Az Újszövetségben minden egyes keresztény igehirdetésének középpontjában a feltámadás áll. Az evangélium, vagyis a "jó hír" lényegében Krisztus feltámadásának a híre, ami lángra lobbantotta a szíveket, megváltoztatta az életeket, és a feje tetejére állította a világot. Amikor Pál Athénban a sztoikus és epikureus filozófusoknak hirdette az evangéliumot, akkor azt hitték, hogy két új istenről prédikál nekik, Jézusról és Anasztasziszról (ami görögül "feltámadás"-t jelent, ApCsel 17,18). Ez is mutatja, mennyire fontos volt a feltámadás. Rudolf Bultmann, "a mítosztalanítás atyja" szerint "ha holnap felfedeznék a halott Jézus csontjait egy palesztin sírban, akkor is változatlan maradna a kereszténység összes lényeges pontja". Csakhogy Pál apostol ellentmond ennek: "Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél." Az apostol, a vallás 1. századi alapítója vagy egy 20. századi felforgató hihetőbb abban, hogy tudja, mi a kereszténység lényege, és vajon ezek a lényegek változatlanok maradnak-e, ha holnap kiássák Krisztus holttestét?
30. A húsvéti misztérium az Egyház szentségeiben
A feltámadás azért döntő és gyakorlati jelentőségű, mert az üdvösségünket vitte végbe. Jézus azért jött, hogy megváltson minket a bűnből és annak következményétől, a haláltól (Róm 6,23). Ezenkívül élesen megkülönbözteti Jézust minden más vallásalapítótól. Ábrahám, Mohamed, Buddha, Konfucius, Lao-ce és Zoroaszter csontjai még itt vannak a földön. A feltámadás egzisztenciális következménye egyedülálló. Ez egy konkrét, tényszerű, empirikus bizonyíték arra, hogy az életben remény és értelem van; hogy "a szeretet erősebb a halálnál"; hogy a jóság és a hatalom végső soron szövetségesek, és nem ellenségek; hogy végül az élet győz; hogy Isten lehajolt értünk, éppen ide, ahol vagyunk, és legyőzte a legfőbb ellenségünket; hogy nem vagyunk kozmikus árvák, amivé a modern, szekuláris világnézet akar tenni bennünket.
Jézus teste és a feltámadás természete
Az egzisztenciális következmények láthatóvá váltak a tanítványok életében, összehasonlítva őket előtte és utána. A feltámadás előtt szétszaladtak, megtagadták mesterüket, és bezárt ajtók mögé húzódtak félelmükben és zavartságukban. A feltámadás legnagyobb jelentősége nem a múltban van, hogy "Krisztus feltámadt", hanem a jelenben: "Krisztus fel van támadva". Az angyal a sírnál azt kérdezte az asszonyoktól, hogy "Miért keresitek az élőt a holtak között?" (Lk 24,5). Ugyanezt a kérdést lehet feltenni ma is az egyszerű történészeknek és tudósoknak. Ha csak nem tartjuk Krisztust mumifikálva egy "történelem" vagy "hitvédelem" feliratú ládikóban, akkor életünket és a világot ugyanolyan hatalmas lángra lobbanthatnánk, mint tették azt két évezreddel ezelőtt; és a mi új, pogány birodalmunk hirtelen talpra állna, megdörzsölné a szemét, elámulna és megtérne másodszor is.
Azt hinni, hogy Jézus "feltámadt a halálból", először is azt jelenti, hogy azokkal, akik követik őt, ugyanez fog történni (Vö. pl. 1Kor 15,12-23). Maguk a szavak valami nagyon egyszerűt jelentenek: Jézus feltámadt "a halálból" (vagyis "a holtak közül", a holttestek közül). A legkorábbi hitvallások szavai az anasztaszisz szarkosz és az anasztaszisz nekrón azt jelentik, hogy "a hús felemelkedése" [vagy felkelése] és "a holttestek felemelkedése"! Mindkét kifejezés annyira tárgyilagos, amennyire csak lehetséges. Az anasztaszisz egy kifejezés egy testi helyzetre. Az, hogy miféle test lesz ez a feltámadt test, nem egy egyszerű kérdés. Jézus feltámadt testében kétségkívül volt valami különös, hiszen a tanítványai és közeli barátai először nem is ismerték fel, hanem csak később. Pál analógiái az 1Kor 15-ben sem oldják meg a titkot. Azt mondja, hogy a mi új testünk, ahogy Krisztusé is, annyira különbözik a régitől, miként a nap a holdtól, állat a növénytől, növény a magtól. Nem használhatóak rá a régi kategóriák.
C.S. Lewis leírása szerint "a kép nem az, amelyet vártunk. Nem valami menekülésről van szó: minden elképzelhető természetből valami önmagában való és teljességgel transzcendens létbe. Inkább egy új, emberi természet - és általában egy új természet - jön létre. Isten nem vonja vissza, amit teremtett, hanem újrateremti. A tér, az idő, az anyag és az érzékek régi földje kigyomláltatik, és fölszántva új terménnyel vettetik be. Lehet, hogy mi már eluntuk ezt a régi földet, de Isten nem. Nemcsak, hogy új természetet alkot, de azt a régiből alkotja meg. Nekünk pedig az átépítés viszontagságai, kényelmetlenségei, reményei és izgalmai közepette kell élnünk egy olyan házban, ahol valamit folytonosan bontanak, és helyébe folytonosan valami új épül." Ha az egész nem igaz, akkor jobban ki van találva, semmint gondoltuk volna: erre sem "vallásos", sem tudományos, sem babonás fölkészültséggel nem számíthattunk. Ha viszont igaz, akkor egy teljesen új létmód bukkant fel a világegyetemben (Csodák, 16. fejezet).
Azt sem tudjuk pontosan, hogy Jézus hogyan támadt fel. Magát a cselekményt senki sem látta, csak a következményeit (a feltámadt Jézust). Senki sem tudja, hogy milyen szellemi technológiát használt Isten. Ebben az értelemben nem tudjuk meghatározni a feltámadást. De meg tudjuk különböztetni tíz olyan alternatívától, amelyeket olykor összekevernek:
- Nem szellem: A feltámadt Krisztus nem egy szellem. Erre gondoltak az apostolok is először (Lk 24,36-43), de ezt az elképzelést Krisztus megcáfolta azzal, hogy megmutatta nekik a sebes kezeit és lábait, s hogy sült halat evett.
- Nem újjáéledés: A feltámadás nem újjáéledés, mint amilyen Lázár újjáéledése volt. Lázár teste ugyanolyan idős volt, mint amellyel bement a sírba, és még a halotti ruhája is rajta volt (Jn 11,44). Jézus halotti ruhája gondosan összehajtva és félrerakva feküdt a sírjában (Jn 20,6-7). Lázárnak újra meg kellett halnia - C.S. Lewis ez okból az első mártírnak is nevezte őt - Jézusnak nem (Róm 6,9).
- Nem reinkarnáció: A reinkarnáció, az újjáéledéshez hasonlóan, (állítólag) csak egy másik halandó testet ad. Krisztus feltámadt teste halhatatlan lett. Ez régebbi is és újabb is volt annál, mint amit (állítólag) a reinkarnáció során kap valaki.
- Nem egyszerű halhatatlanság: A feltámadást attól az egyszerű halhatatlanságtól is meg kell különböztetni, amellyel egy platonista vagy egy gnosztikus számol; vagyis a lélek testi börtönéből való felszabadulástól. C.S. Lewis szerint "a föltámadást nem egyszerűen - s nem is főleg - a lélek halhatatlanságának bizonyítékaként tartották számon." Az Újszövetség írói szerint Krisztusnak a halálból való föltámadásához fogható esemény még sohasem volt, mióta világ a világ. Ő "a legelső gyümölcs", "az élet élharcosa".
- Nem megvilágosodás/nirvána: A feltámadás a megvilágosodástól vagy nirvánától, satoritól, mokshától is különbözik - ami egy olyan dolog, amiben a hinduk vagy buddhisták reménykednek a halálnál: a személyi egyéniség elvesztése és a feloldódása az Egyben vagy a Mindenben. A feltámadt Jézus egy teljesen különböző egyén volt, sőt egy megtestesült egyén.
- Nem égberagadás/mennybevétel: A feltámadás az égberagadástól vagy mennybevételtől is különbözik. Ez egy zsidó fogalom: ez történt Énokkal és Illéssel, és talán Mózessel is.
- Nem látomás: A feltámadás egy látomástól is megkülönböztethető. Egy látomást vagy Isten, vagy a tudatalattink, vagy a gonosz lelkek támasztanak, és a látomás megmarad pusztán lelkinek és szubjektívnek. De Jézus feltámadt testét sokan ugyanabban az időben nyilvánosan is látták. Megérintették. Étkezett.
- Nem legenda: A feltámadás nem legenda.
- Nem mítosz: Ha meg szeretnénk különböztetni a mítoszokat a legendáktól, akkor azt mondhatnánk, hogy a mítoszok szimbolikusan igazak. Pl. az ókori Közel-Kelet vallásai tele voltak természeti istenségekkel, gabonaistenekkel, termékenység istenekkel, akik minden tavasszal feltámadtak a halálból. Ezek az istenek nem léteznek, de a növényzet új élete igen. Így valóban úgy tűnik, hogy ezekben a mítoszokban, Isten gondviseléséből, homályosan meg lett jövendölve Krisztus új élete. Azonban Krisztus feltámadása a mítoszokkal ellentétben egy valós, meghatározott, konkrét időhöz és helyhez van kötve a történelemben, valamint szemtanúk által van igazolva. A modern mítosztalanítók, akik azt mondják, hogy hisznek a feltámadásban, de csak mint egy mítoszban, eltorzítják az adatokat és megmásítják a tényeket.
- Nem a "húsvéti hit feltámadása": Krisztus feltámadását világosan meg kell különböztetni attól is, amivel a modernisták helyettesítették: a tanítványok szívében és életében lezajló "húsvéti hit feltámadásától". A "húsvéti hit" valóságos húsvét nélkül önellentmondás vagy önámítás. A tanítványok soha nem tapasztalták volna meg a hit és a remény feltámadását a szószerinti feltámadás nélkül.
Az úrvacsora: Közösség Jézus testével és vérével
Az Úrvacsora: közösség Jézus Krisztus testével és vérével. Jézus a farizeusokkal vitatkozva az úrvacsoráról beszélt. Rámutatott, hogy akik örök életet szeretnének, azoknak közösségük kell legyen az Ő testével és vérével, mert az Ő teste étel, a vére ital. Isten szellem, ezért őhozzá csak szellemben és igazságban lehet közeledni, csak ilyen módon lehet Vele kapcsolatot teremteni. Az embernek három része van, hiszen az ember szellem, akinek van lelke és testben lakozik. A világi emberek számára botrány az a kijelentés, hogy lehet találkozni Istennel. A pusztában természetfölötti módon részesült Isten népe az ellátásból, aminek következtében naponta szembesültek azzal, hogy van Isten, amikor a mannát ették. Izrael fiai a mannán keresztül kapcsolódtak a szellemi világhoz, de az nem hozott örök életet a számukra. Jézus azt jelentette be, hogy eljött az örök élet lehetősége Őáltala. Ehhez enni kell az Ő testét, és inni az Ő vérét.
Tévhit a deizmus, ami szerint Isten megteremtette a világot és az embert, és utána magára hagyta. A valóság az, hogy azóta is gondja van az emberre, és az Ő céljainak megvalósítása érdekében felken embereket különböző képességekkel. Isten embereket használ céljai eléréséhez, ami nagy megtiszteltetés az ember számára. Nem önmagában a harc hozza az eredményt, bár arra is szükség van, hanem kegyelemből származik az áldás. Isten megadhatná az ember részére a javakat úgy is, hogy az embernek nem kellene tennie azért semmit, de igazán azt tudjuk becsülni, amiért megküzdöttünk. A fizikai és a szellemi valóság nincs elzárva egymástól, hanem Isten folyamatosan rajta tartja a szemét az embereken, helyzeteken. Ennek tudatában kell egy kereszténynek élnie.
Az úrvacsorai közösség Isten által rendelt közösség. Az utolsó vacsora páskavacsora volt, de újat is tartalmazott a múltra és a jövőre vonatkozólag is. Fontos megérteni, hogy a kenyér nem változik át Jézus Krisztussá. Szükséges úrvacsora előtt önmagunkat megpróbálni, ami azt jelenti, hogy ki kell vetni önmagunkból azokat a dolgokat, amik az Úr előtt elfogadhatatlanok. Ha magunkat megítéljük, nem ítéltetünk el az Úr által. Hittel kell venni az úrvacsorát, nem szabad megszokásból tenni azt. Ez esetben fizikai módon jön be a szellemi a fizikába. Az úrvacsora során megnyerhető áldások: örök élet, fizikai gyógyulás, szellemi szabadulás, fordulat az életben.
A feltámadás bizonyítékai és a szkeptikus elméletek
Mi hisszük, hogy Krisztus feltámadását legalább olyan biztonsággal lehet bebizonyítani, mint bármely más általánosan elhitt és jól dokumentált eseményt az ókori történelemben. Ahhoz, hogy ezt bizonyítsuk, nincs semmi szükség arra, hogy valami vitatott dolgot tételezzünk fel előre (pl. hogy vannak csodák). Viszont a szkeptikusoknak sem szabad előre feltételezniük semmit (pl. hogy nincsenek csodák). Arra sincs szükség, hogy az Újszövetséget tévedhetetlennek, Isten által sugalmazottnak, vagy akárcsak igaznak tegyük fel. Arra sincs szükségünk, hogy előre feltételezzük, hogy valóban volt egy üres sír, vagy, hogy voltak feltámadás utáni jelenések, úgy, ahogy azt feljegyezték. Csak két dolgot kell feltennünk, de mindkettő kőkemény tény, olyan empirikus adat, amiket senki sem tagad: az újszövetségi szövegek létezése, úgy, ahogy azt ma is megtalálhatjuk; valamint a keresztény vallás létezése (nem szükségképpen igazsága) úgy, ahogy az ma is megtalálható.
Öt lehetséges teória van: a kereszténység, a hallucináció, a mítosz, az összeesküvés és az ájulás teóriája. A 2. és a 4. teória egy dilemmát képez: ha Jézus nem támadt fel, akkor az apostolok, akik azt tanították, hogy feltámadt, vagy félrevezetettek voltak (ha csak azt gondolták, hogy feltámadt), vagy pedig félrevezetők (ha tudták, hogy nem támadt fel). A modernisták nem tudtak szabadulni ebből a dilemmából, amíg elő nem jöttek egy köztes kategóriával, a mítosszal. Ez ma a legnépszerűbb változat. Ennek következtében vagy (1) megtörtént valóban a feltámadás, vagy (2) az apostolokat félrevezette valami hallucináció, vagy (3) az apostolok egy mítoszt teremtettek, nem szó szerint véve a feltámadást, vagy (4) az apostolok csalók voltak, akik egy összeesküvést szőve rászedték a világot a történelem leghíresebb és legsikeresebb hazugságával, vagy (5) Jézus csak elájult, majd pusztán eszméletéhez tért, s nem pedig feltámadt. Mind az öt lehetőség logikailag lehetséges, emiatt mindegyiket korrektül meg kell vizsgálni - még az elsőt is! Kizárólag ezek a lehetőségek vannak, hacsak bele nem veszünk olyan elrugaszkodott ötleteket, amelyeket felelősségteljes történészek soha nem vettek komolyan, mint azt pl. hogy Jézus egy marslakó volt, aki egy repülő csészealjon érkezett. Vagy azt, hogy sohasem létezett; vagy, hogy az egész történet a világ legjobb fantasy regénye, amit néhány egyszerű halász írt; vagy, hogy ő csak egy irodalmi karakter, akit mindenki - az összes keresztény és az összes ellensége - összetévesztett egy valós személlyel, míg csak sok évszázaddal később néhány tudós néhány anonim forrásból rá nem jött a hatalmas szenzációra. Ha meg tudjuk cáfolni az összes többi (2-5) teóriát, akkor ezzel a feltámadás igazságát (1) bizonyítjuk. Az itteni érvelés formája hasonlít a legtöbb Isten létezése melletti érvhez. Jézus nem élhette túl a keresztre feszítést. A római eljárások nagyon ügyeltek arra, hogy kizárják ezt a lehetőséget. Még olyan római törvény is volt, hogy halálbüntetés járt bármelyik katonának, aki hagyta, hogy egy halálraítélt bármilyen módon megszökjön.
Az evangéliumok és a nagytanács szerepe
Jézus Kaifás főpap elé hurcolását Máté, Márk és Lukács evangéliuma is részletesen leírja. Máté evangéliuma 26. rész, 57-66. vers szerint: "Akik elfogták Jézust, Kaifás főpap elé hurcolták. Ott már együtt voltak az írástudók és a nép vénei. Péter messziről követte, egészen a főpap palotájáig. Bement és leült a szolgák közé, hogy lássa, mi lesz a dolog vége. A főpapok és az egész főtanács hamis bizonyítékokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de mivel nem találtak, sok hamis tanú jelentkezett." A főpapok és a farizeusok tanácstalanok voltak: "Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz." Tehát még a feltámasztás csodája sem rendítette meg hitetlenségüket. Csak a politikai veszélyt látták Jézus fellépésében. Ha semmit sem tesznek, az egész nép benne fog hinni. Az eredmény pedig az lesz: "jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is". Így akarják megakadályozni a lázadást, a nagytanácsot pedig azzal büntetik majd, hogy kizárják őket a hatalomból, ha nem tudnak a nép közt rendet tartani. Ezzel azt bizonyították, hogy ők a római hatalom kiszolgálói. Kajafás, az elnök fölényesen jelentette ki: "Ti nem értetek semmit. János evangélista hozzáfűzi, hogy Kajafás ezt nem magától mondta, hanem mivel ő volt a főpap abban az esztendőben. Ebben a tisztségében megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért, és nemcsak a palesztinai, hanem a távol élő zsidókért is: "Isten szétszóródott gyermekei"-ért, akik hit által "Ábrahám utódai". János arra céloz, hogy a Szentlélek ezt a próféciát a tetőtől talpig romlott Kajafás főpap szája által jelentette ki.
Az Úr Jézus ismerte szándékukat. Elment "a pusztához közeli vidékre, egy Efraim nevű városba". Lehet, hogy ez Efraim törzsének korábbi területe volt, puszta, hegyes vidék. De gondolhatunk Efrón helységre is Bétel szomszédságában. Közeledett a páska-ünnep, ezért sokan útnak indultak Jeruzsálem felé.
A nagytanácsot, vagy a Károli fordítás szerint főtanácsot sanhedrinnek is nevezték (héberül; görögül synedrion). A nagytanács, mint a zsidók legfőbb kormányzó testülete, nagy politikai befolyással bírt. 70 tagja volt, mind tekintélyes zsidó, élükön a főpappal. A nagytanács a fogság utáni időben jött létre. Először csak papok alkották, akiket az evangéliumok főpapoknak neveztek. Az ApCsel 4,5 a nagytanács tagjaiként említi a vezetőket, a véneket és az írástudókat. A nagytanács elnöke, amint már említettük, a főpap volt. A legtöbb pap és főpap szadduceus volt, annak a vallási irányzatnak a tagja, amelyik csak Mózes öt könyvét tartotta Isten igéjének, és nem hitt a feltámadásban. A nagytanácsnak a római uralom idejében nem sok hatalma volt. A rómaiak számára adót kellett szedniük, melyet a vámszedőknek adtak bérbe. A nagytanácsban Kajafás elnökölt, aki abban az évben a főpap volt. (Apósa, Annás, akinek nagy befolyása volt a nagytanácsban, szintén a főpapi címet viselte; lásd ApCsel 4,6.)
A Heródesek korában és a rómaiak alatt a főpapokat önkényesen nevezték ki és váltották le. A főpapság, bár Istentől rendelt és Áron nemzetsége számára fenntartott tisztség volt, politikai hivatallá vált. A leváltott főpapok is megtartották a címüket. Az evangéliumok és az ApCsel a főpapokat gyakran elsőként említi meg. Pl. a Jn 11,47 és a Mt 26,59 is. Ez bizonyítja, hogy milyen nagy befolyásuk volt a nagytanácsban. Csodálatos, hogy Isten az istentelen Kajafás főpapot használta fel, hogy kijelentse ezt a próféciát Jézus halálának szükségességéről.
A húsvéti misztérium és annak jelentősége
A húsvéti misztérium, latinul mysterium paschale a katolikus lexikon megfogalmazása szerint: „Jézus Krisztus szenvedése, halála és föltámadása. Az ember megváltásának és Isten tökéletes megdicsőítésének művét az Úr Jézus teljesítette be, elsősorban áldott szenvedésének, a halálból való föltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által. Így halálával halálunkat megtörte, és az életet föltámadásával újjáébresztette." Szenvedését és halálát úgy vállalta, mint vértanúságot, mint ember egészen teljesítette az Atyától kapott küldetést, és ezzel kifejezte a tökéletes engedelmességet. Az igazi személyes érték tehát az Atya előtti hódolat, amelyet az egész emberiség nevében mutatott be. Engedelmessége és hűsége így érdemszerző volt, hiszen egész emberi lelkével szabadon vállalta mint reá szabott kötelességet. Mint Fiú állt az Atyával szemben, ezért az Atyának jutalmaznia kellett engedelmességét. Mivel ő az üdvösség rendjében a második Ádám, azért nemcsak a maga számára szerzett érdemet, hanem mindnyájunk számára. Tehát a megváltást, a bűnök bocsánatát, a megigazulást és az üdvösséget az ő érdeméből kapjuk.
Ugyanakkor szenvedése engesztelés is volt. Nem úgy, hogy helyettünk vállalta a bűnért járó büntetést, hanem úgy, hogy több hódolatot nyújtott az Atyának engedelmességével, mint amit a bűn megtagadott tőle. Az igazságosságnak így túláradó módon eleget tett, ezért az Atya bőkezűen gyakorolhatja irgalmasságát. Végül halála tökéletes áldozat volt, vagyis kimondottan vallási tett, hiszen engedelmességében elment egészen a vértanúságig, s így mindent odaadott az Atyának, s ezzel elismerte őt az élet urának. De ebben már biztosítva volt örök léte és föltámadása. Halála és föltámadása azt igazolta, hogy ez a földi élet az, amely átmehet a mennyei dicsőségbe, s az Atya a földi érdemeket jutalmazza. Így biztosítékot nyertünk arra, hogy az életnek van értelme és célja, és hogy a kereszténység reménye nem hiábavaló. A misztérium úgy van jelen a világban, mint a végső állapot biztosítéka és elővételezése. A teremtett világ ott fog kikötni, ahová már az Elsőszülött eljutott.
A húsvéti ünnep története és szokásai
A húsvéti ünnep neve különböző nyelveken más és más. Közös eredete azonban a húsvét héber neve, a pészah. A szó kikerülést, elkerülést jelent. Eredetileg a keresztény és a zsidó ünnep egybe is esett. A húsvét angol neve: passover, átrepülést jelent. Gyakorta használják az Easter elnevezést, mely a német Oster szóval együtt keresendő. Őse egy germán istennő, Ostara, az alvilág úrnője, ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség idején volt. A szó a magyarban nem található meg, de Csíkményságon a húsvéti körmenet neve: kikerülés, más vidékeken a feltámadáshoz kapcsolódik. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel, melynek elemei a feltámadás, az újjászületés. Húsvét napja az 1582-ből származó egyházi szabályzat szerint a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik: március 22 és április 25-e közé. (Ezt mondja ki a niceai zsinat határozata is.)
Húsvét kialakulásában fontos szerepet játszik a zsidó húsvét, a pészah. E vallás tanítása szerint e napon ünneplik a zsidók az egyiptomi rabságból való menekülésüket. Az Egyiptomból való kivonulás történetét írja le a Hagada. A keresztény egyház szertartásaiban a hosszú ünnepi időszak átfogja a kora tavasz és a nyár elejei hónapokat. Az előkészületi idő a nagyböjt, amely Jézus negyvennapos sivatagi böjtjének emlékére, önmegtartóztatására tanít. Ezt nagyobb, kisebb ünnepek követik s a húsvéti ünnepkör a pünkösddel zárul. A ciklus a karácsonyi ünnepi szakasz párja, de jóval régebbi annál.
Húsvéti népszokások és a Jézuska kalács
A húsvétot megelőző farsangi időszak mulatságai a tél legyőzését, a tavasz megérkeztét ünneplik. Európa-szerte elterjedt szokás a telet jelképező szalmabábu elpusztítása, elégetése vagy vízbe fojtása. A böjt alatt régen főleg kenyeret, száraz növényi étkeket ettek. A hosszú böjti időszakot kisebb ünnepek tagolják. Ez az utolsó vasárnap már a húsvéti ünnepsorozat része. A barkaszentelés a keresztény és a "pogány" szokások ötvözetét mutatja. A virágvasárnapot megelőző szombaton a gyerekek barkát szednek. A barkát virágvasárnap a templomban megszentelik. A szentelt barkának bajelhárító szerepe van.
A nagyhét napjainak szokásai a Bibliában leírtakat követik. Nagycsütörtökön, zöldcsütörtökön a Rómába ment harangokat a fiúk kereplőkkel helyettesítik. A böjt régen hamvazószerdán kezdődött, mely onnan kapta nevét, hogy ekkor a templomban megszentelik az előző évi barka hamuját, megkenik vele a hívők homlokát, elhárítva a bajokat. Nagyböjt alatt sok helyen egy nap csak egyszer ettek, olajjal vagy vajjal főztek, zsírt, húst nem ettek, csak száraz növényi ételeket. Az utolsó hét, nagyhét virágvasárnappal kezdődik, melynek napjai Jézus jeruzsálemi eseményeihez kapcsolódnak. Nagycsütörtökön az utolsó vacsora és a tanítványok lábának megmosása (a vendégszeretet jelképe) emlékére szokás volt, hogy Rómában a pápa 12 szerzetes lábát megmosta. (Királyok, nemesek is így cselekedtek sok országban e napon.) Nagycsütörtök estéjén a harangok elhallgatnak, a hagyomány szerint Rómába mennek. Nagypéntek, Jézus kereszthalálának napja - gyászünnep. Nagyszombat a feltámadás jegyében zajlik. Az esti körmenetek, a templomokban az új tűz gyújtása, mely Jézus és egyben a remény jelképe, azt adja hírül, hogy Jézus feltámadt, a megváltás közel van. Este "visszajönnek" a harangok is Rómából.
Nagypénteken a víz mágikus ereje lép előtérbe. Ismert mondóka: "Nagypénteken mossa a holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált." A rituális mosakodás jelenik meg a hajnali mosakodásban, melyet csak fiatal lányok végeztek, s mely bajelűző szereppel bírt. E naphoz jellegzetes ételek tartoztak - korpából készült savanyú leves, esetleg tojás. Van olyan vidék, ahol e napon kenyeret sütnek, melyet vagy megőriznek a következő nagypéntekig, vagy odaadják az első koldusnak. Ez a nap a másik őselem, a tűz ünnepe. Este a templomban az új tüzet ünneplik, melyet csiholással élesztenek, s a Krisztust jelképező húsvéti gyertyát ezzel gyújtják meg.
A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. A húsvéti tojás ajándékozása sok országban e napon történik, nálunk a hétfői locsoláshoz tartozik. A hagyományos sonkát már szombat este, a böjt lezárásával megkezdik. Húsvét másnapján - hétfőn - Magyarország egyes vidékein e napot vízbevető hétfőnek is hívják, mert e nap a locsolás napja. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás, az ősi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik. A locsolás ma is elterjedt szokás, igaz némiképp szelídebb formában, hiszen gyakran csak kölnivízzel locsolnak a fiúk, férfiak. A húsvéti népszokások sorát egy fehérvasárnapi szokás zárja. A lányok komatálat készítenek, elküldik egymásnak. A kosárba, tálra húsvéti tojás, kalács, ital kerül.
A "Jézuska kalács" vagy "Jézuskenyér" egy mazsolás, kerekre formázott kalács, amely a karácsonyi asztal elmaradhatatlan része volt a régi magyar paraszti közösségekben. Méry Margit néprajzkutatóval készült riportban található utalás a szokás hátterére: "A szenteste nagyon fontos napnak számított a régi magyar paraszti közösségekben. Hogy mennyire jelentős volt az emberek életében, bizonyítja a következő mondás is: „Karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor ahogy lehet.” Az asszonyok már előző nap bekészítették a lisztet, hogy másnap megsüthessék a kalácsokat. Ilyenkor többféle kalácsot sütöttek (túrós, mákos, diós), ezenkívül volt üres kalács is, ez volt az ún. Jézuska-kalács (vajas fonott kalács mazsolával), amely nem hiányozhatott a karácsonyi asztalról." Még az is kiderült, hogy jézuskenyérnek is nevezték ezt a karácsonyi ételt. Ez a hagyomány mélyen gyökerezik a generációk által örökölt szokásokban, és lehetővé teszi a családok számára, hogy megidézzék nagyszüleiket, dédszüleiket, és talán még az ükszüleikről is szó essék családi anekdotázás során.
A húsvéti menü elmaradhatatlan hozzávalói a sonka, kalács, torma, tojás. Van, ahol a kalácsot Jézus töviskoronájára emlékezve koszorú alakúra fonják. A torma a zsidó hagyományokhoz kapcsolódik, míg a tojás a termékenység és az újjászületés jelképe. Ahogy az ünnepi díszítés elemei, a bárány, a barkaág és a nyúl is fontos szimbólumok.
Jézus Krisztus feltámadásának örökkévaló következményei
A Szabadító gondoskodott róla, hogy azok, akik látták Őt a feltámadása után, maradéktalanul felfogják, milyen az Ő teste. Jézus Krisztus feltámadása napjainkban éppen annyira központi helyet foglal el az Ő egyháza által a világnak kijelentett üzenetben, mint akkoriban. A feltámadás segít megválaszolni olyan alapvető kérdéseket, amelyek Isten természetére, a mi természetünkre és az Istennel való kapcsolatunkra, ezen élet céljára, illetve a Jézus Krisztusba vetett reményünkre vonatkoznak.
Szolgálattétele során a Szabadító kijelentette, hogy „a ki engem látott, látta az Atyát” (János 14:9). Így mutatkozott meg Mennyei Atya fizikai természete. Ahogy azt Joseph Smith később kifejtette: „Az, aminek nincs teste, illetve nincsenek alkotórészei, semmi." Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőképpen magyarázta ezt: „Ha egy Istenség számára nemcsak hogy nem szükséges, de nem is kívánatos testtel rendelkezni, akkor az emberiség Megváltója miért váltotta meg a saját testét, megváltva azt a halál és a sír markából, kezeskedve arról, hogy az soha többé nem válik külön az Ő lelkétől az időben vagy az örökkévalóságban?" Mennyei Atya jellemének felülmúlhatatlan tulajdonságai már Jézus Krisztus feltámadásának a tényében is megmutatkoznak. Amint azt a Biblia tanítja nekünk, „Isten képére…: férfiúvá és asszonnyá” (1 Mózes 1:27) lettünk megalkotva. Jézus Krisztus feltámadása megerősítette ezt az igazságot. A Szabadító kinyilatkoztatta, hogy Isten és az emberiség nem különböznek teljességgel egymástól a lényegi valójukban. Feltámadása által a Szabadító megmutatta nekünk, hogy a fizikai, testi létezés szerves része Isten és az Ő gyermekei örökkévaló létének. Az Úr ezt nyilatkoztatta ki Joseph Smithnek: „Az elemek örökkévalóak, és a lélek és az elem, elválaszthatatlanul összekötve, teljességet kap az örömből” (T&Sz 93:33). Még a halandó testünk is alapvető részét képezi Mennyei Atya tervének, és egy isteni ajándék. Amikor a lelkünk a halandóság előtti állapotból a földre jön, test „adatik” rá (lásd Ábrahám 3:26). Amint azt Joseph Smith próféta tanította: „Azért jöttünk erre a földre, hogy testünk lehessen, és tisztán Isten elé vigyük azt a celesztiális királyságba. A boldogság nagyszerű tantétele a testtel való rendelkezésen alapszik."
David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából így tanított: „Fizikai testünk lehetővé teszi, hogy olyan széleskörű, mélységes és intenzív tapasztalatokat szerezzünk, melyekre a halandóság előtti létünkben nem tehettünk volna szert. Fizikai testünk megléte ezért elmélyíti emberi kapcsolatainkat, és felerősíti azon képességünket, hogy felismerjük az igazságot, és azzal összhangban cselekedjünk, valamint azon képességünket, hogy engedelmeskedjünk Jézus Krisztus evangéliuma tantételeinek és szertartásainak. A halandóság iskolájában olyan módon tapasztaljuk meg a gyengédséget, a szeretetet, a kedvességet, a boldogságot, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, sőt, még a fizikai korlátok miatti kihívásokat is, hogy azok felkészítenek bennünket az örökkévalóságra." Joseph Smith még azt is tanította, hogy „mindenkinek, akinek teste van, hatalma van azok felett, akiknek nincsen”. Sátán megkísérthet bennünket, de kényszeríteni nem képes. A tökéletessé vált, feltámadt test ajándéka végső soron segít abban, hogy örökre kikerüljünk Sátán hatalmának hatóköréből. Ha nem lenne feltámadás, „akkor lelkünk annak… lenne kiszolgáltatva, aki… az ördög…, hogy többé fel ne keljen."
Habár különböznek, a lélek és a test nem két alapvetően eltérő és kibékíthetetlen valósághoz tartozik. Amint azt Joseph Smith megtudta: „Nem létezik olyan, hogy anyagtalan anyag." Megdicsőült, feltámadt állapotában Jézus Krisztus a lélek és a test tökéletes egységét képviseli, szemléltetve számunkra, hogy „a lélek és a test az ember lénye” (T&Sz 88:15). Ebben az életben arra törekszünk, hogy „lelki gondolkodásmód” és ne „testi gondolkodásmód” (2 Nefi 9:39) jellemezzen, hogy „[levetkőzzük] a természetes embert” (Móziás 3:19), és hogy „minden szenvedély[ünket] megzaboláz[zuk]” (Alma 38:12). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lélek és a test ellenségei egymásnak. Jobban értelmet nyer az az elképzelés, hogy ez az élet egy próbatétel, amikor belegondolunk abba, amit az ezt megelőző és az ezt követő életünkről tudunk. Mielőtt a földre jöttünk, lelkekként éltünk. Mennyei Atyánk pedig azt szánja számunkra, hogy olyanokká váljunk, mint Ő, és halhatatlan fizikai testben örökké éljünk. Ahogy Christofferson elder is elmagyarázta, „a döntéseink fogják megmutatni Istennek (és saját magunknak is), vajon képesek és elkötelezettek vagyunk-e az Ő celesztiális törvénye szerint élni, miközben nem vagyunk ott a jelenlétében, és olyan fizikai testtel rendelkezünk, melyben mindenféle erők, vágyak és szenvedélyek munkálkodnak. Meg tudjuk zabolázni a testet, hogy a lélek eszközévé, és ne urává váljon? Vajon az idő és az örökkévalóság során is ránk lehet bízni isteni hatalmakat, például az élet teremtésének hatalmát? Személy szerint mi legyőzzük-e a gonoszt?"
Jelenlegi testünkben megélt élményeink, beleértve ebbe az egymással való kapcsolatainkat is, azért jelentőségteljesek, mert előképei az eljövendőnek. A Szabadító egykori apostalai bátran tehettek bizonyságot az Ő feltámadásáról, mert látták és tapintották a testét. Ennél azonban sokkal többről volt szó. Ahogy Jézus Krisztus testi fogyatékosságokat gyógyított azért, hogy megmutassa, hatalmában áll a bűnök megbocsátása (lásd Lukács 5:23-25), éppen úgy vált a feltámadása - a fizikai halál legyőzésére való hatalmának kézzelfogható bizonyítéka - biztosítékká a követői számára azt illetően, hogy hatalmában áll legyőzni a lelki halált is. „Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a [hitünk]” (1 Korinthusbeliek 15:17). Halandó élete során Jézus Krisztus hívta az embereket, hogy kövessék Őt. Halála és feltámadása után a célirány még világosabbá vált. Ha az evangélium törvényeinek és szertartásainak való engedelmesség által „celesztiális lelket” ápolunk magunkban, megkaphatjuk „ugyanazt a testet…, amely a természetes test volt”, és megelevenít majd „a celesztiális dicsőség egy része [és azután megkapjuk] azt, méghozzá a teljességét” (T&Sz 88:28-29). Ő megmutatta az utat. Ő az út.