A Lehel Csarnok, korábbi nevén Élmunkás téri piac, hosszú és változatos történettel rendelkezik, amely szorosan összefonódik Budapest, különösen Angyalföld fejlődésével. A piac nem csupán egy kereskedelmi helyszín, hanem a városi élet, a társadalmi változások és az építészeti gondolkodás tükörképe is. Különösen igaz ez a mai épületre, amely ifj. Rajk László tervezésében valósult meg, és amely a „savanyúság” metaforájához hasonlóan megosztja a közvéleményt és a szakmát egyaránt.
A kezdetek: A Ferdinánd téri piac a 19. század végén
A ma Lehel Csarnok néven ismert piac közvetlen elődjének története a 19. század utolsó évtizedében kezdődött. 1890-ben szüntették meg a korábban itt található Váci úti temetőt. Ennek helyén működött a Lehel piac elődje, a Ferdinánd téri piac. A század végén - 1897-ben - a főváros öt korszerű vásárcsarnokot (Központi Vásárcsarnok, Hold utcai Vásárcsarnok, Hunyadi téri Vásárcsarnok, Klauzál téri Vásárcsarnok és a Rákóczi téri Vásárcsarnok) épített, amelyek a hasonló műintézmények új távlatait nyitották meg. Ezek a csarnokok a nyugat-európai mintára épültek, és modern körülményeket biztosítottak az árusításra.
Habár sokan csak a korszerűtlen körülményeiről szólnak, meg kell említeni, hogy a piac területén nyitották meg 1911-ben a Községi Élelmiszerárusító Üzem 14 fővárosi elárusítóhelyének egyikét. Az évtized elején indult lap, az Angyalföldi Napló korabeli cikke megemlékezik róla, hogy a belvárosi piacokkal szemben a Ferdinánd téri piac sem árukínálatában, sem áraiban nem tud versenyezni a nyugat-európai mintára épített vásárcsarnokokkal. A cikk rámutat: „Angyalföldet első sorban dolgozó proletárok lakják. Ha valakinek, hát az angyalföldi lakosságnak van szüksége olcsó és higiénikus piacra. Már régóta tervbe van véve egy fedett vásárcsarnok építése a Ferdinánd-téri piac helyén.”
Az áthelyezés és a háború utáni időszak
1931-ben a kofák és kereskedők heves tiltakozása ellenére megkezdődött az Árpád-házi Szent Margit Plébániatemplom építése. Ekkor több terv is született az új angyalföldi vásárcsarnok megépítésére, amely hosszú távra megoldotta volna e külvárosi térség korszerű és higiénikus élelmiszerellátását. A főváros vezetése azonban a rövidtávú, csupán pillanatnyilag olcsóbb megoldást választotta - egyszerűen északabbra költöztették a piacot.
A II. világháborút követő években a piac elsősorban a feketekereskedelemről és a rendszeres áruhiányról volt hírhedt. Az Élmunkás téri piac látképe egy Váci úti ház ablakából 1968-ban még a háború utáni időszak nyomait mutatta. Az 1964-ben történt változásokról így írt a Kirakat című lap: „Befejezéshez közeledik a 10 000 négyzetméteres Élmunkás téri piac rendezése is. A piac évi forgalma 250 millió forint, s így nem csoda, ha a felújításra fokozott gondot fordítanak. Már lebontották a régi bódékat, kioszkokat, s helyükön korszerű pavilonok épültek, amelyekbe már bevezették a villanyt, a vizet. A tsz-ek is új árudákba költöztek, és nagyobb raktárhelyiséget kapnak.” Ezek a változások az első lépéseket jelentették a piac modernizálása felé.
A 70-es és 80-as évek: Romlás és konfliktusok
Az 1970-es évektől a piaci körülmények ismét romlásnak indultak, különösen miután a következő évtizedben, az 1980-as években Váci út mentén a Fővárosi Tanács a piac üzemeltetőjével való egyeztetés nélkül üzletsort épített. Ez a döntés tovább rontotta a piac amúgy is zsúfolt és rendezetlen állapotát. A környéken lakók ugyanebben az időszakban hosszas pereskedés útján elérték, hogy a Kassák Lajos utca folytatásában raktársor épüljön, és így a Bulcsú utcában enyhüljön a rakodással járó zaj és zsúfoltság. Ez a pereskedés jól mutatja, hogy a piac működése milyen mértékben befolyásolta a környező lakók életminőségét.
A Nők Lapja 1977-es riportjában nyüzsgő, élettel teli helyszínként írja le a piacot: „Ki ébredhet manapság a főváros kellős közepén kakaskukorékolásra? Aki a Lehel piac mellett lakik. A Nyugati pályaudvar 10 percre van, itt a távolsági buszok végállomása is. Már kora hajnalban érkeznek puttonyaikkal a Vác környékiek. Mióta felépült Óbudán az új lakótelep, onnan is ide járnak át vásárolni - érdemes, mert nagy a választék.” Ez a leírás érzékletesen festi le a piac akkori vibráló, bár rendezetlen atmoszféráját, ahol a vidéki termelők és a városi vásárlók találkoztak.
Így vadásztunk alapanyagokra🥦🍅🧅 a LEHEL CSARNOKBAN🛒
A 90-es évek és a megújulás igénye
A kilencvenes évek elejére - habár a Lehel Piac mind kínálatában, mind rendezettség terén korszerűnek számított - megérett az idő a változásra. A Budapesten található, hasonló funkciójú ingatlanok - a teljesség igénye nélkül: Nagycsarnok, Rákóczi téri vásárcsarnok stb. - már eleve tetőszerkezettel épültek. A Lehel piac azonban továbbra is nagyrészt nyitott, szabadtéri piacként működött, ami időjárásfüggővé tette, és nem biztosított megfelelő higiéniai körülményeket.
A kerületi önkormányzat felkérésére 1995-re elkészültek a pályázatok, amelyek az új csarnok építési terveit tartalmazták. A 2000-es év jelentős dátum a piac, illetve a csarnok életében, hiszen ebben az évben, 2000-ben, valósult meg az új Lehel Csarnok.
Az új Lehel Csarnok építészete és fogadtatása
Az új Lehel Csarnok, ifj. Rajk László tervei alapján épült, és már a kezdetektől fogva megosztotta a közvéleményt. Az eredeti tervek szerint a jelenlegi metrószinten összesen egy üzlet lett volna, de menet közben felvetődött egy ún. „metrószinti piac” ötlete is. Az architektúra a korabeli építészek részéről számos esztétikai jellegű kritikát kapott, de összességében elnyerte a szakma elismerését.
Kortárs középépítészetünk számítógépízű monotóniáját kétségtelenül megtöri Rajk László komoly vitákat kavaró Lehel téri épülete. Szakmai körökben sokan ki nem állhatják (lásd a www.epiteszforum.hu korábbi szavazását például), ám akad, aki - épp ellenkezőleg - egyenesen szépnek véli (Martinkó József, Miért szép?, Octogon, 2002/1). A vox populi meg szokás szerint vegyes, mint a savanyúság vagy a pálinka. „Csiricsáré, de legalább kulturált” - fogalmaz az egyik eladó.
Az épület megítélése nyilván nagyban függ attól, vajon kritikus vagy építész véleménye, netán a kofaperspektíva, avagy épp a szatyorszemszög érvényesül-e. A kritikus gyakran spekulatív, az építész általában meg gyakorlatiasabb, az eladókat, vásárlókat viszont többnyire még mindig inkább az érdekli elsősorban, alacsonyak maradtak-e az árak. Lehet-e kapni mindent, mint régen? Visszajöttek-e a régi standosok és vevők? Hogy Rajk dekonstruál-e, az az építészek és a kritikusok fennkölt belügyének tűnik, és vajmi kevéssé érdekli az építészeti fogyasztók többségét. Ám mégis ez az egyik legégetőbb kérdés, hiszen az épület feltehetőleg a tervezés és kivitelezés során érvényesülő, vélt dekonstruktív módszer miatt olyan, amilyen.
Dekonstrukció vagy vulgárposztmodern?
Továbbá, nem csupán az újtól mindig visszariadni kész kispolgári ízlést botránkoztatta meg Rajk épülete, nemcsak az „unalom militánsai”, a régi és „új korrektek” bosszankodnak rajta, de állásfoglalásra készteti a dekonstruktív építészet elkötelezett híveit is. Pontosan azért, mert a piac legfeljebb csak mímeli a dekonstrukciót. Hívei mintha úgy vélnék, a piac vegyes, olykor egyenesen értetlen kritikai fogadtatása a pesti ember szokatlantól való félelméből, a gondolkodtató design-t elutasító álláspontjából fakad. Tévedés.
Rajk piacával alig-alig dekonstruál, az épület felületeinek szándékosan és radikálisan stíluskeverő, cirkuszi dekorációi, eklektikus díszletei szpoilerként fednek el egy egyébként cseppet sem izgalmas, és végképp nem dekonstruált architektúrát. Ez a módszer a Collegium Hungaricum (Bécs) átalakításakor még remekül bevált, ott ugyanis adott volt a korábbi, jellegtelen kockaház, melynek homlokzatát Rajk - néhány világos trükkel - valóban dekonstruálni tudta. Most azonban szabadon kísérletezhetett volna komolyabb szerkezeti megoldásokkal is, „kimozdítva” az épületet saját centrumából, hogy látványos alaprajzi és térbeli elforgatásokkal dekonstruáljon. Mégsem tette! Hol vannak a szétrobbantott és újra összerakott struktúrák, hol az enteriőr és a külső kettősének látványos feloldása, hol vannak a merőlegessel és a párhuzamossal feleselő statikai játékok? Helyettük megtestesült a stílustalanság csiricsáré kockázata, a vulgárposztmodern felé úszó hajómetafora vélt vagy valós „narrativitása” egy meglehetősen hétköznapi tömegű épületben. De legalább feldobta igencsak szürke környezetét, mondhatnánk.
Az exteriőr: Hajómetafora és kritika
Ami az exteriőrt illeti, Mies van der Rohe mondása jut eszembe: a kevesebb több! A forma- és anyagkavalkádból két, egymással feleselő vezérmotívum emelkedik ki, a legfrissebb középületeink körében oly divatos hajómetafora (lásd a Nemzetit!) és a századfordulós csarnoképítészet parafrázisa. Meglehet, higgadtabb játékosságra vallott volna, ha Rajk csupán a csarnokszerkezet dekonstrukcióját kísérli meg; a hagyományos elemekből újmódin „összecsavarozott” struktúra, avagy a csarnoksátor vertikális és horizontális forgatásokkal „újraírt” épülete mindenképp letisztultabb arculattal szolgálna, mint a jelenlegi, két témát keverő csarnokhajó-hajócsarnok tolakodó terjengőssége.
Az épület tömegének akad azért jó nézete is, a messzi rakpartról keresztutcákon át valóban úgy fest, mintha egy tohonya tengerjáró vesztegelne a nem létező belvárosi kikötőben. Közelebbről azonban egyre inkább illúzióromboló az irigysárga, klasszicizáló bútorokat és képkereteket parodizáló betonpárkány uralta Váci úti homlokzat. Hiába a sok konstruktivista geg - zászlórudak, zászlók, korlátok és üveges külső lépcsőházak -, hamar kiderül, ez a hajó nem vesztegel, hanem szimplán megfeneklett az évtizedekkel korábbi, posztmodern ornamentika közhelyeiben! De mi a fenét keres a templom mögött, és mi köze a piacnak a hajóhoz? Talán a néhai Vizafogó-kikötő a ludas, melynek emlékét a kerület címere is őrzi? Vagy csak egy mondvacsinált példa az építészet narrativitását illusztrálandó? Vagy ne kérdezzünk ilyen oktondiságokat?
Az enteriőr: Stílusok kavalkádja és a „Gagyititanic”
Akárhol is lépünk a piac fedett tereibe, mindenütt világos, többnyire bézs padlóburkolat fogad bennünket, eredendően koszszínű fugával. Ez a funkciónak cseppet sem megfelelő kombináció más színekkel ellentétben rendkívüli mértékben túlhangsúlyozza a piacokon mindennapos piszkot; már most sem nyújt különösebben üdítő látványt. Mindehhez hozzájönnek a trabantkék linóleumszakaszok és a jó öreg házgyári atmoszféráért szavatoló törmelékes burkolatszigetek.
A megnyerő padlóról vizsla tekintetünk a bauhauzos, mondriános színekben pompázó korlátokra, rácsozatokra téved, az ismerős képet azonban hirtelen prolizöld utcabútorok - ülőalkalmatosságok, hulladéktárolók és kandeláberek - bolondítják meg. A parádés színpalettához jól mennek a különféle színű, nagyméretű műanyag kukák, illetve az egyre nagyobb számban és változatosabb tipográfiával jelentkező boltfeliratok is (kedvencem a Tojásos Mari!). A klasszikus modern idézetek vidáman megférnek a századfordulós paródiákkal, az utcaszinti kiszolgálóépületek egyikével-másikával, az ódivatú kandeláberekkel és persze az eiffeles, pálmaházas csarnokkal is.
Ebben a békebeli káoszban egyáltalán nem meglepő, hogy már-már makoveczes formák is belopóznak a galéria hófehér pilléreivel, és különösen a falikutak téglagótikájával. Másutt jódlis erdei kalandra hívnak a terméskő kutak, s az itt-ott feltűnő fagolyócskák a korlátokon. A fehér falak színes üvegtégla betétei a melós fusi sörösüvegtalpas dekorjára emlékeztetnek, a szükségtelennek tűnő „pillérvédő” korlátocskák pedig olajfoltos üzemi hangulatot lopnak a nem mindennapi csarnokba. Az enteriőrt minden melós-reminiszcencia ellenére mégsem jellemzi különösebben a „bevállalt gépészet”, egy-két bátortalan kísérletet leszámítva, a csövek és vezetékek rejtve maradnak; mellesleg Rajk ezzel is lemondott egy dekonstrukciós lehetőségről.
Nem így a hullám- és buborékmotívumok esetében. Ezek a különböző fedélzeti szinteken, korlátok, padló- és falburkolatok vonalában és a különféle alaprajzi játékokról is egyaránt rendre visszaköszönnek. Ha főként dekoratív értelemben is, de itt a fent és a lent képzetei alkotta poláris kettős dekonstrukciójával van dolgunk: a Gagyititanika felszínen maradva süllyed el, különben hogyan is kerülhetne hullám és buborék - azaz a víz - a fedélzetre?
Rajk László radikális eklektikája és a dekonstrukció elmélete
Rajk egy helyütt (Radikális esztétika, Pécs, 2000) arról ír, a stíluskövetés csupán kitartás és türelem kérdése, egy elvont folyamat végigvitele. „Itt a tervezői gondolat nem lehet eredeti, csak a rendszer (a stílus) az.” Valódi eredetiség a tervező részéről, úgy véli, csak abban a bizonyos radikális eklektikában teremthető meg, amely az ő művészetének is sajátja. Olyan ez, mintha azt állítanánk, csak a szabadvers enged teret a költői kreativitásnak, kötött formában nem lehet a szerző eredeti, mert csak a hexameter vagy a spondeus, azaz a formaemlékezet lehet az. Eszembe jut Kosztolányi Dezső egy cikke, ahol a munkához nekikészülő író üres papír keltette rémületéről ír; és persze Igor Stravinsky, aki az Oedipus Rex komponálásakor éppen a szophoklészi tragédia és a Cocteau-féle librettó nyújtotta megkötéseket találta legfontosabb ihletforrásának.
Egy stílus rendszere csak akkor korlátozza az alkotót, ha a szabályokat mereven, dogmatikus módon kell alkalmaznia, ellenkező esetben viszont lazán kijelölt mozgásterével ösztönzően összpontosíthatja a kreatív energiákat. Az építészeti dekonstrukció feltűnően kézzelfoghatóbb, mint filozófiai vagy irodalomelméleti megfelelője. Charles Jenksnek feltehetőleg igaza van: az építészeti dekonstrukció ma már szótárral és nyelvtannal rendelkező stílus is, nem csupán módszer. Ezt támasztja alá Rajk László munkássága is, amely a Lehel Csarnok esetében is érvényesül, bár a dekonstrukcióval kapcsolatos értelmezések eltérőek lehetnek.
Így vadásztunk alapanyagokra🥦🍅🧅 a LEHEL CSARNOKBAN🛒
A „Jozsi Savanyúság” és a csomagolásmentes vásárlás
A piac életében mindig is fontos szerepet játszott a friss termékek, így a savanyúságok kínálata. Gondoljunk csak a „Jozsi Savanyúság” standra, amely a piac egyik jellegzetes pontja lehetett, hozzájárulva a hely egyedi hangulatához. A savanyúság, mint termék, tökéletesen példázza a piac sokszínűségét és a hagyományos kereskedelem jellegét.
Ugyanakkor a modern vásárlási szokások és a környezettudatosság is megjelennek a piaccal kapcsolatos gondolatokban. Az, hogy az emberiség túl sok szemetet termel, az nem újdonság. A szelektív hulladékgyűjtés szerencsére egyre elterjedtebb, de más lehetőség is van arra, hogy a csomagolóanyagok miatt keletkező hulladékot is csökkenteni lehessen. Addig sokan eljutnak, hogy megpróbálják felhalmozni a szatyrokat és a zacskókat, majd mikor vásárolni mennek, akkor magukkal visznek néhányat, ami vagy elég, vagy nem, az viszont biztos, hogy az üres szatyor tartó szatyor (vagy más alkalmatosság) a legtöbb esetben az idő múlásával egyre kezelhetetlenebbé válik a konyhában.
De mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha a tejföl vagy vaj vásárlásakor nem kerülne a körforgásba újabb csomagolóanyag, hanem vihetnénk az előzőt, ahogyan azt a tojástartókkal is jól megszoktuk. Szerencsére már egyre több olyan hely van itthon is, ahol örömmel fogadják azokat is, akik a saját csomagolásukat viszik és abba kérik az árut. Ezeket a helyeket gyűjtötte össze a Hulladékmentes weboldal. Ráadásul a helyek listája folyamatosan bővül, főleg ha minél többen küldik be kedvenc csomagolásmentes helyeiket. A Lehel Csarnokban is egyre több ilyen kezdeményezés jelenhet meg, hozzájárulva egy fenntarthatóbb jövőhöz.
Egyéb érdekességek a piacon túlról
Május második felében több látványos csillag együttállást láthatunk az égen. A Hold a Marssal, a Szaturnusszal, a Vénusszal és a Jupiterrel is találkozik majd. Ezek az égi jelenségek, bár közvetlenül nem kapcsolódnak a Lehel Csarnokhoz, a mindennapi élet részét képezik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a piac is a városi élet szerves része.
A mindennapi életünkben felmerülő kihívások, mint például a gyermekek lázadása, szintén említést érdemelnek. Lázad a gyereked? A legtöbb szülő rémálma az a pillanat, amikor az addig angyali gyermeke hirtelen „nem”-et mond mindenre, csapkodni kezd, vagy látványosan szembeszáll az akarataival. Ilyenkor könnyű rásütni a bélyeget: „rossz gyerek”, „neveletlen” vagy „direkt hergel”. A pszichológusok szerint azonban óriásit tévedünk, ha a gyermekkori lázadást puszta rosszaságnak tartjuk. A gyermek fejlődésének természetes része a határok feszegetése és az önállóság keresése, ami gyakran megnyilvánulhat „lázadásként”.
A legújabb kutatások szerint a neandervölgyiek negyvenezer évvel ezelőtti kihalását Eurázsiában nem az alacsony intelligenciájuk, hanem a társadalmi elszigeteltségük okozta. Ez a felismerés rávilágít a társadalmi kapcsolatok és a közösség fontosságára, ami egy piac, mint közösségi tér, esetében is hangsúlyos.
Vannak ételek, amik megosztják az embereket: a zeller pontosan ilyen. Markáns, földes íze miatt sokan csak a húsleves kötelező (majd tányér szélére tolt) tartozékaként tekintenek rá, pedig a tudomány szerint a kamránk egyik leginkább alul értékelt zöldségéről van szó. A zeller számos vitamint és ásványi anyagot tartalmaz, és rendszeres fogyasztása hozzájárulhat az egészséges életmódhoz. Hasonlóan, a piac is számos, első ránézésre megosztó, de valójában értékes elemet tartalmazhat, amelyek hozzájárulnak a hely egyediségéhez és sokszínűségéhez.
Míg a legtöbb 18. századi nőnek az ecset helyett a hímzőtű jutott, Élisabeth Louise Vigée Le Brun Európa legkeresettebb portréfestőjévé vált. Sikerének titka a báj és a természetesség volt, ám éppen az az asszony juttatta majdnem vérpadra, akinek a karrierjét köszönhette: Marie-Antoinette. A történelem tele van olyan személyiségekkel, akik kitörtek a korlátok közül, és maradandót alkottak. A Lehel Csarnok története is egyfajta „műalkotásnak” tekinthető, amely generációk életét befolyásolta, és amely a mai napig vitákra ad okot, de egyben a város identitásának is részét képezi.
tags: #lehel #csarnok #jozsi #savanyusag