Bevezetés a Kommunista Rémuralom Árnyékában
Az 1950-es évek eleje Magyarország történelmének egyik legsötétebb időszaka volt, amikor a kommunista hatalomgyakorlás a szovjet mintát követve totális diktatúrára törekedett, és a megfélemlítés eszközével minden demokratikus fejlődésnek útját állta. A háborús hisztéria keltésének részeként, békeidőben, minden bírói ítélet nélkül hurcoltak el ártatlan embereket otthonaikból. A Hortobágyi kitelepítések során 1950 és 1953 között mintegy 10 000 ártatlan embert, családostól, helyeztek át szigorú rendőri őrizet alatt tartott kényszermunkatáborokba. Ez a tragédia több ezer családot érintett, közös ismérvük volt, hogy ártatlanok voltak, és egyikük ellen sem folyt eljárás. A kommunista hatóságok nem bíbelődtek a jogszerűség látszatának fenntartásával sem.
A kommunista rezsim valós arca, az istentagadó és emberellenes vörös diktatúra egyik legszörnyűbb fejezete volt a kitelepítések sora, melynek során több ezer magyar állampolgárt vetettek rabszolgasorba. Voltak köztük tisztességben megőszült aggastyánok és kicsiny gyermekek, tehetős polgárok és egyszerű háziasszonyok, sokgyermekes családok és egyedülálló fiatalok. Közülük sokakat érintett az ebesi tábor is.
A Szovjet Büntetőpolitika Gyökerei és Magyarországi Megnyilvánulásai
A szovjet típusú büntetőpolitika eszközei, bár a taktika és a módszerek változtak az idők során, ugyanazok voltak: a büntetőjogot eszközként használva, mintha polgárháborús helyzet lenne, leszámoltak a vélt vagy valódi ellenfeleikkel. Nikolaj Krilenko, a Szovjet Igazságügyi Népbiztosság vezetője fogalmazta meg az elvet: „Nemcsak a bűnösöket kell kivégeznünk. Az ártatlanok kivégzése még nagyobb hatást fog gyakorolni a tömegekre.” Grigoríj Jevszejevics Zinovjev, a pétervári szovjet elnöke még konkrétabban fogalmazott: „… a százmilliós szovjet-orosz lakosságból 90 milliót magunk mögé kell állítani. Ami a maradékot illeti, nekik nincs mit mondanunk. Őket meg kell semmisíteni.”
Az 1920-as évektől kezdve a szovjet politikai rendőrség alkalmazta a százalékarány szerinti rendszert, miszerint minden járásban és körzetben a lakosság számához képest kellett - a pártvezetés utasításainak megfelelően - letartóztatni, deportálni és agyonlőni bizonyos számú embert. Lenin maga is számos utasítást küldött a hatóságoknak, például „Akasszanak fel (haladéktalanul úgy, hogy az emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, vérszopót.” A kíméletlen terrort nem csak átmeneti időre tervezték.
18. A kommunista diktatúra kiépítése Magyarországon 2/3 - Hangos törikönyv
Sztálin hatalomra kerülése után rendkívüli mértékben fokozta és tömegessé tette a terrort, amely a burzsoáziát, értelmiséget, földbirtokosokat, kistermelő parasztságot, papokat, szerzeteseket, sőt, egyes nemzetiségeket is célba vett. Magyarországon Rákosi Mátyás is a szovjet mintának megfelelően adott instrukciókat: „…ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze […] és attól sem félünk, hogy mindenki gyanús lesz, aki él […, ami itt történni fog, hogy nagy lesz a gyanakvás, az nem baj[…], inkább mélyebben kell vágni, de alaposan, hogy ne maradjon benn a gyökere. Ahol fát vágják, ott a forgács is hullik.” A Rákosi-korszakban a diktatúra szinte minden szegmensét áthatotta a terror.
Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt vezetője, a Központi Vezetőség 1953 júniusi ülésén önkritikára kényszerülve kijelentette: „Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatosan beavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el.” A pereket, különösen a kirakatpereket, mindig intenzív sajtókampány kísérte, amely a vádlottakkal szembeni kíméletlen eljárást és ítéletet követelte. Az „objektív ellenség” fogalmának bővítése tömegindulatot váltott ki, és magyarázatot adott a lakosság rossz életszínvonalára. A büntetőjog nevelő funkciója teljes mértékben háttérbe szorult, és a „nép ellensége” nem számíthatott irgalomra.
1952-ben, a sztálini büntetőpolitika egyik reprezentáns évében, 403 000 személyt jelentettek fel, 202 000 fő ellen emeltek vádat, és 145 000 főt ítéltek el. Az 1950 és 1953 közötti totális terrorra jellemző, hogy kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, egymilliót állítottak bíróság elé, és 380 ezret ítéltek el. 1953-ban 1 300 000 emberről gyűjtött adatok szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásokban, amelynek jelentős részét az addigra beszervezett 40 000 besúgó gyűjtötte össze. Az 1945 és 1953 közötti időszakban 220 000 embert internáltak. Bár 1953-ban Nagy Imre miniszterelnök bezáratta az internálótáborokat, és az elítéltek egy része kegyelmet kapott vagy rehabilitálták őket, ez a tendencia nem tartott sokáig.
A Hortobágyi Kényszermunkatáborok Rendszere
A Hortobágyi kényszermunkatáborok, melyeket gyakran csak hortobágyi táboroknak neveznek, a hagyományos értelemben vett Hortobágynál jóval nagyobb területen, a Nagykunság északi részétől a Hajdúság észak-nyugati csücskéig terjedő síkon, Hajdú-Bihar megye nyugati és Jász-Nagykun-Szolnok megye északkeleti részein helyezkedtek el. Hajdú-Bihar megyében Árkus, Borsóstanya, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Kónya, Lenintanya és Tedej táborai működtek; míg a Szolnok megyei táborokhoz Tiszaszentimre - Kilences tanya, majd Erzsébetmajor, Kócspuszta, Lászlómajor és Kormópuszta tartoztak.
Az internálások már 1945-ben megkezdődtek, kezdetben antifasiszta megtorló intézkedésként. Erdei Ferenc belügyminiszter egy 1945. június 21-i titkos rendeletével korlátlan jogosultságot adott a politikai rendőrségnek, így bírósági ítélet nélkül is internálhattak. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy a népbíróságok által felmentett vádlottakat is az Államvédelmi Osztály internálta. 1945 és 1948 között ennek révén az internáltak száma hamarosan elérte a 40 000 főt.
A Kominform (SZKbP) Jugoszláv Kommunista Pártot (JuKP) elítélő 1948. június 30-i határozatát követően megkezdődött a Jugoszláviával érintkező határszakasz védelmének megerősítése. Ehhez kapcsolódóan beindult, illetve folytatódott a határ menti területeken végrehajtott preventív célú tisztogatás. A június 23-i - volumenét tekintve legnagyobb - akció során 2446 személyt telepítettek át családostól a Tiszán túl kialakított kényszermunkatáborokba. Az alföldi táborokba eddigi ismereteink szerint az ország 556 településéből 2400 körüli családot, mintegy 10 000 embert hurcoltak el.
A táborok 1950-ben jöttek létre - kezdetben csak hét tábor volt, majd azok 1952-re 12-re bővültek - a Hortobágy és a Nagykunság állami gazdaságainak területén. 1950. június 23-án, a hajnali órákban családok százainak kellett elhagyni otthonaikat az ÁVH és a helyi rendőrség kíséretében. A riadt családokat marhavagonokba vagonírozták, majd a szerelvények megindultak a számukra kijelölt táborok felé. Az első tömeges kitelepítés fő merítő bázisa elsősorban a déli és a nyugati országhatár mintegy 1000 kilométer hosszúságú, 15 kilométer mélységű területe, egykori határsáv volt.
A táborokban a kitelepítettek fogadására nem készültek fel, volt, ahol sem tisztálkodási lehetőség, sem WC nem volt. Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án hirdette meg a kuláküldözést és a téeszesítést, megkezdődött a kényszerkollektivizálás. A táborokban élők így váltak az első ötéves népgazdasági terv részévé, amely feszített munkarendet kívánt meg tőlük, amely önmagában is hatalmas erőfeszítések árán volt tartható. Emellett az őrök folyamatos kegyetlenkedéseivel, a nem megfelelő ellátással, a higiénia és az elfogadható orvosi ellátás hiányával vagy bármiféle kényelmet, szórakozást, kikapcsolódást nyújtó lehetőségek teljes hiányával kellett szembenéznie minden egyes telepesnek.
Ebes, a Gyűjtőtábor
Az ebesi tábor az Ebesi Állami Gazdaság területén volt, a vasúti fővonaltól körülbelül egy kilométernyire, Hajdúszoboszló és Debrecen között nagyjából félúton, a kiépülő félben levő Ebes község közelében. Termékeny, takarmánynövények (főleg kukorica) termesztésére, belterjes állattenyésztésre alkalmas, tanyás terület a hajdúsági löszháton. A gazdálkodás ezen a vidéken alapvetően különbözött az ide 20-25 kilométernyire eső hortobágyi pusztai gazdálkodástól.
A kitelepítések idején Ebes, ha földrajzilag nem is, szervezetileg Hortobágyhoz tartozott: 1949-ben létrehozott állami gazdaságát 1951 decemberében - az ÁG-központosítás jegyében - a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjéhez kapcsolták. A negyvenes évek végétől Ebes térségében is folyt a tanyafelszámolás, tagosítás. Ezzel párhuzamosan kis téeszcsék (Hunyadi, Kossuth, Marx, Vörös Csillag), a mintagazdaságnak elgondolt állami gazdaság jött létre, és 1949-1950-ben megkezdődött a kollektivizált agrárüzemekhez kapcsolódó - szocialista mintafalunak tervezett - község kiépítése. A jó minőségű ebesi földeken a múlt század közepén radikális népességcsere ment végbe. A tanyák kiürülőben voltak, gazdáik menekültek. 1951-ben felgyorsult a térség benépesítése.
A tizenkét hortobágyi és nagykunsági rabgazdaság sorában Ebes a legnagyobb volt: csúcslétszáma - 1952 novemberében - 1071 fő volt. Huszonkét hónapos fennállása során Ebes (a másik ezren felüli létszámú táborhoz: Borsóshoz hasonlóan) gyűjtőtábornak tekinthető: sokfelől, sokféle családot telepítettek ide. A kiürített tanyákba, gazdasági épületekbe beszállásolt családok szocio-kulturális összetétele nagyon heterogén volt. És - Borsóstól eltérően - személyek és családnevek szerint azonosíthatóan, nehezen rekonstruálható.
Az első rabszállítmány: néhány szegedi család és Szeged környékén, a Bács-Kiskun és a Zala megyei határ menti községekben bevagonírozott családok 1951 november 23-án érkeztek. Kivagonírozásukra az azóta megszűnt Ebes előtti kis megállóban: Vérvölgyön került sor. Ebben az évben még december 19-én érkeztek Ebesre telepesek, ugyancsak a déli határsáv községeiből, főleg Zala megyéből: a Göcsej és a Muravidék aprófalvaiból. Az első, 1952. január 9-i rendőrségi összesítés szerint a tábor létszáma 321 fő volt. Ez a 320-330 között mozgó létszám június elejéig változatlan volt. Június 19-én újabb nagyobb szállítmánnyal 400 fő közelébe emelkedett a létszám. Ez a turnus azokból a családokból tevődött össze, akiknek a második (1952. június 17-i) nagy zalai kitelepítés során nem jutott hely a célállomásként kijelölt kócsi táborban, így átirányították őket Ebesre. Két hét múlva, július 3-án érkezett a legnépesebb szállítmány: a szegediek 678 fős csoportja. A tábor létszáma ezzel ezer fő fölött stabilizálódott.
Az 1951-es - táboralapító - szállítmányokat az ebesi vasútállomástól dél-keletre, a vasútvonal és a Hajdúszovátra vezető műút közötti terület egyik megmaradt tanyájának: a Nagy Béla-tanyának gazdasági melléképületeiben helyezték el. Nagy Béla-tanya a terület vízgyűjtőjének számító Pece-ér mentén álló épületcsoport volt, két és fél kilométernyire az állomástól. A tanya kúriaszerű főépületét a rendőrőrs foglalta el, a melléképületekbe: istállókba, pajtába, ólakba, fészerbe a „telepeseket” szállásolták be.
A rendőrőrshöz kapcsolva - „telepes” tanerő beállításával - 1952-ben tábori iskola beindításával próbálkoztak, és a táborélet beindulásával, a tábor egészségügyi felügyeletét ellátó orvos is ide járt ki Hajdúszoboszlóról. A Nagy Béla tanyától a Pece-ér mentén északi irányban körülbelül egy kilométerre fekvő tanyabokorban és ezzel szemben: a hajdúszováti út túloldalán, az állami gazdaság rendezkedett be. Utóbbi: a Horváth-tanya volt az állami gazdaság központja.
Az 1952 nyarán érkezett népes rabszállítmányoknak „Nagy Béla” melléképületeiben már nem jutott hely. A szegediek és a lakócsaiak hónapokig sátrakban laktak. A létszámrobbanás a tábor gazdasági vezetőit és őreit nehezen megoldható elhelyezési, munkáltatói és őrzési problémák elé állította. Az ebesi gazdaság fő profilja az állattenyésztés volt. Az állatoknak is hely kellett, a „telepeseket” is el kellett valahova szállásolni. A szállítmányokkal nemcsak értékes munkaerő, hanem gazdálkodáshoz nem szokott városi népség, munkára kevéssé alkalmas családtagok: gyerekek, öregek is szép számmal érkeztek. Télen a jószágok az istállókban elsőbbséget élveztek, a telepesek kiszorultak a környék megmaradt tanyáira. Babaliget és a patkányairól hírhedt „Pockos” területén nagyobb csoportot tudtak elhelyezni, a tábor kisebb egységei a még megmaradt környező tanyákra zsúfolódtak be. Ebes folyamatos mozgásban-mozgatásban élő, szétszórt elrendezésű, részben tanyás tábor volt. Az állandósult átmeneti állapot, az inkompetens gazdasági és az erőszakoskodásra hajló rendőri vezetés súlyosbította a táborélet elviselhetőségét.
A zűrzavaros állapotokra megoldásként kínálkozott a - központi határozattal lehetővé tett - letelepítés. A Horváth tanyai ÁG-központ mellett 1952-1953 fordulóján az elbontott tanyákból kinyert - megvásárolható - építőanyag elviekben enyhíthette volna a helyzetet, de ez sem tartott sokáig. Az egykori ebesi tanyavilág és állami gazdaság mára jórészt nyomtalanul eltűnt, legfeljebb korabeli katonai térképeken azonosítható.
A Kényszermunkatáborok Élete és Felszámolása
A tizenkét munkatáborba zártakat minden emberi joguktól megfosztották. Mindennapos volt a megalázás, az őröket módszeresen a rabok ellen uszító vezetés megtalálta a maga végrehajtóit, az őrök között voltak megszállott kommunisták, sőt szadista hajlamúak is, akik örömüket lelték a rabok gyötrésében. A gyermekeket nem engedték iskolába járni, a betegek nem juthattak rendszeres orvosi ellátáshoz. A kommunista hatalom antihumanista lényegét mutatta meg a hortobágyi pokolban.
Dr. Horváth Teréz, aki hétévesen került Kormópusztára, visszaemlékezése szerint az első osztályt még otthon végezte el, és Misák Ferenc tanító olyan alapokat adott neki, amire a későbbiekben is tudott építkezni. A tiszagyendai általános iskolához tartozva, a rendőrség épületében kaptak egy tantermet, ott tanultak mindannyian, nagy nehézségek közepette. „Ötödikben, 1953 októberében kerültem a bajai központi leányiskola legjobb osztályába, és bár volt hátrányom bőven, mégsem rontottam le az eredményüket!” - mondta.
A munka nem ment a gazdaságban, ahogyan Kégli Ferencné visszaemlékezésében is olvasható: „Olyan szorosan álltak az emeletes ágyak, hogy mindent csak az ágyakban lehetett tartani. Rabságunk utolsó heteit egy disznóólban töltöttük, ami ki volt takarítva, és csak a családunk lakta. Igazi »luxuselhelyezésnek« éreztük. Két disznó helyén három embernek kellett »laknia«.” Nagy Gyuládé Neubauer Jolán is arról számolt be, hogy naponta fenyegették őket: „Naponta azzal fenyegetőzött, hogy velünk fogják megzsírozni a földet, hogy kolbászt csináltat belőlünk, hogy elvitet bennünket Szibériába, ahol majd megtanulunk dolgozni. Állandó terror alatt tartottak, nemcsak fizikailag, lelkileg is gyötörtek.”
A borzasztó körülmények között is megjelent a kultúra, mint megtartó erő. A könyvet nem tiltották, csomagban is küldhettek az otthoniak. Egyes, lelkes fiatalok igyekezetéből valóságos kölcsönkönyvtár-láncolat alakult ki a téli hónapokban, amikor az Állami Gazdaság csak kevés munkát tudott adni. Sok segítséget jelentett barátaik nagylelkűsége, akik nem kis kockázatot vállalva, kintről támogattak.
1953-ban Sztálin halálával és a Nagy Imre-kormány hatalomra kerülésével megindult a politikai enyhülés, júliusban amnesztiát hirdettek, felszámolták a magyar táborrendszert. Október 31-ig fokozatosan engedték ki a fogvatartottakat, a családok különböző időpontokban hagyhatták el a táborok területeit, de a táborokról természetesen senkinek nem beszélhettek. 2524 család, 7281 személy szabadult, de a táborlakók száma becslések szerint 8500 fő körül alakult - voltak születések és elhalálozások, egyes táborokba több hullámban érkeztek a telepesek, történtek rabcserék, illetve 1952-ben egyes gyermekeket hazaengedtek - de a pontos létszám valószínűleg már nem ismerhető meg.
18. A kommunista diktatúra kiépítése Magyarországon 2/3 - Hangos törikönyv
A Borsósi kényszermunkatáborba deportált családok lakóhelyei a kitelepítéskor széles körben érintették az országot. A még életben lévő volt kényszermunkások 2000-ben megalakították a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét, melynek célja elsősorban tagjaik érdekvédelme. Fontosnak tartják továbbá, hogy a közfigyelmet a megtörtént borzalmakra felhívják, mert „csak is a közvélemény tudatos ereje tudja a szörnyűségek ismétlődését megakadályozni.”
Emlékezés és a Névsor
A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára állományában található meg az elepi kitelepítettek névsorát tartalmazó nyilvántartó könyv, amely a Somogy Megyei Levéltárból került Debrecenbe 2010. augusztusában. A regiszteres füzet keletkezésének, vezetésének körülményeiről sajnos nem állnak rendelkezésünkre adatok. A nyilvántartás tartalmazza a kitelepített személyek nevét, érkezésüknek időpontját, a születési évüket és a szállásukként szolgáló tanya vagy épület megnevezését. A családok - valószínűleg érkezésük sorrendjében - kaptak egy sorszámot is (a kimutatásban 329 család található). A megjegyzés rovatban található (gyakran dátummal együtt), ha valakit elbocsájtottak, áthelyeztek, eltávozott, visszajött vagy meghalt.
A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete számos kiadványt szerkesztett az évek során annak érdekében, hogy az emberek és történeteik ne merüljenek feledésbe. Minden kiadvány és könyv részleteket közöl a túlélők, visszatértek feljegyzéseiből, visszaemlékezéseiből, amelyek rímelnek egymásra. Sokan kiemelik például azoknak a rendőröknek a kegyetlenségét, akiket a rabok őrzésével bíztak meg. Bár voltak köztük jóérzésű emberek is, akik igyekeztek enyhíteni a körülményeket, ezeket vagy elhelyezték a táborokból, vagy maguk kérték az áthelyezésüket, mert nem bírták a lelki megterhelést, illetve nem egy esetben szankcionálták is azokat, akiket rajtakaptak az enyhébb bánásmódon.
Dr. Horváth Teréz elmesélte, hogy az első táborparancsnokuk „nagyon rendes volt, engedte a havi levelezést, persze, nyílt levelezőlapon vagy nyitott borítékban.” Az emlékezés fájdalmas, de szükséges: „Nem lehet haraggal, gyűlölettel a szívünkben élni, de felejteni sem lehet.” A június 23-a nem telhet el megemlékezés nélkül. Idén a Bácskai Napló munkatársai elkísérhették dr. Horváth Terézt és nővérét, Tolnai Miklósné Dara Erzsébetet a vasútállomásra, ahol csatlakozott hozzájuk a Katymárról elhurcolt Nákity Antal is, hogy közösen emlékezzenek az áldozatokra.
18. A kommunista diktatúra kiépítése Magyarországon 2/3 - Hangos törikönyv
A bajai vasútállomáson álló emléktábla, amelyet 2010-ben helyezett ki a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete a 60. évforduló alkalmából, 524 bácskai áldozatra emlékezve, egyike a számos mementónak, amelyek az egykori borsósi zárt tábor emlékére állított kopjafához, vagy a hortobágyi ökumenikus templomban márványba vésett névsorokhoz hasonlóan, az utókornak szólnak. Erkölcsi kötelességünk gondoskodni róla, hogy ez a tanúságtétel minél szélesebb körben ismertté váljon.
tags: #hortobagyi #kitelepitettek #nevsora #ebes