Hamvas Béla, a Kossuth-díjas magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros (Eperjes, 1897. március 23. - Budapest, 1968. november 7.) a huszadik század egyik legkiemelkedőbb gondolkodója volt. Munkásságával nem csupán a magyar szellemi életre gyakorolt mély hatást, hanem szélesebb európai kontextusban is megkerülhetetlenné vált. Írásai, melyekben a keleti és nyugati filozófia, a misztika és a művészet sajátos szintézisét alkotta meg, mindmáig inspirációt nyújtanak. Életútját a kor viharai, személyes tragédiák és folyamatos szellemi keresés jellemezte, melyek mind hozzájárultak egyedülálló látásmódjának kialakulásához.
Hamvas Béla életútja és szellemi öröksége
Hamvas Béla élete és munkássága szorosan összefonódott a 20. század magyar és európai történelmével. Az Eperjesen született, evangélikus lelkész, Hamvas József és Sedivy Jolán gyermekeként világra jött író már gyermekkorában zongorázott, emellett kezdte el az írást. A család még születésének évében Pozsonyba költözött, ahol édesapja az Evangélikus Líceum magyar-német szakos tanára volt. Hamvas Béla 1906-tól 1914-ig végezte ott középiskolai tanulmányait. Érettségi után rövid nyugat-európai körutazást tett édesapjával.
1915-ben önkéntes katonának jelentkezett, harcolt az ukrán fronton, ahol súlyos sérülést szerzett. Majd az észak-olaszországi fronton egy bombatámadás következtében a légnyomás megsebesítette. A felépülése során híres filozófusok munkái kerültek kezébe, melyek mély nyomot hagytak lelkében, és meghatározóvá váltak szellemi fejlődésében. Édesapja 1919 novemberében megtagadta a csehszlovák hűségesküt, ezért a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek. Hamvas Béla 1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója volt, emellett zeneelméleti előadásokat látogatott, sőt alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is.
1919-20-ban jelentek meg első írásai a pozsonyi Tavasz folyóiratban, majd 1923-tól három évig újságíróként dolgozott a Budapesti Hírlapnál. 1927-ben a Fővárosi Közlöny szerkesztőségének munkatársa volt, majd 1928 és 1948 között könyvtárosként dolgozott a Fővárosi Könyvtárban. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat és recenziókat publikált. Az írás mindennapi gyakorlat volt számára, esszéket írt. Nem alkotott új filozófiai rendszert, nem is tartozott egyetlen filozófiai iskolához sem, munkásságának eredetiségét nagyra tartják.
A Száz Könyv és az örök eszmék
Hamvas Béla kiemelkedő művei közé tartozik A világválság (1938), A száz könyv (1945), Karnevál (1985), Silentium-Titkos jegyzőkönyv-Unicornis (1987), Közös életrend (1988), Fák (2000). A Száz Könyv című esszégyűjteménye különösen fontos, hiszen ebben egy szellemi kánont állított fel, bemutatva azokat a műveket, amelyek szerinte az emberiség szellemi fejlődésének alapkövei. Ezen műveken keresztül a filozófus az emberiség örök kérdéseire keresi a választ, és megmutatja, hogyan lehet felülemelkedni a hétköznapi valóság korlátain.
A Száz Könyv kapcsán Hamvas Béla megjegyzi Till Ulenspiegelről, hogy egy flamand író megkísérelte, hogy Till Ulenspiegelből moralistát és nemzeti hőst faragjon, s ezzel igazi jellegétől megfosztotta. Till Ulenspiegel tulajdonképpen naplopó és csirkefogó volt, ez az értelmetlen és bolond sors tette őt naggyá: a csavargók királyává. Kár volt erkölcsösíteni és igazolni. Igazolta ő saját magát csínyeivel és fortélyaival.
Néhány könyvről úgy tartja, fölösleges volt a száz legjobb könyv közé felvenni, mert amit ez a könyv mond, az minden ember szívébe írt szent jel. Azt mondják róla, hogy az első európai. Mit jelent az, hogy európai? Azt, hogy az emberiség a kínai, az egyiptomi, a hindu, a héber, az asszír, az iráni, a tibeti szellem örököse, de még egy lépcsővel feljebb tudott lépni: keresztény tudott lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia, nem úgynevezett világszemlélet és megoldás. A kereszténység teljesíthetetlen feladat, halálos kötelesség, valami, ami az életet derékban kettétöri. Ami összemorzsol, mint a malomkő a búzát. A kereszténység a földi lét tökéletes legyőzése, és a lélek tökéletes felszabadulása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta kereszténység van, senki rajta kívül emberi életet élni nem tud, és nem tudhat. Szent Ágoston nyögött, kínlódott, szenvedett, jajgatott, de tudta, hogy viselnie kell.
Ha valaki kételkedne abban, hogy az egész emberiségnek elsődleges, veleszületett, szellemével és lelkével együtt adott, magától értetődő metafizikája van, az olvassa el Meister Eckhart műveit, és vele párhuzamosan a hindukat, a kínaiakat és az egyiptomiakat. Az azonosság elképesztő, annál is inkább, mert hatásról szó sem lehet. De Eckhart nem ezért kerül a száz nagymester közé. Ő a középkori misztika maga.
Pascal olvasásának három fokozata van. Az elsőn az ember elvakul csodálatos stílusától. A másodikon megrendül e nagy szív szenvedésén. A harmadikon azt gondolja: végre az ember! Végre az ember, aki vagyok, a félig hitetlen, de hívő akar lenni. A boldogtalan, a gyarló, a homályos, a tévelygő, aki boldog, erős, világos, biztos akar lenni -, a szegény-szegény ember, aki Isten gyermeke akar lenni. Teremtő Isten!
A világirodalom legnehezebb olvasmánya. Különösen az érett, nagy művek: De electione Gratiae, a Signatura rerum és a Mysterium Magnum. Vannak könyvek, amelyeknek mértéke allegro con brio, ilyen a Bűn és bűnhődés. Van könyv, amely andante moderato, ilyen a Pingvinek szigete. Van molto adagio, ilyen Jakob Böhme. De annyi tűz, annyi mélység, annyi szenvedély, szenvedés, szeretet, komolyság, hit, örömvágy, állhatatosság, amennyi Böhmében van, a legnagyobb könyvek közül egyetlenben sincs. A szerző tudását az angyaloktól kapta, de nem közönséges, hanem arkangyaloktól, talán Mihálytól, a világ minden misztériumának őrétől.
Swedenborg a legjobb próba. Add oda valakinek, hogy olvassa el valamely művének tíz sorát. Ha az illető azt mondja bolondság - az az ember lapos és érdektelen fráter. Ha azt mondja: nem értem - az tökkelütött. Ha azt mondja: unalmas - az ne vegyen többet könyvet a kezébe. Íme, Emerson egyik legszebb tanulmányát szentelte neki - annak a Swedenborgnak, akinek olyan érzékei voltak, hogy keresztüllátott a sűrű anyagon, és megpillantotta a szellemi lényeket.
Az európai keresztény hagyomány nagy ismeretlen szerzője Saint-Martin, Böhme tanítványa és Baader mestere, a szentlélek tüzétől izzó csodálatos ember, időnk legnagyobb titkainak ismerője. Senki sem lett volna alkalmas arra, hogy a kereszténység igazi nagy belső történetét megírja, csak Baader. Ő azonban azt mondta, hogy az idő még nem érkezett el. Még nem biztos, hogy az ember keresztény tud maradni. Látta, hogy a múlt század közepétől a jelen század közepéig milyen megpróbáltatások következtek el, s a történet megírása csak ezután lehetséges. Baader azonban a történetet előkészítette és megalapozta úgy, hogy lényeges nehézség már tulajdonképpen nincsen. Baadert most kezdik olvasni, százhúsz évvel halála után, mint Hölderlint vagy Keatset. Baader megértése a mai ember életében sorsdöntő.
Dante költeménye az európai keresztény egyetlen igazi beavatás-könyve. Az egyetlen könyv, amely az emberi életben itt Európában számunkra mindennek értelmét felfedi. Ezúttal a „minden” szót valódi értelmezésben kell venni. Aki Dantét olvasta, annak tulajdonképpen nem szabad, hogy kétsége legyen többé az élet értelme, a tevékenység célja, a közösség rendje, a morál, a szellem nagy kérdéseiben. Miért van ez így? Mert Dante az utolsó igazán őskori ember, aki nem egyéni, úgynevezett gondolatait akarja az emberiségre kényszeríteni, hanem az örök eszméket mondja ki: az örök hagyományt. A Dante-kommentárok között a legjobb, s az egyetlen jó René Guénoné.
Az igazi derült jókedvről nekünk már sejtelmünk sincs. Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickens-é, Moliére-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás. Ennek a kínos nevetésnek a vége az öreg Karamazov és Fomics Foma humora. A középkorral az elfogulatlan és tiszta derű kora elmúlt.
Leopardit szerencsétlenségünkre a búskomor és hóbortos Schopenhauer népszerűsítette. Aki tőle függetlenül olvasta, elcsodálkozott e magányos szellem hallatlan gazdagságán. Bevezetésül a szatírák ajánlhatók: tökéletesebb és maróbb kritikát Nietzsche is alig adott.
Ha Cervantes nem született volna meg, az európai még ennyire sem értette volna magát, mint ahogyan ma érti. Az eszményt minden nép ismerte és ismeri és ismerni fogja.
Az emberek nem értik, hogyan vált lehetségessé a Gargantua és Pantagruel könnytelen, irigység-nélküli, mohóság-, kapzsiság-, hazugság-, keserűségnélküli nevetése és vidámsága. Hogyan lehetséges ez itt Európában, ahol már akkor alig volt más; mint könny, irigység, mohóság, kapzsiság, hazugság, keserűség? A magyarázat Theléme kolostora. Theléme az aranykor egy darabja, s Rabelais azért tud könny nélkül nevetni, mert szívével az aranykorban él. Aki az aranykorban él, annak mindaz, amit lát, derűs. Hát tényleg egyetlen valóság van: az öröm? Egyetlen igaz élet: boldognak lenni? Egyetlen bizonyosság: az aranykor? Úgy látszik, így van.
Amit a költő nem szentesít, az Isten országába nem juthat be. Villon szentesítette a külvárost, az utcát, a káromkodást, a hencegést, a neveletlenséget.
Azt mondják, három emberfajta van: a vadember, a civilizált barbár és az európai. Az európai embernek pedig csak egyetlen par excellence európai műfaja van: az esszé. Montaigne teremtette meg az antik értekezés, levél, gnóma, dialógus, kommentár, költemény, meditáció műfajainak alkotóelemeiből. De Montaigne-t nem azért olvassák már négyszáz éve, s nem azért fogják olvasni még sokkal több, mint négyszáz évig.
Minden nagy francia író tulajdonképpen úgynevezett moralista. A moralista az, aki a buta és alacsony embert kigúnyolja és az élet tiszta szépségét dicséri. Mindezt olyan nyelven és módon teszi, hogy félreérthetetlen. Módszere a csontig ható pszichológiai tudás. A moralisták titka az emberszeretet. Csak az ismer valakit, aki azt a valakit szereti.
Mindazt, amire az emberi közösségben élő lénynek szüksége van, azt megtudhatja La Bruyére könyvéből, amit az emberi jellemekről írt. Ennél magasabb tudás nincs. Ez a tökéletes ember-ismeret, társadalomtudomány, államtan, erotika, illemtan, komolyság. Európa a szentek földje? Elég baj!
Ha az ember André Chénier verseiből csak egyetlen sort is olvas, egyszerre világosság veszi körül, előtte a kék tenger terül el, langyos szél hűsíti, és babérillatot érez. A mediterrán világ költője: a tiszta kék ég, az olajfaligetek, a szőlőhegyek és a gondtalan harmónia költészete.
France az utolsó egyházatyának nevezte őt. Aranyszájú Szent János Bizáncban alacsonyrendű korával hatalmas beszédekkel szállt szembe; Baudelaire a modern Párizsban kristályból faragott remek versekkel.
Jean Jacques Rousseau-nak egy igazságot és egy nagy tévedést köszönhetünk. A nagy igazság az, hogy a civilizáció az embert megrontja; a nagy tévedés az, hogy az emberiséget minden civilizáció szükségképpen meg kell, hogy rontsa, és ezért vissza kell térni a természethez. Nem. Az emberiséget csak - ahogy Hénoch mondja - a lázadó angyalok civilizációja rontja meg, és az ellenszer nem vissza a természethez, hanem előre az emberi lét ősforrásához. Rousseau intuíciója kitűnő, de csapnivaló gondolkodó volt.
Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy Voltaire-i lélek, istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy kevés író van a világirodalomban, akiben annyi pietás lenne, mint Anatole France-ban. A sokaságot és a durva szemet az tévesztette meg, hogy szeret nevetni. De gondoljuk meg, hogy a középkorban, az igazi hit korában a templomokban bohózatokat mutattak be; a pápáknak nagy körmenetek alkalmával csúfneveiket vágták szemük közé, és az utcán kigúnyolták őket. Szabad volt. Miért? Mert ez a pietás egyik legmagasabb foka. Ami az ember szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba, mint a férfi kedvesével, mint az apa kisgyermekével. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit gúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan. A Miasszonyunk bohócának írója nem pogány. France bigott, mondta egyszer valaki. Ez az igaz! France bigott középkori, hívő katolikus. De a hitetlen papok nem értették többé gyengédségét és mélységes hitét, nem értették az angyali pietást, és istentelennek mondták. Amit France gúnyol, azt szereti: Franciaországot (Pingvinek szigete), az isteni rendet (Pártütő angyalok), az egyházat (Jelenkori történet), a nagy századot (Istenek szomjaznak).
Minden költészet közül Mallarmé költészete hasonlít a legjobban az emberiség anyanyelvéhez, ahhoz a nyelvhez, amit az első ember a Paradicsomban az Úr színe előtt az angyalokkal együtt beszélt. Minden költészet hangjában van valami, bármily csekély diszharmónia. Mallarmé szavaiban a hang egybeesik a képpel, a kép a fogalommal, a fogalom az ősi titkos jellel, s oly tisztán; kristályosan, egyszerűen, igazán szól, hogy már nem értjük. Különös, hogy Mallarmé prózája verseitől nem különbözik.
A huszadik század nagy angyalai: Tolsztoj, Merezskovszkij; Rilke között ő az arkangyal - az igazság, az emberiesség, a tiszta szív, a becsület, a kegyelet nagy arkangyala. Egész életében szolgált, soha önmagáról nem írt, mindig csak a Mesterről, Beethovenről, Tolsztojról, Ramakrisnáról. A Jean Christophe és az Elvarázsolt lélek, sőt a Clérambault és a Colas Breugnon sem más, mint hódolat valamilyen képzeletbeli (a valónál igazabb) nagy szellem előtt. Európa lelkiismeretének nevezte el őt egy olyan emberiség, amelynek nem volt lelkiismerete; a béke angyalának mondta olyan kor, amely nem tudott mást; mint fegyverkezni. Hallgatni kellett volna rá, s szavát megfogadni.
Ez a tiszteletreméltó öreg tanítómester csak egy helyen vétette el, vígjátékot kellett volna írnia. Komolyságát figyelembe véve neki kellett volna megteremtenie a swifti komédiát a színpadon. Amit a modern emberről mond, így is arcpirító; akkor megsemmisítő lett volna. Képzeljétek el a Vadkacsát bohózat alakban, vagy pláne a Solness építőmestert, aki „öregkorára már nem épít többé templomokat, csak családi házakat”, és az állványokra nem mer felmenni, mert szédül. Ez lett volna a Kísértetek vígjátéka!
Először nacionalista protestáns volt, aztán szocialista istentagadó, aztán misztikus és alkimista tudós, katolikus, szoknyavadász, nőgyűlölő, Nietzsche barátja, s végül megérkezett önmagához. Strindberg a modern ember Jákob-létrája. Rajta lehet felmászni az égbe. Ő a modern Pál apostol - nem egy, hanem tíz pálfordulással.
Már-már egészen természetesnek látszik, hogy a földön az élet alapmelódiája a gépzaj és az ágyúdörgés lett. És természetes, hogy ebben a zajban időnként olyan idegenszerű hangok szólalnak meg, mint Mallarméé vagy Rilke-é. Ha azonban Andersenről van szó, ennek mégis fel kell tűnnie. És felmerül a kérdés: melyik idegenebb, a gépzaj vagy az anderseni mese bölcsődal-hangja? Ne legyünk szentimentálisak, ezzel a valóságot meghamisítjuk. Mondjuk ki minden érzelgés nélkül, ökölbeszorult kézzel és szigorúan, hogy életünk igazi melódiája nem a dübörgés. Andersen pedig nem a szívtelenségbe kényszerített emberi lélek életszurrogátuma, hanem az igazi emberi lét.
Ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy igazi szatírát csak mélyen vallásos ember írhat, olvassa el Gogolt. Az írásnak az ember számára még elviselhető legnagyobb feszültsége a mély vallásosság és a kifelé való bohóckodás. Egy volt ez Sterne-nél, France-nál és Arisztophanésznél. Ez a feszültség mindenkit megzavart - Gogol ép elméjét vesztette el.
Máig is kérdés, hogy a démonokat, amelyekről Dosztojevszkij ír, ő csak leleplezte, vagy pedig ő volt az, aki a démonokat idézte. Ha ő idézte őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb gonosztevője; ha ő leplezte le őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb varázslója. De ő megmondta azt is, hogy a démonokat mivel lehet megfékezni. Szeretettel, lemondással, türelemmel, alázattal, önmegtagadással. Dosztojevszkij a legnagyobb alkimisták egyike, akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt. Ennél többet egyetlen embertől sem lehet kívánni. Minden műve fontos, de ha kell, ki lehet hagyni a Sihedert (nem szívesen).
Tolsztoj problémája a következő: életének utolsó szakaszában a válságban levő emberiségnek Tolsztoj Leó teljesen kész, világos megoldást ajánlott fel, amit megvalósítani egészen könnyű dolog lett volna. Az emberiség ezzel szemben irtózatos erőfeszítéssel egészen mást valósított meg, amivel az életet még válságosabbá tette. Mi lett volna, ha feleannyi erőfeszítéssel (éhséggel, vérontással, pusztítással, járvánnyal) azt valósította volna meg, amit Tolsztoj mondott? Valószínűleg elértük volna a békét - Isten országát. Mi következik ebből? Az, hogy az emberiség a könnyen elérhető béke helyett a nagyon nehezen elérhető pusztulást, éhséget, vérontást, járványt választotta. Lehetséges az, hogy egyetlen embernek van igaza, és az egész emberiség téved?
Milyen különös dolog ez a modern regény! A legdurvább idegizgalom mesterséges felkeltésétől kezdve minden belefér, olcsó erotika, erkölcsi és immorális tanítás, propaganda, dilettantizmus. Regényt írt Rolland, France, Joyce és Merezskovszkij. Merezskovszkij, a szent, a próféta, az apostol, a tanítvány, az örök tanítvány, akinek gondolata a Mestertől soha egyetlen pillanatra sem távozott el. Az orosz kereszténység, ez a vad, szenvedélyes, anarchikus, megszállott kereszténység vele zárult és ért csúcspontra. Micsoda század! Gogoltól Merezskovszkijig!
Edda szó szerint annyi, mint Dédanya. Az ős-germán versekre ez kétféleképpen értelmezhető. Az egyik értelem az; hogy minden vers végeredményben és szükségképpen a Földanyáról, az Élet anyjáról szól, arról a nagy-nagy Asszonyról, akit Goethe a Faust…
Ezek a gondolatok betekintést nyújtanak Hamvas Béla szellemi világába, amelyben a hagyomány, a metafizika és a mély emberi tapasztalatok alkotnak egységet.
Alkotói közösség és a háborús évek
1928-29-ben született Ördöngösök című regénye, 1929-31 között készült a Nehéz nem szatírát írni című elbeszélésgyűjteménye. 1928-tól 1939-ig rendszeresen Dalmáciában, a tengerparton nyaralt - mindezen élményei átszüremlenek gondolkodásába, és megjelennek első jelentős szellemi ars poeticájában, a Magyar Hyperion levelei-ben, továbbá A babérligetkönyv kötetcímmel összegyűjtött esszéiben. 1935-ben Kerényi Károly és Hamvas Béla alapították a Sziget-kört, a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget. 1936-45 között Hamvas Béla az Esztétikai Társaság, 1940-1944 között a Magyar Társadalomtudományi Társulat tagja.
1937-ben kötött házasságot Kemény Katalin (1909-2004) írónő, művészettörténésszel, akivel a párkapcsolaton túl alkotói közösséget is megvalósított. A házaspár szellemi társakként élt és dolgozott együtt, egymást inspirálva és kiegészítve. 1940-1944 között háromszor kapott behívó parancsot. A háború alatt is fordított - Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch műveit. Első esszékötete, A láthatatlan történet 1943-ban jelent meg. 1943-1944-ben megírta a Scientia Sacra című nagyesszéjét, amely második írói korszakának megnyitója. A Hamvas házaspár megélte Budapest megszállását. A lakást bombatalálat érte (1945), könyvtára, kéziratai megsemmisültek, ami hatalmas veszteséget jelentett számukra.
A b-listázás és az „új élet” kezdete
1948-ban Hamvas Bélát könyvtári állásából felfüggesztették és „b-listázták” - ez a politikailag megbízhatatlanok belügyminisztériumi kategóriája volt. A b-listás csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatja, és minden publikációs és szerkesztői jogától megfosztották. 1951-64 között segédmunkásként, illetve raktárosként dolgozott. Holott munkái többnyire csak illegálisan, kézirat formájában terjeszthetők voltak, továbbra is írt, és írásai egyre népszerűbbé váltak. 1959-1966 között megírta Patmosz című háromkötetes esszégyűjteményét, az életmű utolsó periódusának főművét. Hamvas Béla 1968. november 7-én hunyt el Budapesten, 71 éves korában.
A színház és a Hamvas-i gondolatok
Hamvas Béla filozófiája, mely az élet teljességét és az emberi lét mélyebb rétegeit kutatja, a mai napig releváns és inspiráló. Pálffy Tibor sepsiszentgyörgyi színművész, aki a magyar színházi élet egyik legsokoldalúbb művésze, - játszik színházban és filmben, rendez, tanít és maga is tanul - mesterdiplomát szerzett rendezői szakon a pandémia ideje alatt. A világ dolgaira érzékeny művészként a pandémia idején a jövőre vonatkozóan bizonytalanságot élt meg, de pont ettől meg is nyugszik. "Bármi lehet. Hamvas Béla mondta, hogy az élet akkor kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz. Úgyhogy így próbáljunk meg élni ebben a helyzetben." Ez a hamvasi gondolat a bizonytalanság elfogadásáról és az ebből fakadó szabadságról szól, ami a mai kor emberének is útmutató lehet.
Pálffy Tibor saját művészi megközelítése is rezonál Hamvas Béla gondolataival. "Szerintem az, hogy úgy prezentálok valamit, hogy igaz legyen az is, ha a következő pillanatban az ellenkezőjét állítanám. A visszavonhatóság. Valamit úgy kinyilvánítani, hogy az visszavonható legyen. Azt hiszem, ez az egyik jellemzője. Olyan eszközöket, gesztusokat használok, amelyeknek az ellenkezője is igaz. Valószínű ezért is osztanak rám sokszor negatív szerepet, mert valahol fel tudom oldani, meg tudom teremteni nemcsak a bűneit a szereplőnek, hanem a vezeklését is egyszerre. Egy ideje tudatosan is figyelek erre. Akkor érzékeljük valami teljességét, hogyha több oldalról járjuk körül. Nincs fehér és fekete, nincs jó és rossz." Ez a gondolat a dualitások meghaladásáról, a teljesség megértéséről és a sokoldalú megközelítésről tanúskodik, ami szintén mélyen hamvasi elv. A rendezésben is azt a közösségi, alkotói folyamatot keresi, ami számára izgalmas. Nem azt akarja, hogy itt most megvalósítsa magát, a nagy rendezői szándékait, hanem olyan lehetőségeket teremteni maga köré, amelyekben tudnak keresgélni, kísérletezni, vállalva a kockázatot, hogy nem születik világot megrengető alkotás.
A "Sütemények Királynője" és a színházi kísérletezés
Pintér Béla A sütemények királynője című darabját a pandémia idején rendezte meg Pálffy Tibor. Ez kényszerhelyzet volt, a nagy karantén után, amikor ki voltak tiltva a színházból. Júniusban végre megengedték, hogy szabadtéren tartsanak előadást. Akkor jött ez a gondolat, hogy pont a felkészülési idő rövidsége miatt felolvasószínházként mutassanak be drámákat. Négy nap alatt csinálták meg A sütemények királynőjét. Most már ott tartanak, hogy szövegpéldány nélkül játsszák az előadást. Nagyon izgalmas folyamatban vannak, mert bomlik ki az egész színházilag is, tartalmilag is. Nagyon érdekes megoldásokat szült ez a helyzet, és kiderült, hogy érvényes megoldások ezek. Nem játsszák a helyzetet, hanem a szövegen keresztül teremtődik meg a szituáció. Tehát nincs eljátszva a szó hagyományos értelmében, hanem prezentálva van a történet mögötti gondolat, de a szöveg által.
Erdélyi magyar színészként Pálffy Tibor román előadásban is kipróbálta magát. Teljesen más a két nép lelkülete. Más a gondolkodásmódja, a kultúrája, a népi kultúrája. A román teátrálisabb színházat csinál, mint a magyar. A magyar pszichologizáló színházat csinál, keresi a természetességet, hogy minél természetesebb legyen a színész a színpadon, és egy befelé forduló színházi nyelvet beszél. Persze nem lehet általánosítani, mert Magyarországon is vannak másképp gondolkodó alkotóművészek, ez nem egy vegytiszta vélemény, de ebben különbözik. A magyar törekszik a természetességre, a román pedig a természetszerűségre. Lényegi különbség. Mindkettőnek igaznak kell lennie, valahol mindkettő az igazságot keresi.
A kortárs színház dilemmái és a kísérletezés szükségessége
Pálffy Tibor pályafutása során többnyire magyarországi vonatkozású filmekben játszott, még ha Erdélyben forgatták is. Filmben dolgozott Hajdu Szabolccsal, Lengyel Balázzsal, Jeles Andrással, a mesterrel, Sopsits Árpáddal, Horváth Csabával. Vidnyánszky Attilával Az ember tragédiájá-ban voltak szakmai kalandjai. De többnyire az itthoni előadásokkal vendégszerepeltek az anyaországban, és valahogy soha nem kívánkozott oda. "Jók voltak ezek a kalandok, tapasztaltam belőlük, mindenképp hozzájárultak a színházi gondolkodásom kialakításához, mindenképpen gazdagították a szakmai múltamat. Úgy, hogy leszerződtessenek, nem hívtak, aminek végtelenül örülök. Mert a kőszínházak kifulladtak művészileg. Valami változás van a levegőben. Nincs idő kísérletezni. A színházak már nem kockáztatnak, biztosra akarnak menni."
Ez a kritikus észrevétel rávilágít a kortárs színház egyik legnagyobb problémájára: a kísérletezés hiányára és a művészi stagnálás veszélyére. A kőszínházak gyakran a bevált receptekhez ragaszkodnak, elkerülve a kockázatokat, ami hosszú távon a kreativitás és az innováció hiányához vezethet. Ezzel szemben Pálffy Tibor és más, hozzá hasonló művészek a kísérletezésben, a közösségi alkotásban és az új formák keresésében látják a színház jövőjét. Színészi pályafutása 1990-ben kezdődött a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színész szakán diplomázott 2008-ban. Ugyanitt rendezői szakon mesterdiplomázott 2020-ban. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem színész szakán tanít 2019 óta. Tanári munkája során lehetősége nyílik arra, hogy a fiatal generációnak átadja ezt a nyitott, kísérletező szellemet, és felkészítse őket egy olyan színházi világra, amelyben a Hamvas Béla által képviselt mélyebb értékek és a folyamatos keresés központi szerepet kapnak.