A Peko Publishing gondozásában magyarul is megjelent Andrew Uffindell neves brit hadtörténész grandiózus munkája, amely az 1814-es franciaországi hadjáratot, a hatodik koalíciós háború végét elemzi. Uffindell figyelme nem csupán a hadműveletekre terjed ki, hanem mélyen beleássa magát a polgári lakosság szenvedéseibe, Franciaország koalíciós megszállásába, a partizánok szerepébe, a háborús propagandába, valamint a hadakat és a népességet egyaránt tizedelő betegségekbe. A "Napóleon 1814. Franciaország védelme" című kötet, Gondos László fordításában, dr. Molnár György lektorálásával, alapvetően négy részre tagolódik. Az első rész az invázióhoz vezető eseménysort és a szemben álló feleket mutatja be. A második rész a hadjárat tényleges lefolyását tárgyalja, bemutatva, hogyan kényszerítették térdre a túlerőben lévő ellenségek a zseniális hadvezéri fogásokat alkalmazó francia császárt. A harmadik rész a hadi események összefoglaló elemzése, amely Napóleon állítólagos zsenialitásának valóságtartalmát vizsgálja.
Uffindell könyve már a bevezetőjében elgondolkodtatja az olvasót, és arra készteti, hogy felülvizsgálja történelmi ismereteinkkel kapcsolatos sztereotípiákat. Az egyik első megállapítás, hogy az 1812-es oroszországi hadjárat és a Grande Armée pusztulása nem jelentett akkora csapást a francia háborús erőfeszítésekre, mint elsőre tűnhetett. A császár ekkor még sikeresen tudott új hadsereget toborozni, és 1813 tavaszán új hadjáratot indított Közép-Európában, a hadiszerencse megfordításának reális esélyével.
A birodalom alkonya és a koalíció ereje
1814 elejére Napóleon európai hegemóniája összeomlott, és hatalma a francia anyaországban is megingott. A kimerült, kivérzett és elszegényedett ország nehezen tudta előteremteni az újabb hadjárathoz szükséges élőerőt és eszközöket. Egyes régiókban nyílt lázadások is kitörtek. A támadó koalíciós erők sem álltak túlzottan jól létszámban. Poroszország és Ausztria is a végső tartalékait mozgósította, az osztrák hadvezetés pedig annyira ereje végén járt, hogy kifejezetten óvakodott a nyílt csaták vállalásától. A koalíció mintegy 250 000 katonát állított csatasorba, két seregtestbe szervezve, és a karácsony előtti napokban egy széles frontszakaszon átlépték a Rajnát.
Kezdeti előrehaladásuk lassú volt, de nem siettek; a toborzási és ellátási nehézségekkel küzdő francia hadsereg a hadjárat első hónapjában nem volt képes érdemi ellenállást kifejteni. Mire Napóleon - akinek felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt abban, hogy a visszavonulás a Rajnától meglehetősen szervezetlenre sikeredett - január 26-án megérkezett a hadszíntérre, hogy személyesen vezesse csapatait, helyzete az újévihez képest drasztikusan megromlott. A francia uralkodónak sajátos stratégiához kellett folyamodnia, ugyanis a koalícióval szemben csak nagyjából 110-120 000 katonát tudott felvonultatni, akikkel a Párizsba vezető utakat is el kellett állniuk, így ebben a létszámban nem tudtak egyetlen egységes seregként funkcionálni. Napóleon sosem vezetett csatába egyszerre 50 000 főnél több katonát, így sokszoros túlerővel kellett szembenéznie.
Elgondolása arra épült, hogy a két, egymástól viszonylag távol mozgó koalíciós sereg közötti résbe benyomulva külön-külön mérjen rájuk csapásokat, ügyelve arra is, hogy az egyes seregtesteket részenként kell szétvernie. Gyors mozgású csapatokra és páratlan taktikai érzékre volt szüksége a sikerhez, hiszen úgy kellett negyedmillió ellenséges katonával szembenéznie, hogy a harcmezőn soha ne legyen vele szemben túlerő.
A téli hadviselés és a kezdeményezés megőrzése
Mostoha körülményekkel kellett szembenéznie a harcoló feleknek. Az 1814-es évszázados léptékben is hideg tele az előre kalkulálhatónál is elviselhetetlenebbé tette a téli hadviselést. Emellett a hadjárat egy földrajzilag szűkös (14-15 000 négyzetkilométeres) területen zajlott, amelynek közepére a „kopár Champagne”-ként emlegetett, kietlen síkság esett, az amúgy is nehézkes ellátási viszonyokat még inkább megnehezítve.
Az egész hadjáratra Napóleon szemszögéből az volt a jellemző, magyarázza Uffindell, hogy a haditerve sikeres végrehajtásához folyamatosan meg kellett volna ragadnia a kezdeményezést. Azonban rendkívül egyszerű manőverekkel is ki lehetett zökkenteni őt a koalíciós hadsereg. Január végén Blücher porosz-orosz hadoszlopai túlságosan megközelítették Schwarzenberg osztrák-német-orosz seregét, ezért, hogy ne egyesülhessenek, a császár Brienne-nél támadást indított Blücher ellen. A csata taktikai siker volt ugyan, ám stratégiailag melléfogásnak bizonyult, ugyanis három nappal később a közeli La Rothière körüli mezőkön 90 000 szövetséges katona támadhatott rá Napóleon feleakkora haderejére. A francia sereg vesztesége a két, egymással szorosan összefüggő csatában a 10 000 főt is meghaladta.
Napóleon: Az oroszországi hadjárat 2.rész
Az Aube folyón túlra visszavonuló császári csapatok kudarcát csak az a - valóban nem elhanyagolható - körülmény menti, hogy a Császári Gárda még nem állt rendelkezésre, így a frissen besorozott, néha alakzatot tartani is alig tudó újoncok (az ún. "marie-louises") jelentős részét elvesztették.
A Sziléziai Hadsereg szétverése és a főváros védelme
Napóleon villámgyorsan rendezte a sorait, és minthogy immár a Gárda is rendelkezésére állt, nekifoghatott terve megvalósításának. Merőlegesen északnak indulva a Marne déli partján Párizs felé vonuló Sziléziai Hadsereg (Blücher hadserege) oldalába támadt, megkezdve azt a hadműveletet, amelyet katonai zsenije egyik legnagyobb megnyilvánulásának tartanak egész hosszú pályafutása során. Február 10-én Champaubertnél, 11-én Montmirailnál, 12-én Château-Thierrynél, 14-én Vauchampsnál mért vereséget részenként a Sziléziai Hadseregre, legalább minden negyedik katonáját megölve vagy fogságba ejtve a porosz-orosz erőknek.
A császár folytatni akarta az üldözést, ám a koalíciós fősereg ekkorra már 35 mérföldre megközelítette Párizst, ez pedig megkötötte a kezét. Meg kellett védenie a fővárost, uralmának legitimitása ettől függött. Uffindell úgy értékeli, máskülönben ennél a pontnál nem lett volna nagyobb esélye Napóleonnak kedvező békét kiharcolnia.
Napóleon ismét villámgyorsan koncentrálta csapatait, s miközben Schwarzenberg hadserege - értesülve Blücher visszavonulásáról - vissza akart húzódni védekező állásokba, megkezdődött a támadás. Mormant és Montereau (február 17-18.) csatái nagy győzelmek voltak a harctéren, de stratégiailag nem bizonyultak elégségesnek. Bajtársaik kitartó ellenállásának köszönhetően az osztrák-német-orosz hadsereg nagy része rendezetten tudott visszavonulni, így a nagy csapást sikerült elhárítani. Tekintettel arra, hogy serege nagy, utánpótlása pedig igen szűkös volt, Schwarzenberg Troyes városát is feladta.
Miután Marmont és Mortier császári marsallok egy alig ismert, de bravúros csatában meghiúsították a Sziléziai Hadsereg újabb támadását Párizs ellen, Napóleon északra kezdte szorítani ellenségeit. Először győzelmet - de kicsit és kimondottan véreset - aratott Craonne falunál március 7-én, majd Laon városa alatt bonyolódott kétnapos felőrlő küzdelembe (március 9-10.), amelyből végül vissza kellett vonulnia. A patthelyzetbe került császár gyors győzelemre vágyott, hogy ellensúlyozza a laoni kudarcot, s ezt leggyorsabban Reimsnél kaphatta meg. Március 13-án erőltetett menetből elfoglalta a várost, s ezzel ismét olyan pozíciót vett fel, ahonnan bármerre tovább támadhatott.
Az utolsó szalmaszál és a propaganda szerepe
Helyzete azonban nem volt irigylésre méltó, hiszen két, nála nagyobb létszámú hadsereggel kellett megküzdenie, az idő pedig nem neki dolgozott. Nem hazudtolva meg magát, végül a legmerészebb opcióval élt, és délre indult, az Aube felé, hogy Schwarzenberg háromszor nagyobb hadseregére támadjon. Az osztrák főparancsnok azonban ezúttal eltökélte, hogy megállítja Napóleont.
Napóleonnak emelnie kellett a tétet, mert népszerűsége az eldöntetlen hadi helyzet miatt vészesen megcsappant. Úgy döntött, ellenségei mozgásától függetlenül végrehajtja azt a nagy átkaroló hadműveletet, amit a hadjárat elejétől meg akart valósítani, és mélyen Kelet-Franciaországban zilálja szét az ellenséges utánpótlási vonalakat - miközben, remélte, a támadókat is maga felé csalogatja, el Párizstól. A hadjárat utolsó pár hetét - értékel Uffindell - kimondott bizonytalankodás jellemezte a császár részéről, nem volt biztos abban, követik-e, s hogy ennek megfelelően merre induljon. Napóleonnak volt még 70 000 katonája, de elvesztett gyakorlatilag minden mást. Ezzel együtt nem tett le rögtön a harc folytatásáról, s csak április 4-én sikerült őt meggyőzni arról, hogy mondjon le a trónról előbb a fia javára, majd a hadsereg egy részének elpártolását követően feltétel nélkül.
Uffindell úgy értékel, hogy a hadjárat során Napóleon, bár céljait nem tudta elérni, de katonai zsenialitását abszolút megmutatta. Taktikája a mozgékonyságra, az állandó manőverezésre, a professzionális felderítésre és a - minden környezeti körülmény dacára - kedvező logisztikai rendszerre épültek. Leszögezi ugyanakkor, hogy még legszebb győzelmei is viszonylag nagy élőerő-veszteségekbe kerültek, amely részben csapatainak hullámzó minőségéből, de részben az ő elsöprő frontális támadást erőltető hadvezetési stílusából is következett.
A hadjárat végső kimenetelével kapcsolatban a szerző megjegyzi: a szövetségesek nagy előnye abban állt, hogy nekik nem kellett nyerni, elég volt nem kikapni. Számbeli fölényük és sokszor kimondottan óvatos hadvezetésük garantálta azt, hogy ne kelljen döntő csatát vállalni, illetve hogy ne adjanak feleslegesen támadási felületet Napóleonnak. Az idő nekik dolgozott a kisebb erőforrásokból merítő, saját területén háborúzó császárral szemben.
A császár elveszítette a propagandaháborút is. Vaskézzel irányított sajtóbirodalma annyira kritikátlanul és túlzóan pozitív volt a hadi eseményekhez való viszonyulásban, hogy egy idő után már a párizsi utca népe a valóban igazat sem hitte el. Még az ellenség démonizálása is csak ideig-óráig rázta fel az olvasótábort. Ezzel szemben a szövetségesek mérsékelt propagandája Uffindell megítélése szerint kimondottan használt az ügyüknek.
A Napóleon-kultusz újratöltése és a polgári áldozatok
Uffindell megjegyzi, a legfontosabb kihatása a történelmi emlékezetben az 1814-es hadjáratnak a Napóleon-kultusz cementálása volt. Alattvalói többsége ekkorra már nem kedvelte az önkényes császárt, aki képtelen volt lezárni végtelennek tűnő háborúit, s az 1810-1812-es gazdasági válság miatt az életszínvonal a háborúzástól függetlenül is csökkent. Franciaország hősies védelme a behatoló ellenséggel szemben egy olyan szerep volt, amelyre a bonapartista emlékezetnek kimondottan szüksége lehetett. Segített ebben a mitizálásban az is, hogy a végső csatát nem ő személyesen veszítette el, s hogy tábornokai átállása miatt kellett lemondania.
Miközben Napóleon alattvalói mellett dübörgött el a történelem, ők csak túlélni szerettek volna. Marne és Aube megye lakói szenvedtek a beszállásolástól, a rekvirálástól, a különböző uniformisú katonák erőszakoskodásától. Gyakran kényszerítették őket munkára is, főleg hídjavítás céljából. Néhány pozitív történet is napvilágot látott, megesett, hogy a nyelveket jobban beszélő tisztek tudtak fraternizálni a lakossággal, de alapvetően nélkülözést hozott rájuk a háború. Mivel a hadseregek egy tífuszjárvány dühöngését is magukkal hozták, a civil lakosság tömegesen esett áldozatul a háborúnak, számszerűleg nagyobb léptékben is, mint a katonák. Aube megyének elképesztő módon minden nyolcadik lakosa esett áldozatul járványnak, hidegnek vagy erőszaknak.
Figyelembe véve nyomorult helyzetüket, s legfeljebb közömbös hozzáállásukat a császárhoz, a lakosság csak korlátozott mértékben vállalkozott partizántevékenységre. Történtek fogolyszabadítások és rajtaütések, de a gerillaháború nem öltött akkora mértéket, hogy érdemben befolyásolja a hadjárat sorsát.
Szándékosan szóltam jóval többet jelen ismertetésben a hadtörténeti részről, ugyanis azt gondolom, bár aprólékos és kimagaslóan jól megírt fejezetekről van szó, a könyv igazi szívét valójában a polgári lakossággal foglalkozó fejezet adja, amelyet minden hadtörténet iránt érdeklődőnek érdemes megismernie.
A Napóleoni Birodalom csúcsa és hanyatlásának előjelei
Kétszáz évvel ezelőtt Napóleon vészesen közeledett végzete felé, az 1812. szeptember 7-ei borogyinói csata felé. Franciaország, illetve a napóleoni birodalom 1809-ben érte el hatalmának tetőpontját. Európa térképét teljesen átrajzolta a korzikai születésű hadvezér, Bonaparte Napóleon. Ám csak rövid ideig beszélhetünk a Francois Furet történész által "francia Európának" nevezett kontinensről. A korszakban egy német birtokaitól megfosztott és a tengertől elzárt Ausztriát, egy szinte ősi területeire redukált Poroszországot, és egy százharminc megyéből álló Franciaországot láthatunk, amely Bresttől Hamburgig, Amszterdamtól Triesztig és Rómáig terjedt - 750 000 négyzetkilométer területtel, több mint hetvenmillió lakossal, ebből harmincmillió franciával. A császárságot vazallus államok övezték: a Rajnai Szövetség, a függő helyzetben lévő Svájc, az Itáliai Királyság, Murat Nápolya és Joseph Spanyolországa. Végül ott volt Franciaország keleti előörse, a Varsói Nagyhercegség, az újjászületett, de sebezhető Lengyelország, az ellentmondásos francia-orosz szövetség csapdájában - írja Furet "A francia forradalom története" című munkájában.
A felsorolt területek és uralkodók némi magyarázatra szorulnak: Napóleon Franciaországa hatalmasra duzzadt, Európa kontinentális részének nyugati felét nagyrészt az uralma alá hajtotta. Murat, Napóleon hadvezére irányította Dél-Itáliát, Joseph Bonaparte, Napóleon bátyja pedig Spanyolországban próbálta (mint utóbb kiderült: sikertelenül) megszilárdítani a hatalmát. A Rajnai Szövetség pedig a széttagolt német fejedelemségeket fogta össze szintén francia uralom alatt. (Jérome, Napóleon legfiatalabb öccse volt itt az első ember.) Bajorország pedig, Ausztria régi ellensége, francia támogatással szerezte meg Ausztria egy részét ekkoriban. De a korabeli Európa másik két legerősebb hatalma, a világtengereket és a világkereskedelmet uraló Anglia és az Eurázsiában óriási területekkel rendelkező orosz cári birodalom nem tartozott Napóleon ellenőrzése alá.
Spanyolország és a kontinentális zárlat problémái
Napóleon első problémái Spanyolországban jelentkeztek. Az ottani ellenállás gerillaháborúba és iszonyatos vérengzésekbe torkollott, amivel a franciák csak rontottak a helyzetükön: Joseph nem tudta stabilizálni az uralmát.
A második probléma az Anglia ellen 1806-1807-ben meghirdetett kontinentális zárlat volt, amire Napóleon a poroszok és az oroszok legyőzése után határozta el magát. A zárlatot azonban egyszerűen lehetetlen volt betartani. A szigetországnak ugyan érzékeny veszteségeket okozott, de a britek túlélték a franciák blokádját. A britek szenvedéseit nem is a blokád okozta, hanem a rossz termés és a gazdaság ciklikus, konjunkturális ingadozásából bekövetkezett átmeneti visszaesés, illetve az ekkoriban az USA-val és Franciaországgal egyidejűleg kialakult konfliktus - írja Furet.
A kontinentális zárlat kényszerhelyzetbe hozta Napóleont. Ha már meghirdette, valahogy érvényt kellett szereznie ennek az intézkedésnek. A tengereken nem mert szembeszállni az angolokkal, ugyanis Nelson admirális többször (végzetesen Trafalgarnál) súlyos csapást mért a francia flottára. Éppen ezért a kontinentális zárlatot csak színlelten - vagy még úgy sem - betartó Oroszország ellen fordult a francia császár figyelme (és haragja). Oroszországgal ugyan szövetségben állt - ahogyan majd Hitler és Sztálin is szövetséget köt egymással körülbelül 130 év múlva -, de ez a szövetség (akárcsak Hitleré és Sztáliné) nem volt tartós, és a cári birodalom igyekezett kijátszani a kontinentális zárlatot.
Pedig nem a cár volt az egyetlen, aki nem tartotta be az 1806-ban meghirdetett zárlatot: Louis Bonaparte, Napóleon öccse holland uralkodóként engedett alattvalóinak, és így játszották ki a blokádot. Napóleon korábbi kegyeltje, Jean Bernadotte francia - eredetileg jakobinus - tábornok Svédország irányítójaként pedig svéd alattvalóival azonosult. Így ott is megkezdődött a blokád nevetségessé tétele. Svédország lett Anglia első számú csempésze a kontinentális Európa felé. Az angol termékek elsősorban Skandinávián, Máltán, Hollandián, sőt később Napóleon külön engedélyével (szintén Furet idézi ezt) Franciaországon át is eljutottak a kontinentális Európába.
A Tilsiti béke árnyékai és a Talleyrand-árulás
Napóleon és Sándor cár Tilsitben kötött még békét 1807-ben. Előzőleg, szintén 1807-ben Napóleon súlyos vereséget mért a cár seregeire Friedlandnál (miközben Eylaunál még eldöntetlen volt az év elején a csata az oroszokkal). Sándor cár ekkortól kezdve, több év alatt olyan területeket szerzett meg, mint a mai Finnország vagy Besszarábia (nagyjából a mai Moldovai Köztársaság). Ezzel szemben Napóleon a Varsói Nagyhercegségre tette rá a kezét, s a német fejedelemségekben növelte tovább a befolyását, miután 1806-ban Poroszországot is térdre kényszerítette.
Csakhogy Napóleon nem tudta, hogy közvetlenül az oroszok elleni friedlandi győzelem után külügyminisztere, Talleyrand már alighanem 1807-ben elárulta őt. Talleyrand fél órával korábban ért a cárhoz, mint a császára, és ez a fél óra elég volt neki, hogy a cárt bizalmas információkkal lássa el. Tarle orosz történész szerint Talleyrand ezzel a francia győzelem ellenére Napóleon gyengeségét is megmutatta a cárnak. Mások - Niederhauser Emil és Nógrádi György - szerint Talleyrand csak egy évvel később, 1808-ban állt a cár szolgálatába, amikor már nem volt külügyminiszter. Francia internetes források szerint ugyanakkor Talleyrand már 1807-től információkkal látta el a cárt.
Túlzott napóleoni ambíciók
Annyi bizonyosnak tűnik: Talleyrand már 1807-ben látta előre az 1814-15-ös napóleoni bukást, és biztosítani akarta magának a jövőt. Már ebben az évben lemondott a francia külügyminiszteri posztról. Ellenezte ugyanis az Ibériai-félszigeten vívott háborút, és a napóleoni hódítások helyett inkább stabilizálni akarta a birodalmat, mintsem a területét növelni. (Napóleon bukása után, alighanem a cár kegyének is köszönhetően, egy ideig viszont tényleg Talleyrand irányította Franciaországot.) A Talleyranddal Napóleon bukása után is együttműködő, szintén rendkívüli ravaszságú Fouché rendőrminiszter 1807-ben így fogalmazott az osztrák követnek (kissé gunyorosan, vagy inkább aggódva a túlzott napóleoni hódítások miatt): "Ha magukat legyőztük, már csak Oroszország van hátra… Na és persze Kína…". Hahner Péter idézi ezt "Franciaország története" c. munkájában. Fouché és Talleyrand már 1807 tájékán is együttműködött, Napóleon erre azonban csak 1809 környékén jött rá. (A császárnak több titkosszolgálata is volt, és Fouchét, saját rendőrminiszterét is figyeltette.)
Sándor cár rendkívül értelmes uralkodó volt, akit Talleyrand árulása nem tévesztett meg: nem a francia külügyminiszterben bízott, hanem azt vonta le viselkedéséből, hogy Napóleon valóban gyengülőben van. Ezt Talleyrand újra megerősítette neki az 1808-as erfurti találkozón, amint azt Niederhauser Emil írja az 1997-ben megjelent "Oroszország története" című kötet társszerzőjeként. (Sándor cár és Talleyrand között korábban feszült volt a viszony, Talleyrand 1804 táján tett egy bizonytalan célzást arra, hogy a cár esetleg részt vett elődjének meggyilkolásában, és így jutott hatalomra.)
Az 1807-ben lemondott külügyminisztert, Talleyrand-t az ekkor még gyanútlan Napóleon arra kérte 1808-ban, hogy folyamatosan egyeztessen a cárral az erfurti találkozón. A spanyolországi helyzet közben tovább rosszabbodott Napóleon szempontjából. 1808-ban, Bailén közelében egy francia sereg kénytelen volt megadni magát a spanyol felkelőknek. "Hosszú idő után ez volt a napóleoni birodalom első veresége" - állapítja meg Nógrádi György Talleyrand-ról szóló életrajzában.
Elhibázott a napóleoni világbirodalom gondolata?
Nógrádi szerint Erfurtban Talleyrand végleg döntött: a cár mellé állt. "Felséged mit keres itt? Önnek kell megmentenie Európát, és ez csak akkor sikerülhet Önnek, ha ellenáll Napóleonnak. A francia nép kulturált, uralkodója nem. Oroszország uralkodója kulturált, népe nem. Oroszország uralkodójának a francia néppel kell szövetségbe lépnie" - idézi a francia külügyminisztert Nógrádi. Talleyrand úgy gondolta, hogy egy világbirodalom gondolata elhibázott. Franciaország már nem egyenlő Napóleonnal, vélte a francia politikus (Nógrádi szerint), s egy új francia vezetés csak a természetes határokhoz ragaszkodna.
Éppen ezért a kontinentális zárlatot 1809-től egyre kevésbé vette komolyan a cár (látva a spanyol partizánháború felerősödését, majd az angolok 1808-as partraszállását az Ibériai-félszigeten). Sándort erre ösztönözte az is, hogy az orosz bojárok, földesurak elégedetlenkedtek, hiszen hagyományos terményeiket, a fát és a gabonát Angliába adták el, és Napóleon ezt a kereskedelmet korlátozta. A bojárok véleménye a francia forradalomról és Napóleonról - ez aztán végképp nem volt pozitív Furet szerint. Így otthonában Sándor cár a Napóleonnal kötött szövetséget amúgy sem tudta volna sokáig "népszerűsíteni".
Napóleon: Az oroszországi hadjárat 2.rész
Sőt a Georges Duby szerkesztette "Franciaország története I." kötetében az olvasható, hogy 1810-ben a cár megtiltotta a francia áruk Oroszországba való behozatalát - ez egy szövetségestől elég furcsa lépésnek tekinthető. Később már nem is volt szövetséges Sándor: 1812-14-ben megvalósult a hatodik franciaellenes koalíció. Ráadásul az orosz Merezskovszkij szerint 1811 januárjában Sándor cár meg akarta lepni a franciákat, és 240 ezer katonát vont össze a határnál, hogy megtámadja Napóleont. A lengyelek azonban nem álltak a cár mellé, így végül a franciák támadtak. A támadás előtt ugyanis - láthattuk - valójában Napóleon került kényszerhelyzetbe: a blokádot egyre nyíltabban sértő Oroszországot újra a saját európai szövetségi rendszerébe akarta visszakényszeríteni, ezért küldött békeajánlatot rögtön az 1812-es offenzíva elején Sándor cárnak Furet szerint.
Nem újabb hódítást akart Napóleon?
Napóleon tehát nem újabb hódításokat szeretett volna Furet szerint, hanem a háborúval akarta konszolidálni meglévő - recsegő-ropogó - birodalmát. Ugyanakkor Niederhauser Emil szerint a cár küldött békeajánlatot Napóleonnak, amikor az átlépte a Nyemant, az orosz határfolyót 1812. június 24-én. A cár saját rendőrminiszterét küldte Napóleonhoz, és azt üzente, ha a francia császár visszavonul, a támadást be nem következettnek tekinti. Niederhauserrel egybehangzóan ír erről Georges Lefebvre "Napóleon" című munkájában. Szerinte a cár környezetében Konsztantyin nagyherceg és Rumjancev a megbékélés híve voltak, ezért küldték június 28-án Balasovot Napóleonhoz, hogy tárgyalást ajánljon fel neki abban az esetben, ha hajlandó kiüríteni az orosz területet. Napóleon azonban ekkor már - amikor átlépte az orosz határt - nem állt, nem állhatott le: Oroszország területén egyre nehezebb körülmények közé kormányozta magát és hatalmasra duzzadt hadseregét. Tovább rohant végzete, az 1812. szeptember 7-ei borogyinói csata felé. (Az ütközetről sorozatunk következő részében olvashatnak.)
A napóleoni hadsereg egységei és szerepe
A szászok Napóleon oldalán harcoltak, többek között a Borodino-i ütközetben is. A vadász (Jager) fegyvernem katonái nem nyulakra vadásztak, hanem speciális feladatokat láttak el a hadseregben. A Napóleon elleni nagy honvédő háború legendás orosz tábornoka kitüntette magát a harcokban.
A gránátosok eredetileg olyan gyalogos katonák voltak, akik várostromnál, erődítések leküzdésénél kis kézi gránátokat dobáltak az ellenségre. A specializálódott gránátos katonák a 17. század közepén jelentek meg és jellemzően a legnagyobb termetű, legerősebb katonákat választották erre a feladatra, akik messzire tudták dobni gránátjaikat. A 18. századi tiszt, akit a figura mintáz, többszörös értelemben is elitkatonát jelképez. A császár kedvenc Gárdaezredének gránátos zászlótartó őrmestere volt. Napóleon válogatott harcedzett veteránokból összeállított Császári Gárdája az uralkodó személyes testőrsége volt, amely éjjel-nappal körülvette. A csatatéren a gárdisták voltak Európa legrettegettebb katonái. Követték urukat a hatalomhoz vezető úton, és csupán egyszer vonultak vissza - Waterloonál.
Ma röviden műszaki alakulatoknak neveznénk az akkoriban árkász, utász, ács katonákat. Braun kapitány az Austerlitzi csatában tüntette ki magát. Az austerlitzi csata, vagy más néven a három császár csatája, a harmadik koalíciós háború ütközete volt, Napóleon legfényesebb győzelmeinek egyike 1805-ben Austerlitznél (ma: Slavkov u Brna, Csehország).
A Chevau-Legers Bavaria, 2. Hussar Offizier (1. Az 1. Az 1808-as átszervezés és felosztás után mindkét Leib hussar ezred szinte változatlanul megtartotta a korábbi egyenruhák és felszerelések színsémáját. Eközben az 1. ezrednek fehér váll-lapja volt, a 2. ezrednek vörös. Ezen kívül fekete csákó volt nikkel-ezüst koponyával és a nyeregtakaró fekete báránybőrből készült, szaggatatlan eper-vörös szövetszegéllyel. Az 1813. november 1-jei kormányrendelettel a 2. Bajorország, 2.