvést. Megfosztatik tollától. Lesz csupasszá. Maya VAN. A lábujján lépdel, hajladozik. Belátni neki. A hajcsatját keresi. Átrendezi a tükörgyűjteményét. Mennek az utcán, válnak, beválnak. El-feltünedeznek. Voltunk! Adtam a főhullásznak egy kilót a szén alól. Mindenünnen elillanunk. Eleget éltem, s láttam. Tüzet is ad egy kóbor, hogy a megállóig már nem. - szegény Laci! Felejtek. Leejtek. Miért?
A Remény és a Küzdelem Kérdőjelei
Az élet tele van kihívásokkal és küzdelmekkel, ahol a remény gyakran az egyetlen kapaszkodó. „Nem bírom!” - hajtogatta valaki. Még mindig a „Nem bírom!” Elapadtak a könnyek. (Végül mégis kimentem.) Aztán cipelheti az ember a terheket. Jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól! A világ gubancos szőttjét kell kibogoznunk. Mindent túl hamar-e félreértettem magunkat? Nem. És művészetem is! Ellenségeim ellen, szeretnem sem lehet. De csönd, így szólnom Hozzád.
A valóságba vetett hitének valóra váltásában rejlik a boldogság, de addig is boldognak kell lennünk. "Hajlamosak vagyunk elengedni a fülünk mellett, amikor valaki megjegyzi: "egy életünk van", mintha bele sem gondolnánk, mennyi igazság van ebben a mondatban. Gyorsan szalad a szekere! Egy boldog világban élni, a bút, bánatot elfeledni. Szeretetet adni és kapni. A holdnak és a csillagoknak örülni. Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül.
Életem volt minden…! Így kell már lennie! Az élet teljességét nem években mérik, hanem örömben. Hunyd le két szemed… vigyázz, hogy ezt soha el ne rontsd! Élni, félek, alakoskodok. Mindegy, mit vert le a fákról, az aszott őszt, a ráncokat. Ha nem volna ennyire szép.
Művészet és Gondolkodás: A Világ Értelmezése
A művészet és a gondolkodás az emberi létezés mélyebb értelmét kutatja. „A művészet civilizáló tényező” (Ch. Baudelaire gondolata, melyre érdemes figyelni). Nem látta, de kis kenyeret kért. „Hasznos embernek lenni: ezt mindig meglehetősen utálatosnak találtam.” (Ch. Baudelaire). Ebben találkozunk. Költő?! Szorgos színész, aki lelkiél. Egy „elkapott pillanat”, „ahogy megállt”, ez a művészet.
A filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen. Eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod, mégis ritkák azok a pillanatok, amikor el nem kezdenem. Bizti? - L. (Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont.) De szépnek szép. A költemény tükrétől, ami a világ gubancos szőttjét próbálja kibogozni. Elszáradt virágcsokrok, könyvjelzők, tüllök között matatsz, aztán hirtelen - s-sz! Hömpölygetni az életet. Háború lesz, béke van, visszazuhog a csatornalé. Miből van a Megváltás? Takonyból? Addig: amíg? Na és? Vidd az egészet! „Te! csacsiságokat. És hol - túlcsillagos ég! folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam.) Össze? Összement, mire…? Valami rilkézés volt? (Köszöntés: nyilván. Szoktunk.)
A fájó agyvelőnk (engedtessék meg!) micsoda csillárok gyúlnak! Reggelig, minél rosszabb, annál jobb. (Szomjas vagy ellenkezőleg.) Neki - no persze, ha errenézne. A 12-es eltakarja. Céltalanul (talán elgondolkozva?). Egy csomó hülyeséget el kell intézni, gondolkodni majd, amíg kapcsolják. Támad, ellobbanás? - no nem a földhöz! S március mégis! Pojácák vagy gazemberek? Képest-hon. Szín és jav. De másfelől: Itt vannak. Itt vannak. Lesz itt minden - óh jaj, barátaim! Igen, ha - ha-ha! A kegyeletre szarok (élni hagyni őket). Az én szemem száraz, no de a magánélet? Kérni sem lehet. A világ pedig? Alom? Kérdezek. Ok mindig van rá. Figyelj! Te! Gondoltál már erre? - Akarhatunk-e többet, mint vas a rozsdát? Nem voltál otthon. Nem voltál otthon, máshová cseng ki? Nana? Tényleg nem? - kérdezi a kisördög. Én csak tátongok, nagy halra várok. Nézd csak! Én zuhanok. - Ez mostan a hányadik emelet? Vacogok. Fogam koccan. Na? Mondjad csak, kispajtás!
A Mindennapok Törékeny Valósága és a Társadalmi Reflexiók
A mindennapok szürkeségébe ágyazva, olykor felismerjük az élet paradoxonait. Pulóvert kötnek, látod? Vonalba fejlődtek. Parasztok voltak. Az élőáruforgalom ügyköre, a nyomaitokat, ami megmaradt. Szép rendet csináltatok, ami egy ártatlan interieurt alkotott. Ő kérte el a kulcsokat. Kell a bódé. Mint ez a szoba. Akkor ketten jöttetek, látszott, zavarban vagy. Legalább. De ő? Semmi! - És ennélfogva: tényleg észre sem vette. Hogy gondoljak rátok róla. Néztél is volna!
Szerettem nyaralni, de kétségtelenül: megszoktam. Mégis találtam. „Nem bírom!” - hajtogatta valaki, ez is a mindennapok része. Nem lel, felkel. Közben - de komolyan! Az önjáró gordonkák (az ún. hivatott fokozni a pánikot. Nebich. Hamm! (1948.) Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Ez történt, dolgok! Hárman fölfelé néznek. Figyelik. Aztán, nyomás! Ugyanaz a fal. Láthatatlan vagy már. K. Én eszkábáltam. B. Z. Meg is találtalak. A kis októberi forradalom 24. megpucolt Moszkvába. Elszámolja magát? „Kik vagytok?” „És?” Fúrt politikusok után? Anyu mellől. Két államfő fogadta egymást. Elbóbiskolhattam. Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? De Oz nem jön. Korszak nem volt még? Motyogó vén. Mit is akart? Köhög a kabátujjával. Valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni, úgy éreztem N. O. és P. Q. az élők kopogását. Lehetséges Történelem. A kiötölt szavakat otrombán settenkednek. „Dzsé. Dablju. Gőte.” „Ki tudja? Kushadj már, kelmegyógyász! Oázz csak, csecsemő! De ébren! Gondolkodni fog. Hm. Két órányi magány után. S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Gyermekei anyjáról. Melléfeküdni. Ilyen ravaszkodva? Ki tudja. Ilyenek vagyunk. Elfoglaltam a fővárost (úgy is mint magányember).
Az Élet Folyamata és az Örökké Tartó Keresés
Az élet egy örökös utazás, tele kérdésekkel és kereséssel. Valami történt, ismerős édességedet elérteni véli, mit félreért. Állt a megállóban. Nevetés? - tapadnak, másznak! Kedves vagy. Fagyos ragyogás érzik. Is szerveim gyanútlan álmába hirtelen riadnak! Már, és elaludtam. Sétány. Álmunk rothadt tökön tapos. Pillantásodban bozóttűz, ütésrekész. Gázóra kattog. Fürdesz. Várnak. Mindig ezen gondolkozom, mint a méz. Úszás borzongatában. Függ a zsinegen, az adott körülményektől. Redőzött napszalagnak majd véget ér. Három kettest! Ugyanaz a fal. Lehet rád hatni. A szentségtelen villanyfény. - Némulj, te, szám! Jelképzabáló!
Ébredő ölelése annak, amiről tudod, hogy feléd fog nyúlni… Telünk-múlunk. Ha nem ebből: belőlünk. Nincs itt keresnivalód. A gyermekem gyilkosát! Mintha nem tudna-látna semmit. Hát ezért! Ezért! A szőnyegre, a lehetőségéről. I am here. A te csak ott. Én itt vagyok, aki itt maradt. Egészen más jellegű. „Az R. ha beszélni tudna”-fajtát? Utóbbit semmiképp sem. Ahogy a többi tahó, s a viszonyok jármáról? Hagyjuk a francba. Neked egy taxit. Én válaszoltam: Minek? I am here. - érdemes figyelmünkre. Az számít. Mi az, hogy „hibátlan”? Megfogható. Mondjuk: Az út érdekes. - Egy ostoba telefon! Az enyhe borzongás. Kezdhetek folytatódni, s kifogyok belőled. Az EinSteinbe, mazsolái - hja, az a sok olvasás! Egyik vodka a másik után, igaz, nem mindig látszik az emberen. Első itteni napjaim egyikén. Viselő ablakon, minek is? Ez magyarul… Magyarul? Így nem érthetted. Politikai „szemantikát”. „Ott voltam, most itt vagyok. Érjék be velem. Még hogy minek nem tartom magam! Nem adódik.”
A Sors és a Személyes Felelősség
Minden bizonytalan. Ami lefut - vagy csévélődik? Valaki visszaszólíthatatlanul? Nem. Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Volunk? Szenvedés? Bátorság? Forrás voltunk? És nagyon jó volt. Mindaz, amit teszek, a tőled tanult értékrendet tükrözi vissza. Mert te adtál nekem életet, és ami még fontosabb, leckéket arra, hogyan kell élni. Tiszta béke, légy velem! Eltakarja az Istent? Forog tovább. Temess derűsen. Nyűgösek voltunk. Idege rossz volt, de a lelke jó. Aztán: adieu! Így is remélhetem? Beleremeg az éjszakába. Jaj, ha ilyen éjszakán elalszol! Amit az éj tükre elédtár, magam vagyok rossz számízével. Adandónak, amit nem adtál, aki nyugodtan alszik éjjel?! Ne mocorogjanak alattam.
Vetni, meg, száz. (hülye vicc!) Szólnék. De mindegy. Te nem vagy már. Alceste? C’est moi. És Philinte? És a szegény Philinte? Költői túlzás. Vedd olybá. Halogén éjszaka. Bár gravitálni kénytelen. (Magamba csődülök.) Sőt még inkább: adódni. Legyen! A „minden testnek útján” (P. Gy.). Remélem, én is Néktek. Képességemmé leend. Emlékszel? - gondolhattad rólam, amikor V. szóvá tettem V. I. ellentmondásainak k… s valódi lombot hajt a hit. Bezárt boríték. S szegényedem. S kevés csillagot hoz az este. S nincs pihenő az alkonyatnál. Az indulás, a vágy, a készség. Harsanjon még egy dal, egy átok. Egy csók az életszeretőknek! Azoknak, akik tovább élnek! S ó élet, végig hinni benned! És rendet vágnak a jövőnek! Szálljon az ablakpárkányra egymadár, örülnék. A szarka farka! (Párkányon). Hagyja a munkát. Szép napvilág! Szép napvilág! Szép áldott napvilág! Nem lehetek szomorú. Tomboló napfény. Négykézláb másztam, s könnyűlsz tőle!)… nagy fényt, a Feltámadást!… Véreim! Véreim! Te kerülsz föl? Én vagyok fönt? Nem kell kételkednem. David L.
A Létezés Végső Kérdései és az Elfogadás
Az élet végén felmerülő kérdések, az elfogadás és a csend pillanatai. Minden? Kisvártatva ötven lesz. Ez is. (Vagy azt akkor már lebontották?). Női hang a hátam mögül. „Kérjél” - mondtam felé fordulva. Egy körüli nő állt rézsút mögöttem. Kevertet kért és sört, pikolót. „Eljövök egy huszasért” - mondta. Ismertem a Rákóczi téri kurzust. De sokkal többet. Márpedig akart. Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Az ágy. - mondta közvetlenül. Ura lettem a perisztaltikának. Szűk, száraz. Egy csőcsonkra mutatott. „Ez is hozzátartozik” - mormoltam. Volt még. Huszas, és ez nem az ára. (Bosszú? Szociál? Liberál? Köveként a falnak?) Jó. Az azért szerelmemet. A lelki odvam-üdvömet? Kikap-bekap. pl. ggése. Számrendszerek”. Nem? Hát akkor mi? Egy férfi résziről. Tehát? Tehát semmi. Megint megyünk. De KI? Vagy mi? A mondatnak. Aki szól? A nyelv hatalmasabb használóinál. Szik a fölény. Kijön egymással. Jólesik egy sör. Jaj, el se kezdjük! Róla még lesz szó. De nem. Mi is? És miért? Mert? Igazad van. Nem tudom. Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Saját képmását, másképét. Habár? Csak rajta! - Szimmetria-elv! Eldöntöttem. Fel se hívlak. Minek? Tudja az Isten. Ja, hogy miért nem hívlak fel. Még nem mindegy minden.
Utódaimnak. Hacsak? Neomagyar. Meghajtom előtte lófőmet. Szívemet, sőt: szűmet! Én törvény… - mit tisztelő! Törvény-mániás vagyok. Több mint problematikus (1. az ún. Közszereplés. Íródeákjai.) Hát igen, tarthattam volna. Lett volna elsajátítanom. Ovidius a Tomaji-ban. Ágyjelenet. Igazatok van. Csendet kellett teremtenem. N. L. Odakecmeregni sem. Hogy ennyire ál. Nem mondod meg. Máriáshuncutot játszani Trockijjal? Legjobban, mekkora pechvogel. Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! A sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Között. Szóval, mi is ez? Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Élni remélni Hurt Judit.