A csigák, ezek a lassú, de kitartó lények, már évezredek óta foglalkoztatják az emberi képzeletet. Nem csupán egyszerű állatok, hanem a kitartás, a türelem és a bölcsesség szimbólumai is sok kultúrában. A mesék és történetek, amelyek a csigákról szólnak, gyakran próbálják megfejteni azt a rejtélyt, hogy miért is hordozzák házukat a hátukon. Ez a különleges tulajdonság teszi őket egyedivé és emlékezetessé a gyermekirodalomban és a népmesékben egyaránt.
A Vándorló Csiga és a Farkas Furfangja
Volt egyszer egy csiga, aki elhatározta, hogy meglátogatja rokonait. Nem tudni pontosan, hogy a nagynénjét vagy az unokaöccsét szerette volna felkeresni, de ez tulajdonképpen mindegy is. A gond az volt, hogy a csigarokonság nagyon messze lakott, kilenc réten és három erdőn keresztül vezetett hozzájuk az út. Ezt a távolságot megjárni pedig egy egész csigaélet is kevés lett volna. Három nap és három éjjel törte a fejét a rokonszerető csiga, hogyan juthatna mégis el hozzájuk. Ez az út is fél napig tartott, pedig csak egy tisztást kellett megmásznia.
Eljutott a farkashoz, az erdő polgármesteréhez, és nagy kéréssel fordult hozzá: „Nagy az én kérésem, polgármester úr! Szeretnék elmenni a harmadik erdőben lakó rokonaimhoz, de hát hogy is indulhatnék el én olyan hosszú útra? Arra kérlek, add kölcsön a nyuszifogatot!” A farkas elnevette magát: „Ugyan már, mivel hálálhatnád meg?” Majd hozzátette: „Nem bánom, kölcsönadom a nyuszifogatot, ha előbb versenyt futsz velem a tisztás végéig.” A csiga elszörnyedt a gondolattól, hogy ő versenyt fusson a farkassal. Attól félt, soha többé nem látja már a rokonait.
Azonban a felesége bölcs tanácsot adott neki: „Ha csak ez a baj, akkor sose búsulj! Ide hallgass! Én már holnap hajnalban elindulok, elbújok a tisztás túlsó felén, s amikor a farkas odaért, elkiáltom magam: - Hopp, én már itt vagyok!” Így is történt. Másnap reggel a csiga és a farkas a rajtvonalhoz álltak. „Egy, kettő, három, indulhatunk!” - kiáltotta a csiga, és úgy nekirugaszkodott, mintha meg sem akarna állni a világ végéig. A farkasnak se kellett több, nem nézett ő semerre, csak szedte a lábát, és nekivágott a tisztásnak. Amikor a farkas elért a tisztás végére, meglepődve hallotta, hogy a csiga felesége elkiáltja magát: „Hopp, én már itt vagyok!” A farkas dörmögött: „No de ilyet, hogy te előbb ideértél! Biztosan nagyon lassan szedtem a lábaimat.” A csiga felesége persze nem kérette magát, ő is úgy tett, mint aki futni készül, aztán elbújt egy lapu alá. Így lett a csiga az erdő polgármestere, és így lett az övé az erdő híres nyuszifogata is. Még aznap meglátogatta a rokonait, a feleségét is magával vitte, és az egész csigarokonság a rászedett farkason nevetett.
Versenyfutás - mese a csigáról és a farkasról
Szotyicipős Kisegér és a Csigák Menedéke
Az ősz már hűvös szeleket hozott, amikor a Szotyicipős kisegér éppen sétálni készült. Miközben járta a természetet, egyszer csak meglátott három csigát. Pontosabban csak három csigaházat, mert mind a hárman be voltak húzódva a házukba, és mélyen aludtak. A kisegér azonnal aggódott értük: „Ennek a három csigának már biztos elfogyott az ereje, hogy találjanak egy jó kis avarkupacot valahol.” Mivel nagyok voltak a csigaházak, egyszerre nem bírta el őket. Addig-addig keresgélt, amíg végül talált egy hatalmas diófalevelet. Óvatosan rágörgette a csigaházakat, bennük a csigákkal. Megfogta a levél szárát, és elkezdte húzni a nehéz rakományt. Nem volt könnyű dolga, de az ötlete működött. Végül sikerült elszállítani a csigákat az ösvényről egészen egy terjedelmes avarkupacig.
Egy kora tavaszi napon, amikor ismét ellenőrizte az avarkupacot, arra lett figyelmes, hogy a csigaházak eltűntek. Ijedten körbenézett, de hamar megnyugodott. Valószínűleg a csigák felébredtek téli álmukból, és továbbálltak. Ez a történet, akárcsak a Szotyicipős kisegér más kalandjai, már mesekönyvben is megjelent, és az óvodás kisfiamnak is az egyik kedvence.
A Nyári Patak Titka és a Segítőkész Hangyák
Egy nyári délután sétálni indult az erdőben a Szotyicipős kisegér. Ment mendegélt, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy a patak mellett minden csupa fehér. Fehérek a bokrok, a fák, de még a fű is. Nem hitt a szemének. Nyáron havazott? Egy kismókus is hitetlenkedett, és a saját szemével akarta látni. Elmentek hát együtt a patakhoz. A mókus döbbenten nézte a hófehérbe öltözött patakpartot. Ő sem akart hinni a szemének. „Nem baj, akkor építsünk hóembert” - javasolta a kismókus. „Miért nem tudunk semmit sem építeni ebből a hóból?” - „Azért, mert ez nem is hó” - szólalt meg egy hang a patak partjáról. - „Hogyhogy nem hó? Hiszen fehér és mindent beborít.” - „Ez a nyárfa pihéje.” - „Hát akkor ezért nem tudunk vele játszani, mert ez nem is igazi hó.”
A kisegér tovább folytatta útját, és egyszer csak hatalmas, mézédes málnákra bukkant. Jó ötletnek tartotta, és rögtön bele is harapott az egyikbe, hogy megkóstolja. A kisegér még soha nem evett ilyen finom málnát, olyan édes volt, mint a méz. Igen ám, de ezek a mézédes málnák nemcsak a legfinomabbak voltak, de a leghatalmasabbak is, amit valaha látott. Neki is látott hazagörgetni az egyik érett málnát. Dombra fel, dombra le, át a réten, keresztül a fák között, kitartóan görgette. Fárasztó volt ez a munka egy ilyen kicsi egérkének. Amíg ott pihengetett, néhány arra járó hangya rácsodálkozott a gyönyörű és hatalmas málnára, és gondolták, jó lesz az ennivalónak, hazaviszik a hangyavárba. Hátukra vették, és már vitték is volna, de a málna legurult a hátukról, le a dombról, egyenesen bele a patakba.
A kisegér nagyon szomorú lett. Egész nap cipelte azt a málnaszemet, és most már nagyon éhes és fáradt volt. Nem volt már ereje visszamenni egy másikért. Így hát üres kézzel és üres hassal, csalódottan visszasétált az odújába. A hangyák nagyon megsajnálták a kisegeret, és elhatározták, hogy kiderítik, hol találta azt a málnát. A kisegér közben már hazaért, és szomorúan, korgó pocakkal nézett kifelé az ablakon, amikor egyszer csak valami nagyon különöset látott. Málnaszemek közeledtek az odújához. Nem képzelődött. A kedves hangyák voltak azok, a hátukon egy-egy málnával. A napsütéses, gyönyörű időben a barátság ereje megmutatkozott.
A Csiga Házának Eredete - A Hét Csigacsemete Története
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. „Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség!” Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa. Minden nap megmászták a Virágos-dombot. „Lassan mászik csigabiga, táskájában eleség, mászik véle lánya, fia, csigabiga feleség.” A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek.
Arra ment egy éhes tücsök. A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsököt, és adott neki egy falat salátát. Tovább eszegettek. Arra repült egy csavargó madárka. A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát, és adott neki is egy falatot. Megint tovább eszegettek. Arra futott egy vézna nyúl. A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta, és nekiadta az utolsó falatját.
A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték kinevették: „Búgócsiga!” - mire a csigaszülők röstelkedve szóltak: „Elhallgassatok! Ne csúfolódjatok!” De a csemeték tovább kiabáltak: „Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr!” A forgószél megharagudott: „Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok!” - azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. „Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok!” - úgy játszott velük, mintha labdázna.
Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. A szülők szigorúan megmondták: „Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! És minden rendbejön!” A csemeték engedelmesen válaszoltak: „Igen mama, igen papa! Jóéjszakát mama, jóéjszakát papa!” A szülők megsimogatták a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt: „Aludj te is, kicsim!” Azután házukba vonultak a szülők is. Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek… De a legkisebb csiga még mindig ébren volt. „Itt volt… Itt van!… Nem, ez nem az… Ez az!… Nem, ez sem az… Hol van hát?!… Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Nem tudok bemenni a házamba!” Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. „Az ajtódat? De hiszen ott van!… A házadnak a… Tetején!” - mondta a tücsök. „Ó, jaj!” - jajgatott a legkisebb csiga. - „A forgószél!” - „Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon!” - mondta a madárka. „Köszönöm barátaim!” - ásította kimerülten a legkisebb csiga. - „Jóéjszakát világ!”
Reggel napsütésre ébredtek. A csigacsemeték kórusban kiabálták a forgószélnek: „Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga!” Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. „Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség!” Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl.
Versenyfutás - mese a csigáról és a farkasról
Pannika és a Megmentett Csigabiga
Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannika reggel arra ébredt, hogy kint csikorgó fagy van. Ahogy kilépett a házból, köszönt a világnak: „Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok?” A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó, csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. „Jaj, hiszen ez egy csigabiga!” De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni odabent a meleg kályhán? Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Aztán fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a csigát a kályhára. Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem fagyott. Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. „Szép jó reggelt, Pannika kisasszony!” - köszönt a csigabiga. „Az ám, fekete lett a napocska.” - felelte Pannika. „Éhes vagy, csigácskám?” - kérdezte Pannika. „Friss tormalevelet!” - kérte a csigabiga. „Jaj, csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak csinálnék belőle napernyőt.” - „Azt kérdezed, hogy hát most nem tavasz van?” - mondta Pannika. - „Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet. Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.” A csigabiga felháborodva válaszolt: „Te ostoba kislány, minek ébresztettél fel? Dehogy fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje.” Olyan könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett rajta. „Pá, pá, Pannika!” Azzal katt, becsapta a házikója ajtaját, és visszahúzódott téli álmába.
A Csigabiga Házának Viselése - A Tündér Átok
Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. „Ugye szép, ugye szép?” - kérdezte a kék szarkalábaktól. Kicsi fehér, hófehér csigabiga belefért. Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
Egyszer jött egy kicsi katica: „Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!” A csigabiga azonban gorombán elutasította: „Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám!” Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik-e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől.
Ezután egy eltévedt hangyácska kérte a segítségét: „Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok.” - „Nincs hely!” - válaszolta a csiga. „Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék!” Nem is tudni, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek. S meg is tette. „Na, itt jó lesz!” - mondta nagy büszkén, és körülnézett. Hát képzeljétek el, mit látott!
Majd egy tücsök jött panaszkodni: „Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad!” - „Még csak az hiányzik!” - fortyant fel a csigabiga. - „Az én házam nem szálloda!” Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni. „Kicsi fehér csigaház, Kerüld el, ha arra jársz!”
A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor egy tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. „Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz.” A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akármerre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
Csiga és Biga Versenye - A Bölcs Bíró Közbelépése
Két csigabiga aludt a mocsár szélén, a lapulevél alatt. Nagyon szeretnénk megmondani, hogy melyiket minek hívták, de bizony nem tudjuk magunk se, mert sose voltunk velük barátságban. Hanem a bíbictől azt hallottuk, hogy az egyiknek Csiga volt a neve, a másiknak meg Biga. Ezt a bíbic legjobban tudhatja, mert ő böjti napon csigabiga-rántottat eszik. Azt is nagyon szeretnénk elmesélni, hogy a Csiga szarva nagyobb-e, mint a Bigáé, vagy a Bigáé kisebb-e, mint a Csigáé, de ezzel már igazán nem szolgálhatunk. Úgy behúzódtak a házukba, hogy még a szarvuk hegye se látszott ki.
Biga elkezdte ébresztgetni Csigát: „Csiri, csere, Gyuri gyere!” De aztán meggondolta magát: „Hadd aludjon szegényke!” - gondolta Biga, és nem keltegette tovább. Majd fölébred, ha egyéb dolga nem lesz. Jobb nem bántani, mert olyan természete van a csigának, hogy durcás és kötözködő, ha nem alussza ki magát. Mire Biga visszaérkezett, Csiga is kinyitotta akkorra a szemét. (Könnyű neki, mert a szarva hegyén hordja.) Javában tornázott egy nagy tormalevélen, de bizony nehezen ment neki a nyújtózás. Hiába, minden jóravaló csigabigának edzenie kell magát.
„Hiszi a pici” - hitetlenkedik Csiga, s úgy bukik le a tormalevélről, hogy szinte nyekken. Sebaj, nem töri csontját, mert puha fűre esik. „Nem nekem való mesterség ez - mondja Csiga -, nem volt nekem kötéltáncos semmi nemzetségem. Tudok én ennél jobbat is, fussunk versenyt!” - „Látod, ez már beszéd. Nemhiába talpában az esze a csigabigának.” - „Ohó, pajtikám, csak ne olyan szelesen!” - „Ehol van egy fűzfalevél, fussunk rajta, mint a szél.” - „Itt a kezem, nem disznóláb!” - rikkantotta el magát Csiga, s csak akkor jutott eszébe, hogy a csigabigák nem tartanak maguknak kezet, hogy ne kelljen kesztyűre költeni. „In-dulj!” - kiáltotta Biga, s úgy nekilódult, hogy meg se állt, csak egy körömfeketényire. Onnan nem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen.
Ekkor egy bíró lépett közbe: „Ez nem igazság! Ezt nem tűröm! Tudod mit, testvér? Nem kellett keresni se. Nemhiába jártam én annyi iskolát, leszek én bíró. Tanult mesterségem nékem az.” Bíró uram föltette a pápaszemét, a csigabigák szépen egymás mellé álltak. Bíró uram összeütötte a két tenyerét: „Krek-re, krek-re, krek-re, csigabigák gyepre” - s a kis csigabigák úgy megindultak, mintha a világból ki akarnának szaladni. Hátranéz Csiga, megfordul Biga: volt versenybíró, nincs versenybíró. „Jaj!” - jajongtak.
Versenyfutás - mese a csigáról és a farkasról
Csupa Csáp Csanád és a Nagy Őszi Bújócska Nap
Zsoca és Mami egy borús októberi délelőtt sétálni indultak az erdőbe. Zsoca rossz kedvűen húzta fel a zöld, fűzős gumicsizmáját, és egyáltalán nem akart sapkát venni. Az egészhez semmi kedve sem volt. A tévében rengeteg jó mesét lehetett nézni vasárnaponként, s ahogy a bejárati ajtón kikukucskált, nem látott kint mást, csak bánatosan csüngő levelű fákat. „Mami, én nem akarok menni.” - „Pedig nagyon jó lesz, majd meglátod.” - „És, ha elázunk?” - „Akkor vizesek leszünk.” - „De én fáradt vagyok.” - „Ígérem, ha hazaértünk, lefekhetsz egy nagyot szunyókálni.”
Mami egy titokzatos feladattal próbálta felkelteni Zsoca érdeklődését: „Csupa Csáp Csanád? Az meg ki a csoda?” - „Majd meglátod. Csak előbb meg kell keressük.” Zsoca és Mami elindultak a tarka levelekkel borított utcán. Ahogy a szél néha erőre kapva megrázott egy-egy magas fát az út szélén, napsárga, meggypiros és narancsszínű levelek potyogtak mindenütt. „Olyan, mintha havazna” - jegyezte meg Zsoca - „Csak nem pihék, hanem levelek esnek.” Mami mosolygott, és az órájára nézve megszaporázta a lépteit. Zsoca is nekiindult zöld vázú, fekete küllős futóbiciklijén.
Zsoca kívülről tudta a megállók neveit. Mindet szépen fel is sorolta addig, míg elérték az óvoda megállóját. Aztán a busz becsukta az ajtót, és mentek tovább. Zsoca még sosem ment túl az óvodai megállón a busszal. Nagyon érdeklődött, mit fognak látni. A busz egy darabig házak között haladt egy keskeny utcában, majd egyszer csak megállt az erdő sarkán. Az erdő pompásan festett. Pont olyan sárga, bordó és narancs levelekkel tarkított volt, mint Zsocáék utcája. Csak itt sokkal több fa volt. A kisfiú felült a Zöld futóbiciklire, és elindult szorosan Mami mellett a járdán. „Erre?” Mami bólintott, és már indultak is a békésen kopaszodó fák közé. Az éjszakai esőtől még saras volt az ösvény, Zsoca ügyesen kerülgette a pocsolyákat. Mikor már egészen beértek, hogy az utca már távolról sem látszott, Zsoca leszállt a bicikliről, és lelkesen elkezdett az avarban fel s le szaladgálni. Imádta a faleveleket rugdosni.
„Gyere Zsoca, menjünk.” - „Nem tudok. Nem megy a lábam.” - válaszolt Zsoca, és nem mozdult. - „Oh, hát azt nem lehet.” - „De miért nem? Fáradt vagyok. Nem megyek tovább.” - „Hát, ha a nyakamban ülsz, azt hiszem, sosem találjuk meg Csupa Csáp Csanádot” - válaszolt Mami még mindig borús arccal - „Pedig az ő kedvéért jöttünk ma el ide.” - „Hát, amolyan csiga féle. Ezért is nem lehet olyan magasról látni. Mert a levelek között bújt el. S csak az találja meg, aki ügyesen tud keresni. Mint te Zsoca. Na rajta, lássunk neki.” Mami, kezében Zsoca zöld biciklijével az ösvény jobb oldalán keresgélt, míg Zsócának a kék kökényszemekkel bőven megrakott bal oldal jutott. De nem volt meg. „Gyűjtsük őket össze, ebbe a zacsiba, jó. Az óvodában biztos örülni fognak nekik” - javasolta Mami, s a felfedezett csigákat mind szépen eltette, egyiket a másik után. Már vagy húsz üres csigaházat találtak, de egyik sem Csanádé volt. „Jaj Mami, ez így nem jó játék.” - „Persze.” Zsoca hát tovább keresett. „Hahó, Csupa Csáp Csanád, itthon vagy?” - „Igen, ki az?” - kérdezte a szürke pocak és a csápon lógó szemek gazdája. Zsoca majdnem elejtette a csigaházat ijedtében. „Zsoca vagyok.” - „Én hát. Épp aludni készültem néhány hónapot” - felelt a szép, csíkos házú éti csiga, és egészen kibújt nyálkás testével, hogy jól szemügyre vehesse Zsocát. „Mami azt mondta, ma van a Nagy Őszi Bújócska Nap s téged kell megkeresni. Hát meg vagy. Mit kapok?” - „Nos, gratulálok Zsoca, nagyon ügyes vagy, hogy ilyen nagy erdőben, ennyi sok levél alatt megtaláltál. Alighanem palacsinta lesz nálatok uzsonnára. Mogyorórémmel. Remélem, ez jó jutalom. Most viszont tegyél kérlek be egy jó vastag gyökér mélyedésébe, és tegyél rám még néhány levelet, szeretnék aludni.” Zsoca egy magas, mohás törzsű bükkfa alá tette Csupa Csáp Csanádot, közel a fa törzséhez.
Csiga Csanád Születésnapja és a Pitypang Posta
„Milyen nap is van ma?” - kérdezte Csiga Csanád. „Ajjaj! Már csütörtök van!” - ijedt meg, mikor ránézett a dátumra. - „Vasárnap tartom a szülinapi bulimat, a meghívókat meg elfelejtettem szétküldeni! Most mi lesz? Hogyan küldjem szét így a leveleket?” - törte tovább a fejét evés közben. - „Holnap péntek, aztán szombat, nem sok időm maradt!” Este Heléna, a Holló köszönte neki: „Szép estét, Csiga Csanád! Sajnos már zárva vagyunk. Gyere vissza holnap!” Csanád majdnem sírva fakadt. Mi lesz így vele?
Másnap reggel egy szöcske érdeklődött felőle: „Szép jó reggelt! Miért vagy olyan szomorú?” - „Elfelejtettem feladni a meghívókat! Pedig nagy bulit akartam vasárnap csapni a szülinapomon. A tortát már megrendeltem. De most egyedül leszek! Senki sem fog így eljönni!” - „Hm-hm” - gondolkozott a szöcske. - „Én el tudok szaladni a meghívókkal a postára. De sajnos már péntek van. Ighe-ehen! Tuhu-dohom! Há-hát, pohont ehz ahz!” Szilárd nem is tudta, hogyan vigasztalja. Rengeteg dolga volt még, és ő sem tud százfelé szakadni, hogy mindenkihez elmenjen személyesen.
„Khm! Bocsánat! Elnézést!” - szólította meg egyszer csak valaki a magasból, a feje fölül. A kis csiga csodálkozva nézett fel. Egy pitypang mosolygott rá. „Bocsánat, nem akartam hallgatózni, mégis meghallottam, hogy mi bánt. Hamarosan útra kelnek az érett magocskáim, kicsi ejtőernyőjükkel messzire fognak szállni, a szélrózsa minden irányába. Pont a mai napra vártam, hogy elbúcsúzzak tőlük.” Csanád nagyon megörült az ajánlatnak! Elmondta az üzenetet a pitypangnak, aztán nagy levegőt vett és „pfúúúú!” A csiga izgatottan várta a születésnapját. Vajon célba értek a meghívások?
Vasárnap reggel már Szöcske Szilárd az ajtóban állt. Nem felejtette el ígéretét! Vidáman köszöntötte barátját. És alig hogy beljebb kerültek volna, már kopogott a következő vendég. Végül egészen megtelt a kicsi csiga kicsi háza!