A magyar történelemben számos makacs legenda él, melyek közül Kádár János alakja, a hokedlin üldögélő, kis piros lábaskájából grízes tésztát kanalazó „jó” Kádár elvtárs figurája az egyik legismertebb. Ez a puritanizmus mítosza, egy valóság-töredékek és hiedelmek bonyolult szőttese, amely a mai politika cinikusan korrupt világából szemlélve már-már népmesei hősnek mutatja a munkásosztály egyszerű, klottnadrágos gyermekét. Kádár sírfelirata - „Ott voltam, ahol lennem kellett. / Azt (t)ettem, amit (t)ennem kellett.” - a gulyáskommunizmus esszenciája, melyben az egyszerűség és a néphez való közelség hangsúlyos szerepet kapott. De vajon tényleg ennyire puritán, kisigényű ember volt Kádár János? Roger Gough angol életrajzírója szerint „Kádár János III. A nép meg is őrizte emlékezetében. Igaz, nemcsak őt. A tömbben árult kemény gyümölcsíz neve az lett: Hitlerszalonna. Kádárról pedig kolbászt neveztek el. Kádárkolbász. Igaz, ez nem ételt jelent. Kádárról az a kép él bennünk, hogy szerény ember volt, aki egyszerű ruhákban járt, kedvenc étele a káposztás cvekedli volt, és távol állt tőle Rákosi személyi kultusza és a politikusok fényűző élete. A kultusz látszólagos hiánya különböztette meg őt elődjétől és kommunista diktátor társaitól, és ez tette őt elfogadhatóvá a magyar átlagemberek számára. Nem voltak allűrjei, nem alakult ki körülötte olyan személyi kultusz, mint Rákosi körül. Szerényen élt, akár egy átlagember. Legalábbis ez a kép él róla. Pontosabban ezt a képet alakította ki magáról ő és a környezete.
Az étkezési szokások és a puritanizmus mítosza
Kádár János spártai életviteléről és étkezési szokásairól elsőként Gyurkó László számolt be 1982-ben, még Kádár életében, „Arcképvázlat történelmi háttérrel” című kötetében. A szerző, aki magyar Che Guevarának képzelte magát, szakított a hagyományos Kádár-klisékkel, és bátran megírta, hogy a párt első embere nemcsak a grízes tésztát szereti, hanem a cvekedlit, a tepertőt, meg a paprikás krumplit is. Kutatásai nyomán számos apró titokra is fény derült, ami gazdagította a Csermanek elvtárs személyiségéről kialakult képet.
Fentieknek ellentmondani látszik Cs. Erzsébet, mozgalmi nevén Böske, korábban az MSZMP központi székházában tevékenykedő cselédlány vallomása, aki Huszár Tibor igen alapos munkájában („Kádár: A hatalom évei, 1956-1989”) „odanyilatkozik”, hogy a Főnök és az Elvtársnő (Kádár és felesége) „nagyon minimálisat ettek: káposztát, krumplilevest, tojásrántottát, vagy lágy tojást”, viszont „a felvágottat nem szerették”. Ami első pillantásra érthetetlen, hiszen a vegyesboltok ínycsiklandó választékot kínáltak (párizsi, veronai, krinolin, szafaládé, nem is szólva a vagdalt-húskonzervről, amit a nép fiai nemes egyszerűséggel „gyíkhús”-nak becéztek). Böske elvtársnőtől tudjuk azt is, hogy „a Főnök” nagyon szerette a zsírosdeszkát. „Azért még éjjel is felkelt.” Hasonlóképp emlékezik Práger Viktor is. Az egykori Kaszab-gyári esztergályos gyakran vendégeskedett feleségével Kádárék Lékai János téri otthonában. Egyszer épp akkor léptek be, amikor a párt főtitkára a verandán (nagy szakértelemmel) épp „nokedli-tésztát kevert”. Ők úgy emlékeznek, hogy Kádár elvtárs „kedvenc étele a káposztás kocka, és a fokhagymás pirítós volt”. Meg a szódabikarbóna.
Érdekes csajkakonyhai adalék az is, hogy a Kádár házaspár külföldi útjaira mindig magával „csempészett” egy kis hazait, kettes kolbászt, abált szalonnát, s a diplomáciai fogadások után a szállodai szobában barna papír stanicliből falatoztak, mondván: „illik enni valami komolyabbat is”. S bár manapság divat leszólni a gasztrokádári hagyományokat (Kádár gyermekei behabart levessel, paprikás szafttal, töltött csirkével, szalonnával és nokedlivel küzdenek a lesoványodás réme ellen), tagadni balgaság volna a főtitkár gasztropolitikai éleslátását. A legvidámabb barakk ura (a levert forradalom után) hamar rádöbbent Szabó Dezső igazságára: „Üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni!” Ráébredt, hogy akinek tele a pocakja, ritkábban randalíroz. Sokan gúnyolódva idézgetik szállóigévé vált mondását, pedig ritka éleslátással a kor lényegét foglalta össze: „Minden legyen az, ami. A króóómplileves, az legyen króóómplileves elvtársak!” Azaz: ígérjünk keveset, ám azt tartsuk be. Miként külön tanulmányt érdemelne az a kifejezés, amit sakkpartik közben dudorászott: „Kelkáposzta túróval, most jövök a fúróval!” Marosán és Biszku elvtársak sem vették komolyan a kedélyes dörmögést, s lám, milyen hamar kipottyantak a Politikai Bizottságból. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a kulináriának sokkal nagyobb szerepe volt Kádár életében, mint azt eddig feltételezték.
Kádár naponta fél három körül ebédelt, a pártszékház büféjéből hideg ételt vittek fel a kollégái, rumos teát ivott hozzá. Az első időkben este otthon a feleségével meleg ételt fogyasztottak, majd a házvezetőnőjük nyugdíjazása után, az 1980-as években a Külügyi Szálló Munkácsy Mihály utcai éttermében vacsoráztak egy függönnyel elválasztott kis teremben; a hétvégi ebédeket is itt költötték el. Az üzemeltetők értékes italokkal, ezüst tálcán hidegtálakkal ajándékozták meg a párt prominenseit (a tálcát nem kellett visszaadni!). A „munkaebédek”, ha nem a Külügyi étteremben zajlottak, akkor a Kígyó utcai Mézes Mackó, az első budapesti nyugati típusú „Büfé” pincehelyiségében.
Kádár és a luxus: A Rózsadombtól a vadászatokig
Kádárról az a kép él bennünk, hogy szerény ember volt, aki egyszerű ruhákban járt, kedvenc étele a káposztás cvekedli volt, és távol állt tőle Rákosi személyi kultusza és a politikusok fényűző élete. De vajon tényleg ennyire puritán, kisigényű ember volt? A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. A kultusz látszólagos hiánya különböztette meg őt elődjétől és kommunista diktátor társaitól, és ez tette őt elfogadhatóvá a magyar átlagemberek számára. Nem voltak allűrjei, nem alakult ki körülötte olyan személyi kultusz, mint Rákosi körül. Szerényen élt, akár egy átlagember. Legalábbis ez a kép él róla. Pontosabban ezt a képet alakította ki magáról ő és a környezete. Valójában messze az átlag feletti színvonalon élt a szerénység álcája mögött.
A rózsadombi villa
A Kádár házaspár egy Cserje utcai villában élt a Rózsadombon, ott, ahol a magyar pártvezetők többsége is. A villát nem neki építették, hanem egy Vértes István nevű gyárigazgatótól vették el egy útlevélért cserébe, amivel elhagyhatta az országot. A ház, ahová 1948 végén az akkori belügyminiszter (Kádár) beköltözött, meglehetősen egyszerűnek és jellegtelennek hatott a környékbeli házakhoz képest. Kádár először édesanyjával, majd feleségével, Tamáska Máriával lakott a kétszintes, 173 négyzetméteres házban, aminek a földszinti négy szobáját használta a házaspár. Az alagsorban lakott a házvezetőnő és a kormányőrök. Amikor Kádár beköltözött, megszerezte magának a telke alatti és feletti parcellákat is, így gyakorlatilag szomszédai sem voltak. Volt viszont kutyájuk és baromfiudvaruk, amit a pártvezér mindig szívesen mutogatott a vendégeinek. Tényleg kuriózumnak számított a rózsadombi baromfiudvar!
A villát a házaspár a két háború közötti neobarokk bútorokkal rendezte be. Ezek egy részét Kádárék biztosan nem üzletekben vásárolták, hanem a párt raktáraiban választották ki maguknak. Hasonló gondossággal és jó ízléssel gyűjtötték a kortárs festményeket is. A szerény pártvezető házában Rippl-Rónai, Derkovits, Dési Huber István és Czóbel Béla képei lógtak a falon, sőt volt egy számozott Picasso-nyomatuk is. Meglepő viszont, hogy a sok festmény között nem szerepelt egyetlen Marx, Engels vagy Lenin arckép sem…
Kádár műveltsége és vagyona
Annak ellenére, hogy Kádár azt a képet alakította ki magáról, hogy egyszerű munkásember volt, aki az idegen szavakat rosszul ejtette ki a beszédeiben, elképesztően nagy könyvtára volt, imádott olvasni, és nagyon is tudatosan képezte magát. Bár valóban iskolázatlan volt, tudása jóval összetettebb, széleskörűbb volt az átlagembernél. Kedvenc könyveként mindig a Svejket emlegette, de szívesen olvasott Illyéstől és állítólag a Háború és békét is ötször olvasta. Nem gondolnánk, de a Biblia is visszatérő olvasmánya volt, és több példányt is tartott belőle a polcán.
A párt első titkárának természetesen kiemelkedő jövedelme volt, ami nyolc-tízszerese volt az átlagbérnek. Amikor 1951-ben bebörtönözték, mindent elveszített: lakását, vagyontárgyait, ám rehabilitálása után nem sokkal visszakapta a Cserje utcai villát, kapott berendezési tárgyakat, könyvtárat, és tízhavi miniszteri bért kompenzálásként.
A Kádár-rendszer éveiben a házaspár jövedelme folyamatosan emelkedett. Kádár János mint az ország első embere mindvégig a legmagasabb bért kapta. Felesége is dolgozott, az ő fizetése is fokozatosan emelkedett, és rendszeresen részesült jutalomban „jó munkája eredményeként”. Összességében tehát nem volt még egy házaspár a korban, amelyik hivatalosan ennyit kereshetett volna mint ők. Emellett Kádár minden évben jelentős honoráriumokat vehetett fel, amelyet a nagy példányszámban megjelenő könyvei után kapott. Keresetük egy részét ingóságokba fektették, egy másik részét viszont bankban őrizték. Az első titkár halálakor majdnem kétmillió forint megtakarításuk volt. Ez nem kevés pénz, ám mégis valószínűtlenül alacsony összeg ahhoz képest, hogy szinte semmire nem kellett költeniük. Feltehetően jóval magasabb színvonalon éltek, mint azt a környezetük gondolta. A házaspár saját ingatlannal nem rendelkezett, viszont az értékes vagyontárgyakat ők is gyűjtötték: festményeket, bútorokat és fegyvereket. A ház bútorzatának értéke Kádár feleségének halálakor majdnem kétmillió forint volt, a festmények összértéke pedig szintén ennyi. Továbbá a hagyatékban fennmaradt 31 darab vadászfegyver és 50 vadásztőr is. A fenti tárgyak, festmények egy részét a párt első titkára ajándékba kapta, ám jó részét maga vásárolta.
Öltözködés és megjelenés
És ha már a puritánság kontra luxusnál tartunk: Kádár Jánosné Rotschild Klára szalonjának rendszeres vendége volt, és a rangosabb rendezvényekre rendszerint új ruhát csináltatott magának. Az első titkár sem a Corvin Áruházban vásárolta a híresen „egyszerű” sötétszürke öltönyeit, hanem elment a kor legelegánsabb férfiszalonjába, amit akkoriban úgy hívtak, hogy Honvédelmi Minisztérium Szabósága, és itt újította fel a ruhatárát.
Kádár szórakozása és hobbijai
Kádár rendkívül tudatosan alakította ki a napirendjét és a szokásait is. Rendszerint tízre járt dolgozni a hét hat napján (akkoriban még nem volt szabad szombat), és este 6-ig dolgozott. Miután beérkezett a pártszékházba, tett egy sétát az épületben, és mindenkihez bekopogott, bement, megkérdezte, mi újság. A közvetlen munkatársai csak úgy emlegették magukat, hogy ők a Vasbrigád, akik a szigorú pártvezér mellett dolgoznak. Az elnevezés utal arra, hogy Kádárt szigorú embernek tartották, de szerették. Ahogy Aczél György fogalmazott: „Gondos, emberi dolgokat számon tartó, de az embereket magához közel nem engedő vezető volt.”
A szigorú első titkár néha azonban megpihent és szórakozott. Például rendszeresen ellátogatott a Hungarofilm és a Filmigazgatóság Báthory utcai épületébe mozizni. Többnyire amerikai filmeket vetítettek neki szinkrontolmácsolás mellett. A mozizás az évek során a péntek délutánjainak fontos kikapcsolódásává vált. Orvosi utasításra kezdett el úszni, és 1973 után már hetente kétszer is ellátogatott a pártfőiskola Ajtósi Dürer sori sporttelepének uszodájába.
Kádár János Nagy Imre rehabilitásáról 1988 május
Sport és játékok
Az első titkár köztudottan szerette a focit, fiatalabb korában maga is focizott. Kádár rendszeresen feltűnt a focimeccseken, és sohasem rejtette véka alá, hogy hű maradt a gyökereihez, és továbbra is egy munkáscsapatnak, a Vasasnak szurkol. A másik közismert hobbija a sakkozás volt. Gyakran mutatkozott sakkozók körében, eljárt sakkversenyekre, részt vett a Sakkszövetség ülésein.
Vadászat: elit klub és protokoll
Kádár még a negyvenes években kezdett el vadászni, és 1963-ban döntött a pártvezetők elit klubja, az Egyetértés Vadásztársaság megalakításáról, amivel a háború előtti társasági életet támasztotta fel, ami ekkor már a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. Ún. elsődleges vadvédelmi területeket jelöltek ki a társaságnak (Gemencen, Gyulajon, Telkiben, Lovasberényben, Visegrádon), ahová hétköznapi állampolgár nem léphetett be. A pártvezetőknek sokszor kevés idejük jutott csak egy-egy vadászatra, így a hivatásos vadászok igyekeztek ilyenkor is minél több és nagyobb vadat felhajtani nekik. A kádári években a PB-tagok és miniszterek körében szinte elvárássá vált a vadásztársasági tagság, a részvétel a hétvégi „csapatépítő tréningeken”. A többnapos vadászatok közös vacsorákba, kártyázásokba, ivászatokba torkollottak. Mivel Kádár visszafogottabban, tartózkodóbban viselkedett bárhol is jelent meg, ha ő jelen volt a vadászatokon, rendszerint fegyelmezettebben folyt a mulatozás.
A vadászatok alkalmával általában a Gundel Étterem személyzete szolgálta fel a vacsorát. A menü szerény volt: fácánleves, pörkölt, Kádár Jánosnak kelkáposzta és a kedvenc káposztás cvekedli. Ez utóbbi kettőt a legfinomabb ételek mellett is mindig felszolgálták köretként, amit nem illett nem szeretni… Az első titkár a száraz fehér bort szerette, és mértékkel ivott, bár jól bírta az alkoholt, és lépést tudott tartani a szovjet elvtársakkal is.
Nyaralások és külföldi utak
A pártvezetőkhöz hasonlóan Kádár is Balatonaligán kapott egy nyaralót, ahol az évi rendszeres szabadságait töltötte. A hetvenes években az első titkár évente másfél-két hónapot, a nyolcvanas években már két és fél-három hónapot pihent itt. Rendszerint tavasszal is elutazott szabadságra: néha márciusban vagy áprilisban pihent egy-két, idősebb korában három hetet is. A januári programja pedig rendszeresen azzal kezdődött, hogy Gemencen vadászott. (Hol volt a korszak átlagemberének lehetősége ennyi éves szabadságra?) Külföldön csak akkor nyaralt a házaspár, ha valamelyik kommunista pártvezér meghívta. Mivel Kádár jó viszonyt ápolt Titóval és Hruscsovval, így Titó meghívására nyaraltak Brioni szigetén, illetve Brezsnyev meghívására egyszer Litvániában, és egyszer a Krímben pihentek.
Protokolláris étkezések és diplomácia
A Gundel Étterem bonyolította le a párt és a kormány protokolláris rendezvényeit - a legfőbb törvényhozó-, végrehajtó és külügyi szervek fogadásait, a külföldi delegációk vendégváró rendezvényeit is rájuk bízták. A belügyeseknek biztosítaniuk kellett a Gundel Étterem környékét: „a vállalat környékén mozgó hálózatukat (fagylaltos, utcaseprő stb.) terrorelhárító feladattal” (!) bízták meg. Más alkalmakkor - diplomáciai fogadásokon - a Parlament épületébe vagy vidéki vadászházakba is szállítottak kész menüsort személyzettel együtt.
A protokoll szabályai a keleti blokk országaiban meglehetősen lassan tudtak ráhangolódni a „nyugati” tárgyaló partnerek elvárásaira. Görög Ibolya, a késő Kádár-kortól negyed századon át vezette a kormányzati „illemtant” - kiváló és rendkívül szórakoztató könyvében ír arról, hogyan kellett megtanítani az „elvtársakat” az alapvető protokolláris szabályokra - köztük a különféle étkezési-udvariassági formulákra. (Görög Ibolya: Protokoll az életem, Athenaeum, 2020.) Például a „svédasztal” használatára. Sehol a világon nem nevezik így azt a terítéket, amit az északi népek asszonyai találtak ki a különböző időben hazatérő hajózó-halászó férjeik esti étkeztetésére, csak a magyarok! Máshol „büfé” vagy „büféasztal” a megnevezése ennek a vendéglátó formának. De az 1947-es párizsi békedelegáció tagjai ezzel a névvel meséltek róla hazatértük után - s azóta is így hívjuk. Vagy például az állófogadások magyar specialitása volt - Görög Ibolya szerint -, hogy a kezdeti időkben a töltött káposztától a rácpontyig, a mignontól a sajtig - mindent egy tányérra pakoltak a protokoll-fogadás delikvensei… (Pedig már - máig érvényes- illemtankönyvek a 19. A Történeti Fényképtár Kádár-albumok gyűjteményében számos felvételt találunk a Szovjetunióban, Kínában, Finnországban és sok más helyen történt megvendégelésről, un. „munkaebédről” vagy uzsonnáról. A közölt képek beszédes bizonyítékai a magyar delegációk helyi szokásokhoz alkalmazkodó „tanulási folyamatának”. Kádár János és kísérete azonban havi rendszerességgel látogatott el itthon is különböző gyárakba, üzemekbe, oktatási- és művelődési intézményekbe, s ilyenkor szintén megvendégelték. S visszatérve Kádár puritánságához: látható a felvételeken az egyszerűen terített asztal pogácsával, literes zöld üvegben felszolgált borral, szódásüveggel - alkalmanként díszként némi aszparágussal!
Úgy tűnik tehát, hogy a szerény, visszafogott „átlagember” álarca mögött Kádár messze a hétköznapi ember életszínvonala felett élt. A tények makacs dolgok, hát még a legendák. Kádár János esetében a puritánság mítosza és a valóság között húzódó határvonal rendkívül elmosódott.