Klemens von Metternich: Egy államférfi élete és öröksége

Kevés olyan politikus élt a középkor után, aki Klemens von Metternichhez hasonló mértékben befolyásolta az európai történelem alakulását. Negyven évig uralta a Habsburg Birodalom és abban Magyarország életét is. Hol rafinált tárgyalásokkal, hol szerelmi kalandokkal, hol durva cenzúrával, de majdnem mindig elérte, amit akart.

Előkelő neveltetés és franciás műveltség

Amikor Metternich megszületett 1773-ban, Európa berendezkedése még sok mindenben emlékeztetett a középkori állapotára, még mindig létezett a Német-római Császárság. Ebben a bizonytalan világban élt a Rajna-vidék délnyugati részén a dicsőséges múltjára büszke Metternich család. A régi világ fénye ugyan már megkopott, de ők még gazdagnak és befolyásosnak számítottak. Volt egy váruk és egy romos őrtornyuk, birtokokkal rendelkeztek a Rajna-vidéken és Csehországban. Ráadásul a családapa, Franz Georg Karl Metternich tökéletes hűségével elnyerte a Habsburg-ház teljes bizalmát. Ő töltötte be az állam követi pozícióját a hétből három német-római választófejedelem, a mainzi, a trieri és a kölni érsek udvarában. A császárság idejétmúlt állapotát az is jól mutatja, hogy a Metternich család a saját, német identitása helyett inkább a közeli Franciaország kultúrájához vonzódott. Idejük jelentős részét a határ túloldalán töltötték, Klemens jobban beszélt franciául, mint németül.

Amikor tizenöt éves lett, a strasbourgi egyetemre íratták be jogot tanulni. Tanárai szerint elégedett, jóképű és szeretetre méltó gyerek volt, bár néhányan úgy vélték, átlátnak rajta, szerintük éppen olyan hazudozó és pöffeszkedő alak volt, mint amilyennek az apját tartották. A neveltetése mindenesetre makulátlan volt, bevezették a társadalom legfelsőbb rétegeibe, az apja még a későbbi II. Ferenc császárnak is bemutatta. Klemens könnyedén beilleszkedett ebbe a világba, és sikeresen mozgott az uralkodók között. Tökéletes modorral, lehengerlő kedvességgel és rohamosan fejlődő taktikai érzékkel csavarta az ujja köré a politikai élet vezetőit. Apja közben teljes mandátummal rendelkező diplomataként szinte teljhatalommal irányította a németalföldi osztrák területeket.

A forradalmak forgószelében

Ennek a szép, nosztalgikus világnak 1789-ben azonban egy csapásra vége szakadt. Kitört a francia forradalom, és a régi világ hamarosan egész Európában darabokra hullott. A holland tartományokban felkelés tört ki, amit ugyan nemsokára levertek a Habsburgok, de a francia előrenyomulást nem lehetett megállítani. Három év múlva hadat üzentek Ausztriának, aztán 1794-ben bekebelezték a Németalföldet. A Metternich család szinte mindent elvesztett. A franciaországi és a németalföldi örömök nem léteztek többé, az imádott Strasbourgot kirabolták és feldúlták a forradalmárok, a Rajna-vidék területei pedig megteltek az életükért rettegő, menekülő francia arisztokratákkal. Otthonuk hadszíntér lett: először megszállta a porosz sereg, majd elérkezett az első vereség Napóleontól. XVI. Lajost és Mária Antóniát lefejezték, a terror uralkodott a franciákon. Az ifjú Metternichnek a húszas évei elejére meg kellett tapasztalnia, hogy a család birtokait elfoglalják a franciák, és az egykor megingathatatlannak hitt régi világon eluralkodik a káosz. „Ahogy én látom a helyzetet, minden a pokolra szállt, és eljött az idő, hogy mindenki mentse a menthetőt a romok közül” - írta egy helyen.

Ezek voltak azok az élmények, amelyek megalapozták és végleg megszilárdították a fiatalember politikai nézeteit. Arra a következtetésre jutott, hogy a reformok és a nemzeti mozgalmak kéz a kézben járnak az erőszakkal, a forradalmakkal. Amint megszűnik a konzervatív törvények uralma, véletlenszerű események veszik át az irányítást. A rend felbomlik, az országok egymás ellen fordulnak, háborúk törnek ki, és milliók halnak meg. Metternich Bécsbe tette át a székhelyét, és az apja hathatós segítségével építeni kezdte diplomáciai karrierjét. Édesanyja megfelelő feleséget is szerzett neki Eleonore von Kaunitz-Rietberg grófnő személyében. A grófnő kiváló választásnak bizonyult, mivel a kapcsolatai révén Metternich bekerülhetett a bécsi elit soraiba. Amint a napóleoni háborúk feldúlták Európa vezető országait, a megnyerő, kék szemű fiatal politikus fokozatosan növelte hírnevét és befolyását. Egyre fontosabb kinevezéseket kapott, és döntő jelentőségű küldetéseket hajtott végre.

Berlini nagykövetként tevékenykedett, és olyan sikeresen vetette be tökélyre fejlesztett kommunikációs képességét, hogy a francia nagykövet beprotezsálta magához Bonaparte Napóleonhoz. Így 1806-tól Párizsban volt osztrák nagykövet. Személyesen a francia császárral tárgyalva igyekezett érvényesíteni a Habsburg érdekeket, és befolyása egyre csak gyarapodott. Bár három évvel később, a francia-osztrák háború kirobbanásakor rövid időre letartóztatták, nemsokára már államminiszter lett. Mindössze három hónappal később beiktatták abba a külügyminiszteri hivatalba, amit aztán majdnem negyven évig ő töltött be. Ebben a minőségében azt is elérte, hogy a háborúskodás ellenére ő szervezte meg Napóleon újabb házasságát, miután elvált a terméketlensége miatt feleslegessé vált Josephine-től. Személyesen ugyan nem kísérte Párizsba II. Ferenc császár lányát, Mária Lujzát, de egy másik útvonalon utánament, és fél évig maradt a francia fővárosban, mert hűségesen jelentett az uralkodónak a lánya hogylétéről.

A napóleoni háborúk során sikerek és kudarcok egyaránt érték, ő viszont soha nem tévesztette szem elől a legfőbb célját: létrehozni egy tartós erőegyensúlyt Európában, amelynek révén a jövőben elkerülhetők a háborúk és a rettegett forradalmak. Ügyesen balanszírozott az orosz cár, az osztrák császár, a porosz király és Napóleon között, miközben a magánéletében bekövetkező tragédiákat is igyekezett méltósággal elviselni. A felesége összesen nyolc gyermeket szült a házasságuk alatt, akik közül az első kettő még csecsemőkorában meghalt, és a többi hat közül is négyet fiatalon elveszítettek. Csak ketten élték túl az apjukat. Metternich - bár gondos családfőnek és jó apának tartották - nem volt a házastársi hűség mintaképe. Abban a korban, az ő pozíciójában ez nem is volt elvárás. Nagykanállal habzsolta az életet, számos szeretőt tartott, akik közül néhányan a lehető legmagasabb rangú hölgyek közül kerültek ki. Elcsábította többek közt Napóleon húgát, Caroline-t, aki kifejezetten veszélyes trófeának számított, mivel a francia forradalom harcias hősének, Murat tábornoknak, a nápolyi királynak volt a felesége. Szintén viszonya volt Laure Junot-val, Napóleon egyik szárnysegédjének feleségével. Mindkét hölgy komoly befolyással rendelkezett a francia politikai életben, így sokakban felmerült a gyanú, hogy Metternich nem kizárólag a saját szórakoztatására bonyolódott velük kapcsolatba. A tekintélye és a hatalma ezekben az években a csúcson volt.

A világ legsikeresebb diplomatája

Amikor 1814-ben Napóleon vereséget szenvedett, a negyvenegy éves Metternich elérkezettnek látta az időt, hogy átültesse a gyakorlatba saját elképzeléseit és álmait Európa jövőjét illetően. A nagyhatalmak által rendezett bécsi kongresszuson minden személyes meggyőzőképességét, szervezőtehetségét és ravaszságát bevetette. A résztvevőknek a hosszas és kimerítő tárgyalások kipihenésére változatos szórakozási lehetőségeket szervezett: véget nem érő lakomák, luxusszalonok, fényűző bálok és előkelő bordélyházak biztosították a politikacsinálók és persze Metternich herceg kényelmét. A háttérben pedig mindent elkövetett, hogy ne engedje Franciaországot az európai bosszú áldozataként végzetesen legyengíteni, az orosz és a porosz hatalmi törekvéseket elhatalmasodni, a Habsburg Birodalmat pedig másodrangú erővé degradálni.

Egész életében erre a lehetőségre várt: most végre asszisztálhatott egy olyan rendszer kialakításában, amely majd megakadályozza a magyarországi nemzeti törekvések megerősödését, a korai liberális eszmék szárba szökkenését, elejét veszi a forradalmaknak, és nem engedi, hogy a kényes egyensúly felborulásával elszabaduljon a káosz. A háborúk utáni béke megteremtésén kívül egy sor más, égetően fontos kérdést is napirendre tűzetett az itáliai zavargásoktól kezdve az Oszmán Birodalom kordában tartásáig. Az általa dominált kongresszus létrehozta Európa alapvető erővonalait a következő száz évre: rendszere csak az I. világháború kitörésével omlott össze. Metternich megdicsőült, a világ egyik legsikeresebb diplomatája lett.

A felesége halála után újra megnősült, megszületett a kilencedik gyereke, majd miután a második feleségét is elveszítette, 58 évesen feleségül vette a magyar származású Melanie Zichy-Ferraris-t, aki 32 évvel volt fiatalabb nála, és további öt gyermekkel ajándékozta meg. Hozzájuk csatlakozott még az a házasságon kívül született kislány, akit a szintén házas Jekatyerina Pavlovna Szkavronszkaja orosz hercegnő szült neki. A következő évtizedekben rendületlenül építette a saját rendszerét, de közben belefáradt a saját nagyságába. A maradiságig konzervatív nézeteihez foggal-körömmel ragaszkodott. Szembeszállt az alávetett nemzetek minden függetlenségi törekvésével, Széchenyi Istvánnal szinte külön ideológiai háborút vívott. Eközben hatalmas kémhálózatot működtetett, és persze szigorú cenzúrát tartott fenn. A döntéshozatalra teljesen alkalmatlan I. Ferdinánd császár - Magyarországon V. Ferdinánd király - helyett gyakorlatilag ő kormányozta a birodalmat, de képtelen volt a legkisebb mértékben is alkalmazkodni a változó politikai klímához.

Az új korszak régi embere

Európa békéje ugyan többé-kevésbé fennmaradt, de a bécsi kongresszus rendszere nem tudott gátat szabni a nemzeti mozgalmaknak. Az 1848-as forradalmak kitörése már egy idős, tekintélyét vesztett Metternich uralma alatt történt. Az egykor szinte mindenható külügyminiszternek egyik napról a másikra kicsúszott a lába alól a talaj, és gyakorlatilag menekülnie kellett Bécsből. Sikkasztással, vesztegetéssel vádolták, bár ezeket a vádakat soha senki nem tudta bebizonyítani.

Londonban telepedett le, ahol rendkívül aktív társadalmi életet élt. Bár Viktória királynő tudomást sem vett a jelenlétéről, gyakori vendég volt hotelszobájában a waterlooi győztes Wellington herceg, Benjamin Disraeli miniszterelnök és Johann Strauss is. Hiába volt azonban egyfajta helyi sztár, Ausztriában megvonták a nyugdíját, és kénytelen-kelletlen hitelekből élt. A forradalmak lecsitulása után Ferenc József végül kegyesen visszarendelte Bécsbe, ahol udvariasan kikérte a véleményét néhány kérdésben, de a politikai életbe már nem kerülhetett vissza. Miután a harmadik felesége halálát is át kellett élnie, végleg elfogyott az életereje. Egy általa már nem értett új korszakban, 1859-ben nyolcvanhat évesen hunyt el.

Esszék, megjegyzések és kritikák Metternich korából és örökségéről

Ebben az időszakban, amikor Metternich befolyása a csúcson volt, vagy éppen hanyatlóban, számos író, költő és művész reagált a kor kihívásaira és a politikára. Darvasi László novellái, amelyekről az egyik kékharisnya-pihegésként emlegetett írás is megemlíti, a korosztályabelieknél szokásosnál nagyívűbbek vagy többrétűbbek, a szerkezet bonyolultságát, a hangok sokféleségét és főleg a szöveg kiegyensúlyozottságát mutatják be, valami lerobbant szürrealizmusnak és egy földközeli, mindennapi tapasztalatnak az ötvözetét. Ez a stílus jól illeszkedik ahhoz a zűrzavaros, ám mégis rendszerezett világhoz, amelyet Metternich próbált fenntartani. Kalmár Melinda „A következetlenség dicsérete” című írása, mely a Nappali Házban jelent meg, kritikai helyzetvázlatot ad, rengeteg átgondolandó állítással, ritka tömör szöveggel. Ez a kritikai attitűd jellemző volt a kor értelmiségére, akik gyakran megkérdőjelezték a fennálló rendet, még ha Metternich cenzúrája nem is engedte, hogy ez a kritikát hangosan megfogalmazzák.

Az irodalom, mint olyan, maga is reflektált a változó időkre. Lator László, akit a szerző „nincs harangnak” nevez, körénk varázsolta azt, ami nincs: az irodalmat, illetve inkább azt, amiben az irodalom lehetne, vagy könnyebben lehetne, valamiféle szellemi teret kerített oda. Az elegancia, a tudás és a puszta létezés, a „vanás” ritka kincsei voltak a Metternich-korszakban, ahol a felszínes „hajcihő” elnyomta a valódi értékeket. Nádas Péter nagy nemzetközi irodalmi díja kapcsán a szerző keserűen jegyzi meg, hogy „egy szál hajcihő se, hajcihőnek még a közelében sem” volt a magyar sajtóban, ami rávilágít a korabeli társadalmi és politikai közömbösségre az igazi kulturális értékek iránt. A Metternich-rendszerben a művészet és irodalom gyakran csupán díszletként szolgált, nem pedig a társadalmi diskurzus motorjaként.

József Attila alakja, akit a kommunista képszerkesztők „daliásnak” ábrázoltak, mint egy aratási plakát, rímelő fiatal férfi a „Dolgozni csak szépen” felirat alatt, szintén egyfajta manipulált valóságot tükrözött. A szerző kritikus a versmondással és az előadóművészettel szemben, különösen, ha az „kellékekkel, dramatizálásokkal” párosul, amelyek szerinte semmi közük a művészet fundamentális „minthájához”, hanem a gyakorlathoz. Ezzel szemben Hobo (Földes László) és Márta István József Attila-estje, ahol Hobo hitelessége és természetessége révén a költőt, „azt a kicsi, szerencsétlen alakot” érzékeljük a színpadon, a Metternich-rendszerben elfojtott, de mégis jelenlévő emberi sorsok és érzések megnyilvánulása. A költő, aki „mindannyiónk vacogó szeretetéhségét fogalmazgatta egész életében”, mintha a rendszer áldozatául esett, de mégis reményt hordozó embereinek hangja volna.

A piaristák magyarországi háromszázötven éves működése, akik „részei és formálói a magyar oktatásnak, kultúránknak”, rávilágít a hagyományok fontosságára, amelyeket Metternich is igyekezett fenntartani. A tradíció, mint Wittgenstein is mondja, „nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik.” A szerző a „sok magyarozó öblögetéstől kis piros-fehér-zöld kiütéseket kap lassan bármiféle hazafias-tól”, ami azt jelzi, hogy a hagyományok hamis, patetikus értelmezése ugyanolyan káros lehet, mint azok teljes elvetése.

Személyes reflexiók és a Metternich-kor tükröződése

A szövegben felbukkanó személyes történetek és reflexiók is rávilágítanak a Metternich-korszak összetettségére. A távoli, fantasztikus nagybátya, Roberto, aki „mindig valahogy ünnepet csinált saját magából”, a régi világ elbűvölő, de talán illuzórikus báját testesíti meg, amely apám szavai szerint „növeli a káoszt”. Ez a „káosz” a forradalmak és a változások szele, amelyet Metternich annyira igyekezett megfékezni. Roberto kérdése, hogy „hát mi különböztetné meg a káoszt a föl nem ismert bonyolult rendtől?”, mélyebb filozófiai kérdéseket vet fel a rend és a rendetlenség, a kontroll és az ellenállás természetéről, amely Metternich politikai gondolkodását is áthatotta.

A bécsi utazás, a „gróf úr” megszólítás, a Mariahilferstrassén látott „színes hirdetések” mind a Habsburg Monarchia ragyogását és egyben annak felszínességét is érzékeltetik. A Kanzlei, ahol „négy unalmas, szürke, kortalan férfi hajolt pökhendin az asztalok fölé”, Kafkát idéző bürokrácia és tehetetlenség képét festi le, amely Metternich rendszerének árnyoldalait tükrözi. A német dialektusok közötti különbségek és az osztrák slamposság megfigyelése nem csak nyelvi, hanem kulturális különbségekre is utal a birodalmon belül, amelyek feszültségeket okoztak.

Nellyke hercegkisasszony, aki „a századdal egyidős”, a régi arisztokrácia megtestesítője, okos, sakkozni tudó, de életének „nem volt tárgya”. Az ő alakja a Metternich-féle konzervatív rendszerben rekedt értékeket és a változásra való képtelenséget szimbolizálja. A Maggi-leves, az „aratás” kérdése, a „fűrészpor” kuglóf mind a hétköznapi élet apró részletei, amelyek az államférfiak nagy politikai játszmái mellett zajlottak, és amelyekre Metternichnek is figyelnie kellett, hiszen a nép hangulata befolyásolta a stabilitást.

A rejtélyes Metagond és a művészetek

A probléma problémája, a „metagond” - a hiányzó kérdések - Wittgenstein gondolataira utal, miszerint „a rejtély nem létezik, mert ha egy kérdést egyáltalán föl lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt”. Ez a gondolatmenet áthatja Metternich politikai filozófiáját is, aki meggyőződéssel hitte, hogy a politikai stabilitás és a rend megteremtése minden kérdésre választ ad, elkerülve a „szkeptikus” kételyeket, amelyek szerinte csak ott merülnek fel, „ahol van valamiféle kérdés”. Az „életproblémák” azonban, mint Hoffmann és Donaueschingen példája mutatja, nem mindig oldhatók meg pusztán tudományos vagy politikai válaszokkal.

G. Ecsejsztov fametszetei, amelyek a „Békebizottságok Kiskönyvtára” sorozatban jelentek meg, a korabeli propaganda és a művészet közötti összefonódásra példák. A művészetet gyakran használták politikai célokra, és Metternich rendszere sem volt kivétel. A szerző említi Heine donaueschingeni irodalmi kirándulását, bakugrását, amely „két fiatalember együtt, aztán külön” történetévé válik. Ez a motívum, a barátságok felbomlása, amikor megszűnik „a külső erő, amely egymáshoz préselte az embereket”, a Metternich-rendszer összeomlása utáni társadalmi széttöredezettséget is jelképezheti. Heine, aki „német, kizárólagosan német”, mégis Párizsra, a franciára, a nem-németre tekint, az identitás és a nemzeti hovatartozás komplex kérdéseit feszegeti, amelyek a Metternich-korszakban is égető problémát jelentettek a soknemzetiségű birodalomban.

A „Duna, mint fikció, költészet” gondolata a folyóval kapcsolatos elmélkedésben, amelyet a szerző egy „öreg vakocska költő” szájából ad vissza, egy tágabb, szimbolikus értelmezési keretet kínál. A Duna, amely „egy szonett, beszédmód, diskurzus”, nem csak földrajzi jelenség, hanem a történelem, az emlékezet és a kultúra hordozója is. A „víz és folyó közt az a különbség, hogy utóbbinak van emlékezete, múltja, történelme” gondolata mélyen rezonál Metternich azon törekvésével, hogy megőrizze a múlt értékeit és elkerülje a káoszba vezető „fejlődést”. Azonban, ahogy a szerző megjegyzi, „nincs fejlődés. Nincs történet” - ez a nihilista megközelítés ellenkezik Metternich életművével, amely éppen a történelem alakítására és a rend fenntartására irányult.

Művészeti reflexiók a Metternich-korszakban

A Lyka Károly által említett „Szimbolikus rajzok”, Leipnik L. „művészete”, Bodnár Zsigmond „A műtermékekről” szóló írása, Márkus László „A rézkarc” című munkája, Divald Kornél „Láthatatlan műemlékei” - mindezek a művészeti témák, amelyek a Metternich-korszakban jelentek meg, rávilágítanak a művészet és a kultúra sokszínűségére ebben az időszakban. A „Horvát művészetről”, a „Művészeti pályázatokról”, a „Szociálista művészetről” szóló írások, valamint a „Műtörténeti tennivalók” témaköre is azt mutatja, hogy a művészeti élet aktív volt, még ha a politikai kontroll alatt is állt.

A „Modern otthon”, a „cinquecento építészetéről”, a „székely házról, faluról” szóló írások az építészet és a népművészet iránti érdeklődést tükrözik. Az érmek, plakettek, a modern japán festészet, Böhm Pál és Menzel Adolf munkássága, valamint az újabb festészet fejlődése mind a széles spektrumú művészeti diskurzust jelzik. A szolnoki művésztelep, a Királyi Művészeti Akadémia, a debreceni kiállítás, a párizsi és müncheni krónikák, a római magyar művészház ügye - mindezek a részletek a korabeli művészeti élet gazdagságáról és nemzetközi kapcsolatairól tanúskodnak.

A „szobrászati kiállítások Bécsben”, Medardo Rosso munkássága, az „olasz-bizánci kiállítás”, az „Abruzzói antik művészeti kiállítás” mind a művészet sokszínűségét és a nemzetközi hatásokat mutatják be. A különböző stílusok, a szecesszió, az impresszionizmus, a szimbolizmus megjelenése a Metternich-kor végén vagy az azt követő időszakban a művészet folyamatos változását és megújulását jelzi, amely a politikai rendszerek változásával párhuzamosan zajlott.

Az esztétikai kérdések, mint „mi a képnek a súlya”, „mi a művészet”, „a grafikus elem tökéletes-e”, „milyen arányban állnak a lelki, erkölcsi, szociológiai tézisek a művészi kifejezéssel” mind olyan alapvető kérdések, amelyekre a művészek és kritikusok a Metternich-korszakban is keresték a válaszokat. A rajz, mint a „tiszta művészi rajz”, a „koncepció szűziességében” megjelenő forma, a „szimbolikus rajz” mind a művészeti kifejezés különböző aspektusait tárja fel. A „szobrászat”, a „realisztikus” és „patetikus” ábrázolás, a „spekulatív gondolkozás” és a „naivitás” mind a korabeli művészeti elméletek és gyakorlatok széles skáláját mutatják.

A „síremlékek szobrászatéba” való kirándulás, az „emlékezés, a dicsőítő gyász” tematikája, valamint a „pompás és - egyszerű” kívánság a síremlékekkel kapcsolatban, mind a halálhoz és az örökséghez való viszonyt tükrözi, amely a Metternich-korszakban is mélyen foglalkoztatta az embereket. Donáth Gyula „szimbolizmusa” és a „fantáziája a nagyszerűségbe csábítja” a művészt, ami a korabeli művészet törekvését mutatja a mélyebb jelentések és a grandiózus kifejezések iránt. A „festőiség”, a „ritmus”, a „dekoráció szépsége”, a „rapszódia” mind olyan elemek, amelyek a művészeti alkotások gazdagságát és összetettségét jellemzik ebben az időszakban. A „nemesi levélnek tartja” Semper dicséretét, ami a művészet és az arisztokrácia közötti szoros kapcsolatot is mutatja a Metternich-korszakban.

tags: #hatszin #metternich #mora