A város szövetébe beolvadni valahogy? Vagy a gyerekek a szüleiket? Ez tetszett meg legjobban? Ez vagy, ember. Mi vagyunk az üresek? A kitömött emberek. Száraz hangunk, mikor összesugdosunk, halk és nincs értelme semminek sem. Az élet, mint egy szüntelen, tükörként láttat: a közösség egy érzés! Itt, ahol a falon át látom, mit műveltek szüntelen. A 200. R.I.P. Fiatal fájdalmak, viszonzatlanság, megrendítő összhatás - mindez beépül a mindennapokba, ahol a vágy vesztegel, ott a pletykák rajzanak.
Az éjszaka anatómiája: Budapest mint mágiázott tér
Velem Budapest tette, mágiázott, minden sarkon szellemi harc. Elbújni nem lehet odabent, tudhattam, mindenki mindenkire céloz. A Pesti Éjszaka egy gyufalobbanás, gyújtóemberek szapora léptei s a megtántorodott ráébredések elodázva idegen ajkak habzó mámorában. A lányok leereszkednek az éjszakába, a testük nem marad meg a homályban, mint a magas láz, százával nézem ugyanazokat a mozzanatokat.
Ahol az érintés kártyajáték, a játékos körülnézni képtelen. Pulttámasztás és kötekedés, összejött a szétszéledés. Mindenki a csúcson akar élni, de az elpuhult férfiak váltják a princípiumokat. A sárgaföldig lerongyolódott, elidegenített világban, ahol már a kocsmában is beszélnek arabul, felmerül a kérdés: Arabok legyünk, vagy szabadok? A performativitás elmélete szerint a szem meztelen, a pislogás öltöztet.
Technológia, bürokrácia és az elidegenedés stációi
A modern világban a stúdiók és próbatermek regulációk közé szorítva, kivéreztetve teljesen. Az adatokat uralni kell, a bürokrácia elhatalmasodott. A Youtube vagy várhatsz, kattintgathatsz, a reklámszünetek már 10-15 percesek. Ez egy lebutított látképe az éjszakánknak. A transzhumanizmus a hobbikertészet egyik felváltója lesz, a monitorok vibráló sírkőhalmazokként világítják meg az emberi sorsokat.
Ami bizonyos, a halhatatlanság őrület! Itt eszi most, mint mikor szarkofágba fekve forogni képtelen a múlt embere. A fiatalok, akik online nem tudnak választ adni, analóg sem tudnak választani. Minden kell, méghozzá egyszerre. Eközben a maffia: leigáznak. Te kitalálod, ők átveszik. Te áttelepülsz, ők kifigyelik. Mennyi naiv ember kis korsóikkal, ahogy szédelegnek: mindezekről mit sem tudva.
Temetések és az emlékek befőttjei
Elnézve a temetést óhatatlanul elgondolkodik az ember azon, hogy a többiek a halálra gondolnak-e melletted állva vagy csak alkalmazkodnak hozzá? A haldoklót mi a középsík lakói becsomagoljuk, eltesszük. Az emlék utolsó stádiumának manifesztuma, amint egy 800.000-es befőttben alászáll elporladni. Isten oldaláról nézve pedig az utolsó lehelet egy masni, amit ő meghúz. A halál neki ajándék. A visszatérés elementáris adottság.
A haldoklók mellett, a temetők csendjében is ott a kérdés: vajon a gyerekek valóban megválasztják szüleiket? Hogy olyan nemű lesz, mint amelyik szülőnek szebb volt az éjszakája? A titokzatosság szépsége sehol. Megfogni, hozzáérni - valami nagyon rég volt. Ahogy befalazott szobák maradnak úgy, ahogy. Fogod a kezét és ilyeneket érzel: hogy nincs ott.
A közösség mint küzdőtér
Itt állok mellettük a bárpultnál, holott hiába hangoztatja, hogy ez a szülei érdeme. Egészséges, csontos arc. Nem akar az lenni, aminek látszik, a reflektorok mégis követik. A szemfenék héjmedrébe érkező közös ábrándok, amik a 2 helyett 8 ital után kezdenek körvonalazódni, a megmásíthatatlanra hajtanak. Nem lehet vasalt rácsos lökhárító a kocsidon, csak vadászengedéllyel.
A társadalmi rétegződés olyan, mint a divat: 600.000 képet csináltam erről a folytonos vajúdásról, identitászavarról, sodródásról. Én pelikánná, hangyává, kétéltűvé váltam, s úgy fotóztam a viszontagságnak alapzöngéit. A városvédő Ráday Mihály feje Las Vegas-i trófeaként villog a városházán! A Városliget elevenboncolása, felkészítés nélküli egyből visszaélés. Kóros canossa.
A jövő horizontja: űrhajók és csótányok
Csak a vallani való vágyak lezárt múltja dédelget bennem erőszakot, míg ötletek vésődnek be szemrebbenés alatt. Az agyvelőm hasad, akár az atommag. Nem bírom tovább - adjad csak: fegyvert, formalint, féregjáratot! Szabadíts rám fekete lyukakat vagy lődd ki tudatom idegen fajokra. Már tényleg nincs szükség férfiakra sem. Belőlük van több, nekik szól már egyre több szuperhős, videojáték.
Az abortusz észjárás lesz, költségei lesznek, morális következmény nélkül. Az üres, kitömött emberek, a száraz hangok, amik összesugdosnak, mindezt a világot tükrözik. Ahogy az útról leforduló kocsik, amik az árkokban koszorúkba állnak össze, emberek ugranak fel rájuk fürdőruhában. Hasukon a bőr, mint a béka hasán, olyan fehér. Film vagy valóság? Esznek tovább. Ami olyan, akár a lepkeszárny. Még ott áll, és a tudat peremén ténfereg. Holnap találkozunk? Lehet, hogy pornózott. Lehet, hogy házhoz. Leülök a Csalogány Eszpresszó egyik bárszékére, és várok. Bámulnak, itt a nyilván(os)-error. De az emlékekben továbbélni - nem erre vágytok? Lassan vonulunk akkor be, tudatalattijuk véglényvonalai mentén! Gyűjtsük hát a sereget, kik feladják a testüket? Vagy maradjunk?