Húsfogyasztás a Kádár-rendszerben és annak áttekintése

A Kádár-korszak (1956-1989) Magyarország gazdasági és társadalmi életében jelentős változásokat hozott, amelyek mélyrehatóan befolyásolták a lakosság fogyasztási szokásait, különösen a húsfogyasztást. Ez az időszak a „gulyáskommunizmus” jellegzetes képét mutatta, ahol az életszínvonal növelése, a fogyasztás élvezte feltétlen elsőbbséget, még akkor is, amikor ez már az ország gazdasági erejét meghaladta.

Konyhai forradalom és mindennapi élet a szocializmusban

A szocializmus évtizedeiben a konyhákban sürgő-forgó háziasszonyok számára a légkeverős sütő, a kapszulás kávéfőző, a mosogatógép, de még a mikrosütő is elképzelhetetlennek tűnt. Mikrohullámú sütőről és fritőzről néhányan talán hallottak, de ezek főleg forgalmas éttermekben fordultak elő, otthon nem. Ma csak bedobjuk a mikróba a felmelegítendő ételt, de még a nyolcvanas években is erre a feladatra csak a kis lábas volt az egyetlen alkalmas eszköz. Főzelékhez, leveshez, pörkölthöz megfelelt, de a vasárnapról megmaradt rántott hús edényben, a platnin felmelegítve maga volt a rettenet.

Reggelente minden konyhában sziszegett a kotyogós vagy ormányos kávéfőző, eltelt vagy öt perc, mire megérkezett a fekete. A fém teáskannában is lassan forrt fel a víz. Innovatív, de nem veszélytelen alternatíva volt a lengyel merülőforraló, amelynek fémmel borított fűtőszálát csak úgy magában lógatták a kannába vagy a bögrébe. Állítólag nemcsak azért nem volt szabad hozzányúlni, mert forró, hanem mert rázhatott is.

Hétvégente jutott idő otthoni reggelizésre. Például elektromos szendvicssütővel készült melegszendvicsre. A hatvanas években még csak a tehetősebbek kiváltsága volt az NDK Aeg infra grill, amit a legenda szerint kezdetben hősugárzóként forgalmazott a Keravill igen borsos, 1600 forintos áron. Aztán 1974-ben megjelent a 750 wattos teljesítményű Acosta Party-grill 350 forintért, és kezdetét vette a melegszendvicsek kora. Egy évvel később hozzávaló nyársakat is lehetett kapni, így már saslik és csirkecomb is serceghetett a konyhában. Az elektromos grillezés csúcstechnikájának számított a csehszlovák Remoska, amiért Csehszlovákiába kellett utazni. A készülék egy fém- vagy teflonborítású, lábakon álló kerek edény, teteje fűtőszállal felszerelt, átlátszó fedő, többnyire csirkét sütöttek benne a háziasszonyok.

Amíg a hús megsült, jutott idő a desszertre, ehhez volt segítség az NDK kézi robotgép cserélhető fejekkel: habot vert, tésztát dagasztott, krémet kevert. Szintén a Német Demokratikus Köztársaságból érkezett a korszak turmixgépe. Feladatát ellátta, erről azonban a szomszédok is értesültek, olyan rettenetes ricsajt csapott a motor. Erősen rászorítottuk a pattintható tetőt, nehogy a plafonon kössön ki a banánturmix - már ha volt épp banán, többnyire beértük hozzávalóként málnaízű szörppel. A lefőtt kávéra, kihűlt sütire, behűtött turmixra habszifonból fújtuk a tejszínt. Egyszer használatos palackos habot nem árultak a boltok, mindenki maga készítette otthon poharas tejszínből, annyi porcukorral, ahogy szerette. Két patront becsavarva keményebb lett a tejszínhab.

Voltak, akik a szódásszifonba is duplán csavarták a szódapatront, merthogy ez volt akkor a bubis víz. Az üveges ásványvíz bár létezett, relatíve sokba került, a literes üveg nehéz és betétdíjas is volt. A szódapatron zsebben elfért, a szifon pedig alapvető eszköznek számított minden háztartásban. Ebéd vagy vacsora után következett az utálatos mosogatás. Mosogatógép még csak az üzemi konyhákon létezett, otthon Bip mosogató vagy ultrapor marta szét a háziasszonyok kezét, utóbbi papírzacskóban, és beleszagolva tüsszögési rohamot okozott.

Fogyasztási szokások és gazdasági helyzet

A fogyasztási szokások rendkívül sokat elárulnak egy háztartás anyagi helyzetéről. Ha a kiadási oldalon az élelmiszerfogyasztás és a lakásfenntartás aránya magas, az arra utal, hogy a család a bevételeit a legszükségesebbre fordítja, s más kiadásra - kultúrára, szórakozásra, tartós cikkekre (autó, háztartási gép, stb.) - kevesebb/nem jut. Ahhoz, hogy meghatározhassuk, kiket tekintünk szegénynek, több kritériumot kell vizsgálnunk. A fogyasztási szokások elemzésével viszonylag tiszta képet kaphatunk arról, hogy az adatok alapján kiket tekinthetünk szegénynek. A Kádár-korszak kimutatásai ugyan viszonylag alaposak, azonban a szegénység rendszerszintű tagadása miatt külön nem vizsgálták az alsóbb társadalmi rétegek fogyasztási szokásait.

A KSH kimutatásaiból tudjuk, hogy 1960 és 1980 között a fizikai dolgozók bérfelzárkóztatása a szellemi dolgozókhoz a fogyasztási javak vonatkozásában is megtörtént. A reálbér-növekedés a fenti korszakban 3,8%-ot tett ki. Érdemes az 1970-es évek közepéig tartó szakaszt leválasztanunk az azt követő évektől; ugyanis a reálbér növekedés, ha nem is állt le 1975-ben, de lassulni kezdett, illetve az 1960-as évek reálbér-növekedési mutatói nagyobbak, mint az 1970-es évekéi. Emellett mindenképpen meg kell említeni, hogy míg Valuch Tibor szerint a 1960-1970 közötti infláció elhanyagolható mértékű, addig 1970 és 1975 között 2,8%-os, 1975 és 1980 között pedig már 6,3%-ot tett ki; tehát a kereset a vásárlóértéke még kisebb mértékben nőtt a hetvenes évek második felében.

Hasonló tendencia látható a fogyasztási javak eloszlásánál is, az 1960-as adatokhoz képest az 1975-ben mért adatok alapján kimondhatjuk, hogy a jövedelmen belül az élelmiszerre fordított kiadások mértéke nagyot csökkent, ez a javulás elsősorban a parasztságnál szembeötlő, de mindhárom legnagyobb társadalmi csoportnál is jelentős. Az 1980-as mérések alapján pedig kis növekedés (romlás) látható. A közölt ábra hiányossága, hogy foglalkozás szerint és nem pedig jövedelmi szintek szerint tárgyalja a lakosság fogyasztását. Ennek oka a már említett körülmény, hogy a szegénység vizsgálata csak esetleges (volt), mivel hivatalosan nem is létezett szegénység. A szegénynek tekinthető háztartások zöme a fenti ábrán szereplő két rétegből került ki. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez a kitétel kizárólagossá tenné a szegénységben élők besorolását ezekbe a rétegekbe. Az viszont biztonsággal megállapítható, hogy a szegényeket is magukba foglaló csoportok javuló életkörülményeivel együtt a szegények életkörülményei is javultak; az 1960-as években erőteljesebben, az 1970-es évek első felében pedig kisebb mértékben, mégis számottevően. Az élelmiszerekre kiadott jövedelmi hányad csökkenése azt jelenti elsősorban, hogy a fizetések növekedésével más kiadási tételek emelték az életszínvonalat, ilyenek például a tartós fogyasztási cikkek.

Hatalmas fejlődés figyelhető meg a munkásság, illetve a parasztság körében 1960 és az 1975 közti időszakban. Emellett egy újabb számsor bizonyítja, hogy az olajválság nem hozott akkora visszaesést, mint amilyenről az 1929-es válság kapcsán beszélhetünk. Fontos különbségre hívja fel a figyelmet a kimutatás a parasztság és a munkásság között, ami egybevág Huszár István fent hivatkozott állításával.

A mezőgazdaság szerepe és a "magyar modell"

A Kádár-korszak a magyar mezőgazdaság történetének egyik legsikeresebb fejezete volt. A kollektivizálás viharai után az 1960-as évekre kialakult az a sajátos „magyar modell”, amely ötvözte a nagyüzemi termelés előnyeit a paraszti munkakultúrával. A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok mellett engedélyezett háztáji gazdálkodás nem csupán a családok jövedelmét egészítette ki, hanem friss zöldséggel, gyümölccsel és hússal látta el a városokat. A falusi porták melléképületei mögött ott kotkodált a tyúk, röfögött a disznó, s az udvar szélén veteményes sorok kígyóztak a gyümölcsfák törzsei között - mindez egy olyan korszak jellegzetes díszlete volt, amikor az ország élelmiszer-ellátása biztonságban volt.

A hatvanas-hetvenes években a gépesítés rohamos fejlődése, a műtrágyahasználat és a szakemberképzés magas szintje együtt hozott áttörést. A kombájnok aratása és a traktorok dübörgése nemcsak a földeken, hanem a falu életében is a modernizáció jelképévé vált. 1968-ban az új gazdasági mechanizmus részben felszabadította a mezőgazdasági termelést a merev tervutasítás alól, így a nyereségérdekeltség, a piaci szemlélet és az egyéni felelősség egyre nagyobb szerepet kapott. A háztáji és kisegítő gazdaságok ekkor élték fénykorukat, gyakran a hivatalos nagyüzemi termelést is felülmúló hatékonysággal. A korszak egyik mérőszáma az élelmiszer-fogyasztás volt: a nyolcvanas évek elejére a húsfogyasztás meghaladta a 80 kilogrammot fejenként, a tej- és zöldségfogyasztás is magas szinten állt, a boltok polcain pedig - bár szezonálisan - de szinte minden megtalálható volt. A magyar élelmiszerek nemcsak belföldön, hanem a szocialista és nyugati piacokon is keresettek voltak: konzerv, libamáj, bor és paprika vitte a jó hírünket.

A húsfogyasztás történelmi alakulása

A húsfogyasztás mintegy 2 millió éve az emberiség élvezetes és tápláló étkezési célját szolgálja, azonban a modern társadalmunkban mind mellette, mind ellene számos érv szól. Terítékre kerül az is, hogy milyen húst eszünk szívesen.

Az adatok alapján Magyarországon 2021-ben átlagosan 82 kilogramm húst ettünk fejenként, amivel a világon a legtöbb húst fogyasztó nemzetek felső negyedében foglaltunk helyet. A legtöbb húst Hongkongban, az USA-ban és Mongóliában eszik, míg a legkevesebbet Nigériában, Indiában és Madagaszkáron. Mindennek megismerése azért is fontos, mivel környezetvédelmi szabályozói látókörbe kerül egyre inkább a mezőgazdaság is, első körben a tehenészetek. Ennek oka, hogy a húsipar jelentős mennyiségű üvegházhatású gázt bocsát ki, a világ növekvő húsigénye így hatással van a globális felmelegedésre.

A húsfogyasztás statisztikai megragadása igen nehéz, és a közép-európai viszonyok közt nagyobb területekre megbízhatóan csak 1900-tól kezdve megoldott. A korábbi időszakokra vonatkozó, legalább megközelítő számításoknak és becsléseknek számos gyengéje van, nagyságrendi változások és változatok érzékeltetésére azonban alkalmasak. Gustav Schmoller, a 19. század egyik vezető német közgazdászának 1871-ben közzétett tanulmánya óta százhúsz éve folyik a vita és forrásfeltárás Közép-Európában a húsfogyasztás történeti alakulásáról. Kétségek ellenére munkahipotézisként közmegegyezés alakult ki arról, hogy a középkorban a húsfogyasztás minden társadalmi rétegnél magas volt. Jelképesnek tekinthető becslés az évi fejenkénti 100 kg húsfogyasztás a középkor végén.

Közép-Európa nyugati felének számos vidékén, köztük a teljes déli területen, a húsfogyasztás a 16. század derekától kezdve fokozatosan és jelentősen visszaesett. Ez nem az igény megváltozásából adódott. A lakosságszám növekedése, a helyi állatállomány csökkenése, az import vágóállatok drágulása, a vásárlóerő csökkenése párhuzamos jelentkezésének köszönhető. E fordulat idején a magyar gazdaság legfontosabb ága éppen a marhaexport volt, de a pusztai marhanevelés az Alföldre korlátozódott. Perjés Géza ezért a kora újkorra az Alföldön magas, a többi országrészen viszont csak évi fejenkénti 15-20 kg átlagos húsfogyasztást tételezett fel. Makkai László e kérdésben elvetette a nyugattal való együtthaladás elméletét, és a hazai alacsony népsűrűséggel is érvelve (15 fő/km2 a 17. században) a három országrész átlagában ugyanerre az időszakra évi fejenkénti 60 kg húsfogyasztást számított. A rendelkezésre álló korabeli szórványadatok valószínűsítik azt az évi 90 kg húsmennyiséget, ami a fenti átlag keretében a felnőtt férfi családfőnek jutott. Húsétel ugyanis nemcsak a felső és középső társadalmi rétegek asztalán szerepelt bőségesen. Oláh Miklós esztergomi érsek egyik uradalmában a felnőtt férfi alkalmazott mezőgazdasági cseléd az 1550-es években húsevőnapon napi 0,5 kg húst kapott, ami 192 húsevőnapon összesen 96 kg húsfogyasztást jelent. Az egyik nyugat-dunántúli Nádasdy-udvarban a kézműves cselédek ugyanakkor ugyancsak napi 0,5 kg húst kaptak a húsevőnapokon. A protestáns udvarban mintegy évi 260 húsos napon összesen 130 kilogrammot. A szatmári várkatonaság élelmezésében évi 96,8 kg/fő volt a hús 1660-ban. Tokaji végvári katonák fejadagja viszont évi 200 kg a 16. század derekán. A mezőgazdasági cselédek, katonák ellátását Makkai László a parasztság középrétegének étkezésével tartja összevethetőnek ez időben. Ilyen magas paraszti, falusi húsfogyasztás jelentős marhahús fogyasztását feltételezi.

A kis településeken való vágások körülményeit egyelőre nem ismerjük. 16-17. századi mészárszéki kimutatások szerint (Sopron, Kassa, Tarcal) a városi átlagos marhahúsfogyasztás évi 65 kg/fő volt, amihez hozzáadandó nem jelentéktelen sertés- és kevesebb baromfihús. A 18. század elején a napi férfi húsfejadag még mindig egy font volt, így tartoztak a Békés megyei parasztok ellátni a náluk elszállásolt katonákat. 1846-ban Frédéric Le Play részletes háztartásstatisztikát készíttetett egy negyedtelkes hatvani jobbágycsaládról. Ott az évi átlagos hús- és halfogyasztás 73,8 kg/fő volt. Az éves fogyasztás kb. 18%-át vásárolták, marhát és juhot, böjti napra olykor halat is. Legtöbbet a saját sertésekből fogyasztottak. Makkai László a 18. század derekától kibontakozó gazdasági és demográfiai folyamatokkal kapcsolja össze a hazai húsfogyasztás visszaesését. A 19. századra a húsfogyasztás lehetősége minden korábbinál szélesebb rétegek számára beszűkült. A tendenciát erősítette a század közepén kibontakozott páratlan gabonakonjunktúra. Keleti Károlynak az 1880-as évek első felére vonatkozó táplálkozásstatisztikai kísérlete országos átlagban már csak évi 33 kg/fő húsfogyasztással számolt. Modern statisztika ugyanezt 1910-ben 27 kg-ra tette, ami Nagy-Britanniáénak a fele volt. Mint Európában másutt is, az iparosítás kibontakozásával a húsfogyasztás növekvő ágba került, és ez a tendencia máig tart.

Az egyes húsfélék fogyasztásának változása

Az egyes húsfélék részaránya a fogyasztásban történetileg igen sokat változott. A késő középkorban, kora újkorban a legközönségesebb, legolcsóbb és legtöbbet fogyasztott hús a marha volt. 1518-ban az ónodi várban az uradalom alkalmazottai, béresei és gyalogos katonái asztalára 216 napon vettek marhahúst és (részben az előbbivel párhuzamosan) csak 25 napon juhot, 4-4 alkalommal ludat és csirkét, egyszer-egyszer kappant, malacot és nyulat. Amíg 1520-ban rövidebb időszakban ugyanott 67 napon vásároltak marhát, csak egyszer juhot. Katonák élelmezésében 1524-26-ban az esztergomi érsek birtokán is marha- és juhhús fordult elő. A Nádasdy család középrétegbeli tisztviselőinek asztalára 1553 októberében 239,5 kg marhahús került 64 fogásban, míg sertésből csak két fogást főztek egész hónapban. Elfogyott viszont 130 darab baromfi, aminek mintegy 75 százaléka tyúk, 20 százaléka kacsa, a többi pedig lúd volt. 1603 januárjában, tehát a disznóölések fő időszakában, a galgóci Thurzó-udvarban valamivel több, de a marha- és juhhús mellett mégis nagyon kevés volt a disznóhús. Baromfifogyasztás köznapon a középső és felső társadalmi rétegek státusszimbóluma volt, a köznépnél csak ünnepen került az asztalra. A legközönségesebb vad, a nyúl, a középrétegek ünnepi asztaláig jutott - a társadalmi skálán lefelé haladva -, míg a nemes vadmadár és az őz főúri - a páva ott is csak ünnepi - eledel volt.

Juhhúst a juhtartó vidékeken fogyasztottak, a késő középkorban és a kora újkorban a Dunántúlon szinte egyáltalán nem. A tartás célja fejés és nem hústermelés volt. Új, merinó fajtával az 1780-as években kezdődött a gyapjútermelő juhtenyésztés felvirágzása dunántúli uradalmakban és az Alföldön. Ez egy évszázad múltán a gyapjú áresésével rekedt meg. A közben eltelt évszázadban a juhhúsfogyasztás az Alföldön átmenetileg előre is tört. A marhahúsfogyasztás középkori, kora újkori erőteljes túlsúlya a 19. századra eltűnt. Az 1880-as években a húsfogyasztás összetétele 36% marha-, 31% sertéshús, 7,5% töltelék (kolbász, hurka), 16% juh-, 9% baromfi- és 0,3% vadhús volt. A töltelékek azonban elsősorban sertés belsőségből és húsból kerültek ki. 1900-ban kiskereskedelmi forgalomban Debrecenben még mindig magasabb volt a friss sertéshús ára (109 fillér) a legjobb marháénál (104 fillér), míg polgárvárosokban (Budapest, Arad) a helyzet már fordított volt. Az 1934 és 1938 közötti időszakban az 1880-as évekével abszolút mennyiségben csaknem megegyező húsfogyasztás mellett már 45% volt a sertés- és csak 22% a marhahús részesedése. A változás elsősorban a ténylegesen megváltozott fogyasztásnak, nem az országterület megváltozásának tulajdonítható. Nagy kínálati, árbeli ingadozások, társadalmi változások és az abszolút húsfogyasztás több mint megkétszereződése után ma Európa legerőteljesebben sertéshúst fogyasztó területei közé tartozunk.

A "magyar gazdasági csoda" és annak háttere

A magyar "gazdasági csoda" titka az volt, hogy "az emberek az első műszakban, a munkahelyükön kímélik erejüket, a másodikban, mellékfoglalkozásként pénzt keresnek, a harmadikban pedig fölépítik lakásukat". Magyarországon - legalábbis kelet-európai mértékek szerint - fogyasztási robbanás zajlott le. Bár 1960-ban csak 18 000 magánautó volt az országban, 1970-re már 213 000. Ez a szám tizenöt év alatt hétszeresére, 1,5 millióra nőtt. Más tartós fogyasztási cikkek grafikonja hasonlóképpen meredek emelkedést mutat.

Mivel a húsellátás szűkössége a kommunista irányítású országokban szinte már a rendszer egyik jelképe, figyelemre méltó, hogy Magyarországon az évi húsfogyasztás a háború előtti 33,9 kilóról 1950-ig 34,9 kilóra, 1960-ig 49,1 kilóra, 1977-ig pedig 77 kilóra nőtt. Végezetül azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon a nyugati turisták száma, kis híján megháromszorozódva, 700 ezerre emelkedett. A pártlap szerint 1986-ban egy budapesti üzem egy, az iskolából frissen kikerült, segédmunkásnak jelentkező fiatalembernek 4200 forintot kínált, egy másik kezdőnek, egy diplomás közgazdásznak pedig 4600 forintot. Nem csoda, ha minden vizsgálat megerősíti, hogy az értelmiségiek, így a mérnökök is csak 45 (egyes adatok pedig csak 53) éves korukra érik utol a velük egykorú szakmunkás jövedelmét. A számok önmagukért beszélnek: a kereken 1,5 millió háztáji és kiegészítő gazdaságban évente 4,5 millió ember 2,7 milliárd munkaórával egészíti ki keresetét. Ez 1,2 millió teljes foglalkoztatású ember munkájával egyenértékű. E törpegazdaságok adják a bruttó mezőgazdasági termelés egyharmadát, ezen belül ők termelik meg a burgonya és zöldség 70, a sertéshús 56,3 és a baromfi 43 %-át. Az 1981-től 1985-ig évente felépült 74 000 lakás közül nem kevesebb, mint 57 600 magánerőből épült.

A Kádár-korszak gazdaságirányítása és a reformok

1956-ig a magyar gazdaságirányítás és gazdasági mechanizmus a sztálini elveknek megfelelően alakult. A következő periódus az 1956 és 1989 - a rendszerváltásig terjedő - időszak. Ezt a szakaszt többféleképpen szokták nevezni: posztsztálinista korszaknak, sztálinista korszaknak, gulyáskommunizmusnak stb. Ez két belső időszakra osztható, melynek határvonala 1968.

Az első időszak: 1957-1968. 1956 értékelését a Kádár-kormány a gazdasági szempontból is elvégezte. A politikai értékelésnek megfelelően itt is néhány alapvető okra vezették vissza a problémákat. Az első és legfontosabb az 50-es évek gazdaságpolitikájának túlzott nehézipar-centrikussága. Elhanyagolták a könnyűipari termékek és az élelmiszerek gyártását. A második: a merev gazdaságirányítási rendszer, a tervutasításos szabályozás túlzott bürokratizmusa. A harmadik: a KGST-n belül betöltött szerep és az ebből fakadó nehézségek. Végül a negyedik: a tőkés világgazdasághoz fűződő kapcsolatok megromlása, a nagymértékű autarkiára való törekvés. A fenti négy ok kiküszöbölése jelölte ki a Kádár-korszak gazdasági rendszerének feladatait. Nagyobb hangsúlyt kapott a fogyasztási cikkek termelése és a mezőgazdaság fejlesztése. Ez nemcsak a nehézipar és a nem hazai adottságokra épülő iparfejlesztés háttérbe szorulásával hozott újdonságot, hanem azzal is, hogy az életszínvonal növelése vált elsőszámú feladattá.

Mindezekhez társult, hogy a Kádár-rendszer legfontosabb politikai tanulsága 56-ról: a munkásosztály elvhűsége (és az értelmiség ingadozása) volt. Mindez az életszínvonal-politikában azt jelentette, hogy ennek növelése nem egy magasabb beosztás vagy kvalifikáltabb munkaerő elérését célozta, hanem azt, hogy jól érezze magát mint munkás. Ettől kezdve a fogyasztás élvezett feltétlen elsőbbséget, még akkor is, amikor ez már az ország gazdasági erejét meghaladta. A fenti elvek jegyében 1956 folyamán már nagy összegű kölcsönöket vettünk fel a Szovjetuniótól és a többi szocialista országtól, amelyek elsősorban árukölcsönök voltak és a fogyasztási színvonal emelését célozták. Ennek érdekében jelentős béremeléseket hajtottak végre. A 60-as években elkezdődött egy olyan fogyasztási szerkezet kiépítése, amely egyrészt az élelmiszerek dominanciáján alapult (ezek közül kiemelkedtek az alapvető élelmiszerek: kenyér, hús, stb.) és ezeknek az árát politikai kérdésként kezelték, másrészt olyan tömegfogyasztási cikkeken, amelyek mindenki által elérhetőek, de silány minőségűek voltak. Ennek következtében a fogyasztás egyre jobban elszakadt a termeléstől, így a fogyasztás színvonalának folyamatos emeléséhez külső erőforrásként a Szovjetuniót és a KGST-t kellett bevonni. A KGST "elnyelte" a hazai, rossz minőségű iparcikkeket, cserébe viszont szintén rossz minőségű külföldi iparcikkeket adott. A KGST legnagyobb "adománya" az olcsó energia volt. Ez tette lehetővé a hazai elavult gyártási technológiák fenntartását és ezáltal a munkásosztály konzerválását is technológiai oldalról.

A KGST-ben 1956 után Magyarországnak új helyzete lett. A rendszer által "ellenforradalomnak" nevezett események megismétlődésének elkerülésére való hivatkozással megnövekedett a mozgásterünk. Az első reformkísérlet már 1957-ben elkezdődött, amikor a tervutasítások számának csökkentését, a piaci elemek részleges bevezetését, különböző- önálló - gazdasági szereplők létrehozását (vállalatok a munkástanácsok irányítása alatt), a beruházások visszafogásának különböző mechanizmusait határozták el. A stabilizáció megvalósulásával ez a tervezet lekerült a napirendről. A 60-as évek közepén újra gondot okozott a forráshiány, amit nemzetközi hitelfelvételekkel oldottak meg. A hitelek visszafizetéséhez szükséges exportteljesítményt a mezőgazdaságtól - ezen belül elsődlegesen a búzatermesztéstől - várták. Ez okból ismét elkezdődött egy reform. Az 50-es évek végén 60-as évek elején elindult egy újabb szövetkezetesítési hullám, aminek célja a nagyüzemi mezőgazdasági forma visszaállítása volt. Az erőszak mellett meggyőzéssel és kedvezmények adásával 1962-re lényegében befejeződött a szövetkezetesítés. A hatalom nem újította fel a beszolgáltatások rendszerét, engedte a háztáji gazdálkodást, ami lehetővé tette a háziállatok tartását és a földek egy részének bérleménybe való kiadását. A szociális juttatások egy részét kiterjesztették a parasztságra is. Ez a szűk mozgástér is meghozta a parasztság termelőkedvét, így lényegében megszűnt az élelmiszerhiány és a piacra termelő gazdák némi többletjövedelemhez jutottak. A parasztság életszínvonalának fejlődése ellenőrizhető maradt a szövetkezeteken keresztül, a túlzott mértékű gazdagodást meg lehetett akadályozni.

A hároméves terv után 1961-től indult az újabb ötéves terv és ekkor kezdték meg annak a hosszú távú tervnek az előkészítését, mely a szovjet célkitűzések mintájára a nyolcvanas évek elejére tűzte ki a kapitalista országok túlszárnyalását, megteremtve a kommunizmusba való átmenet feltételeit. Az állampolgárok számára az életszínvonal állandó emelésével mutatták, hogy minden jó úton halad. 1962-ben az MSZMP VIII. január 1-jén elindult a reform. Az "új mechanizmus" legfontosabb vívmánya a tervlebontásos rendszer megszüntetése, a termelés alapegységeinek, a vállalatoknak biztosított nagyobb önállóság volt. A gazdaság működését utasítások helyett az áru-pénz viszonyok és a - korlátozott, "szocialista" - piac szabályozták volna. Elismerték a mezőgazdasági szövetkezeti forma állami tulajdonnal való egyenrangúságát, a szövetkezetek bizonyos fokú vállalkozási szabadságát ("melléküzemágak"), a vállalatok közötti versenyt, közelíteni szándékoztak az addig teljesen különvált belső és külső (világ-) piac árviszonyait. Megszűnt az alapanyagok, beruházási források teljesen központosított, naturális elosztása. A vállalati eredményesség függvényében elismerték vezetők és vezetettek anyagi érdekeltségének elvét.

A reform intézkedései 1972-ig gyakorlatilag változatlanok maradtak. 1972-ben azonban az MSZMP KB döntése nyomán kiemelték az 50 legnagyobb ipari és élelmiszeripari vállalatot a reformintézkedések hatálya alól, és ezzel kezdetét vette a reformellenes lépések sorozata.

A reform megtorpanása és felszámolása

A 72-es megtorpanásnak két alapvető oka volt: az egyik, hogy a piaci viszonyok részleges bevezetése lehetővé tette a bérkülönbség kialakulását, elsősorban a vezetők és a munkásság közötti távolság növekedett. Ez arra ösztönözte a szakszervezeti vezetőket, hogy a reform ellen fellépjenek és a vezetői juttatásokat megnyirbálják. A munkásság másik "sérelme", hogy a reform lehetővé tette a mezőgazdasági termelőszövetkezetek ipari termeléssel való foglalkozását. Ennek hatására számtalan apró úgynevezett melléküzemág jött létre, amelyek ügyesen használták ki a nagy vállalatok közötti "árucikkréseket" és jelentős nyereségre tettek szert a hiánycikkek gyártásával. Ugyanakkor a reform nem engedte meg a nagyvállalatok hasonló profilváltását, hiszen ez a hagyományos nagyipari cégek szétesését hozta volna magával, ami pedig a munkásosztály elaprózódását jelentette volna. Ez viszont nem tette volna lehetővé a munkásosztály ellenőrzését. Az ellentmondás a jövedelmi viszonyokban kétféle megoldást eredményezett. Egyrészt adminisztratív úton erősebben szabályozták a vezetői juttatásokat, a melléküzemágak indítását, másrészt ekkor terjedt el a "fusizás", tehát a munkásság munkaidő utáni saját zsebre dolgozása. Bár ezt elvileg tiltotta a törvény, gyakorlatilag nem léptek fel a fusizókkal szemben.

A 72-es fordulat másik oka a külgazdasági helyzet romlása volt. A reform elindításakor a gazdaságpolitikusok azt remélték, hogy ez növeli az exportot azáltal, hogy jobban ösztönzi a termelőerőket. Nem ez történt, főleg azért nem, mert a reformhoz nem párosult megfelelő külgazdasági politika, a világgazdasági kihívásokat nem tudta közvetíteni a hazai gazdaságirányítás. Ennek csak egyik oka volt Magyarország biztonságpolitikai helyzete, de legalább ilyen fontos volt az árfolyam meghatározása (alul, vagy felül értékelt-e a forint), az egyoldalú mezőgazdasági export erőltetése stb. A feszültségek 72-re megint kiéleződtek és a kiemelt 50 nagyvállalat kiválasztását éppen az exportképesség adta.

1972-től kezdődően a gazdaságirányítást kétarcúság jellemezte. Egyik oldalon a reformintézkedések: csökkenteni a hiányt az árucikkekben és felzárkózni a Nyugathoz, másik oldalon: fellépni a társadalmi változások ellen, visszafogni a reformokat. A reformintézkedések nem érintették a munkásság pozícióit, nem célozták valójában (legfeljebb csak a retorikában) a szerkezetátalakítást, ebből következően csak a "fogyasztási" viselkedést alakította (több importcikk, szabadabb kereskedelmi tevékenység).

A 70-es évek nyersanyagár-robbanásaira a Kádár-vezetés szomszédaihoz hasonlóan reagált, feltételezve, hogy a válság megáll nyugati határainkon. A magyar gazdaság függősége a nyugati piacoktól már évtizedekkel korábban is nagyobb volt annál, hogy egy ilyen feltételezésnek bármi alapja legyen. A magyar vezetés meggondolásait továbbra is a hosszú ideje beváltnak tűnő "életszínvonal-emelés + iparosítás" politika határozta meg. Az egyre jelentősebb külgazdasági veszteségeket ("cserearányromlás"), végső fokon az elmerevedett magyar gazdaság teljesítményének leértékelődését elsősorban a hetvenes évtizedben bőséggel rendelkezésre álló hitelek felvételével ellensúlyozták. Az energiagondok megoldását célzó nagyberuházások (Eocén-program, 1976; Bős-Nagymarosi vízerőmű, 1977; szovjet energetikai beruházásokban való részvétel) javarészt sikertelennek bizonyultak, sőt újabb, immár politikai feszültségek gyanúanyagát szolgáltatták.

Az évtized végére, elsősorban az 1979-es második olajárrobbanás következtében a magyar politika irányítói számára is világossá vált, hogy valamit tenni kell. Mivel a rendszer valamelyes legitimációját éppenséggel a célok egyikének, az életszínvonal egyenletes és biztonságos emelésének eredményessége biztosította, a vezetés immár ennek rendelte alá valamennyi korábbi prioritását. A felhalmozás minimálisra csökkent, a folytatódó hitelfelvételek az árak és a foglalkoztatottságot fenntartó veszteséget termelő nagyvállalatok támogatását szolgálták. Egyre nagyobb hányadot kellett azonban a korábbi hitelek és kamataik törlesztésére fordítani.

A szocialista gazdaság válsága

Az olcsó hitelek átgondolatlan felvételének és felhasználásának következményei 80-as évek elején sorra jelentkeztek. A sokk 1981-ben következett be, amikor a lengyel fizetésképtelenség bejelentése és a hihetetlenül magas amerikai kamatlábak miatt az ország órákra volt a fizetésképtelenség állapotától. Az összeomlás elkerülését két tény tette lehetővé. Magyarország, a korábban kialakított jó pénzügyi kapcsolatain keresztül hiteleket tudott felvenni magánbankoktól is (ezt egyetlen más szocialista ország sem tudta megtenni, kivéve a Szovjetuniót), illetve belépett a Nemzetközi Valutaalapba, ami újabb hitelforrást jelentett, bár nagyon szigorú feltételek mellett. Ezek a piaci viszonyok erősítését követelték. Így tehát paradox helyzet alakult ki. A szocialistának nevezett rendszer életben tartásához a piaci viszonyok erősítése és a világgazdaságba való integrálódás szükséges, de ez éppen a rendszer alapjául szolgáló hagyományos munkásosztály radikális átalakítását követeli.

A 80-as évek alapvető jellegzetességei a kvázi-reformok voltak: megteremtették a kisvállalkozások jogi keretfeltételeit, de gyakorlati lehetőséget nem adtak a tényleges működésüknek, bérkiegészítő intézkedésekké redukálódott szerepük. Megteremtették a szektorsemleges adórendszert, de továbbra is fennmaradtak a hagyományos nagyvállalatokat preferáló támogatások és mellettük szektorspecifikus adófajták is. Létrehozták a kétszintű bankrendszert, de tényleges mozgási lehetőséget nem adtak a bankoknak, csak az MNB osztályaiként működtek.

A húsfogyasztás alakulása 1960-tól napjainkig

A hazai húsfogyasztás alakulása az elmúlt 40-50 évben sokat elárul az emberek életszínvonaláról, a húságazat fejlődési irányáról és arról is, hogy a húsfeldolgozók mire számíthatnak a hazai piacon. Hús, húskészítmény, hal fogyasztása tekintetében állnak rendelkezésre legrégebbi adatok. E szerint 1960 és 1970 között a húsevés egy főre vetítve 50 kilogrammról 60 kilogrammra emelkedett. A 70-es évek még gyorsabb növekedést hoztak, mert a húsfogyasztás elérte a 73 kilogrammot. Abban az időszakban sokat szállítottunk külföldre, de maradt bőven hazai fogyasztásra is, hiszen a 87-ben 81,3 kg/fő mennyiséggel érte el a csúcsot a hazai húsfogyasztás. A rendszerváltást követően, a 90-es évek nagy visszaesést hoztak, a fogyasztás átmenetileg visszaesett 63 kilogrammra, majd 2000-ben újra 73 kilogrammot ért el. Az ezredforduló után újra kevesebb húst ettünk, a fogyasztás visszaesett a negyven évvel korábbi szintre, 2010-ben megint csak évi 60 kilogrammra futotta egy fogyasztó jövedelméből. A rákövetkező évben pedig még annyira sem.

Sertéshús fogyasztásunk a rendszerváltás előtti időben emelkedést mutat az összes húsfogyasztáson belül, majd 1990 után visszaesik egy régen meghaladott szintre. 1970-ben egy főre évi 30 kg fogyasztás jutott, majd egy évtizeddel később, 1980-ben 40 kilogrammra növekedett. Ezt követően a 80-as években stabilan tartotta magát 40 kg fölött, 1989-ben elérte a 43 kilogrammot. Erről a csúcsról aztán lefelé csúszott a fogyasztás, 1994-ben már a 30 kg-t sem érte el, vagyis egyharmaddal kevesebb sertéshús került az emberek asztalára. Marha- és borjúhúsfogyasztásunk nem függetlenül az állatállománytól, de a húsevés változó szokásai miatt is, másként alakult, mint a sertéshús esetében. 1970-ben még fejenként 10 kg marha- és borjúhús került a tányérunkra. Ez a mennyiség negyedszázad alatt megfeleződött (1996-ban 5 kg/fő), majd újabb másfél évtized alatt a negyedére esett vissza (2010-ben 2.5 kg/fő volt) a hazai fogyasztás. Baromfihús fogyasztásban az ezredfordulóig jelentős emelkedést, onnan visszaesést mutatnak a számok. 1970-ben évi 14 kg/fő volt a fogyasztás, ami 1984-re 21 kilogrammra, a másfélszeresére nőtt. A húsfogyasztási szokások jelentős átalakulást mutatja, hogy 2000-ben az egy főre jutó baromfihús-fogyasztás megközelítette a 34 kilogrammot. Érdemes talán megemlíteni, hogy az összes húsfogyasztásunkban a ló- és a juhhús fogyasztása a tárgyalt időszakban sosem érte el még az évi 1 kg/fő értéket sem. Halból is keveset fogyasztunk európai összehasonlításban, a lassú tempóban növekvő fogyasztás az elmúlt években 3.5-4 kg/fő körül alakult.

Húsfogyasztás és életszínvonal

Mikor ettünk több húst? Jobban éltek a magyarok az "átkosban", vagy rosszabbul, mint az 1989 utáni két évtizedben? Ennek az egyik indikátora lehet az egy főre eső húsfogyasztás. A hús az egyik legfontosabb fehérjeforrásunk. A fehérjék nélkülözhetetlenek szöveteink felépítéséhez és izomtömegünk megtartásához. A húsfogyasztás azért fontos, mert az állati eredetű fehérje olyan esszenciális aminosavakat tartalmaz, amelyekhez a növényi táplálékokból nem jutunk hozzá, és az ember szervezete sem képes azokat előállítani. Ma hárommillió magyarnak nem jut kétnaponta hús az asztalára Magyarországon. A szerző arra a következtetésre jut az általunk is bemutatott adatokból, hogy a magyar lakosság húsfogyasztása 2010-re alacsonyabb lett, mint a kiinduló évben, 1970-ben. Másik megállapítása a szerzőnek, hogy a rendszerváltás után a lakosság fokozatosan választotta a drágább és egészségtelenebb sertéshús helyett az olcsóbb és egészségesebb szárnyasokat.

tags: #hus #fogyasztas #kadar #rendszer