A népmese, amely eredetileg a falusi közösségekben a felnőttek szórakozását szolgálta, mára elsősorban gyermekműfajként él a köztudatban. Az utóbbi években azonban a felnőtt mesemondó körök kezdenek új életre kelni, felvetve a kérdést, hogyan vált a mese gyerekműfajjá, és milyen szerepet tölt be ma a felnőttek életében. Az alábbiakban feltárjuk a mese funkcióváltozásait, a mesemondás művészetét, valamint a népi kreativitás más megnyilvánulásait, mint például a ragadványneveket és a gyermekjátékokat, amelyek mind a közösségi élet és a kulturális identitás fontos részei.
Hogyan lett gyerekműfaj a meséből?
A népmesék generációkon átívelő, szájról szájra terjedő történetek, melyek a falusi közösségekben gyökereznek. Ezek a történetek nem csupán szórakoztattak, hanem a közösségi értékeket, normákat, erkölcsi tanulságokat is átadták. A mesék eredetileg széles spektrumot öleltek fel témájukban és mondanivalójukban, gyakran tartalmaztak felnőtteknek szóló elemeket, bonyolult erkölcsi dilemmákat, sőt, néha drámai vagy akár hátborzongató fordulatokat is. Azonban az idő múlásával, a társadalmi változásokkal, és különösen a 19. századi romantika hatására a mesék fokozatosan gyermekcentrikusabbá váltak. A Grimm testvérek például, akik jelentős szerepet játszottak a német népmesék gyűjtésében és rögzítésében, tudatosan „mentették meg a mesét a »romantika elől«”. Ez a megmentés sok esetben a történetek „kisimítását”, a felnőttek számára túlságosan nyers vagy rémisztő elemek eltávolítását, és a morális üzenetek egyszerűsítését jelentette, hogy azok a gyermekek számára is emészthetővé és tanulságossá váljanak. Így a mese egyre inkább az oktatás és a nevelés eszközévé vált, és a gyermekirodalom szerves részévé forrt.
A mesemondás reneszánsza a felnőttek körében
Miközben a mese alapvetően gyermekműfajjá vált, az utóbbi években a felnőtt mesemondó körök, mesekocsmák és mesepárbajok kezdenek új életre kelni. Ezek a rendezvények lehetőséget kínálnak a felnőtteknek, hogy újra felfedezzék a mesék mélységét, gazdagságát és terápiás erejét. A mesekocsmákban vagy mesepárbajokon a felnőttek aktívan részt vesznek a történetek hallgatásában és értelmezésében, újra átélhetik a közösségi mesemondás élményét. Az ilyen eseményeken Sándor Ildikó néprajzkutató, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője és a Magyar Táncművészeti Egyetem docense, valamint Klitsie-Szabad Boglárka etnográfus, Prima Junior díjas mesemondó, a Hagyományok Háza népmese szakelőadója, vagy Gombos Péter egyetemi docens, olvasáskutató, a MATE Kaposvári Campusa Neveléstudományi Intézetének oktató-kutatója, a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) korábbi elnöke, jelenleg alelnöke is előadhat, bemutatva a mesék mélyebb rétegeit és hatásait.
A mese ereje: szövegértés és kognitív fejlődés
A gyermekkorban hallgatott meséknek rendkívül fontos szerepe van a kognitív fejlődésben, különösen a szövegértés javításában. Gombos Péter olvasáskutató szerint annak, akinek sokat meséltek gyerekkorában, jobb lesz a szövegértése. A mesék hallgatása fejleszti a képzeletet, a memóriát, a szókincset és a narratív gondolkodást. A gyermekek a mesék által tanulnak meg összefüggéseket keresni, ok-okozati láncolatokat felismerni, és a történetekben rejlő erkölcsi tanulságokat megérteni. A mesehallgatás során a gyermekek figyelme hosszabb ideig fenntartható, ami hozzájárul a koncentrációs képesség fejlődéséhez. A mesékben gyakran ismétlődő motívumok és fordulatok segítik a nyelvi struktúrák elsajátítását, és megalapozzák a későbbi olvasási készségeket. Az elmesélt történetek bevezetnek a különböző világokba, karakterekbe és szituációkba, amelyek mind hozzájárulnak a gyermek empátiás készségének és társadalmi érzékenységének fejlődéséhez.
A jó mesemondó titka: hogyan ragadjuk meg a közönséget?
Egy jó mesemondónak számos tulajdonsággal kell rendelkeznie ahhoz, hogy megragadja közönségét. A legfontosabbak közé tartozik a hitelesség, az empátia, a jó artikuláció és a történet iránti szenvedély. A mesemondónak képesnek kell lennie arra, hogy a történetet ne csupán felolvassa, hanem újraélje, és érzelmekkel töltse meg. A hangszín, a tempó, a gesztusok és a mimika mind hozzájárulnak a mese élénkségéhez. A szünetek és a hangsúlyok megfelelő alkalmazása kulcsfontosságú a feszültség fenntartásában és a hallgatóság bevonásában. Egy jó mesemondó nem csak mesél, hanem kapcsolatot teremt a hallgatósággal, bevonja őket a történetbe, kérdéseket tesz fel, vagy éppen teret ad a saját gondolataiknak. A mesemondói tevékenységért 2019-ben Népművészet Ifjú Mestere állami kitüntetéssel elismert Klitsie-Szabad Boglárka etnográfus, mesemondó is példát mutathat ezen a téren. A mesemondás egy interaktív folyamat, ahol a hallgatóság reakciói is formálják a történetet, és a mesemondónak képesnek kell lennie arra, hogy rugalmasan alkalmazkodjon ehhez.
A CEU „Határtalan tudás” rendezvénysorozata
A járványhelyzet miatt online folytatódik a CEU „Határtalan tudás” című rendezvénysorozata. A CEU professzorai és a velük együttműködő magyar szakemberek, valamint a társadalmi élet ismert szereplői mutatják be a közönség számára a legizgalmasabb tudományos aktualitásokat és azok közvetlen hatását mindennapi életünkre. Az esemény végén lehetőség van kérdések feltevésére, így a résztvevők mélyebben elmerülhetnek a témákban, és közvetlenül kommunikálhatnak az előadókkal.
A névadás gazdagsága: ragadványnevek és becenevek
A népmesék világából kitekintve érdemes megvizsgálni a névadás gazdagságát és sokszínűségét, különösen a ragadványnevek és becenevek terén. A ragadványnevek a népi fantázia termékei, amelyek a falusi közösségekben alakultak ki, és az egyén személyiségére, külső tulajdonságaira, szokásaira, vagy éppen valamilyen emlékezetes eseményre utalnak. Ezek a nevek állandóan mozgó, változó névcsoportot alkotnak, tükrözve a gyerekek játékos kedvét, csúfolódó, viccelődő hajlamát.
A keresztnevekből alakult ragadványnevek viselői többségében felnőttek. Valószínűleg ők is gyermekkorukban kapták nevüket, ami arra utal, hogy régebben inkább a keresztnév becézése volt szokásos a gyerekek között, az utóbbi időkben pedig a vezetéknévé. Ez összefügg a hajdani kis falusi közösség meghittségével, majd kitágulásával, megnyílásával egyrészt a városi, körzeti iskolák felé, ahol a gyerekek már nemcsak falubeli ismert társaikkal vannak együtt, és a pedagógusok részéről is gyakori a vezetéknévvel való megszólítás. Másrészt a világ felé a sajtó, rádió, tévé által, ahol a vezetéknevek fontosabbak a keresztneveknél. A régebbi keresztnevekből alakult ragadványnevek a mai fül számára különös, de bensőséges, régies, rokonszenves hangzásúak, a harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti gyerekek világából villantanak fel egy kedves, játékos színt. Például a „Krumpli úrfi” egy olyan becenév, amely a kedves, játékos hangzása miatt megmaradhatott.
A névadás okai sokrétűek. Az egyén személyével kapcsolatos a teljes névanyag 36%-ában. Ezek lehetnek külső tulajdonságok, mint például a „Sziszák” (<iszik) vagy „Sodrik” (a Sodrásban c. bolond, aki nézi mondókában). E ragadványnevek fele kifejezetten gúnynév, hiszen a külső tulajdonságok közül általában a kifigurázhatóak kapnak ragadványnevet. Feltűnő, hogy mennyire hangulatosak, kifejezőek, mennyi közöttük az átvitt képes értelmű szó, a metafora (Vihar, Cinke, Káposzta, Galuska) és a hangulatfestő szó (Csampa, Hopcinger, Csingalló, Csori). Némelyik sváb eredetet őriz, másik kortárs tévésorozatból való. A népi fantázia gazdagsága tükröződik bennük. A beszédmódra, beszédhibára általában a rosszul ejtett szóval - hangutánzó szóval - utalnak. Ezek 1-2 kivétellel mind erős gúnynevek, hiszen legtöbbjük érzékeny pontján fogja meg az egyént, találó kifejezéssel (átvitt értelmű szóval, hangulatfestő szóval) jellemezve.
Valamilyen régi történet, esemény emlékét őrzik a következő ragadványnevek: „Anikó”, „Maris” (két kisfiú gyerekkori szerepjátékbeli neve); „Beteg” (egyszeri betegség); „Bokros” (traktorjával egyszer a bokorban kötött ki); „Brigal” (rosszalkodó gyerekeit így fenyegette: Elbriglázlak benneteket!); „Csete” (egy színdarabban Csete Mihálynak hívták); „Csicsó” (a tanító nevezte el így, miután egyszer azért késett el az iskolából, mert csicsókát szedett); „Csordás Piroska” (tehénlegeltetés közben nevezték így el); „Gliba”, „Gúnár”, „Tojó” (gyerekkori játék szereplői a három liba: (g)liba, gúnár, tojó); „Habos” (kislánykorában a fiúk kiöntötték a vadgesztenyehajból vert habját); „Kakas” (kiskori színdarabbeli szerep); „Kilenc” (gyerekkori fészekrablás emléke: ő mászott fel a fára, s a fiúk kérdésére, hogy hány madár van a fészekben, azt felelte: „Kilenc a vénnel”. Más változat szerint a libáik száma iránt érdeklődött valaki, s erre hangzott el a felelet.); „Kuruj” (kiskorában így kért kenyeret: „Körül kuruj, nagy darabot!” - mire az anyja: „Szűkön fiam, mert nincs kenyér!”); „Longi, Vizi” (egy nagyobb fiú megfürdette a Longon a Ronyvában); „Lucskos” (a fiúk körtét loptak a sötétben, s ő egy tehéntrágyába hullt körtét megfogva így szólt: „Hű, ez lucskos körte!”); „Pelyvakisasszony” (pelyva közt született, a csűrben); „Rabi” (a nagypénteki passióban ő énekelte a rabbi szerepét); „Révész” (télen, amikor a jégen játszottak ő volt a játékban a legjobb révész); „Rudi” (az iskolában lovacskáztak, s ő volt az Orosz Rudi nevű ember sánta lova, még bicegett is hozzá); „Szamó” (kiskorában a nagyobb fiúk megetették vele az éretlen, húzós ízű piros berekinyét, mint szamócát); „Szipka” (gyerekkori cigarettázás emlékét őrzi); „Szirén” (gyerekkori játékbeli neve: Irénke > Szirénke); „Tatár” (a felvégen, ahol laktak, mindig a kutyákat zavargatta, ezért elnevezték kutyafejű Tatárnak); „Tinta” (elmosódott iskolai történet emléke); „Tópil” (zópil ’ilyen’ sváb szó. Kiskorában selypítve sorolta el, hogy a testvérei ilyen, ilyen… Néhány történet szavai szólásként is tovább élnek a faluban).
Az iskolai ragadványnevek egy része olvasmány- vagy filmélmény, illetve tanult dal nyomán keletkezett, ezek szereplőinek neveit ragasztották egymásra a gyerekek. Néhány a vizsgált időszakból: „Döbrögi”; „Janek” (a Négy páncélos és a kutya c. filmből); „Rézágyú” (Gábor Áron rézágyúja c. dalból); „Sacco és Vanzetti” (két jóbarát neve, az azonos c. k.). Különösebb indok nélkül is keletkeznek csúfoló szándékkal ragadványnevek a gyerekek körében. Ilyenek: „Kuba”; „Munki” (az angol majom szóból, mert az illető Amerikában született); „Pikula”; „Zöldség”.
Sajnos sok ragadványnév eredete ismeretlen, kideríthetetlen. Vagy nagyon régiek, a legöregebbek sem emlékeznek már a keletkezésükre, vagy már akkor is csak néhány ember ismerte a névadás okát, és az azóta feledésbe merült, vagy már keletkezése pillanatában sem volt kézzelfogható oka, egyszerűen a játék, a csúfolódás hozta létre őket.
Az össznévanyag nagyobb része önmagában álló, egyelemű név, egyénítő ereje önmagában is érvényesül. Vannak kételeműek, de van három elemű is (pl. Tóni Pista Kati; Bernáj Gyuri Jóska). A teljes névanyagnak mintegy 5%-a bóknév (pl. Bajnok; Jetike; Picur), 30%-a gúnynév (pl. Csikkes; Csingalló; Rongyász; Rupetyek), 65%-a közömbös, azaz nem sértő, de hangulatos ragadványnév (pl. Bizili; Drusza; Nyimi; Tópil). A névanyag fele alapszó (Derelye; Doktor; Lumumba), negyede képzett szó a legváltozatosabb képzőkkel (Lencsi; Lucskos; Jankesz), kis része összetett szó (Henalegény, Pelyvakisasszony), szószerkezet (Máris szomszéd; Vén Kácáf), ragozott szó (Nácikám; Döfi), és egyéb szóalkotás, rövidítés, csonkítás stb. A nevek sokszor megváltoznak, átalakulnak. Pl.: Buber > Bubenka; Liba > Gliba; Öccse >Gröccse; Kocsmáros Mari > Kocsi Mari; Pici Palkó > Pali bácsi (itt a Pali is ragadványnév!); Sumeráj > Sumi.
A teljes névanyag 37%-a örökölt név, 63%-a szerzett név. A nevek nagy részét a férfiak örökítik, legtöbben az apa, a férj, a nagyapa ragadványnevét örökölték, gyakori még a fiútestvér és a nagybácsi ragadványnevének öröklése is. Az anyai, nagyanyai ragadványnév öröklésére csak 1-2 példa akad (Peti Laci, Ici Pista). A felmérés időpontjában a faluban 75 személynek volt 2 ragadványneve, 15-nek 3, 6-nak 4 és 1 személynek 5 ragadványneve. Ennek több oka is lehet. Lehet egy személynek örökölt és szerzett ragadványneve is, lehet több szerzett ragadványneve, vagy élhet ragadványnevének több alakváltozata is. A csúcstartó: a Bence, Benő, Bokros, Káposzta és Pocakos ragadványneveket viselő Burger Flórián, de nevei közül három már nem aktív iskolai ragadványnév. Néhány ragadványnévre csúfolódó versike is született. Több ragadványnév keletkezéséhez fűződő történet szavai pedig szólás-mondásként is fennmaradtak.
A helyi szólások és közmondások gazdagsága
A faluban közszájon forog, vagy kisebb körben - egy-egy nagycsaládon belül - ismert néhány helyi keletkezésű szólás. Ezek egy-egy történet, párbeszéd csattanójaként vagy jellemző szavaiként hangzottak el valamikor, melyeket később sűrűn felemlegettek, majd hasonló esetekben felidézték jellemző, odaülő szavaikat, és azok így lassan szólásokká váltak a kis közösségen belül. Olyankor mondják, ha valaki túlságosan is pontosan, alaposan csinál meg valamit. A szénát, ha nem szárad elég gyorsan, megforgatják takarás (összegyűjtés) előtt, hogy a másik oldala is megszáradjon. Hauser Ignác (?) a lovának mondta ezeket a szavakat. Édesanyja mondta, amikor a fiát először táncolni látta a bálban. Bátyjáról (Deutsch Imre) mondta kishúga. A kisbabának mondják öltöztetés közben, biztatva, hogy dugja be kezét a ruha ujjába. Sütéskor adják a gyereknek ezzel a szólással a tálat, hogy a maradékot nyalakodja ki belőle.
Gyermekjátékok a hagyományban
A gyermekjátékok, mint a népmesék és a ragadványnevek, a közösségi élet és a kulturális identitás fontos részei. Ezek a játékok nem csupán szórakoztattak, hanem fejlesztették a gyermekek motoros készségeit, szociális interakcióit, és hozzájárultak a közösségi szabályok elsajátításához.
Egy klasszikus labdajáték a „Krumplilevesbe mártogatott Puskás”. Ebben a játékban minden gyerek választ magának egy futballistanevet, egy gyerek fölírja a neveket, vezényli a játékot, és írja a játék állását. A gyerekek körbeállják a labdát, jobb kezükkel a labda felé hajolnak. A játékvezető skandálja: „Krumplilevesbe mártogatott, -gatott, -gatott, -gatott Puskás!” illetve valamely játékos játékbeli nevét. A nevét halló gyerek felkapja a labdát, és igyekszik eltalálni valakit a szétrebbenő többi gyerek közül. Akit eltaláltak, annak egy élete elfogyott. Akinek minden élete elfogyott, kiesik a játékból. A játékvezető jegyez. Ez a játék fejleszti a gyorsaságot, a reflexeket és a stratégiai gondolkodást.
Egy másik játék a „Kemencében sülő kenyerek”. A gyerekek szétterpesztett lábbal sorban egymás elé ülnek hátradőlve, ők a kenyerek a kemencében. A gazdasszony csiklandozással próbálgatja, melyik kenyér sült már meg. Ez a játék a taktilis érzékelést és a nevetést ösztönzi.
A „Gombpöckölés” egy egyszerű, de szórakoztató játék. A földbe kis lyukat ástak, és bizonyos távolságról (kb. 2 méterről) pöckölték bele gombjaikat. Fejleszti a finommotoros készségeket és a célzóképességet.
A „Fababa és csicsóka bútor” a szegényebb gyerekek kreativitását mutatja be. Fababával játszottak, egy hosszabb botot felül behasítottak, és abba keresztben beletettek egy rövidebbet. Bababútort az összeragadó csicsókából készítettek, megformálták a kiságyat, asztalt, stb. Ez a játék a képzeletet és a kézügyességet fejleszti.
A „Lukas kulccsal lövés” egy régebbi, fiúk által játszott játék volt. Lukas kulccsal lőttek a nagyobb fiúk a lányoknak névnapjukon, este. A kulcs lukas szárába gyufamérget töltöttek. A kulcs karikájához hosszú zsinórt erősítettek, ennek másik végére a lukba passzoló szöget kötöttek. A szöget a lukba illesztve a szerkezetet a zsinórral jól meglóbálták, és a küszöbhöz vagy a vaskerítéshez vágták.
A „Király, Fiú, Palatinusz, Szaros” egy kártyajáték, amelyet főleg felnőttek játszottak, de gyerekek is örömmel figyelték vagy kapcsolódtak bele. A játék érdekesen képez le szerepeiben egy középkori osztálytársadalmat, közkedveltségét valószínűleg főleg ennek köszönhette. 4 játékos játssza. Az első körben 8-8 lapot kapnak a játékosok. Hogy kialakítsák a szerepeket, fogásokat kell szerezniük. Színre színt tesznek, és a színben legerősebb lapot tevő viszi a fogást. Amilyen sorrendben megszerzik a nyolc fogást, úgy lesz belőlük Király, Fiú, Palatinusz, és a legutolsóból Szaros. A továbbiakban a játék folyamán a Szaros dolgozik (kever, oszt stb.). A Fiút Fiú-választás illeti meg: a két paklira osztott kártyacsomóból választhat, hogy melyiknek aljáról, tetejéről, közepéről csapjon ki a Szaros 6 lapot. Tetszik-e a Királynak? A játék fogások szerzésével folytatódik, mint az elején, csak most már szerepeik szerint játsszák. Mindig a Király ad le, a leadás sorrendje: Király, Fiú, Palatinusz, Szaros. A tromf a legerősebb lap, amely mindent elvisz, nála csak lány (zöld felső) erősebb, és annál is erősebb a fiú (makk felső). Ha a királynál van a fiú (makk felső), kérhet: - Fiú kéri a lányt és mindenünnen tromfot! A Szaros minden játszmában egyszer csalhat. A cél újra a nyolc fogás megszerzése, ennek sorrendjében alakul ki az új felállás.
Hagyományos sváb ételek: a szegénység tanúi
A falu lakói között kevés volt a módosabb ember, inkább a szegénységgel küszködtek napról napra. Erről nemcsak az építkezés, az életmód megmaradt szóbeli és tárgyi emlékei, de a hagyományos sváb ételek is tanúskodnak. Ezek az egyszerű, laktató ételek a mindennapi élet részét képezték, és a takarékosságra, az alapanyagok maximális kihasználására épültek.
Tésztaleves: Ha bármilyen galuska volt az ebéd, az első fogás tésztaleves volt. Felfőzték a tejet, reszelt tésztát főztek bele, megsózták. Legtöbbször vacsorára főzték.
Kolbászlé: Megfőzték bő vízben a füstölt kolbászt, annyit, hogy mindenkinek jusson egy jó darab, felnőtteknek nagyobb, gyerekeknek kisebb. Kenyeret szeleteltek vékony szeletekre a tálba, ráöntötték a kolbász levét, és ki-ki megkapta hozzá a darab kolbászát.
Krumplileves: A kockára vágott krumplit sós vízben megfőzték. Kislábasban zsíron hagymát pirítottak, pirospaprikát szórtak rá, és ezt öntötték a levesbe. Tejföllel ízesítették még.
Pacalleves: Hagyományosan lakodalom előtti péntek este készítették vacsorára, régen a marha gyomrából, ha marhát vágtak, később a sertés gyomrából is. Jó alaposan meg kellett pucolni, hogy ne legyen szaga, még mésszel is tisztították. Egyben főzték meg, és mikor megfőtt, vékony metéltre vágták. Zöldséges csontlevessel felengedték, a csontról lefőtt húst is hosszúra vagdalva a pacalhoz tették.
Tört krumpli: A kockára vágott krumplit sós vízben megfőzték. Közben kisütötték az apró kockákra vágott füstölt szalonnát. A megfőtt krumplit leszűrték, összetörték, a kisült szalonna zsírjával lezsírozták, a szalonna-tepertőket a tetejére tették. Édes tejet ittak, vagy aludttejet kanalaztak hozzá.
Krumplis tészta: A kockára vágott krumplit bő sós vízben megfőzték. Közben 2-3 tojásból nokedlitésztát készítettek, és beleszaggatták a fövő krumpli vizébe.
Röstölt krumpli tésztával: Galuskatésztát gyúrtak, melyet a túróstésztáénál vékonyabbra nyújtottak, de annál szélesebb csíkokra vágták. Kifőzték, és a következőképpen készített krumplit tették alá: A krumplit hajában megfőzték, megtisztították és lereszelték. Jó nagy evőkanál zsírban egy fej apróra vágott vöröshagymát rózsaszínűre sütöttek, beletették a reszelt krumplit, és megpirították. Ezt a röstölt krumplit a tésztával összekeverték és lezsírozták.
Sós olajos krumpli: Egyszerű böjti étel volt, a nagyhéten, főleg nagypénteken ették. A krumplit hajában megfőzték, megtisztították, karikákra vágták, megsózták, olajjal összekeverték. Melegen fogyasztották.
Szalagos tészta: Tésztát gyúrtak, kinyújtották, tejföllel vagy tejszínnel lekenték, megsózták, és kockákra vágott zsemlét halmoztak rá egy sorban megfelelő távolságokra. Mint a derelyét, leragasztották, és felvágták kis táskákra, így haladva sorról sorra.
Kreatív tevékenységek a mindennapokban
A népi kreativitás nem csupán a mesékben és a nevekben nyilvánul meg, hanem a mindennapi tevékenységekben is, mint például a kézművesség és a játékos tanulás.
Nemezelt szappan készítése: A nemezelt szappan elkészítése valóban jó játék. Vizes, csúszós és habos. Kell ennél több egy gyereknek? Nem kell hozzá más, mint egy szappan, színes gyapjú és langyos víz. Ez a tevékenység fejleszti a finommotoros készségeket és a kreativitást.
Földfajták gyűjtése: Gyűjts a közelben különböző földfajtákat edényekben! Keress olyan helyeket, ahol nincs lomb és nem is túl homokos a föld! Ideális helyek a gyűjtésre például kopár területek, építkezési területek, kőfejtők környéke vagy bármely más terület, ahol utak szelik át a hegyvidéket, szabadon hagyva a termőföldet. Ez a tevékenység a természet megfigyelésére és a környezettudatos gondolkodásra ösztönöz.
Házi festék készítése: Egy csésze (nem bögre) liszthez 1 és 1/4 teáskanál sütőport és 1/4 teáskanál sót összekeverünk, és adagolunk hozzá annyi vizet, hogy nagyjából nokedli tészta sűrűségű masszát kapjunk. Ételfestő pasztával, temperával vagy tojásfestékkel színezhető. A bekevert massza máris felhasználható. Ez a tevékenység a kreativitást és a tudományos érdeklődést fejleszti.
Savanyú káposzta készítése: A vizet a sóval felforraljuk és kihűtjük. A káposztát legyaluljuk és a fűszerekkel az üvegbe rakjuk. (Tehetünk bele kaprot vagy csombort is.) A káposzta tetejére teszünk 2-3 szelet kenyeret és felöntjük a sós vízzel. Egy kistányérral letakarjuk és egy peremes tálat alá teszünk. Ez a tevékenység a konyhai ismereteket és a hagyományos tartósítási módszereket mutatja be.
Állatmesék és tanulságok
Az állatmesék is fontos részét képezik a népi kultúrának, gyakran erkölcsi tanulságokat hordoznak.
A ravasz hangya és a béka: Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek, mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, és még semmit sem leltek. - Enni kéne. Enni. Étlen nem lehet menni. - Lehetni lehet, csak lassabban - fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy mogyorónyi morzsának. Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz, csak láttak volna. - Mit cipeljük a bolyba - gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. - Együk meg itt helyben. - Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre. - Az egészet megesszük! - Nem értelek. - Megesszük az egészet. - Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület. - Fütyülök a hangyabecsületre! Éhes vagyok, enni akarok! A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka. - Na, nézd csak - ümmögte - a hangyák összekülönböztek a koszton! Majd én elosztom! Azzal a béka bekapta a morzsát. Ez a mese az önzés és a bölcsesség közötti különbséget mutatja be.
A farkas és a juhász: Megöregedett a farkas, kihullottak a fogai. Nem tudott már zsákmány után járni. Így átváltozva, találkozott egy juhásszal. Az megállította: - Ki vagy, és hová mész? - Én bizony valamikor farkas voltam - felelte a fogatlan ordas. - Ami igaz, sok bajuk volt velem a juhászoknak. De nem énbennem volt a hiba, hanem a bundámban. Most mindent megbántam, hidd el. Levetettem a régi bundámat, és a kutya irhájába bújtam. Eddig ellenséged voltam. Most szeretném, ha felfogadnál szolgádnak. Hadd őrizzem a nyájadat. Bízhatsz bennem! Esküszöm a legkedvesebb báránykádra! Én elfelejtettem már a múltamat, felejtsd hát el te is, és végy magadhoz. A juhász eleinte nagyon csodálkozott a farkas esküdözésén, de végül mégis hitt neki. Elvitte a kutyái közé. Még egy szép kutyaólat is épített neki. A farkas testvéri egyetértésben élt a kutyákkal. Éberen vigyázott a nyájra. Szinte még az igazi kutyáknál is jobban szolgálta a gazdáját. Egyszer a juhász összeszedte az anyajuhokat. Elvitte őket egy jobb helyre. A többit meg a bárányokkal együtt a farkasra bízta, hogy vigyázz rájuk. A farkas lefeküdt a juhakolba, a báránykák pedig vidáman harangoztak körülötte. A vén ordasnak egyszer csak eszébe jutottak a régi szép idők. Gonosz gondolata támadt. „Soha nem tudja meg az öreg juhász!” - Azzal felkapott két fiatal bárányt, és be az erdőbe! Amikor a juhász visszajött, látta, hogy két báránya hiányzik, őrzőjüknek is csak a hűlt helyét találta. Egyszerre megértett mindent. Csak egy vigasztalta: - Még jó, hogy ilyen kis veszteséggel megúsztam! Hiszen a farkas akár az egész nyájamat is elpusztíthatta volna. Ez a mese a bizalomról és az emberi természet árnyoldalairól szól.
A kis kanász és a farkasok: Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdő szélén lakott s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas s beszólt neki: - Kis kanász ereszd be a fejemet! - Nem eresztem én, - mondotta a kis kanász - mert megeszel. - Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok. A kis kanász kinyitotta az ajtót annyira, hogy a farkas bedughatta a fejét. Akkor meg arra kérte a kis kanászt: - Kis kanász, ereszd be a derekamat is. - Nem merem, mert megeszel. - Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok. A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is. - Jaj, de jó meleg van! - mondotta a farkas. - Ereszd be, kis kanász a farkamat is, hadd melegedjék az is. Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen. A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé s mondta: - Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát! Adott neki kenyerest s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított vacsora után, meggondolta a kis kanász: ha felébred, még őt is megeszi, - hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejéről egyszeribe lesuvadt a szőr, s azzal nagy hirtelen felmászott a fára. Hej! Uram, Teremtőm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdőt s egy szempillantás alatt összecsődült három híján száz farkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett, zúgott belé az erdő. Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás fejetetejére állott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére. - No kis kanász! Most mit csinálsz? Vége az életednek! - Ő bizony egyet gondolt s elkezdett kiabálni torkaszakadtából: - Forró vizet a kopasznak! Forró vizet a kopasznak! Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lesuppant, hogy egyszeribe megdöglött valamennyi. A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bőrét meg lenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért. Ez a mese az eszességről, a ravaszságról és a veszély elkerüléséről szól.
A furulyás kisfiú és a gyémántszemű egér
Egyszer volt egy kis pásztorfiú. Reggelenként kihajtotta a nagy szakállú kecskéket a domboldalra, ő maga meg végigfeküdt a füvön, tarkója alá gyűrte tarisznyáját, elővette csacsogó furulyáját, és fújta, fújta estelig. Tündérfurulya volt ez: nyírvesszőből metszette, csillagos bicskájával kifaragta szépen; ha megszólalt, egyetlen kecske sem kalandozott el, egyetlen gida sem tévedt el. Más szája hiába fújta: kívüle meg nem szólalt senkinek. Egy nap, amikor a furulyás kisfiú éppen enni készült, egyszerre csak hangot hallott: - Jó kisfiú, éhes vagyok, adj egy darabkát a kenyeredből, adj egy falatot a szalonnádból! Körülnézett a kisfiú, de nem látott embert se közel, se távol; hanem egy kicsi egér kuporgott a lábánál, az nézett rá esdekelve. - Amim van, megosztom veled, egyél velem, kisegér - felelte a furulyás kisfiú. Megették együtt a fiú kenyerét, szalonnáját. - Jótett helyébe jót várj! - mondta a kisegér. - Ha egyszer baj ér, megsegítlek. Elmosolyodott a furulyás kisfiú: - Hogy is segíthetne nékem egy ilyen kicsi kisegér? Felelte a kisegér: - Amit mondtam, hidd el, szavaimon ne nevess: nem közönséges kisegér vagyok én. Erre már jobban megnézte a furulyás kisfiú a kis állatot: a bundája fénylett, mint az arany, szeme tündökölt, mint a gyémánt, hosszú selyemszempillája volt, mint egy királykisasszonynak. Másnap délben ismét megszólalt a gyémántszemű kisegér: - Jó kisfiú, éhes vagyok; adj egy kis darabkát a kenyeredből, adj egy falatkát a szalonnádból! Felelt a furulyás kisfiú: - Amim van, megosztom veled; egyél velem, gyémántszemű kisegér. És szólott a gyémántszemű kisegér: - Jótett helyébe jót várj; ha egyszer baj ér, megsegítlek. Harmadnap már alig várta a furulyás kisfiú, mikor jön a gyémántszemű kisegér. Lassan dél lett, majd délután, s ő még egyre várta. Nem evett a kenyérből, nem evett a szalonnából, egyre csak az utat leste, mikor jön a gyémántszemű kisegér. De mivel hiába várta, bánatában, unalmában elnyomta az álom. És amíg aludt, mi történt? Közel a domboldalhoz, a föld alatt volt a csúcsos fejű manók birodalma; aranyból, gyémántból épített palotájában ott lakott a manókirály és vele egyetlen leánya, a fekete hajú manó királykisasszony. Meghallotta egy nap a csacsogó furulya hangját a fekete hajú királykisasszony, és így szólt az apjához: - Felséges apámuram, azt a furulyát hozd el nékem, bárkié is; mert míg azt nékem el nem hozod, nem eszem, nem alszom, és éjjel-nappal sírni fogok. Megrettent a csúcsos fejű manókirály, megparancsolta két alattvalójának, siessenek a földre: hintsenek álomport a furulyás kisfiú szemébe; szépen szóló furulyáját a fekete hajú királyleánynak hozzák gyorsan vigaszul. Úgy tett a két manó, ahogy a király megparancsolta: felmentek a földre, álomport hintettek a furulyás kisfiú szemére, kihúzták a feje alól csacsogó furulyáját; a szépen szóló furulyával a fekete hajú királyleányhoz repültek, mint a szél. Megdicsérte a két manót a csúcsos fejű manókirály. Nem sírt többé, táncra perdült a fekete hajú királyleány; ajkához emelte a szépen szóló furulyát. Hanem a furulya néma maradt. Elvette a kezéből a csúcsos fejű manókirály, ő is az ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvette az udvarmester, ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvették sorra a miniszterek, udvari méltóságok: mindhiába, nem szólalt meg, néma maradt a szépen szóló furulya. Mondotta a fekete hajú királyleány: - Felséges apámuram, tégy valamit, hogy szóljon a furulya, akárki fújja is, mert míg hangját meg nem hallom, nem eszem, nem iszom, é; jel-nappal sírni fogok. És sírni kezdett azon nyomban, bővizű patakká lett a könnye, elárasztotta az egész manóbirodalmat. Amíg ez történt, a furulyás kisfiú aludt: aludt álomtalan álmot, de nem aludtak a nagy szakállú kecskék, összebújtak körülötte, nyaldosták az arcát, mekegve tépdesték a ruháját. De hiába, csak nem ébredt fel mélyen aludt a furulyás kisfiú. Mikor végre fölébredt, a két manó már messze járt a csacsogó furulyával. Felült, megdörzsölte a szemét, és megkérdezte: - Nagy szakállú csúnya kecskék, miért zavarjátok az álmom? Felelték a kecskék: - Mek, mek. Nyúlt a kisfiú a csacsogó furulya után; hol a csacsogó furulya? Nyúlt a feje alá: nem volt ott a csacsogó furulya. Nyúlt a tarisznyájába: nem vol; ott a csacsogó furulya. Feltúrta maga körül a bokrot, a földet, a mezőt: hanem a csacsogó furulya nem volt sehol. Sírt a furulyás kisfiú, sírt keservesen. Szépen szóló furulyáját sehol sem találta. Amint így sírt, egyszerre csak ott termett a gyémántszemű kisegér. Megkérdezi a furulyás kisfiú: - Gyémántszemű kicsi egér, szépen szóló furulyámat ki vitte el, hol találom? Gyémántszemű kisegér letépett egy gyermekláncfüvet, fehér bóbitáját szertefújta a szél, szárából gyűrűt csinált, szeme elé tette, átnézett rajta. A gyermekláncfű - tündérvirág: mikor gyűrűjén átnézett, belátott a manókirály kastélyába, és meglátta a néma furulyát. Azt mondta hát a furulyás kisfiúnak. - Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kincset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furulyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már menyasszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát! A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lépett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott széles országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált - a fekete hajú királykisasszony könnyeiből. Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől. Szólott a furulyás kisfiú: - Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a néma furulyát. - Jöjj hát - mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a manókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csodatevő furulyás. A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; talpig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta: - Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából. Felelt a manókirály: - Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú királykisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpalásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz: - Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú: - Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drágakőnél többet ér. Mondotta a manókirály: - Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta: - Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály - van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri. - Vidd hát szépséges leányom - mondotta a manókirály. - Égig érő országodban ültesd királynői trónra. Felelt a furulyás kisfiú: - Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énnékem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én. Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lábára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egyszerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a szemét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a domboldalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyett: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklő. Ez a mese a jószívűség, a hűség és a tündérvilág varázsáról szól, bemutatva, hogy a szerénység és a tisztesség végül mindig elnyeri méltó jutalmát.
