Az európai filmiparban a közönségfilmek és a művészi alkotások közötti határvonalak elmosódnak, és a franciák ebben élen járnak. A "Finánc a pácban" című 2010-es francia vígjáték, melynek rendezője és egyik főszereplője Dany Boon, tökéletes példája annak, hogyan lehet aktuális társadalmi problémákat, mint az idegengyűlölet és a vak nacionalizmus, könnyed humorral, szórakoztató formában bemutatni. A film a 90-es évek elején, az euróövezet létrehozásakor játszódik, amikor a francia-belga határ megszűnésével a vámosok munkája feleslegessé válik, és két, gyökeresen ellentétes személyiségű határőr kénytelen együttműködni.
A Határok Elmosódása és a Jószomszédi Iszony
A "Finánc a pácban" története a határőrség feleslegessé válásának idején játszódik, amikor a vasfüggönyt elhúzták a szomorú országok ablaka elől. A múlt emlékei, a kereklámpás Skodával, tetején egy mirelit szürkemarhát elnyelő hűtőládával, vagy az NDK-ból importált szobanövények dzsungeléből hiányos fogsorral mosolygó, egyenruhás bácsik, amikor az ember csak azért nem akarta, hogy apja autóját elemeire szereljék, elevenen élnek az emlékezetben. Az európai egységesülés hozta változásokkal azonban Vám Zoliék már csak egykedvűen integetnek.
A filmben a belga-francia kollégák között tulajdonképpen teljességgel egészséges szinten lenne a jószomszédi iszony, ha a címeres barom Vandervoorde (Benoit Poelvoorde) uniformisát nem arra használná, hogy a belga felsőbbrendűséget hirdesse. Egy komédiát többnyire a kínos szituációk táplálnak, így a rasszista vallon mellé gyorsan egy gall társat kerítenek (Dany Boon). Amikor az 1990-es évek elején létrejön az euróövezet, a francia-belga határon szolgálatot teljesítő két vámtiszt, egy frankofób belga és egy francia megtudják, hogy határállomásuk hamarosan megszűnik, így kénytelenek lesznek együttműködni. A vámszakma túlélési lehetőségei egyre csökkennek, a belga-francia "végvitézek" napja leáldozóban van.
A Francia Humor Mesterei és a Színészi Kémia
A francia filmipar kiváló érzékkel lel rá a jellegzetes fizimiskával bíró, rekeszizmot megterhelő figurákra: Luis de Funés, Bourvil, Pierre Richard, Jacques Villeret… a tárgyalt alkotás lökött párosáról ez ugyancsak elmondható, bár Benoit Poelvoorde olykor ripacsba hajló. Dany Boon színész, rendező éppen karrierje csúcsán, szabad kezet kapva többnyire ügyesen tempózik a siker hullámain.
A "Finánc a pácban" egy klasszikus, rendőrös (vámos) buddy movie, egymást kezdetben gyűlölő, ellentétes jellemek komédiája bűnténnyel és szerelmi kavarral. A humor nagy része az egységesülő Európa furcsa ellentmondásaiból származik. Boon nagy dobása, hogy az aktuális szociális problémákat, az idegengyűlöletet és a vak nacionalizmust könnyedén dolgozza bele az alapanyagba. A döngölős tanmese helyett szórakoztatásra szavaz, a nagy európai problémákat pedig könnyedén figurázza ki.
Az író-rendező merít Chaplin és Tati hagyományaiból, nagy súlyt helyez a remek színészi kémiára (a főbb hősök képregényszerű mimikája elsőrangú), és kiaknázza az egymást gyűlölő szomszédos nemzetek marhaságait, és nagy hangsúlyt fektet a belga-francia és francia-francia nyelvi eltérésekre. A film e rétege nem jut át maradéktalanul a frankofón határokon, maga a vígjáték még a néhol ripacskodásba forduló, többször akadozva haladó események ellenére is kifejezetten működőképes. A melegszívű humánum, az errefelé is megélt, röhejes gyűlölködés és a közös európaiság humorosan felvillantott kérdései markánsan megkülönböztetik a művet a futószalagon érkező, lélektelen daraboktól.
Az Európai Filmgyártás és a Hollywoodi Harc
Sokan vélekednek úgy, hogy az európai filmnek fölösleges felvennie a harcot a hollywoodi óriásokkal. Arrafelé úgyis bőven van paripa és fegyver, gyártsák tehát ők a kommerszt, a vén kontinens pedig menjen rá a kultúrára, az igényes mozira, mert abban jobb. E közkeletű vélekedés végkövetkeztetése a leplezett kultúrsznobizmus: a tömegekre szabott cukros lötty, a gyorskaja jöhet a tengerentúlról, az ínyenc finomságok, az igényes mozgóképek pedig elsősorban saját gyártásban készüljenek az arra érdemes keveseknek.
Igaz, a közönségfilm jó pár éve nem számít már szitokszónak a “művészi” rendezők között sem, ám a futószalagon készült álomgyári munkákat errefelé még mindig gúnyos félmosollyal, meggyőződéses felsőbbrendűséggel méregetik. Sok igazság van természetesen abban, hogy a tucatművek rombolják a közízlést, lenyomják az ingerküszöböt és elszívják a levegőt a “mélyebb” mozgóképek elől - a kezdő gondolatmenet azonban mégis számtalan sebből vérzik. A “magasabb kultúra” címkéjében például rögtön felfedezhetjük a durva önellentmondásokat, és talán az sem szorul bővebb magyarázatra, miért csak a közönség dönthet abban a kérdésben, hogy mi szól hozzá.
A franciák régóta tudják, Hollywooddal fel lehet és fel is kell venni a harcot! A gall rendezők mindig is alternatívákban gondolkoztak, és nem szégyellték eltanulni az amerikai kollégáktól a szórakoztatást, ahogyan a kommersz címkéjétől sem féltek soha - tisztában voltak ugyanis azzal, hogy unikális helyzetben vannak. A nagy stúdiókkal szembeni behozhatatlanul nagy előnye a nemzeti (európai) filmgyártásnak, hogy sokkal jobban ismerték az adott közönséget, így ha bölcsek, a kisebb piacon sokkal nagyobb kritikai- és közönségsikert remélhetnek.
Finánc a Pácban - Ajánló Film+
A Szereplőgárda és a Film Fogadtatása
A film főszereplői Benoît Poelvoorde, Dany Boon, Julie Bernard, Karin Viard, François Damiens, Bouli Lanners és Olivier Gourmet. A rendezői székben Dany Boon ült, aki a film írásában is részt vett. A "Finánc a pácban" egy remek szórakozás minden alkalomra. A bemutató dátuma 2011. november 24. volt, Magyarországon pedig 2011. november 23-án került a mozikba.
A "Finánc a pácban" talán nem üti meg az "Isten hozott az isten háta mögött" magas színvonalát, de még a hibáival együtt is kifejezetten szerethető alkotás. A film az európai egység paradoxonait és a nemzeti identitás megőrzésének kihívásait mutatja be humoros köntösben, miközben a nézőt elgondolkodtatja a kulturális különbségek és az előítéletek abszurditásán. A 108 perces francia vígjáték, melynek eredeti címe "Rien à déclarer", méltán vált népszerűvé, és bizonyítja, hogy az európai filmeknek van helyük a nemzetközi piacon, anélkül, hogy feladnák saját identitásukat és humorukat.
