Herbert von Karajan, a 20. század egyik legnagyobb hatású és legellentmondásosabb karmestere, aki a zene világát uralta és bűvkörébe vonta a zenészeket és hallgatókat egyaránt. Élete és munkássága a tökéletesség hajszolásáról, a kompromisszumok nélküli művészi igényességről, valamint egy lenyűgöző karrierről tanúskodik, amely számos sikert, de konfliktust is magában foglalt.
Korai évek és a karrier kezdetei
Herbert von Karajan 1908. április 5-én látta meg a napvilágot Salzburgban, egy görög származású, nemesi rangra emelt felső középosztálybeli család gyermekeként. A Karajan család a 18. században költözött a Török Birodalomból Bécsbe, majd Chemnitzbe. Szászország textiliparának fejlesztésében szerzett érdemeikért nemesi címet kaptak, ezzel jogot arra, hogy használhassák a "von" előtagot. A kis Herbert négyéves korában kezdett zongorázni tanulni, és nyolcéves korában szülei beíratták a salzburgi Mozarteumba, ahol csodagyerekként tekintettek rá. Tanulmányait 1929-ben fejezte be, amikor karmester szakon diplomát szerzett a bécsi Zeneakadémián.
Ugyanebben az évben, január 22-én debütált karmesterként szülővárosában, a Festspielhausban a Mozarteum zenekarával. A programon Csajkovszkij V. szimfóniája, Mozart A-dúr zongoraversenye (K. 488) és Richard Strauss Don Juan című szimfonikus költeménye szerepelt. Még 1929-ben az ulmi városi színház első karmesterének szerződtette őt, miután nagy sikert aratott beugrásával Mozart Figaro házasságának előadásában. 1933-ban a Salzburgi Fesztiválon is debütált. 1935-ben már Bukarestben, Brüsszelben, Stockholmban, Amszterdamban és Párizsban is vezényelt, miután Németországban kinevezték a legfiatalabb Generalmusikdirektornak.
A "Karajan-csoda" és a háborús évek
1937-ben mutatkozott be a Berlini Filharmonikusok élén Beethoven Fideliójával. 1934 és 1941 között az aacheni operaházban vezényelt sikeres operaelőadásokat és hangversenyeket. 1938-ban, harminc éves korában Berlinben, a Staatsoperben Wagner Trisztán és Izoldájával ért el igazi világsikert. Egy berlini kritikus ekkor emlegette őt "A Karajan-csoda"-ként, kiemelve zenei érettségét Wagner e rendkívül igényes művével kapcsolatban, egyenesen Furtwängler és de Sabata szintjére emelve az ifjú dirigenst. Ugyanebben az évben szerződést kötött a Deutsche Grammophonnal, és több felvételt készített a berlini Staatskapelle zenekarral, többek között A Varázsfuvola Nyitányából.
A nácik hatalomra jutása után belépett a nemzetiszocialista pártba. Azóta is vitatják, hogy mi késztette erre, talán a pályán maradás egyedüli lehetőségét látta benne. Karrierista volt, ami persze jellemhiba. Később úgy vallott, hogy soha nem törekedett aktívan a párttagságra, és csak Aachenben csatlakozott a párthoz, hogy karmesterként működhessen. Adolf Hitler 1939-ben azonban nem értékelte nagyra karmesteri teljesítményét a Mesterdalnokokban, amit Karajan fejből vezényelt, és elvesztette a fonalat, hirtelen nem tudta, hol járnak, az énekesek "kiestek", és a függönyt leengedték a nagy zavarodottságban. Hitler úgy döntött, hogy Karajan soha nem vezényelhet a Bayreuthi Fesztiválon. Miután nagy példaképe, Arturo Toscanini az Anschluss miatt lemondta fellépéseit, Karajan mégis dirigált a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és Hitler 50. születésnapja alkalmából tartott koncert után pedig állami karmesterré nevezték ki. A nácik kegyeit azután vesztette el, hogy 1942-ben egy nem teljes mértékben árja iparmágnás lányát vette el: Anna Maria Saues-et, akinek nagyszülei izraeliták voltak. Házasságát a zsidó származású Anita Gütermannal is rendszerint annak bizonyítékaként tekintik, hogy nem volt vádolható nácizmussal. A háború végén, 1944-ben Olaszországba menekült.
A háború utáni felemelkedés és a zenei birodalom építése
Karmesteri pályafutása a második világháború után teljesedett ki, miután megbocsátották neki együttműködését a nácikkal. (Felmentették ugyan, de fellépései még sokáig tiltakozást váltottak ki, főleg Amerikában.) 1948-ban vezényelte első ízben a Bécsi Filharmonikusokat, melynek 1955-től egészen 1989-ig állt az élén. Ugyanebben az évben kezdett operát rendezni a milánói Scalában. 1948-ban került a Salzburgi Ünnepi Játékok szervezésének középpontjába, neve a mai napig elválaszthatatlanul kötődik hozzá. 1956 és 1964 között a bécsi Staatsoper vezetője, majd a Salzburgi Ünnepi Játékok teljhatalmú irányítója volt. Emellett a milánói Scala vezető karnagya és a New York-i Filharmonikusok vendégkarmestere is volt. 1955-től haláláig a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere lett. Több mint 30 éven keresztül állt a Berlini Filharmonikusok élén, egészen 1989-ig. 1956 és 1964 között, valamint 1977-82-ben főzeneigazgató volt a bécsi Staatsoperben.
- július 26-án ő nyitotta meg az újonnan épített Großes Festspielhaust (Nagy Fesztiválpalota) és ezzel együtt egy új korszakot is Salzburg zenei életében: a hatalmas nézőtéren immár több mint kétezernél több vendég foglalhatott helyet. 1964-től rendszeresen vezényelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ezen a színpadon nem a Mozart-repertoár darabjaié lett a főszerep, a gyönyörű, új színházban a 19. század legnépszerűbb operái csendültek fel. 1967-ben megalapította a salzburgi tavaszi fesztivált, Ausztriába hívta a legjobb olasz, amerikai, orosz világsztárokat, bevezette az operák "anyanyelvű" előadását, felfedezett néhány csodálatos művészt, akik között "legszebb felfedezése" a hegedűs Anne-Sophie Mutter. Anne-Sophie Mutter szerint hazárdőrként vezetett Karajan… 1969-ben létrehozta a Herbert von Karajan Alapítványt. 1985-ben a világ első karmestereként vezényelt istentiszteletet a Vatikánban.
Művészi filozófia és személyiség
Sikereinek alapja a tökéletes mesterségbeli tudás, a fanatikus munkaszeretet és a tökéletességre való törekvés volt. Könyörtelen művészi igényessége nem ismert határt sem önmagával, sem a zenekarral, sem az énekesekkel szemben. Mindezzel számos súrlódást, kisebb-nagyobb konfliktust provokált - a sikersorozatot botrányok kísérték a Scalában, Salzburgban, Bécsben és a Berlini Filharmonikusok élén. Diktátori ösztöne nem tűrt ellentmondást, s csak az alávetettséget viselte el másoktól. Egyszer azt nyilatkozta, azért szeret a berlini zenekarral dolgozni, mert ha azt mondja nekik, lépjenek előre, ők megteszik. A zenészek üzletszerűséggel vádolták, de lázadni már csak betegsége idején mertek ellene.
Nagyszerű formaérzékkel rendelkező, szuggesztív egyéniség volt. Operakarmesterként és koncert-dirigensként egyaránt a 20. század legkiválóbbjai közé tartozott. Interpretációjának pontosságáról és tárgyilagosságáról volt nevezetes, bár élete vége felé stílusa egyre személyesebbé vált. Uralkodója, szuverén egyénisége volt a zene világának. Súlyos gerincműtétje után, hajlottan és megtörten is a dobogóra állt, az 1987-es bécsi újévi koncertjén a zenekar talán még éteribben szólalt meg pálcája intésére.
Karajan rendkívül magas koncentrációja Henri-Georges Clouzot filmrendezőt is lenyűgözte, akivel az 1960-as évek elején kezdett gyümölcsöző együttműködésbe. Clouzot kamerája által nyomon követve, Karajan koncentrációja is lenyűgöző volt, amikor például Robert Schumann Negyedik Szimfóniáját (1965) vezényelte a Bécsi Szimfonikus Zenekar élén. Clouzot rendkívül lebilincselő klímát teremtett, képekben reprodukálva a mű minden árnyalatát és erejét.
Különös szokásai nem voltak, de kezdés előtt mindig lehunyta a szemét, és felemelt kézzel hosszú szünetet tartott. Némelyek félreértették ezt. Egy anekdota szerint a Scalában egy fiatal néző nem bírta tovább a hosszú csendet, s lekiabált a karzatról: Coraggio Maestro! (Bátorság, mester!). Ez az anekdota egyébként sok karmesterrel kapcsolatban kering. Legtöbbször csukott szemmel vezényelt, szinte mindig fejből dirigált. Voltak olyan művek, amiknek a partitúráját 25-30 éve látta utoljára. Lemezpróbákon is mindent fejből irányított, a partitúra csak azért volt ott, hogy ha kell, pontosan tudja mondani, hogy honnan kéri. Kemény próbák voltak ezek, főleg, ha lemezre akarta venni a művet. Két hegedűst például kihallott, és képes volt kettejükkel több, mint hússzor is ugyanazt eljátszatni.
Beethoven: Symphony No. 5 / Karajan - Berliner Philharmoniker
Zenei repertoárja és interpretációi
Igazán Wagner birodalmában érezte otthon magát, de ugyanilyen átéléssel szólalt meg vezénylésével Beethoven és Mozart is. Az olasz opera szintén közel állt hozzá, Verdi, Mascagni és Leoncavallo műveit felejthetetlenül vezényelte. Johann Strausst is felejthetetlenül dirigálta. Franz von Suppé híres nyitányait (Könnyű lovasság; Költő és paraszt; Reggel, délben és este Bécsben) Karajan és a Berlini Filharmonikusok tolmácsolásában hallgatta meg gyermekkorában sok hallgató a rádióban. Számukra ez a Suppé-felvétel azóta is mérce. Karajan más volt, mint sok dirigens, de éppen ez tette azzá, ami volt. A vélemények abban megegyeznek, hogy a század zenei életét felvirágoztatta (többek között Bécsben, Salzburgban és Berlinben), az ötvenes és hatvanas évek Furtwängler- és Klemperer-interpretációit felszabadította, forradalmasította. Aprólékosan, pontosan, zseniálisan irányította az énekeseket, a színpadi munkát és a hangtechnikát. Elegáns kezének visszafogott mozdulataival lendületbe hozta a zenekart - sőt, talán még természeti erőket is.
Az áprilisban százéves Karajanról az évforduló kapcsán Salzburgtól Berlinig, Bécstől Tokióig, Londontól New Yorkig számtalan koncerttel, CD-k, DVD-k és könyvek kiadásával emlékeztek meg. Ausztriában nosztalgiától áthatott és duzzogó-kritikus kiadvány egyaránt napvilágot látott róla.
A Salzburgi Húsvéti Fesztivál egyik csúcspontja volt 1979-ben Beethoven Missa solemnis D-dúr, Op. 123 előadása, amelyet élőben rögzítettek. A Berlini Filharmonikusok és a Wiener Singverein kórusának erőit egyesítve Karajan felejthetetlen élményt nyújtott, amelyet olyan neves szólisták művészete is emelt, mint Anna Tomowa-Sintow, Ruza Baldani, Eric Tappy és José van Dam. A Missa solemnis egy ősi vallási szertartást ötvöz az emberi érzelmek zenei kiáradásával, intenzíven személyes módon. Kottaművébe Beethoven a szavakat írta: "A szívből… találja meg az utat a szívhez."
Karajan és Harnoncourt - azok külön zenei világok voltak. Mindazonáltal volt bennük valami közös: mindketten a zene igazságosságát keresték. Mindketten keresők maradtak egész életük során, de keresésük radikálisan eltérő utakon járt. A Mozarteum Alapítvány volt felelős Karajan debütálásáért a Bécsi Filharmonikusokkal. Végül is Herbert von Karajan nem akarta, hogy Harnoncourt fellépjen a Fesztiválon élete során.
Az utolsó évek és a halál
A Berlini Filharmonikusok vezetéséről - a sorozatos viták miatt - 1989 áprilisában mondott le. Ez utóbbi zenekar maradt tevékenységének középpontjában, de a sorozatos viták megrontották a muzsikusok és Karajan kapcsolatát. Nem sokkal később, 1989. július 16-án halt meg a Salzburg melletti Anifban.
Utolsó és egyetlen újévi koncertjén a nézőtéren sokan ülhettek. Keze alatt úgy szólt Strauss, mint még soha. 1987. január elsején - két évvel a halála előtt - ő vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat. Mint minden karmester, Karajan is elmondta újévi köszöntését, ami a lemezfelvételen így hangzott: „Mindenkinek békét kívánok, békét, békét és még egyszer békét!" Valójában azonban halkan felsóhajtott az egyik megnémult mikrofon miatt: „Ez az év is jól kezdődik!" A koncert rendkívül kimerítette, a Filharmonikusok több muzsikusa támogatva kísérte ki a Musikverein épületéből. Tekintélyes, tiszteletet és ellentmondást nem tűrő arckifejezése ekkor sem változott. Senki nem mert megszólalni.
Már fekvő beteg volt, amikor Walderdorff gróf a Tosca salzburgi premierjét követően a fellépő Pavarotti és Eliette von Karajan tiszteletére fogadást adott. Eliette elsírta magát, amikor férjéről beszélt, teljesen összeomlott. Mint könyvében írja, ha "anifi házuk kertjének fáira néz, úgy érzi, Karajan bármikor visszatérhet".
Öröksége és hatása a zenei világra
Zenei hagyatéka rendkívül gazdag. Több száz lemezt készített, melyek 12 millió példányban keltek el. Senki annyi hangfelvételt nem készített, mint ő: kereken ezret, ami közel 200 millió hanghordozóra került fel. Egész sorozatokat - Beethoven szimfóniáit, Mozart- és Wagner-operákat - ismételt meg, a tökéletességet hajszolva. A híres karnagy nem csak a zenei életre volt páratlanul intenzív hatással, nagyban hozzájárult a zenei dokumentáció fejlődéséhez is. Karajan úttörő szerepet vállalt a CD-k kifejlesztésében és a formátum népszerűsítésében is. Állítólag az eredetileg 60 perces műsoridőre tervezett compact disc-ek szabványát 74 percre bővítették - mégpedig kizárólag azért, hogy a Karajan által vezényelt Beethoven IX. szimfónia beleférjen.
Robert Dornhelm Oscar-díjas osztrák rendező filmet készített Karajan munkásságáról, Karajan, avagy a szépség, ahogy láttam címmel. A film bemutatja azt a különleges tehetségű művészt, aki a nagy kortársak ellenére meghódította a zene városát, Bécset. A nemzeti szocializmus és a második világháború kínos éveit, amikor náci párttagsága miatt a szövetségesek Karajanra kimondták a művészi tilalmat, szinte alig érinti a film. Annál inkább szóba kerül a Bécsi Zenebarátok 1948-as megalapítása. Ugyancsak mértékkel említi azt a fényes, nagyvilági életet, amelyet Karajan a csinos, szőke, francia modell, Eliette mellett élt Saint-Moritz, Salzburg és Saint-Tropez között ingázva. Megszólaltatja a film Isabelt és Anabelt, a két tehetséges Karajan-lányt, akiknek születésekor a bécsi, illetve a Berlini Filharmonikusok sorakoztak fel keresztapaként. Egy-egy kép erejéig látjuk Karajant jachtján és magánrepülőgépén, amint saját maga vezeti őket.
Karajan élete a zene volt. Korának legnevesebb művészeivel dolgozhatott együtt, és a legnagyobb zenekarokat vezényelte. Emlékét nemcsak a Staatsoper oldalához simuló terecske őrzi, hanem elsősorban a Herbert von Karajan Központ, a betegeket zeneterápiával gyógyító, továbbá a gyermekek zenei nevelésével tudományos szinten foglalkozó intézmény. Az 1989-ben Anifban elhunyt Mester kétségkívül meghatározta a XX. század zenei életét. A 110 éve e napon született Herbert von Karajan a XX. század egyik legnagyobb alakja volt, aki egyszerre uralta és vonta bűvkörébe a zenét, a zenészeket és hallgatókat. Születése 90-ik évfordulóján utcát neveztek el róla Berlinben.
Karajan rendkívül nagy érdeklődéssel és tettvággyal dolgozott fel számtalan zenei remekművet. Ilyenkor minden feladatot magához ragadott, beleszólt a rendezők, szerkesztők munkájába is. Megtanulta a filmezés alapjait, a róla készült felvételeket, a rendezők véleményét figyelmen kívül hagyva újra vágta. Meggyőződése volt, hogy ő önmagának a legjobb rendezője. Harmadik felesége, Eliette Mouret 18 éves volt, amikor Karajan jachtján Saint-Tropez-ban találkoztak. Egy évvel később londoni koncertjén Karajan épp a dirigensi pulthoz lépett, s felismerte az első sorban ülő fiatal hölgyet. Attól kezdve egészen haláláig Eliette volt a nagy szerelme.
Az "A meseopera műfajának egyik kiindulópontja ez a mű. Ellentmondásos darab, mert a szerző monstre-zenekarral és wagneri harmóniavilággal dolgozza fel a mesének megfelelő német népdalra támaszkodó zenei anyagot. Ennek ellenére egy új operai zsáner kiindulópontja lett." megállapítás is mutatja, hogy Karajan mennyire nyitott volt az új zenei megközelítésekre és műfajokra, bár konkrétan nem nevez meg műveket ezzel kapcsolatban a rendelkezésre álló adatokból.
Karajan zenei hagyatéka, mely több száz lemezt és közel 200 millió hanghordozót ölel fel, nem csupán a múlt lenyomata, hanem örökérvényű bizonyíték a zenéhez való fanatikus elkötelezettségére és a tökéletességre való törekvésére.
tags: #herbert #von #karajan #munkassaga