A kommunikáció, a szavak használata mindennapi életünk szerves része, mégis gyakran megfeledkezünk arról, milyen mély hatást gyakorolhatnak másokra, és akár önmagunkra is. Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus, író és költő megrendítő példázatán keresztül arra hívja fel a figyelmet, hogy a rosszindulatú, cinikus megjegyzések, a „lassan ölő szavak” milyen pusztító erővel bírhatnak, különösen a fiatalok életében. Lajos, a „töpörtyű” története, aki a gimnázium legokosabb diákja volt, mégis önkezével vetett véget életének egyetlen bántó szó miatt, mélyen elgondolkodtató üzenetet hordoz az emberi méltóság és a tisztelet fontosságáról.
A durva szavak pusztító hatása: Lajos tragédiája
A felhasználó beszámolója szerint a durva beszéd, a káromkodás nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok szájából is elhangzik az iskolában. Ez a jelenség hetente előfordul, és a kisgyermekek jelenlétében is megnyilvánul. „Bocsáss meg nekik Istenünk, mert nem tudják, mit tesznek” - hangzik el a megrendítő fohász, amely rámutat a tudatlanság és a felelőtlenség súlyára. Ez a helyzet már önmagában is aggasztó, de Gyökössy Endre története még drámaibb módon mutatja be a szavak okozta sebek gyógyíthatatlanságát.
Lajos, a gimnázium legokosabb tanulója, aki kicsi, torznövésű és csúnya volt, mégis mindenkin segített, soha nem fogadott el semmit. Tornából felmentették, de lejött a tornaterembe nézni a többieket. Egy alkalommal a tornatanár az öltözőben beleszaladt, és ráüvöltött: „Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű!” Félrelökte, Lajos elesett, majd tétován felállt és felment az osztályba. Ez az egyetlen szó, ez a cinikus megjegyzés mélyebben hatolt Lajos lelkébe, mint bármely fizikai bántalmazás. Az íróasztalán talált cédulán, melyen csupán ennyi állt: „Minek éljen egy töpörtyű?”, manifesztálódik a bántalmazás elviselhetetlen súlya. Lajos harminc éves sem volt, amikor a Normafánál felakasztotta magát. Ez a tragikus esemény rávilágít arra, hogy a szavak, különösen a kamaszkorban, amikor a fiatalok az egész világot úgy figyelik, mintha minden csak róluk szólna, milyen végzetes következményekkel járhatnak. Számukra nem létezik jelentéktelen megjegyzés vagy véletlen hangsúly; mindig találva érzik magukat.
Mit tett veled a gyermekkori verbális bántalmazás?
A cinizmus természete és veszélyei
A cinizmus, mint közönyös, gúnyos, értékeket nem tisztelő kétkedés, az egyik legveszélyesebb területe a verbális bántalmazásnak. Oscar Wilde fanyar humorral állapítja meg: „nem vagyok cinikus, csak vannak tapasztalataim”. A nehézség éppen abban áll, hogy a cinikus megjegyzéseknek sokszor valóban van igazságtartalmuk, ezért érintenek olyan mélyen. Minden kritika fáj, mert az idegrendszerünk bántalmazásnak érzékeli, a cinizmus pedig csak felfokozza ezt az érzést. Különösen nehéz elviselni, amikor a kudarcunkból éppen viccet csinálnak, és még nem is sírhatunk, hiszen mindenki nevet.
Alapszabállyá kellene tennünk, hogy negatív dolgokkal viccelődni tilos. Sajnos legtöbbször ezt nem érezzük ilyen parancsolóan, sőt, észre sem vesszük a cinikus beszólásainkat. A cinizmus feldolgozásához sokféle képesség mozgósítása szükséges: emberismeret és reális önismeret, én-erő és önbecsülés. Vajon melyik 4-10, vagy akár 14-17 éves gyereknek vannak már birtokában ezek? A cinikus megjegyzéssel való megküzdéshez szükséges én-erő még serdülőkorban sincs készen. Szükség van továbbá a mögöttes tartalmak olvasásának készségére, ám ezt csak viszonylag későn tanuljuk meg. A konfliktuskezelés képessége, az, hogy oldani tudjuk a feszültséget úgy is, hogy nem szólhatunk, szintén elengedhetetlen. Jószerével tehát csak azzal az érett személyiséggel szemben engedhetnénk meg magunknak egy-egy tréfás kritikát, akit igazán jól ismerünk, és akivel szeretjük egymást. Vele is csak akkor, ha éppen nem fáradt.
Az evangéliumi üzenet és Gyökössy Endre tanítása
Jézus tanítása egyértelműen elítéli a haragot és a bántó szavakat. „Hallottátok a régieknek szóló parancsot: ne ölj! Aki öl állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart. Aki felebarátját butának mondja, állítsák a nagytanács elé. Aki pedig istentelennek mondja, jusson a gyehenna tüzére.” Ez az idézet rávilágít a szóbeli bántalmazás súlyára, és egyenrangúvá teszi azt a fizikai erőszakkal.
A Sirák könyvéből (28,14) idézett mondatok: „A nyelv száműzetésbe kerget, romhalmazzá tett erős városokat”; és: „többen haltak meg tőle, mint a kardtól” - tovább erősítik a szavak erejéről szóló figyelmeztetést. Ezzel szemben a Példabeszédek könyve (24,26; 25,11) azt emeli ki, hogy „Az ember értékét a beszéde szabja meg” és „a jókor mondott szó olyan, mint az aranyalmák ezüsttányérokon”. Ez a kontraszt hangsúlyozza a felelősségünket a szavak megválasztásában.
Gyökössy Endre, aki református lelkész, pszichológus, író és költő volt, élete során mélyen elmerült az evangéliumi üzenetben, és zarándokútra hív bennünket „Ahhoz, Aki Út, Aki Igazság, és Aki annyira Élet, hogy most ebben a pillanatban is belőle és általa élünk”. Elmélkedésében kiemeli, hogy Jézus nem politikai fordulatot akart, hanem azt, hogy az ember belülről alakuljon át. „Nem kívülről akarja megváltoztatni az embert, nem azt vallja, hogy ha megváltoznak a körülmények, akkor megváltozik az ember is, hanem pontosan ennek a fordítottját. Az új ember új körülményeket fog teremteni.” Ez Jézus tanításának egyik alapja, amely Gyökössy szerint hangsúlyozza az egyéni felelősséget és a belső átalakulás fontosságát.
A református lelkész hangsúlyosan szól arról is, amiről gyakran elfeledkezünk, amit nem hallunk meg az evangéliumokból: Jézus nem az egészségesekért, hanem a betegekért, nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött. Krisztus és a szamariai asszony találkozását (Jn 4,1-39) elemezve megállapítja: Jézus finom tapintattal megfeddi az asszonyt, hogy akivel öt férj után most együtt él, az nem a férje. Az eredmény pedig az, hogy az asszonyból is misszionárius lesz, berohan a faluba és hirdeti: „Itt a próféta, itt a Messiás, gyertek!” Ez a történet rámutat arra, hogy Isten mindenkit képes felhasználni szolgálatára, függetlenül múltjától vagy státuszától. „Nincs senki, akire Isten üzenetet ne bízott volna! Ne mentegesd magad, hogy nem vagy méltó!” - hangsúlyozza a szerző, emlékeztetve arra, hogy Jézus korában a bűn és a bűnös egybeesett. Krisztus volt az egyetlen, aki ezt a parancsot kapta felülről: „Válaszd külön a bűnt a bűnöstől.” Ő nem azt nézte, hogy ki mit tett, hanem azt az embert látta, aki szenvedett, és megkísérelte különválasztani az embert a bűnétől. Nála is előfordult, hogy amikor valaki ellene szegült a tanításának, leverte lábáról a port és továbblépett. A gazdag ifjút is elengedte, „szomorúan nézett utána, mert szerette őt”.
„Nem a homo sapiens, hanem a homo christianus” hozzáállása Jézustól kezdve ez: „Igaz ugyan, hogy bűnös, de attól még nem fogja elhagyni bűnét, ha én leköpöm. Talán csak úgy, ha leülök vele egy asztalhoz. Hátha végiggondolja az életét, hátha pontosan azért fogja elhagyni a bűnét!” Ahogy történt ez többek között Lévi-Máté vagy Zákeus esetében is. Gyökössy Endre fölteszi a kérdéseket: Hiszünk-e még a szeretet gyógyító erejében? Vagy a kiábrándult emberek csoportjába tartozunk? Ha azt kérdezzük, érdemes-e hinnünk ebben, a válasz: „nem, de mégis”. Gyakran előfordul, hogy szeretettel fordulok valakihez, s válaszul arcul csap. „Mégis! Ez benne az isteni. Szegeket vernek élő tenyerébe, és Ő mégis azt mondja: Atyám, bocsáss meg nekik - ez a szeretet!” Jézust a szeretetéről lehet megismerni, hogy „jelen van valakiben, valaki által, valakinek az otthonában, valakinek az életében és szolgálatában… Isten van itt jelen, itt van köztünk, és valamiképpen vibrálni kezd a szeretet.
Az irgalom kérdését illetően a református lelkész rámutat: ha Jézus elméletet alkotott volna az irgalomról, már régen elfelejtettük volna, de ő olyan példázatot mond az irgalmas szamaritánusról, hogy azt lehetetlen elfelejteni. Gyökössy Endre két mondatban foglalja össze Jézus tanításának lényegét: hirdette Isten országát és azt, hogy cselekedjük Isten akaratát. „Isten országa itt van köztetek” - mondta Jézus (Lk 17,21). Vagyis bennünk, a Szentlélek kiáradása révén. Isten akaratát illetően pedig „A mi Urunk Jézus Krisztus a mi Alaphangunk”.
A kötet írója emlékeztet arra, hogy Jézus „élcsapata” hetvenkét ember volt, és ebbe beletartozott a tizenkettő is. Leszögezi: a kereszténység nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Jézus „forradalma a minőségi ember forradalma volt, a homo christianusé”. Jézusnak elég volt hetvenkét ember. Ne siránkozzunk tehát azon, hogy csökken a keresztények száma. Az igazi Jézus-követés sohasem volt tömegcikk. „És ha egyszer még kevesebben leszünk, akkor legyünk még inkább Krisztus tanítványai! A vetőmag sohasem sok, az mindig kevés - de elég.” A világ pedig akkor fog hinni nekünk, ha drámai módon látják az emberek az életünkből, hogy „lent is, fönt is”, minden körülmények között Istenhez tartozunk.
Gyökössy Endre egész életében vallotta: „Nemcsak pénzből, a szeretetből is lehet ’tizedet’ adni. Ha én mindent magamnak tartok, önző, zsugori, gyűjtögető ember vagyok. Nekem azt tovább kell adnom! Én rengeteg szeretetet kaptam a szüleimtől, a feleségemtől, a gyerekeimtől, a gyülekezetemtől.” Ez az önzetlenségre és a szeretet továbbadására való felhívás Gyökössy Endre egész életművének alappillére.
Az ember méltósága és helye a teremtésben
A 8. zsoltár, Dávid gyűjteményéből, melyet borsajtoló ünnepén énekeltek, amikor reggeltől estig örvendezett a nép mindannak, amit Isten adott a világ szépségéből, mélyen elmélkedik az ember méltóságáról és a teremtett világban elfoglalt helyéről. A zsoltár két részre bomlik: az elején Isten dicsőségét és az ember méltóságát zengi, majd hirtelen felcsendül a vox humana, az ember hangja, a csecsszopók gőgicsélő hangja, amely talán a legszebb hang ezen a földön.
Az első gondolat, ami megragadja az embert e zsoltár olvastán, ez: a természet és az ember egysége szétbonthatatlan. Részesei vagyunk nemcsak a mi kis világunknak, hanem a kozmosznak is. Ma már tudjuk, hogy tulajdonképpen minden ugyanabból a szövedékből van szőve: az ember, a csillagok, a kis leveli béka, a giliszta, a most nyíló orgonarügyek, a protonok, a neutronok, elektronok. Különböző a rendjük, de csak az elrendezés más, az építőanyag ugyanaz. „Van ebben valami megrendítő, szinte riasztóan szép, hogy rokonaim a csillagok és rokonaim a bogarak, rokonom a tejút és a Vénusz, rokonom a katicabogár.” Ilyenkor értjük meg azt az embert, aki egy hangyára sem lép rá, a legyet sem csapja agyon, hanem megfogja és kiteszi az ablakon. Nem jó ennek az egységnek megbontani a rendjét! Az ember egészsége attól függ, hogy bele tud-e simulni a kozmosz és a Föld rendjébe. Mert ma már tudjuk, hogy a kozmosz gyermekei vagyunk, elég egy frontbetörés, és érezzük.
A Bibliában igen kiváló professzorokról olvashatunk, akik tanítanak minket élni. Mert mi már nem tudunk. Tanítanak az élet bioritmusára, hogy együtt lüktessünk a csillagokkal, a katicabogár szárnyrezgésével, a bogarak zümmögésével. „Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Ők jobban tudják! az állatok, az égi madarak, a föld, a tenger halai. Különös professzorok, különös tanítómesterek. Ki látott már ökröt rumot inni? Vagy részeg nyulat?”
A középkorban, és egészen a XIX. század közepéig, a felvilágosodás koráig azt vallották, hogy Isten az Úr. Az ember senki, semmi, porszem. Kétféle típust alakított ki ez a gondolkodás. Voltak, akik nem vették komolyan, de illett mégis úgy tenni, mintha komolyan vennék, ezért képmutatókká lettek, és porszem-voltukról beszélve alázatosan gőgösködtek. Aki pedig elhitte, az szomorú, kisebbrendűségi érzéssel küszködő, rezignált ember lett: „Így igaz, én senki és semmi vagyok.” Semminek érezte magát, és valóban megbénult. Akik uralkodtak, kihasználták a porszem-emberek kisebbrendűségi érzését.
Mit tett veled a gyermekkori verbális bántalmazás?
Ám figyeljük meg a 6. verset! (A középkorban ezt nem olvasták?) „Megkoronáztad”. Valóban a teremtés koronája kellene, hogy legyünk, hiszen a látható teremtmények közül egyedül nekünk van szellemünk, isteni szellemünk. Csak az embernek! Az ember kérdez, neki vannak miértjei és válaszai. Az ember tudja, hogy születik és meghal - és tudjuk, hogy ez még semmi. Isten? - Nem! Senki? - Nem! Kulin György, a kiváló csillagász írta: „Az ember méretében törpe, de egyben óriás, szellemével átfogja a világot.” Igen, a kettő együtt: törpe és óriás. A Földön mi tudjuk egyedül átfogni azt a világot, amit még átfoghatunk. Hatmilliárd év múlva már Nap sem lesz.
Ennek fordítottja, amikor az ember azt hiszi, hogy ő a minden, ő az Úr, és Isten semmi. Vagy nincs is. Nietzsche, a „káromkodó próféta” volt az első, aki kijelentette: Gott ist tot - Isten halott. Persze ez nem azt jelenti, hogy Isten halt meg, hanem benne halt meg valami. Ám az ember nagyságának határairól is szól ez a zsoltár. Minden emberre áll, hogy „kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél.” Föltűnik-e, hogy ez minden emberről szól? Tehát nem csak „Isten kegyelméből való királyokról”, ahogy valamikor nevezték magukat. Ebben a zsoltárban az Úristen, a Teremtő Isten munkatársának, és nem vetélytársának hívja az embert. Munkatársának: műveld, hatalmad alá adom! - Mit? Föl van itt sorolva minden, kivéve egyet! Van itt állat, hal, madár; tengerben, tenger fölött mindent felsorol: lábad alá vetettem. Kezed munkáit is. Egyet nem mond: az embert! Azt nem veti a lábunk alá. Mi pedig pontosan erre pályázunk: magunk alá gyűrni a másik embert… Hacsak legalább egyvalakit! - Nagy zsoltár ez. - Méltó, hogy elénekeljük, elimádkozzuk és megtanuljuk: Isten nem a többi ember felett tett minket úrrá! Legalább magunk felett tudnánk úrrá lenni! De azt nem.
Aki már volt részese autóbalesetnek, az tudja, mi az, amikor egyszer csak elveszítjük a magunk keze által alkotott kis jószág felett a hatalmat. Mi csináltuk, a mi kezünk munkája! - Aki futószalagon dolgozik, attól azt kérdezzük: ki diktálja a munka tempóját? Ő a szalagnak, vagy a szalag neki? Bizony a szalag diktálja az ütemet, a gép, ő csak kiszolgálja a gépet. - Ráadásul ma már egyetlen gombnyomás elég, hogy elpusztítsuk a Földet, úgy, hogy talán húszmilliárd fényévnyire, egy másik bolygón egy szerelmes pár lát egy hulló csillagot… Ide jutottunk. azt hisszük, hogy mi vagyunk az „urak”. Isten pedig ennél többre méltatta az embert: keze munkáin is úrrá tette. Nagy felelősség.
Az utolsó kérdés: Jól uralkodunk mi ennek a földnek az állatain, növényein, Isten keze munkáin? Isten ökológiája olyan megrendítően bölcs, hogy tökéletes egyensúlyban tartja a teremtett világ élőlényeit, a világ növényzetét, tengereit és levegőjét. Aki valaha csak egy kicsit is foglalkozott ökológiával, állat- és növényháztartástannal, lehetetlen, hogy ne maradjon tátva a szája. Még ott, ahol mi haláltusákat látunk csupán, tengerben, erdőben, dzsungelben, ott is van valami mély logika, értelem. Ezt zengi a kórus, ezt énekli a szólista.
Hidakat építeni, nem falakat: a jó kritika és a szeretet ereje
A kritika célja csakis az útkeresés és a megoldás megtalálása lehet. Ha nem így van, akkor a kritika nem több olcsó erőfitogtatásnál. Megjegyzéseket tenni mindenki tud, ám ez senkinek nem használ. „Rossz az a híd, ami rövidebb, mint a két part közötti folyómeder!” A kontár kritika éppolyan haszontalan, mint egy túl rövidre sikeredett híd.
„Építsünk inkább jól járható hidakat egymáshoz. Irtsuk ki a szótárunkból a csípős megjegyzéseket, a lassan ölő szavakat!” - ez Gyökössy Endre felhívása, amely a szeretetre, az empátiára és a tiszteletre épülő kommunikációra ösztönöz. A kutatók szerint egy jó szokás beépüléséhez 21 nap szükséges. Rajta hát!
A Gyökössy Endre által elmesélt történet Lajosról nem csupán egy tragikus sorsot mutat be, hanem egy figyelmeztetés is mindannyiunknak, hogy mekkora felelősséggel tartozunk egymásnak a szavaink által. A nyelvezetünk, a kommunikációnk alapvetően meghatározza az emberi kapcsolatainkat, és befolyásolja a társadalom egészének hangulatát. Amikor a káromkodás, a durva beszéd beépül a mindennapjainkba, és még a pedagógusok szájából is elhangzik, az súlyos következményekkel járhat. A tisztelet hiánya, a cinikus megjegyzések, a „lassan ölő szavak” olyan sebeket ejthetnek, amelyek sosem gyógyulnak be.
Gyökössy Endre üzenete nem más, mint a szeretet gyógyító erejébe vetett hit, és a felismerés, hogy minden ember méltósággal bír, függetlenül attól, hogy milyennek látjuk őt kívülről. Jézus példája, aki a bűnöst különválasztotta a bűnétől, és a szeretetével fordult azok felé, akik társadalmi peremre szorultak, útmutatást ad számunkra. A mi feladatunk, hogy „jól járható hidakat” építsünk egymáshoz, és kiirtsuk a szótárunkból a bántó szavakat. Csak így teremthetünk egy olyan világot, ahol mindenki biztonságban és méltóságban élhet, és ahol senki sem érzi azt, hogy „minek éljen egy töpörtyű”.