Az emberi élet során számos kihívással szembesülünk, de talán az egyik legmélyebb és legmeghatározóbb élmény egy családtag betegsége, és az ezzel járó bizonytalanság. Különösen igaz ez, ha az édesanya kerül kórházba, hiszen ő sok családban a gondoskodás, a biztonság és a mindennapi élet alapköve. Ez a cikk egy fiú szemén keresztül mutatja be az anya kórházba kerülését, az otthoni élet átmeneti felfordulását, a rokonokhoz való átmeneti költözést, és azt, hogyan válik egy egyszerű étel, a lekváros derelye, a szeretet, a vágyakozás és a megpróbáltatások szimbólumává. Emellett rávilágít a hazai egészségügyben tapasztalható kihívásokra, különösen a kórházból való hazabocsátás nehézségeire és a hozzátartozók szerepére.
Az Anya Szerepe a Korai Neveltetésben és a Szeretet Kifejezése a Konyhában
Az első korai szakaszban az anya személye meghatározóbb volt, mint az apa, természeténél fogva abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy ő volt az, aki vele volt, vigyázott rá egész nap során. Születésekor az anya már tízévi házassággal a háta mögött, 37 évesen nem mondhatta el magáról, hogy fiatal kismamának számít. Az anya minduntalan arra törekedett, hogy őt minden téren kímélje, szeretett volna minden akadályt elhárítani, ami útjába került, és szerette volna, hogy gondtalanul élje az életét.
A család ellátása, étkeztetése a kor szokásának megfelelően a feleség feladata volt, az ebédet, vacsorát ő készítette el. Anyja is minden nap friss ételt főzött. E téren is próbált kedvére tenni azzal, hogy rendszeresen tőle kérdezte meg, mit szeretne aznap enni. Szerette a főztjét, és több kedvence is volt közöttük, egyet pedig kiemelkedően szeretett. Ez az étel az általuk csak barátfülének nevezett lekváros derelye volt. Ezt az egyszerű, de finom ételt rendkívül jól tudta elkészíteni.
Előfordult többször, hogy leült vele szemben, és figyelte mozdulatait. Először az alapanyagot, a tésztát kellett elkészítenie. Ehhez egy gyúródeszkát használt, amire ráöntötte a külön, ehhez szükséges mennyiségben kimért lisztet, majd abból a tűzhányókéhoz hasonlatos krátert formált. Ebbe jöttek a tojások, majd még egy kevés vizet adott hozzá. Mindezt egy egységes masszává kellett összedolgozni. Ezután fogta a sodrófát, és a gömböc formát felvett tésztát kinyújtotta laposra, megfelezte azt, majd az egyik felére kanálnyi lekvárkupacokat helyezett el. Ezt követően a tészta másik felét ráhajtotta a töltött felére, és az alatta a lekvártól kidudorodó részek mellett körben lenyomogatta ujjával a tésztát. Ezáltal sok kis rombuszforma alakult ki a tésztalap felületén. A folyamat végén a rombusz formára felvágott még nyers tésztát megfőzte. Főzés után zsírban pirított zsemlemorzsában forgatta meg az egyes darabokat. Végső aktusként, tálalás előtt az ekkor már aranyló ruhát öltött derelyéket cukorral szórta meg. Ekkor jött el az ő ideje, hogy felfalja a finom, még gőzölgő derelyéket. Nagyon szerette ezt a találóan barátfülének elkeresztelt ételt, és igen nagy mennyiséget tudott megenni belőlük. Ilyenkor elégedetten nézte, hogy nem hiába dolgozott, lám mennyire ízlik neki munkája gyümölcse. Látva, hogy milyen sebesen, és jóízűen eszik, elmosolyintotta magát.
Az Anya Egészségi Állapota és a Gyermek Félelmei
Már gyerekként látta, hogy milyen sokszor kellett orvoshoz járnia különböző bajaival, de ennek sok eredménye nem mutatkozott. Leginkább a szívével voltak problémák. A szedett orvosságok ellenére gyakran előfordult, hogy nem érezte magát jól. Ilyenkor sóhajtások közepette, szívére hideg vizes borogatást tett. Még egy ideig így próbált harcolni a rosszulléttel, bízva a valójában hatástalan borogatás erejében.
Egyik alkalommal, úgy tízéves lehetett akkoriban, reggel iskolába készülődött, apja már nem volt otthon, elment munkába. Anyja ekkor ismét rosszul érezte magát. Habár nem érezte magát jól, de neki még nem szólt semmit. Ő azonban már látta rajta, hogy fokozatosan egyre rosszabbul lesz. Fogta tehát az ilyen esetekben használt pólyát. A fürdőszobában benedvesítette, és sietve tért vissza vele annak tudatában, hogy hamarosan szükség lesz majd rá. Nem is tévedett, visszaérve már egy széken ülve találta rá. Jobb kezével a szívét dörzsölgette. Gyorsan feléje nyújtotta a benedvesített pólyát, amit ő hálás tekintettel vett el tőle, és fájó szívére helyezte. Néhány perc így telt el várakozásban, de ezúttal nem enyhült a fájdalma, sőt inkább erősödött. Látta arcán, hogy valóban fájhat neki, de emellett félelmet is felfedezni vélt rajta. Őt is elfogta a félelem: mi lesz velünk, ha még rosszabbul lesz? Gyors gondolkodás után úgy határozott, átmegy segítséget kérni a szomszéd házból. Ehhez viszont néhány percre mégis magára kell hagynia őt. Közölte vele, hogy megy segítségért, addig tartson ki! Reakcióként látta, hogy összerezzen, fejével intett, hogy menjen, szegény akkor már beszélni nem tudott.
Látva állapotát, úgy rohant, ahogy csak tudott. Odaérve elhadarta, hogy anyjának kellene a segítség. Nagy szerencséjükre a szomszédéknál már volt vezetékes telefon, ami abban az időben, az 1950-es évek második felében még faluhelyen nagy ritkaságnak számított, így ők gyorsan ki tudták hívni a mentőket. Ő azonban a hívás eredményét már nem várta meg, hanem rohant vissza anyjához. Mire visszaért, a földön elterülve találta meg őt. Nagyon megijedt, szíve hangosan kezdett kalapálni a mellkasában. Azt látta, hogy lélegzik, de az eszméletét elvesztette. Szerette volna felgyorsítani az időt. Megpróbálta felültetni, de gyenge volt hozzá, ezért a további próbálkozásokkal felhagyott. Időközben a szomszéd házból is átjöttek, így több ember társaságában várták, hogy megérkezzen a mentőautó. Számára nagyon hosszúnak tűntek a várakozás percei, de egyszer mégis megjött a várva várt segítség. Kint a házuk előtt ekkor már egy kisebbfajta tömeg várta a mentő érkezését.
A Kórházi Beutalás és az Átmeneti Elhelyezés Nehézségei
Miután elvitték őt, már nyugodtabban lehetett gondolkodni. Az első kérdés, ami felmerült, az volt, hogy most vele mi lesz? Apja dolgozott, még nem tudott hazajönni, és másnap sem maradhat mellette. Neki munkába kell menni, ő az egyetlen kereső a családban, nem maradhatnak pénz nélkül. Az egyik szomszéd felajánlotta, hogy estig, ameddig apja nem jön meg, átmehet hozzájuk, ha kell, mindkettőjüknek vacsorát is adnak. Így is lett, némi ruhával felszerelkezve átment hozzájuk, ők adtak ebédet is délben. Este, mikor apja végre hazajött, akkor értesült a történtekről. Másnap reggel apja indította az iskolába, mielőtt elment volna dolgozni. A történtek ellenére ugyanis már ismét iskolába ment. Amikor kora délután véget ért a tanítás, indult volna ismét az előző napi szomszédékhoz. Így került egy pár napra nagynénjéhez, Bözsi néni családjához, aki félnótás lányával, Böskével, és annak zabigyerekével, Karcsival élt együtt. Ugyanebben a házban, de tőlük külön élt családjával Lali, Bözsi néni kisebbik fia. Máig sem tudta, honnan is tudta meg Bözsi néni, hogy anyja, vagyis az ő testvére kórházba került? Az is rejtély volt számára, hogy miért éppen ő vette magához, a legszegényebb a testvérek közül, amikor még másik három testvér, Matild, Etelka és Mariska is ezt megtehette volna? A lakásuk, ahogyan kinézett, a bútoraik és azok a körülmények, amelyek között Bözsi néniék éltek, arról árulkodtak, hogy bizony ők elég szegények lehetnek.
A kórházi orvoslás kihívásainak egyensúlyban tartása a legmagasabb színvonalú betegellátás biztosításával
A Lekváros Derelye Fájdalmas Íze és a Gyermeki Félelem
Bözsi néni igyekezett tényleg anyja lenni anyja helyett. Mielőtt az első náluk töltött vacsorára sor került volna, drága nagynénje kedveskedni akart, és megkérdezte, hogy mit csináljon vacsorára. Amikor elérkezett a vacsoraidő, már igencsak éhes volt, szánt szándékkal aznap délután nem uzsonnázott, pedig többször is kínálták, de ő határozottan visszautasította. Mindezt azért tette, hogy vacsorára jó éhes legyen, és így kedvenc ételét még nagyobb élvezettel fogyaszthassa el.
Végre asztalhoz ülhettek. Tányérját jól megpúpozták derelyével, de már szedéskor látta, hogy valami hibádzik a barátfüléknél. Mi is volt ez a valami, ami ezt az érzést keltette benne? Nos, erről akkor tudott megbizonyosodni, amikor a sok derelye már előtte mosolygott rá a tányérjából. Szájába vette az első falatot, és akkor valami ismeretlen ízt érzett a szájában, valami nem túl kellemes íz járta át az ízlelőbimbóit. Valahogy legyűrte az első barátfülét, de ha arra gondolt, hogy ezt a derelyehegyet el kell pusztítania, kissé elbátortalanodott. Ehhez képest a porcukor hiánya semmiség volt. Azt már el is felejtette, de ezt a furcsa kellemetlen ízt még most is a szájában érezte. Majd a második finomabb lesz, gondolta reménykedve, de sajnos ugyanazt a valami furcsa, egyáltalán nem étvágygerjesztő íz köszönt rá vissza. Ekkor lényegesen lassította az evés tempóján. Próbálta húzni az időt. Vizet kért, majd ezt kezdte kortyolgatni, csak ne kelljen egy harmadikat is megennie belőlük. Nagyon kínos volt a helyzet, mivel végül is az ő kedvéért főzött nagynénje barátfülét, mert ez volt az ő konkrét kérése. - Egyél csak Antikám, használd ki az alkalmat, hogy végre kedvenc ételedet eheted! Na, ezekre a szavakra, már kiverte a víz is arra gondolván, vajon hogy itt lesz mód arra, hogy tudja csak mímelni az evést, és hogy nem állhat fel az asztaltól, úgy, hogy a tányérján lévő étel nagy részét érintetlenül hagyja. Végül az mentette meg, hogy Bözsi néni kiment a szobából egy percre, ezalatt ő fogta a tányérját és annak egész tartalmát a szeméttartóba öntötte egy elegáns mozdulattal. Mire nagynénje visszajött, ő már az immár üres tányérja előtt ült lesütött szemekkel. Lefekvésig még volt két óra.
Másnap, mikor este leültek a vacsorához, kíváncsian várta, mit fognak enni. Na, lett is meglepetés: ezúttal ismét barátfüle volt a tálon. - Antikám, remélem örülsz neki, hogy ma is a kedvenc ételedet eheted vacsorára. Egyébként is olyan sok maradt belőle, hogy nem lett volna szívem kidobni. Ezt követően azonban nem volt kibúvó, enni kellett. Villáját úgy emelte az első derelyére, mintha kivont karddal rohamra indult volna megátalkodott ősi ellensége ellen, és dühösen sújt