Hamburg, ez a kereskedelmi alapokra épült, gazdag történelmű kikötőváros, sokféle uralmat megélt - dánt, poroszt, franciát és náci rezsimet is -, miközben tüzek, áradások és járványok sújtották. A város falain belül csupán egyetlen hiteles vár található. Hamburg kormányszékhelye a lenyűgöző Rathaus (Városháza). A St. Pauli kerületben található történelmi Davidwache a számos televíziós és filmes megjelenésnek köszönhetően vált ismertté. A Deichstrasse favázas házai minden viszontagság ellenére túlélték az évszázadokat.
Zsidó élet Hamburgban: Egy évezredes történet
Németország idén ünnepli a zsidó élet 1700 évét, ami jóval túlmutat a holokauszt tragédiáján. A judaizmus a 16. században érkezett meg Hamburgba a spanyol és portugál inkvizíció elől menekülő szefárd zsidókkal. Ezek a Marranók a 16. század végén telepedtek le Hamburgban, és gyorsan aktív szerepet vállaltak a város életében, számos, a város gazdaságához kapcsolódó szakmában - kikötőépítés, banki tevékenység, szövés, cukor- és dohányimport - kiteljesedve. Emellett a héber könyvkiadásban is jelentős szerepet játszottak.
A szefárd judaizmus hamburgi megalapítása után nem sokkal, a 17. század elején egy askenázi közösség is létrejött. Ezt a közösséget megerősítette a kelet felől érkező zsidók áradata, akik az üldöztetések elől menekültek. A 19. század elején körülbelül 6500 zsidó élt Hamburgban. A reform judaizmus a 19. században alakult ki Németországban, a zsidó emancipáció termékeként. Napóleon állampolgárságot adott a zsidóknak, akik így a gettókból a hamburgi társadalmi és gazdasági élet fő áramába kerültek. A helyi közösség a reform judaizmushoz fordult, amely hajlandó volt a hagyományt a modern világhoz igazítani és adaptálni. A közösség hamarosan elég nagyra nőtt ahhoz, hogy saját zsinagógát építsen, amelyet 1844-ben nyitottak meg Hamburg Poolstraße nevű utcájában. Ez a zsinagóga 380 ember számára kínált helyet, és úttörő építészeti újításokat tartalmazott. Gazdag hamburgi zsidó családok finanszírozták az építkezést. „Ez egy olyan időszak volt, amikor a zsidók egyre növekvő társadalmi mobilitását figyelhettük meg” - mondja Miriam Ruerup professzor.
Németországban a mozgalom sikere által inspirálva a reform judaizmus gyorsan elterjedt az Egyesült Királyságban, majd európai bevándorlók vitték az Egyesült Államokba. Vissza Hamburgba, ahogy új városrészek jelentek meg a történelmi óvároson kívül, a reformtemplom sok tagja kiköltözött a városközpontból. Ez távolságot teremtett otthonuk és az istentiszteleti helyük között. Az időzítés, enyhén szólva, szerencsétlen volt. Miután a nácik hatalomra jutottak, a közösség tagjait megfosztották állampolgárságuktól, szegénységbe és emigrációba kényszerítették őket. A Soá előtt Hamburgban élő 20 000 zsidóból több mint 8000-et gyilkoltak meg a nácik. A többiek vagy elmenekültek, vagy elrejtőztek.
A háború után a városban maradt kevés túlélő többségének alig volt érdeke Németországban maradni. Mintegy 80-an közülük összefogtak, és új Einheitsgemeinde-t (egyesített gyülekezetet) alapítottak, amely 1948-ra 1200 tagra nőtt. A nem zsidó hamburgiak is újból érdeklődést kezdtek mutatni városuk zsidó történelme iránt. A Hamburgi Német Zsidó Történeti Intézet által szponzorált Geschichtomat projekt 2013-ban indult. Ez a projekt iskolás gyermekeket tanít a város zsidó történelméről és kultúrájáról, elkerülve a német tantervekben szokásos, soá-centrikus oktatást a judaizmusról. Egy teljes iskolai hét során a diákok felfedezik a lakóhelyük zsidó történelmét. Kutatnak és hozzájárulásokat készítenek, amelyeket feltöltenek egy digitális térképre a hamburgi zsidó életről.
E reneszánsz ellenére az eredeti reform zsinagóga maradványait elhanyagolták. Jelenleg egy művészeti galéria és egy autószerviz működik benne. Az emeleti szobákat kiadták. Egy művészeti galéria található az első emeleten.
A 17. és 19. század között több száz héber nyelvű könyv jelent meg. Hamburgban épült az egyik első liberális zsinagóga 1844-ben, amely gótikus és mór stílusokat ötvözött. Németország egyik legnagyobbjává vált, közel 20 000 zsidóval. A náci rezsim hatalomátvétele után több ezer zsidó menekült el. A háború után több száz túlélő zsidóból álló kis közösség alakult. Az 1980-as évek végéig a hamburgi zsidók száma 1000 és 2000 között ingadozott. Az Iránból és a volt Szovjetunióból érkező zsidók megerősítették a közösséget. 2025-ben több mint 5000 zsidó Hamburgban a zsidó kulturális élet fejlődésének bizonyítéka ebben a kikötővárosban. Egy projekt van folyamatban a Bornplatz-i nagy zsinagóga újjáépítésére, ami ezen újjáéledés tanúbizonysága. Ez annak ellenére történik, hogy az antiszemitikus cselekmények száma növekszik, és a szélsőségesek mindenféle törekvése a zsidó jelenlét és emlék láthatatlanná tételére a legtöbb európai városban, beleértve Hamburgot is, az október 7-i pogrom óta.
Európai Progresszív Zsidó Hangok a Tízperces Tórán keresztül
A European Progressive Jewish Voices program keretében hetente osztanak meg tórai kommentárokat a progresszív judaizmussal kapcsolatban álló rabbik. Így például Rabbi Ariel J Friedlander Parashat Ki Tisa című írása. A Parashat Ki Tisá a Tóra egyik legdrámaibb része. A legmagasabb pontról - a Tóra közvetlenül Istentől való fogadása a hegy tetején - a mélypontra jut: a bálványimádásra, az aranyborjú elkészítésével. Hasonlóképpen Rabbi Sandra Kviat Parashat Tetzaveh című írását, vagy Rabbi Gershon Sillins Parashat Terumah című kommentárját.
- február 1-jén (י״ב טבת תשפ״ו) a Levisson Intézet jelentős mérföldkövet ért el Rabbi Asjer Waterman rabbivá avatásával (Szmicha). A Képzési Bizottság, a Vizsgabizottság, az Igazgatótanács és a Rabbik tagjai, Asjer Waterman az első sorban ülve.
A European Progressive Jewish Voices program keretében Parashat B’shallach, Parashat Bo és Parashat Va’eira kommentárok is elérhetőek angol, francia, német, olasz, magyar, spanyol és portugál nyelven.
A hamburgi magyar egyesület története és a diaszpóra élete
Helyi hagyomány szerint a hamburgi magyar egyesületet azok a hölgyek és urak alapították, akik annak idején tengerentúli kivándorlás céljából jöttek Hamburgba, de valamilyen okból végül is itt maradtak. Vagy lekéstek a hajóról, ami igencsak valószínűtlen, vagy úgy vélték, nem kell olyan messzire elmenniük, itt is kezdhetnek új életet. Sajnos nincs mód utánajárni az igazságnak, az egylettel kapcsolatos papírokban, amelyeket Hamburg városállam levéltáraiban Szily Ádámmal kutatva találtunk, az alapítás tényéről sehol sem volt szó. A legrégibb jegyzőkönyv megfogalmazása is egy már fennálló testületre enged következtetni. Ráadásul némely papír szerint az egyesület már 1905-ben fennállt, és ezenkívül azt sem tudjuk, vajon az osztrák-magyar egyesület (mert ilyen is létezett) azonos volt-e vele, vagy sem. Miután azonban találtunk egy 1908. január 20-án keltezett bírósági okmányt, amely a magyar egylet hivatalos bejegyzésének aktusáról tanúskodik, és mert valamikor az egyesület zászlójára is az 1908-as évszámot hímezték rá arany szállal, megmaradtunk emellett.
A rendőri hivatalnak előírásszerűen leadott első jegyzőkönyvből kitűnik, hogy az egylet első elnöke egy Weber Gusztáv nevű szabadalmi ügyvivő volt, aki a Große Burstah 29. szám alatt lakott és, amint egy 1931-ből származó, ismeretlen eredetű újságcikk erről beszámolt, 37 évig töltötte be egyfolytában ezt a tisztséget. Ha ez stimmel, az 1908-as alapítás természetesen nem tartható fenn, de tételezzük fel, hogy az egylet pár évig csupán laza csoportosulás, például magyar asztaltársaság volt, Weberrel az asztalfőn. S az „asztaltársaság” szóval találkoztunk is a papírokban. Figyelemreméltó kontinuitásról vall a tény, hogy a száz évvel ezelőtti egyleti alapszabályok paragrafusai, sorrendjüket és tartalmukat illetően, kisebb eltérésektől eltekintve, mindmáig érvényben maradtak. A jelenleg érvényes szöveg 1940 novemberéből származik és 1991-ben egészült ki, dr. Reisinger György elnök ezirányú fáradozásainak köszönhetően, a közhasznúságot rögzítő betoldással.
Volt Weber mellett egy további elnök is, aki nyilván tiszteletbeli rangként viselte az elnökséget, mert foglalkozását tekintve 1907-ben az Osztrák-Magyar Monarchia főkonzulja volt Hamburgban. Míg Weber Gusztáv a jegyzőkönyv szerint az Erster Vorsitzender tisztségét látta el, ez az úr, gróf Hugo Logothetti, mint Präsident szerepel ugyanott. Császári és királyi kamarás és hivatásos diplomata volt, aki előzőleg Milánóban és Barcelonában töltötte be ezt a hivatalt. Hamburgi lakcíme: Schlüterstrasse 2. Kolozsváron született 1852-ben Wladimir Logothetti földbirtokos fiaként. Anyja az ugyancsak kolozsvári születésű hidvégi és oltszegi Nemes Karolina volt. Hugo 52 éves korában, 1918-ban halt meg Teheránban, ahol ugyancsak konzul volt, és egyebek közt az orosz hadifogságból Perzsiába szökött osztrák-magyar katonák gondozásával szerzett érdemeket. Hivatalos verzió szerint betegségébe halt bele, valójában azonban, amint Bécsben élő unokájától megtudtam, az angol titkosszolgálat mérgezte meg. Anyjának a családját, szóval a hidvégi és oltszegi Nemes famíliát ezzel szemben az teszi számunkra érdekessé, hogy többrendbeli 18. századi rokoni kapcsolatok fűzik az erdélyi főnemességhez, egyebek közt a cegei Wass famíliához is.
Ennek a családnak volt anyai ágon leszármazottja Eva Siemers hamburgi patríciuslány is, aki 1935-ben, 21 évesen ment férjhez Wass Albert íróhoz, és költözött vele a család erdélyi birtokára, Válaszútra. A háború végén tért vissza Hamburgba, ahol hamarosan tevékeny tagja lett a gyermekkorából és kora ifjúságából jól ismert magyar egyesületnek. Még vagyunk néhányan, akik személyesen ismerték őt, mint alelnököt, zászlóanyát és szeretetre méltó embert. Tőle tudjuk egyebek közt, hogy az első világháború után a Hamburgi Magyarok Egyesülete virágkorát élte, és a Curiohausban rendezett fényes bálokkal tett szert hírnévre.
Ami az említett „eredetmondát” illeti, akár elfogadjuk azt, akár nem, annyi bizonyos, hogy a később ide vetődött magyarok, szóval a második világháború és az 1956-os szabadságharc leverése után Hamburgban letelepedettek helyzete merőben más volt, mint a 20. század eleji amerikásoké. Már csak azért is, mert már eleve ide jöttek. 1900 táján főként szegényparasztok igyekeztek új egzisztenciát teremteni tengerentúlon. Nem voltak politikai menekültek. A második világháború végén kitelepített honvédségi állományúak és állami hivatalnokok, majd a szovjetizálódás elől 1947/48-ban nyugatra emigrálók annál inkább. E két csoport sorsa volt a legnehezebb: egy lepusztult országba jöttek, egyidejűleg keletről menekülő német milliókkal. Annál szerencsésebbnek mondhatták magukat a forradalom után tízezerszám Némethonba disszidálók, akik egyénileg vágtak neki a nagyvilágnak, és gyakran még azt sem tudták, hol fognak kikötni: hagyták, hogy a különböző szociális és karitatív szervezetek és egyéni segítők gondoskodjanak az elhelyezésükről és ellátásukról. És azok gondoskodtak is. Ezekről a szervezetekről, és főleg Hamburg város bőkezűen adakozó lakosságáról, csak hálával és elismeréssel szólhatunk.
Hamburgban tehát nem keletkeztek magyar utcák, mint hajdan Detroitban vagy Clevelandben, itt a menekülttáborból többnyire egyéni albérletekbe vagy diákotthonba vezetett az út, ám az emigráns lét keservei és az egzisztencia-építés bonyolult teendői gondoskodtak róla, hogy az újdonsült hamburgi lakosok szabad idejükben keressék egymás társaságát, mondhatnánk úgyis: egymás kezét, egy kicsit úgy, mint Jancsi és Juliska a sötét erdőben. Keresték is, de többnyire csak a társadalmilag és szellemileg egyívásúakét. A magyar egylet iránt, úgy vettem észre, főleg az iskolázottabbak, bizonyos fenntartásokkal, sőt előítéletekkel viseltettek. Alighanem úgy vélték, nemcsak Hamburgban, hanem másutt is, hogy akik holmi diaszpóra-egyletekbe járnak, azoknak nyilvánvalóan nincs más társaságuk, nem tudnak integrálódni új környezetükbe, németül csak dadognak, szóval inkább szánnivaló semmint érdekes emberek, nem szólva arról, hogy a régi egyletek tagságának derékhadát képező 44-45-ös menekültek, avult társadalmi és politikai értékrendjükkel amolyan őslények benyomását tették a fiatal 56-osokra. S megjegyzendő, hogy korabeli német becslés szerint az 56-osok 90 százalékban fiatalemberek voltak. Ami egyébiránt a régieket illeti, ezekről a hontalanság és lecsúszottság, a deklasszáltság keserűségeit elszenvedő emberekről - katonatisztekről, hivatalnokokról, írókról, színészekről, jogászokról, hajdani méltóságos urakról, akik fizikai munkával keresték meg a mindennapit - egy korabeli szarkasztikus szállóige megállapította: „Emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára”…
Természetesen voltak kivételek. Ilosvay Eszter például, aki eljárt az egyleti rendezvényekre, a hamburgi Állami Operaház ünnepelt énekesnője volt. De rajta kívül, az egyletben csupán Thrunkwalter Ödönt, a magyar királyi folyamőrség hajdani parancsnokát nevezhetjük magasabb rangú régi emigránsnak, aki 1957-ben halt meg 63 évesen, itt, Neugrabenben. A hatvanas évek elején egy Feuerstein Mátyás nevű tarfejű öregúr is üldögélt néha, botjára támaszkodva, az egyletnek otthont adó Haus der Begegnungban, aki ugyan nem volt VIP, de az egyesület alapító tagjaként ismerték. Jómagam csak egyszer-kétszer láttam őt, hamarosan elmaradt az összejövetelekről, mert, amint egy régi tagtól, a 92 éves Csendes Károlytól (az igazi korelnöktől) nemrég értesültem, nem tudott megbarátkozni az „új közönséggel”. Az említett Haus der Begegnungot - ez egy elegáns villa az Agnesstrasse 44 alatt - 1958-ban alapította a Szabad Európa Rádió, elsősorban kelet-európai menekültek találkozóhelyeként és információs fórumként. 1969-ig állt fenn, és nyújtott sok fiatalnak hétvégenként jóleső, otthont pótló légkört ebben a nagyon idegen világban.
A mostoha sorsú régi emigránsok, érthető módon, nem minden irigység nélkül szemlélték az 56-osok „kényeztetését”. Nekik, akárcsak az idősebb és nehezen beilleszkedő 56-osoknak, rendszerint a háború óta itt élő és a német egyházak szervezetébe betagolódott magyar lelkészek nyújtottak lehetőséget az összejövetelre. A misék és istentiszteletek, a hozzájuk kapcsolódó társas együttlétekkel - reméljük - nem egy honvágytól gyötört magyarnak segítettek is némiképp stabilizálódni. Ami a katolikusoknak Poppenbüttel volt Czódor Istvánnal, az volt a reformátusoknak Raboisen Jakó Károllyal (és nem utolsósorban a támogató Wass Albertnéval). Idővel aztán az elvből távolmaradók egy része is kezdett az egyházak felé orientálódni, hisz végül is más magyar intézmény nem volt, amelynek falai közt társas összejöveteleket lehetett rendezni. És ahogy múltak az évek és a fiatalokból családos emberek lettek, a kisgyerekekkel el lehetett menni a pap bácsi rendezte Mikulás-estre, ahol aztán már magától ment a kommunikáció bővülése.
Az ötvenes években az egylet az 56-osok anyagi és szellemi ellátásának biztosításával volt elfoglalva. Ezt a munkát elsősorban két régi emigráns, dr. Fekete József elnök és Czódor István együtt végezte. Tevékenységükről nem sikerült írásos nyomokat találnom, de az akkori húszévesek elbeszéléseiből kitűnik, hogy fáradhatatlanul végezték önként vállalt dolgukat. Ebbe különben egy tehetősebb régi emigráns, a vállalkozó dr. Szarka Gábor is be-besegített. Ma már legtöbbünk elfelejtette, mennyire rá voltunk szorulva a segítségükre. Egy messzemenően és hagyományosan elszigetelt országból csöppentünk egy modern és gazdag nyugat-európai társadalomba, amelyről az ég világon semmit sem tudtunk, illetve amit tudtunk, az nem stimmelt. Nemcsak egy új nyelvet kellett sürgősen megtanulnunk, hazai beidegződéseinket is mindenestől sutba vághattuk, ami nem könnyű feladat. Sokan kapituláltak is, Hamburgban bizonyosan kevesebben, mint másutt, de tény, hogy nem kevesen kerestek vigaszt az alkoholban, vagy mentek vissza Magyarországra. Ha mehettek. És voltak persze olyanok is, akik bűnözők lettek. Hamburgban azonban csak két ilyen esetet ismernek a krónikák. Csík Sándor 2001-ben kiadott, igen körültekintő magiszterdolgozatában, amely az interneten is olvasható, részletes adatokat közöl az 56-os menekültek hamburgi fogadásáról és problémáiról.
A hatvanas évek elejére nagyjából sikerült a berázódás az új életbe. 1962-ben Décsy Gyula professzor, az egyetem finnugor szemináriumának 37 éves igazgatója úgy vélte, mozgósítani kellene a magyar egyetemi hallgatókat, hogy felfrissítsék valamelyest az egyesület működését. Ő ugyancsak 56-os emigráns volt, aki Budapesten szlavisztikát tanult, és a göttingai egyetemen kezdett el a finnugor nyelvtudománnyal foglalkozni. Ott is habilitált, és főként azért jött Hamburgba, hogy átvegye a frissen alapított finnugor szeminárium vezetését, és egyszersmind gondoskodjék a nagyszámú hamburgi magyar diák anyanyelvi kultúrájának az ápolásáról. Meghívását Johansen professzor, a hamburgi egyetem neves történésze kezdeményezte, aki a tallini egyetemen tanult, tudott észtül (ez tudvalevőleg szintén finnugor nyelv), és most megragadta az alkalmat egy finnugor szeminárium létrehozására. Ő volt tehát a tulajdonképpeni alapító, aki aztán maga is tartott észt nyelvi gyakorlatokat. Magyar lektornak egyik tanítványát, a nagybecskereki, népi német származású Hans Thurn hites törvényszéki tolmácsot tette meg, akinek a feladata az első időkben nem a magyar nyelv oktatása, hanem éppenséggel a németül javarészt megszólalni sem tudó új magyar diákok németre tanítása volt. De emellett derekasan kivette a részét a diákok mindennapi életben való eligazításából is, ami a mondottakból következően igencsak szükséges volt.
Décsy Gyulát aztán 1962. november 4-én, egy fölöttébb viharos lefolyású tisztújító gyűlés választotta meg az egyesület elnökének. A vihart az váltotta ki, hogy az 56-osokat és köztük főleg a diákokat mozgósító hírverés igen eredményes volt, s a régi tagság, látván maga körül a sok vadidegen arcot, már eleve és joggal, „bekerítve” érezte magát. S amikor a szavazatok megszámlálása után valóban kiderült, hogy ezentúl mindenestől az új társaság jelöltjei fogják vezetni az egyesületet - az ő egyesületüket - elszabadult a pokol. Nagy veszekedés és üvöltözés kezdődött az egymást nem is ismerő emberek között, mintha mindenki eszét vesztette volna. Csak Décsy Gyula ült nyugodtan és szótlanul a helyén, hagyta tombolni a szenvedélyeket, majd egy nyugodtabb pillanatban felállt és javasolta a választás megismétlését. Látván egyfelől az érthető felháborodást és másfelől a két csoport jövőbeli együttműködésének a szükségességét, indítványozta a jelöltek olyformán való felállítását, hogy Nánássy László szabómester, hajdani elnök és a háború óta Hamburgban tevékenykedő Czódor István mindenképp bejusson a vezetőségbe. E javaslat ésszerűségét az 56-osok is belátták, s így rövid idő alatt le is bonyolódott az új szavazás, pontosan a kívánt eredménnyel. Décsy lett az elnök és Nánássy az alelnök. Az egylet jegyzőjeként a kooperációt Décsy és Nánássy között egyengettük, ami nem is bizonyult nehéz feladatnak. S a következő négy évben a legnagyobb egyetértésben folyt is a vezetőségi munka.
Décsy csupán egy ciklust elnökölt végig, tudományos munkássága és szinte szüntelenül támadó új elképzeléseinek a realizálása nem hagyott neki időt az efféle „civil” tevékenységre. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy időnként ne tett volna pár lépést a nyelvtudomány határain túlra. Miután 1977-ben, a bloomingtoni egyetem hívására, finn feleségével az USÁ-ba költözött, egyebek közt utánajárt annak, honnan is ered voltaképp a hamburger névre keresztelt amerikai imbisz-eledel neve. Már korábban is foglalkozott, amerikai látogatásai során, ezzel a kérdéssel, s így végül is húsz évnyi anyaggyűjtés eredményeiből vonta le a következtetést, hogy a Hamburgban a századforduló táján hajóra szállt német és más közép-európai kivándorlók adták ezt a nevet ennek az általuk oly szívesen fogyasztott, és azóta tipikus USA-eledellé lett fasírtos szendvicsnek. Décsy Gyula erről írt monográfiája 1984-ben jelent meg Amerikában, ami természetesen fölkeltette a hamburgi sajtó figyelmét is. A sztoriról én is beszámoltam a „profil” olvasóinak, a cikk néhány kópiája itt fekszik az asztalon.
Décsy távozása után az egylet ugyan tovább működött, de az egzisztenciájukat többnyire sikeresen kiépítő 56-osok mindinkább elmaradoztak, s miután a Haus der Begegnungot bezárták, végül ismét a poppenbütteli katolikus plébánia lett az intézményi rangú magyar centrum.
Tény azonban, hogy Czódor István mellett a katolikus missziót vezető fiatal Bárány József lelkész növekvő súllyal folyt bele az egylet életébe, s ez nemkívánt következményekkel járt. Földessy Gyula pénztári ellenőr 1983-ban a tagdíjak szabálytalan kezelésével és ellenőri tevékenységének gátlásával vádolta a szerinte túlzott egyházi befolyás alatt álló vezetőséget. Két évre rá őellene indított pert rágalmazás miatt Nánássy László elnök. Mindebből hamarosan elmérgesedő és évekig tartó viszály alakult ki, amelynek a részletezése külön előadást kívánna, ez azonban nem érné meg a fáradságot. Fordulat akkor következett be, amikor az egyesület tagsága megunta a viszályt és új vezetőséget választott.
A hamburgi magyar közösség eseményei és programjai
A hamburgi magyar közösség aktív és sokszínű programokkal várja tagjait és az érdeklődőket. Az 1848-as március 15-ei megemlékezésre az egyesület tagságát és minden érdeklődőt szeretettel várnak nyílt és ingyenes eseményre.
A Hamburgi Magyar Iskola (HMI) rendszeresen tart foglalkozásokat. Egyik következő HMI alkalom: február 7. Szeretettel várják a résztvevőket szombaton, február 7-én a Hamburgi Magyar Iskolában! Érkezés 9:45-től. A foglalkozások pontosan 10:00-kor kezdődnek, ezért kérik, figyeljenek az időre! Egy másik alkalom január 24. volt, amikor szintén szombaton, 9:45-től várták a résztvevőket a HMI-be, a foglalkozások 10:00-kor kezdődtek.
A Régi Magyar Kabaré című programra február 28-án (szombat) 19 órai kezdettel az AlsterCitybe várják a közönséget. A cserkész közösség meghitt és közösségépítő eseménnyel, Mikulás ünnepséggel és betlehemes játékkal zárta a 2025-ös évet Hamburgban, 2026-ban azonban ismét várja a lelkes érdeklődőket megújult játékokkal, természetismerettel, kirándulásokkal!
Rendkívüli közgyűlésre is sor kerül, amelyre a Tisztelt Egyesületi Tagokat 2026. február 7-én este 19 órai kezdettel szeretettel hívják.
Osdorf: Egy hamburgi városrész bemutatása
Hamburg nyugati szélén fekszik Osdorf, egy városrész, amely megközelítőleg 25 000 lakost tölt meg a 7,3 négyzetkilométerén. Altona kerülethez tartozik, Lurup, Groß Flottbek és Bahrenfeld városrészek határolják keletről, északról Schenefeld (ami már nem Hamburghoz tartozik), nyugatról Iserbrook és délről Nienstedten. Állítólag már a kőkorban éltek itt emberek, amit itt talált kőszerszámok és egyéb leletek támasztanak alá. Déli részén 1896-ban alakult meg Hochkamp, egy villanegyed, ahol jó kis futóútvonalak vannak. 1927-ben vált Altona részévé, és 1938 óta tartozik Hamburghoz. A régi faluból nem sok maradt meg, az egyetlen még álló épület az 1590 óta létező Heidbarghof.
A városrész elég vegyes felépítésű. A régi faluközpont (Alt-Osdorf Dorfkern) kellemes, családias hangulatú terület, kis bevásárlórésszel, amelyet zöldövezet, családi és sorházak vesznek körül. Nem túl messze található azonban az Osdorfer Born névre hallgató lakótelep, amit a második világháború után, valamikor 1966 körül építettek, több hasonló lakóprojekttel egyetemben. 5000 lakás épült magasházakban, ahol összesen mintegy 13 000 ember él. Ebből látszik is, hogy hol tömörödik Osdorf népességének nagy része. Míg Osdorf többi része egy átlagos kertvárosi rész, ezen a lakótelepen általában szociálisan hátrányos helyzetű, javarészt külföldi polgárok laknak. Ennek megfelelően, amikor valakinek mondom, hogy hol lakom, nem ritkán fordul elő, hogy megcsillan a szemükben a kétely a hovatartozásomat illetően.
Ami a helyi látványosságokat illeti, nincs túl sok belőlük. Említésre érdemes a világ legmagasabb graffitije, amit 2002-ben készített két afgán születésű művész egy 42 méter magas és 13 méter széles házfalra. A mű elkészítése 80 napot vett igénybe, amivel a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerültek. Akad még itt egy kisebb szélmalom, ami 1890 óta áll az Osdorfer Landstraße 162 alatt. Ma természetesen nem működőképes. Egy étterem üzemel jelenleg benne. Nem messze tőle található a fent említett Heidbarghof, egy nagy, szalmatetős parasztház, istállóval és nagy kerttel, amely nagyon jó állapotban vészelte át a viszontagságos időket. Ma műemléki védelem alatt áll és különféle rendezvényeknek ad otthont.
Nagyjából ennyit lehet és érdemes megemlíteni erről a helyről. A rész, ahol én lakom kellemes kertváros, melynek nagy előnye, hogy gyalog szinte minden vásárlási szükség kielégíthető. Van a közelben bölcsőde, óvoda és iskola is. Vannak parkok, egyik egy kisebb tóval, és közel van az Elbához is, így egy-egy napsütéses napon kellemes sétákat lehet tenni autóba ülés, illetve tömegközlekedés nélkül is.
A Stolpersteine művészeti projekt Hamburgban
Az Európa-szerte ismert Stolpersteine (botlatókövek) művészeti projekt a náci rezsim áldozatainak életét tiszteleg. Ezek a kis, rézborítású kövek a járdába illesztve emlékeznek meg azokról, akiket elhurcoltak, meggyilkoltak vagy menekülésre kényszerítettek. Hamburgban is számos ilyen botlatókő található, amelyek a város zsidó közösségének elveszett tagjaira emlékeztetnek, és a történelmi emlékezetet tartják ébren. Ez a kezdeményezés hozzájárul ahhoz, hogy a város múltja ne merüljön feledésbe, és segít megérteni a zsidó élet sokszínűségét és tragédiáját.
