A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, tele van árnyalatokkal és olyan szabályszerűségekkel, amelyek gyakran meglepőek lehetnek, még anyanyelvi beszélők számára is. Olvasóink levelei, amelyekben mások nyelvhasználata miatti felháborodásuknak adnak hangot, jól mutatják, hogy a magyar emberek gyakran dühösek a másik magyar emberre azért, mert az nem úgy ír vagy beszél, ahogy nekik tetszik. Ez a cikk a „gyümölcs, zöldség, baromfi” kifejezésekkel kapcsolatos egyes és többes szám használatát járja körül, és tágabb kontextusba helyezve bemutatja az alaki és értelmi egyeztetés problémáit, valamint a magyar nyelv „különleges egyes számú” jellegzetességeit.
A „zöldség-gyümölcs” kifejezés és helyesírási sajátosságai
Krisztián olvasónk felvetése szerint furcsállja a „zöldség-gyümölcs” kifejezést, különösen a boltok feliratain, ahol szinte mindenhol így szerepel, és miért nem azt, hogy „zöldség és gyümölcs”. Esetleg kétszer is kiírják, egymás elé, mindkét esetben helytelenül: „Zöldség Gyümölcs” és „Zöldség - Gyümölcs”. Érthető a felvetés, hiszen a „zöldségfogyasztás” és a „gyümölcsfogyasztás” szavakat egybeírjuk.
A „zöldség-gyümölcs” azonban teljesen bevett kifejezés a magyarban. Az úgynevezett mellérendelő összetételek közé tartozik. A magyar helyesírás szabályai (AkH.) szerint ezeket akkor is kötőjellel kell írni, ha mindkét tagjukon ragozzuk, például egyél sok zöldséget-gyümölcsöt. A 100 b) pontban olyan példák szerepelnek, mint a süt-főz, sütnek-főznek, sütött-főzött, sütni-főzni, sütés-főzés; ég-föld, eget-földet; ide-oda, idébb-odább; több-kevesebb, többet-kevesebbet; apraja-nagyja, kezét-lábát, orrán-száján, testi-lelki, írás-olvasás, oktatás-nevelés. De akkor is kötőjellel írjuk, ha csak az utótagjukon ragozzuk, például egyél sok zöldség-gyümölcsöt. A 101 a) példái az édes-bús, sík-domború (lencse), rabló-pandúr, szoba-konyha, sakk-matt; piros-fehér-zöld stb.
A „zöldség-gyümölcs fogyasztás” írásmódja is rendben van, ezt az úgynevezett harmadik mozgószabály rendeli el, amely az AkH.-ban található. Két azonos utótagú összetétel (pl. nyomásdiagram, térfogatdiagram) különböző előtagja gyakran lép egymással mellérendelő kapcsolatba (nyomás-térfogat). Az ilyen szerkezetű minőségjelzős előtagot különírjuk az utótagtól: nyomás-térfogat diagram. Az olvasónk által említett „Zöldség Gyümölcs”, illetve „Zöldség - Gyümölcs” írásmódok azonban önmagukban természetesen nem felelnek meg a helyesírási szabályzatnak.
Az alaki és értelmi egyeztetés dilemmái
A "gyümölcs zöldség baromfi egyes szám vagy többes szám használata" kérdéskör bevezet minket az alaki és értelmi egyeztetés, valamint a magyar nyelv "különleges egyes számú" jellegzetességeinek világába. Az olvasó gyakran azért dühösek a másik magyar emberre, mert az nem úgy ír vagy beszél, ahogy neki tetszik, és ennek oka sok esetben éppen az ilyen nyelvi finomságok ismeretének hiánya vagy eltérő értelmezése.
Egy friss példa felszínre hozott egy régi problémát: a dunai hajószerencsétlenséggel kapcsolatban olvastam az újságban: "Szakértők szerint a zárt utastérben tartózkodóknak és a kormányállásban lévő kapitánynak szemernyi esélye sem volt a túlélésre." Felmerül a kérdés: a kapitánynak esélye sem volt, az utastérben tartózkodóknak esélyük sem volt. Az egyes vagy a többes szám győz?
A magyar nyelv sok esetben nem használ többes számot, ahol más nyelvekben többes szám van, így számnév után - határozatlan számnév után sem: sok ház - két ház, minden ház. Régi írásokban olvasunk ilyet: sok házak, gyanús, hogy ez az idegen nyelvből való fordítás hatása. A jelzős szerkezet egy egységként vesz részt a mondatban. Ha egyszer megmondtuk, hogy több, nem kell még egyszer. Ez felsorolásra is vonatkozik. Hibás az ilyen vasúti bemondás: "A vonat csak Siófok, Székesfehérvár, Kelenföld állomásokon áll meg." Helyesen: "állomáson."
Az alany és az állítmány egyeztetése (számbeli, személybeli, értelmi)
Birtokos jelzős szerkezetben a többes számú birtokosra a birtokon egyes számú birtokos személyjel utal vissza. "A bolondok hajója" - nem hajójuk. Ebben viszont: "az ő hajójuk" - a birtokra tesszük ki a többes birtokos személyjelet, a birtokos pedig csak ő. Valljuk be: ez nem logikus. A székely nyelvjárásban nem is így van, ott hallani ilyet: "a Kovácsék házuk", "az ők házuk". Herczeg Ferenc művében találtam ezt a mondatot: „…olyan a lantos emberek természetük, hogy igen szeretik hallani a magok koholta éneket.” Valószínűleg ez a régebbi megoldás. Ma csak a birtokra vonatkozó jelet kell többes számba tenni, ha több birtok van: Pl. "a vendégek szobái" (nem: "a vendégek szobáik"). Itt van egy lyuk. Ez úgy is érthető, hogy összesen több szoba van, meg úgy is, hogy minden vendégnek több szobája van. Viszont ha azt mondjuk: "a vendégek szobája", akkor arra is gondolhatunk, hogy közös szobában alusznak. Nincs külön megoldás arra, hogy mindegyiknek egy van. Ámbár lehet, hogy hajdan volt: Mikes Kelemennél szerepel törökökre vonatkoztatva, hogy a férfiak házuk, az asszonyok háza (a hárem). Nincs rá bizonyíték, hogy ez tudatos megkülönböztetés volt.
Az alany és állítmány viszonyában is formális az egyeztetés. Több egyes számú alany után is egyes számba kerül a közös állítmány. Pl. Móra Ferenc versében: "Daru is, gólya, is, a bölömbika is útra kelt azóta…" Személyekről szólva már az 1980-as Nyelvművelő kézikönyv is elfogadhatónak tekinti a többes számot. Ha egyes és többes számú alany is van, azt szokták javasolni, hogy a többes számú alanyt tegyük utoljára, akkor nem kétséges, hogy többes számú állítmányt kell használni. Pl. "A kapitány és az utastérben tartózkodók nem élték túl a szerencsétlenséget." Eredeti mondatunkban nem alany-állítmány viszonyról van szó, de nem is birtokos jelzős szerkezetről. A kapitánynak, illetve az utastérben tartózkodóknak - ez birtokos részeshatározó, az alany az esély, az állítmány: sem volt. Mivel a felsorolás második tagja egyes számú, elfogadható a vele való egyeztetés, bár értelmileg a többes szám volna indokolt.
Hasonló esetben sajnos gyakran akkor is egyes számú birtokos személyjelet használnak, ha egyértelműen több birtokosról van szó. Pl. "Ezért is jutottunk odáig, hogy elfogadhatatlan megnyilvánulásoknak nincs valódi következménye." Helyesen: "következményük." "A testület számára nincs tétje a döntéseknek." Helyesen: "tétjük a döntéseknek." "Az az érdeke mindannyiunknak…" Helyesen: "Ez az érdekünk mindannyiunknak." Olyan gyakori ez a hiba, hogy sokan már nem is tekintik hibának, de semmiképpen sem kedvező fejlemény. Ezekben a mondatokban a birtok az alany, a birtokos pedig mint határozó a mondat állítmányi részéhez tartozik, csak az egyező ragok tartják őket össze.
Hasonlóképpen kopik a többes szám a ragozott főnévi igenévről: "Csütörtökön éjfélig kell megérkeznie a külképviseletekről a szavazóurnáknak Budapestre." "Kicsit többet kell dolgoznia az alkotmánybíróknak." Helyesen: "megérkezniük", "dolgozniuk". A lényeg ugyanaz: a ragozott főnévi igenévnek is birtokos részeshatározója van, ragja azonos az újabban birtokos személyjelnek nevezett raggal.
Azt figyelhetjük meg, hogy egyes esetekben a többes szám felé, más esetekben az egyes szám felé hajlik el a nyelvszokás. Az egyik pontoskodás, a másik pongyola.
A többes szám szerepe és változásai a magyar nyelvben
A „többes szám” (többes-szám) összefoglaló főnév, de külön is írhatjuk. A név- és igeragozásban a név- vagy igeszó azon módosulata, midőn ezek több dologra illetőleg több személyre vonatkoznak, vagyis valamely dolog, illetőleg személy többségét fejezik ki, és a melynek jellemhangja általában -k, különösen neveknél: ak, ek, ěk, ok, ök, s önhangzókkal végződő szóknál a rövid önhangzók a k előtt rendszerént hosszuvá lesznek, pl. ház-ak, rét-ek, kert-ek, állat-ok, gyümölcs-ök; almá-k, fügé-k; igéknél a ragozási formák, módok, idők és személyekhez képest: unk, ünk, uk, ük; tok, tek, tök (atok, etek, ötök, átok, étek, őtök); nak, nek, ak, ek stb. pl. a múltban várt-unk, kért-ünk; várt-uk, kért-ük, várt-atok, kért-etěk, várt-átok, kért-étek, várt-ak v. várt-anak, kért-ek, v. kért-enek stb.
Általánosságban véve a többes szám használata az indoeurópai nyelvekben gyakoribb, mint a magyarban. Ezért is nevezi Kossa a magyart „különleges egyes számú nyelvnek" (1978: 264). A valós nyelvhasználatban a többes számú változat viszonylag gyakori. A nyelvművelői irodalomban erre bőven van példa, különösen kétnyelvűségi helyzetekre vonatkozóan. Így pl. Molnár Csikós (1989: 171) a vajdasági magyar nyelvváltozatok alaktani sajátosságai kapcsán megjegyzi, hogy a többes számú főneveknek a megszokottnál gyakoribb használata mint kontaktushatás jelentkezik (pl. nem találja a kesztyűit), de az alany és az állítmány egyeztetésekor is gyakran a többes számú állítmány használatos (pl. Feri és Zita sétálni mennek). Lanstyák-Szabómihály (1997) számos szlovákiai magyar sajtónyelvi példát közöl a jelenség bemutatására. Ugyanott ismertetik empirikus kutatásuk eredményeit is, amelyben az egyes illetve többes szám említett eseteivel kapcsolatos nyelvhasználati szokásokat vizsgálták egynyelvű magyar és magyar-szlovák kétnyelvű gimnazisták körében. Az utóbbiak vagy magyar, vagy szlovák tannyelvű iskolába jártak.
Kutatásunk tárgya, legáltalánosabb megfogalmazásban, a Kárpát-medencei magyar beszélők, illetve beszélőközösségek nyelvhasználati szokásai. Az egyes, illetve többes szám használatának két esetét, a főnevek egyes és többes számú formájával és az állapotféle határozók egyeztetésével kapcsolatos nyelvszokásokat vizsgáltuk. Elsődleges célunk az adatközlés, mivel kevés számszerű adattal rendelkezünk arról, milyen az egyes, illetve többes számú nyelvi megoldások aránya a magyar beszélők körében.
Nyelvhasználati szokások regionális eltérései és a kétnyelvűség hatása
A Kárpát-medencei magyar beszélők nyelvhasználati szokásainak vizsgálatakor fontos szempont a regionális eltérések és a kétnyelvűség hatásának elemzése. A többségi helyzetű egynyelvű magyarországi beszélők és a kisebbségi helyzetű felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági, muravidéki és ausztriai magyar anyanyelvű kétnyelvű beszélők nyelvhasználati szokásai közötti esetleges különbségek kérdése, valamint az az arra vonatkozó hipotézis, amelyet kutatásunkkal ellenőrizni szeretnénk, előtérbe került. Az egyes illetve többes szám preferálását ugyanis olyan nyelvi változók alkalmazásával vizsgáltuk, amelyek az egész magyar nyelvterületen változók (egyetemes változók), de a változók egyik változatának (a többes számú változatnak) a kétnyelvűségi helyzetben a többségi indoeurópai nyelvben párhuzama van, ezért ez a változat a kétnyelvűek esetében nemcsak egyetemes, hanem kontaktusváltozat is (Lanstyák-Szabómihály, 1997: 20). Elvárható, hogy a kétnyelvűek nyelvhasználatában e változat előfordulási arányát a másodnyelv állandó hatása növeli. Más szavakkal, a többes számú megoldás kialakulásához az egész magyar nyelvterületen elsősorban az indoeurópai nyelvi környezet járult hozzá, kétnyelvűségi helyzetben pedig e hatást fokozza az anyanyelvnek a többségi indoeurópai nyelvvel való állandó kapcsolata. Ezért feltételeztük, hogy egynyelvű magyar környezetben a többes szám használata az indoeurópai nyelvek hatására csak mint általános indoeuropeizmus érvényesül (ezért ritkábban fordul elő), míg kétnyelvűségi helyzetben az általános indoeuropeizmus mellett a többségi (szintén indoeurópai) nyelvvel való állandó kapcsolat is kedvez terjedésüknek, annál is inkább, mivel a változat magyarországi megléte miatt egy átlagos kétnyelvű beszélő nem is érzi azokat idegenszerűnek.
A válaszok értelmezésénél a normatív nyelvészetnek a főnevek egyes és többes számának használatával, valamint az állapotféle határozók egyeztetésével kapcsolatos szempontjait vettük figyelembe.
- Páros testrészek és ruhadarabok: Használhatók mind egyes, mind többes számban, ám az egyes szám számít „magyarosabbnak” (tehát lába lábai helyett).
- Sok azonos vagy hasonló egyedből álló dolgok: Ha csupán általános osztályukra utalunk, általában egyes számban nevezzük meg (pl. almát szednek, és nem almákat).
- Állapotféle határozók: (bizonyos állapotban levést, valamilyen állapotba jutást, valaminek vagy valamilyennek mondást, látást fejeznek ki) használhatjuk egyes vagy többes számban, attól függetlenül, hogy egyes vagy többes számú szóra értjük őket, bár a nyelvművelők az egyes számú formát előnyben részesítik. Így ha az állapotféle határozók többes számú vagy halmozott főnévre vonatkoznak, ajánlatosabb a határozó egyes számú alakjának használata. A normatív álláspont szerint tehát elfogadhatóbb az „emberek önzővé váltak” mint az „emberek önzőkké váltak” változat, vagy a „Péter és Pál tanuló” mint a „Péter és Pál tanulók” változat.
A kutatás legfontosabb eredményeit az 1. táblázat tartalmazza, amelyben feltüntettük a nyolc nyelvi változóra külön-külön, valamint összesítve az egyes (S-standard) és a többes (NS-nem standard) számú változat preferálását régiónként, valamint a kétnyelvű régiók összevont eredményeit és az egész Kárpát-medencére vonatkozó eredményeket is. Ebből kiszámíthatók a további részletes eredmények, amelyeket a könnyebb áttekinthetőség érdekében a 1.-3. mellékletben közlünk, de a főszövegben feltüntetett további összesítő táblázatok is.
A 846 adatközlő összesen 6640 értékelhető választ adott a nyolc feladatra. 4613 válasz (a válaszok 69,47%-a) az egyes, 2027 (30,53%) pedig a többes számú változat preferálására mutat (l. az 1. táblázat utolsó sorát). A két változat preferálásában mutatkozó 38,94%-os különbség az egyes számú változatok „javára” statisztikailag magasan szignifikáns. Ez azt jelenti, hogy adatközlőink sokkal gyakrabban használják a „magyarosabb”, mint az „idegenszerűbb” változatokat, bár a több mint 30%-os többes számú preferencia is igen magas százalék. A megközelítőleg 70:30 százalékos arány az egyes illetve többes szám használatának mindkét vizsgált esetére nem egyformán érvényes, szignifikánsan kifejezettebb az első számú változat használata a főneveknél (75,18%), mint az állapotféle határozók egyeztetésének esetében (65,88%), vagyis adatközlőink a főnevek egyes illetve többes számának használatakor normatívabb nyelvhasználatot mutatnak, mint az állapotféle határozók egyeztetésénél. Ennek talán az lenne a magyarázata, hogy a főnevek egyes illetve többes számú használata „klasszikus” nyelvhelyességi kérdés (Lanstyák-Szabómihály 1997:127), hangsúlyosan fordul elő a nyelvművelő irodalomban és a tankönyvekben, a határozói egyeztetés szabályairól pedig ritkábban esik szó, így kevesebben tudják, hogy az egyes számú formát a nyelvművelés előnyben részesíti.
Az a szabályosság, hogy (a vizsgált változókra összesítve) az egyes számú megoldást adatközlőink jelentősen gyakrabban használják, mint a többes számú változatot, minden egyes régión belül is érvényesül. Bár minden egyes régióban az első változat a presztízsváltozat, ennek preferálásában a régiók egymástól statisztikailag jelentősen különböznek. Így pl. Kárpátalja esetében a preferencia mindössze 6,52%-os, míg Ausztriánál 52%. A többi régiótól leginkább a kárpátaljaiak eredményei térnek el, s bár ők is jelentősen gyakrabban részesítik előnyben az egyes, mint a többes számú változatokat, az utóbbiakat sokkal gyakrabban preferálják, mint bármely más régió beszélői. Erdélyben ez a tendencia kevésbé jut kifejezésre, de mégis erősebben, mint a további vizsgált régiókban, leszámítva a Felvidéket, ahol az eredmények leginkább az erdélyiek válaszaival vannak összhangban, ha a további négy régió átlagát vesszük alapul. Az utóbbiak között jelentős különbségek nincsenek.
Az eredmények tehát azt mutatják, hogy három csoport különül el egyértelműen az egyes, illetve többes szám preferálását illetően: a legkevésbé preferálják az egyes számú nyelvi megoldásokat a Kárpátalján, jelentősen gyakrabban Erdélyben, és még gyakrabban a Vajdaságban, a Muravidéken, Magyarországon és Ausztriában. A felvidékiek eredményei a második és a harmadik csoport között átmenetet képeznek, azzal, hogy valamivel közelebb állnak az erdélyiek válaszaihoz.
A Kárpát-medencére összesített eredmények hét változónál az egyes szám gyakoribb használatára utalnak (ezek a presztízsváltozatok). Az egyetlen kivétel a „tűzoltóvá/tűzoltókká” változó, amelynél egyforma gyakorisággal jelentkezik mindkét változat. A legingadozóbb a nyelvhasználat a „függönyt/függönyöket” és a „tűzoltóvá/tűzoltókká” változóknál, ahol a legtöbb régión belül egyforma, vagy majdnem egyforma gyakorisággal használják az egyes és a többes változatot.
A magyarországi, egynyelvű magyar csoport átlageredménye 7,08%-ban tér el a kétnyelvű adatközlők átlagolt eredményeitől, vagyis statisztikailag jelentősen gyakrabban részesíti előnyben az egyes számot. Ez hipotézisünkkel összhangban van. Ehhez a különbséghez azonban csak a kárpátaljaiak, az erdélyiek és részben a felvidékiek eredményei járulnak hozzá, míg a vajdaságiak, a muravidékiek és az ausztriaiak eredményei nem különböznek az egynyelvű magyar csoport eredményeitől. A különbséget tehát valószínűleg nem annyira a (társadalmi) kétnyelvűség ténye okozza, hanem számos más tényező is közrejátszik. Hipotézisünk, hogy a kétnyelvű magyarok anyanyelvének állandó kapcsolata egy indoeurópai nyelvvel erősíti az idegenszerűbb nyelvhasználatot, a vizsgált régiók szintjén már nem bizonyult helyesnek.
A végzettség és az egyéni kétnyelvűség hatása a nyelvhasználatra
A nyelvi változók változatainak gyakoriságát számos nyelven belüli és nyelven kívüli tényező határozza meg. A nyelven belüli tényezőkhöz tartozik, pl. a kontextushatás és a jelentésviszonyok, a nyelven kívüliekhez többek között az adatközlő végzettsége, végzett iskoláinak tannyelve, neme, életkora, településének sajátosságai, anyanyelve, vallása, nemzeti és területi kötődése, szülei anyanyelve, első illetve másodnyelvi tudása stb. A kutatások során eddig szisztematikusan a helyszín (régió) és ehhez kapcsolódva a társadalmi kétnyelvűség hatását vizsgálták. Most másik két, fontosnak vélt szociológiai determináns, a végzettség és az egyéni kétnyelvűség kapcsolatát vizsgáljuk meg a kapott eredményekkel.
A végzettség kapcsolatáról az egyes illetve többes szám preferálásával kapcsolatban az elemzett terepkutatás adatai alapján már rendelkezünk bizonyos ismeretekkel. Így pl. egyik elemzésben (Göncz, 2001b) megállapították, hogy szerepe a nyelvhasználatban a Kárpát-medencei magyar beszélőközösségeknél jelentősen hangsúlyosabb, mint az életkor vagy a nem szerepe, és a legkifejezettebb Kárpátalján, valamint Erdélyben. Egyben az is kitűnt, hogy az iskolázottabb egyének nyelvhasználata, ha 14 vizsgált nyelvi jelenségre összesített eredményeket nézzük, sztenderdebb. A végzettség hatását ebben az elemzésben alsó- + középfok-felsőfok bontásban vizsgáltuk.
Egy másik kutatásban (Göncz, 1999:206) csak az egyes és a többes szám használatát illetően elemezték a végzettség szerepét a vajdasági és a magyarországi adatközlőknél, azzal, hogy a végzettséget árnyaltabban, hat kategóriára (1-4. osztály, 5-8. osztály, szakiskola, szakközépiskola, középiskola, főiskola+egyetem) felosztva vizsgálták. Itt is megmutatkozott, hogy a végzettség (és a foglalkozás) kifejezettebben befolyásolja a nyelvhasználati szokásokat, mint más szociológiai változók.
A mostani elemzésben a végzettséget alap-+ középfok-felsőfokbontásban és hat kategóriára osztva is kapcsolatba hoztuk az egyes, illetve többes szám használatára vonatkozó nyelvszokásokkal, az egyes fokozatok (általános iskola, szakiskola, szakközépiskola, középiskola, főiskola+egyetem, az óvodával kibővítve) kapcsolatát pedig külön-külön is elemeztük. Figyelembe vettük egyben azt is, hogy az adatközlő anyanyelvén vagy többségi nyelven végezte-e azokat, és hogy milyen szüleinek végzettsége (általános iskola, középiskola, főiskola+egyetem bontásban) végzettséget összesen 16 mutatón keresztül korreláltuk a nyelvhasználattal.
A másik változó - egyéni kétnyelvűség - mutatójaként a kétnyelvűség fokát vettük, amelyet önbecsléses adatok alapján számítottunk ki. Az adatközlők hét egységből álló skálán becsülték fel, milyen szinten beszélnek magyarul, illetve többségi nyelven. A skála fokozatai és a pontozás a következők voltak: sehogy - 0 pont; nem beszélek, csak értek -1 pont; alig néhány szót - 2 pont; nem nagyon jól - 3 pont; jól - 4 pont; nagyon jól - 5 pont; anyanyelvi szinten- 6 pont. A két becslés közötti különbség a kétnyelvűség fokáról vall: a kisebb különbség magas fokú (balansz), a nagyobb alacsony fokú (domináns) kétnyelvűségre utal.
Az alany és az állítmány egyeztetése (számbeli, személybeli, értelmi)
A német nyelv és a magyar egyeztetés közötti különbségek
Amikor a magyar nyelvhasználat sajátosságait vizsgáljuk, különösen érdekes lehet a hasonlóságok és különbségek elemzése más nyelvekkel, például a némettel. Már a piacon is szembeötlő, hogy friss zöldségeket és gyümölcsöket lehet kapni tele sok - sok vitaminnal! A piacon használt mértékegységekről (kg, gr stb.) a lecke második részében tanultunk, utánuk a megszámolható gyümölcsök és zöldségek többes számban állnak. Például ein Kilo Birnen, vagy 100 Gramm Erdbeeren.
Az egyes szám (Singular) és többes szám (Plural) képzése eltérő mechanizmusokat követ. A németben a tőhangváltozás (Umlaut) jelzi a többes számot, pl. a → ä. A nemzetközi szavak általában egy -s végződést kapnak többes számban. Fontos megjegyezni, hogy mivel a német főnevek nem egységesen képezik többes számukat, a többes számú alakot minden főnévnél meg kell tanulni.
A magyarban két dolgot figyelhetünk meg:
- A jelző közvetlenül a főnév előtt áll (ezért a némethez hasonlóan akár többet is sorba lehet belőlük állítani: az illatos piros rózsa „die gut duftende rote Rose”).
- Viszont a némettel és más indoeurópai nyelvvel ellentétben a jelzőt sosem egyeztetjük a főnévvel sem számban, sem esetben: a piros rózsáknak „den roten Rosen”.
A névelők az egyeztetés szempontjából mindkét típusa - úgy a határozott mint a határozatlan - úgy viselkedik, mint egy jelző, tehát nincs esete és többes száma: a rózsa, a rózsáknak - „die Rose, den Rosen”; az illatos rózsa, az illatos rózsáknak - „die duftende Rose, den duftenden Rosen”; egy rózsa, egy rózsának - „eine Rose, einer Rose”.
Számnevek után (szám, sorszám és mennyiségi jelző) még a többes szám jelét is elhagyjuk a főnéven: 12 rózsa, egy tucat rózsának az illata - „12 Rosen, der Duft von einem Dutzend Rosen”; az első rózsa, a második rózsa - „die erste(n) Rose(n), die zweite Rose”; sok rózsa, néhány rózsának a színe - „viele Rosen, die Farbe einiger Rosen”.
Mennyiségek esetében a mértékegységgel megadott mennyiségek is jelzőnek számítanak, ezért a velük meghatározott főnevek - ebben az esetben sokszor a némethez hasonlóan - szintén egyes számban maradnak: egy pár rózsa - „ein Paar Rosen”; 100 g rózsaszirom - „100 Gramm Rosenblätter”; 10 ml rózsaolaj - „10 Milliliter Rosenöl”. Ez az oka annak is, hogy csoportos alany esetén az állítmány (legalábbis legtöbbször) egyes számú: "A sárga rózsa és a még szebb piros rózsa ugyanabban a vázában van" „Die gelbe und die noch schönere rote Rose sind in der selben Vase”.
Amikor viszont egyeztetni kell, az eddig tárgyalt esetektől eltekintve, azért a magyarban is kell néha egyeztetni, ha nem is ott, ahol azt egy idegen elvárná. Ez persze a nyelv indoeurópai szemekkel nézve fordított logikájából adódik.
- Állítmány: Összetett, vagyis névszói állítmányon az alannyal együtt meg kell adni a többes számot: A rózsák illatosak „Die Rosen sind angenehm duftend”.
- Mutató névmások: Az ez, az mutató névmásokhoz - éles ellentétben a feljebb említett határozott névmással - mindig ugyanolyan esetrag járul, mint az általuk kiemelt főnévhez. Ez egyébként a magyarban az egyetlen használata a nyelvtani eseteknek, amelyik teljesen megfelel az indoeurópai gyakorlatnak: Inkább ezeket a rózsákat szeretném „Ich möchte lieber diese Rosen hier”.
- Birtok és birtokos: Birtokos esetben a tulajdon megkapja a tulajdonosának a személyragját: a (te) rózsád, a rózsa neve - „deine Rose, der Name der Rose”.
- Ragozott igei főnevek: Az igei főneveket, ha személytelen módosító igék bővítményeként szerepelnek, ragozni kell. Ilyen esetben kötelező vonzatuk az alany részes esete (dativus ergativus): Egy rózsának nem kéne szúrnia „Eine Rose sollte nicht stechen”. Neked ezt illene tudnod „Du solltest es wissen”.
- Határozott és határozatlan tárgy: A magyar nyelv egyik feltűnő sajátossága a tárgyas ragozás. Ez nem más, mint az ige egyeztetése egy meghatározott tárggyal: Veszek egy rózsát (alanyi ragozás) „Ich kaufe eine Rose”. Beleteszem a vázába (tárgyas ragozás) „Ich stelle [sie] in die Vase”.
- Igekötők: Az utolsó példából is látszik, hogy az igekötő gyakran egyezik a vonzata ragjával: Ne lépj rá a rózsára!
A magyar nyelv tehát számos olyan sajátossággal rendelkezik, amelyek megkülönböztetik az indoeurópai nyelvektől, és ezek a sajátosságok befolyásolják az egyes és többes szám használatát is. A nyelvhasználati szokások folyamatosan változnak, és számos tényező, mint például a regionális elhelyezkedés, a kétnyelvűség és a végzettség is hatással van rájuk.