Magdalena Roguska: Étel és identitás a transzkulturális irodalomban

Bevezetés a transzkulturalitás és transznyelvűség fogalmaiba

A kortárs irodalomtudományban két jelenség, a transznyelvűség és a transzkulturalizmus különösen nagy figyelmet kap, különösen a nem Magyarországon élő, de magyar származású írónők irodalmának kontextusában. A transznyelvűség azt a helyzetet írja le, amikor egy író(nő) „elutasítja” anyanyelvét, és lakóhelyének nyelvén kezd el alkotni. Ez a döntés mélyen gyökerezik a személyes tapasztalatokban, a nyelvi környezet kihívásaiban, és gyakran az új kulturális térrel való azonosulás vágyát fejezi ki.

Ezzel párhuzamosan a transzkulturalizmus azt a tényt jelöli, amikor az említett írónők művei olyan teret teremtenek meg, ahol két kultúra - a származási ország kultúrája és a lakóhely kultúrája - találkozik egymással. Ez a találkozás nem csupán felületes interakciót jelent, hanem mélyreható fúziót, amely a cselekmény, a narráció és az írónők által alkalmazott nyelvi-stilisztikai megoldások szintjén egyaránt tetten érhető. Az irodalmi alkotások így egyfajta hidat képeznek a kultúrák között, bemutatva a kulturális identitás komplexitását és folyamatos alakulását.

Az a gazdag elméleti tér, amelyben a transzkulturalizmus fogalma megjelent, az interkulturalizmus, a multikulturalizmus, valamint a posztkolonializmus eszméi által lett kialakítva. A transzkulturalizmus iránti igény mint új értelmezési keret abból fakad, hogy a korábbi fogalmak nem voltak képesek teljes mértékben leírni a globális mobilitás és a migráció által átrendezett kulturális viszonyokat. Ez a fogalmi váltás jelentésbeli eltolódást hozott a kultúrák közötti viszonyok felfogásában, hangsúlyozva az átmeneti, konfluens és hibrid jelleget.

A transzkulturalizmus elméleti alapjai és kulcsfogalmai

A transzkulturalizmus egy olyan elméleti térrel kerül kapcsolatba, amelynek kulcsfogalmai a poszt- és transznemzetiség, extraterritorialitás, nomadizmus, másság/idegenség, két-, több- és transznyelvűség, hibridizmus, (poszt- és transz)migráció. A fogalom első tagja, vagyis a „transz”, a magyar át-, keresztül-, túl- előtagok megfelelője, egyrészt a határhelyzetre, másrészt viszont az átkelés aktusára utal. Ez a „transz” előtag nem csupán a földrajzi határok átlépését jelenti, hanem a kulturális, nyelvi és identitásbeli határok folyamatos átjárhatóságát és átlépését is.

A fogalom második tagja - a „kulturalizmus” - tágabb értelemben az ún. cultural studiesra, vagyis a magyar elnevezés szerint a kritikai kultúrakutatásra utal. Szélesebben pedig a kulturális identitásra, amelyet az emberek csoportjának és tagjainak az azonosítása egy meghatározott kulturális rendszerrel definiálunk, amely bizonyos elképzelésekből, meggyőződésekből és nézetekből áll, sajátos szokásokkal, valamint adott axiológiai és normatív rendszerrel. Arianna Dagnino a transzkulturális irodalomról szóló tanulmányában (Dagnino, 2013) a „transzkulturális” fogalmának kétféle használati módját sorolja fel. Az egyik a transzkulturális identitásról, illetve orientációról szól, amelyet „giddensi módon” kell érteni, azaz mint reflexív projektet, amelyért az ember mint egyén felelős. A második viszont egy transzkulturális „kritikai perspektíváról” beszél, amely szerint a kultúrák „átmeneti és konfluens jellegű függőségi hálózatok”.

Wolfgang Welsch hasonló módon írja le a transzkulturalizmust, aki Johann Gottfried Herdernek a különálló kultúrák hagyományos koncepciójával ellentétben szakítást javasol az „idegen” és a „megszokott” kategóriáiban való gondolkodással szemben, a sokféleség érdekében, amely - véleménye szerint - jellemzőbb a mai társadalmakra. Welsch szerint a globalizációs és a bevándorlási folyamatok eredményeként egy sajátos kulturális infiltráció jött létre, amely következtében új, hibrid kulturális formákkal találkozhatunk (Welsch, 1999, 194-197). Ezért is - mondja Arjun Appadurai - manapság a kultúrákat szabálytalan, határtalan és struktúra nélküli konstrukcióknak kell tekinteni (Appadurai, 1996, 46). Edward Said hangsúlyozza, hogy „senki sem kérdőjelezheti meg a hosszú hagyományok, a megszakítatlan lokalitás, a nemzeti nyelvek és a kulturális földrajzok kitartó létezését”. Tág értelemben tehát a transzkulturalizmus nem fogadja el a kultúrának mint monolit jelenségnek a felfogását, és azt javasolja, hogy arra figyeljünk, ami a „kultúrák között” található, a kulturális határ menti térségben, ott, ahol (legalább) két kultúra, nyelv, irodalom találkozik vagy ütközik össze. Azoknak a szerzőknek a művei, akiket a bevezetésben említettünk, arról tanúskodnak, hogy mi lehet egy ilyen kulturális fúziónak a következménye.

Az étel szerepe az identitásképzésben és a transzkulturális narratívákban

A legtöbb kultúrában az étel fontos szerepet játszik a közösség életében és tagjai (nemzeti/etnikai) identitásának a kialakításában. Az étel identitásképző funkciójának a fontosságát a transzkulturális írók elbeszélései tanúsítják, azaz olyan íróké, akiknek a személyes tapasztalatai legalább két kultúrához és nyelvhez kapcsolódnak. Az identitásépítési folyamatok szempontjából az evés teljes bizonyossággal az egyik legfontosabb mindennapi tevékenység. Ahogyan azt az antropológusok hangsúlyozzák, nemcsak az a fontos, hogy mit eszünk (vagy mit nem eszünk), hanem az is, hogy hogyan (evőeszközzel vagy kézzel), kivel (családdal, barátokkal, egyedül) és milyen célból (az éhség kielégítésére, új ízek kipróbálása céljából, ünnepi alkalmakkor). Az ételnek mint az identitás alakító tényezőjének a fontossága attól függ, hogy milyen kontextusban zajlik elkészítésének és fogyasztásának az aktusa.

Jon D. Holtzman az emlékezet és az étel összefüggéseiről szóló híres tanulmányában azt írja, hogy az egyik olyan körülmény, amelyben ez a tevékenység különösen fontos, a migráció (Holtzman, 2006, 366). Holtzman a Diner által végzett kutatásra hivatkozik, aki a 20. század elején az Egyesült Államokba történő tömeges bevándorlásról szóló tanulmányában rámutatott az éhezés szerepére, mint a bevándorlók migrációs tapasztalatát alkotó tényezőre (Holtzman, 2006, 366).

Az éhezés és az idegenség tapasztalata Agota Kristof művében

Az élelmiszer hiányával kapcsolatos tapasztalatokról a frankofón írónő, Agota Kristof Analfabéta (Kristof, 2007) című könyvének főszereplője is beszél. Az Analfabéta „önéletrajzi elbeszélés”, amely egy magyar származású nő történetét meséli el, aki 21 éves korában, az 1956-os forradalom leverése után a férjével és kislányával együtt Magyarországról Nyugatra vándorolt ki - először Ausztriába, aztán Svájcba. Az első éveket az emigrációban egy Neuchâtel nevű svájci városban töltötte. Mivel nem tudott franciául, rá volt kényszerítve arra, hogy egy óragyárban vállaljon munkát. Vele együtt még tíz magyar dolgozott ott, akikkel az ebédszünetben találkozott. A svájci étel azonban annyira különbözött attól, amit a magyarok ettek otthon, hogy szinte nem voltak képesek megenni. Maga a főszereplő több mint egy évig csak tejeskávét és kenyeret ebédelt.

A magyar ételekhez való hozzáférés hiánya az egyik oka volt annak, hogy mind a főszereplő, mind a többi magyar idegennek érezték magukat az emigrációban. Némelyikük nem tudta elviselni az ezzel járó feszültséget, és az elkerülhetetlen börtönbüntetés ellenére úgy döntöttek, hogy visszatérnek Magyarországra. „Ez a négy általam ismert személy száműzetésünk első két évében lett öngyilkos. Az egyik altatókkal, a másik gázzal, a további kettő kötéllel. A legfiatalabb tizennyolc éves volt.” Az evés motívuma csak néhányszor jelenik meg ebben a könyvben, de a főszereplő identitásépítési folyamatának a szempontjából ezek a jelenetek kulcsfontosságúak. Az étel hiánya nem csupán fizikai szükségletet jelentett, hanem egy mélyebb, pszichológiai és kulturális űrt is, amely az identitás elvesztésének érzéséhez vezetett.

Étel, nyelv és identitás Viviane Chocas „Magyar bazár” című művében

Szintén az ételről, mint a migráns identitásának alakító tényezőjéről beszél egy másik francia nyelven íródott mű, amelynek szerzője a Párizsban született, magyar származású újságíró és riporter, Viviane Chocas. A 2006-ban kiadott Magyar bazár című önéletrajzi kisregény (Chocas, 2007) tíz rövid fejezetből áll, amelyeknek a címei (egy kivétellel) magyar ételek nevei (pl. Bejgli, Töltött káposzta, Galuska). Klára, a főszereplő magyarságát csak az asztalnál őrizte meg, aminek következtében magyarsága az anyukája konyhájából való magyar ízekre korlátozódott. Az étel volt tehát Klára számára az a stimulus, amely arra késztette, hogy megpróbálja felépíteni magyar identitását.

Az első lépés, amit (nota bene titokban) megtett ebbe az irányba, az volt, hogy elkezdett magyarul tanulni. Azelőtt a magyar nyelvet csak a magyar ételeket kínáló párizsi élelmiszerboltban való vásárlás alkalmával hallhatta, amelyet időnként az édesapjával együtt látogatott. „Csak úgy röpködtek a szavak, én meg egy mukkot se értettem belőlük. „Jó! Csak! Szem! Tök!” Kiejthetetlenül összetorlódott mássalhangzók közé ékelődő súlyos magánhangzók áradtak a tulajdonosnő ajkai közül, akkorára öblösítve a száját, mint egy vadászkürt tölcsére.” Az idézett részletben a narrátor a magyar nyelvet, amelyen a bolt tulajdonosa beszél, az élelmiszerboltban árusított termékekkel hasonlítja össze. Érdemes hangsúlyozni, hogy a fenti részlet nem az egyetlen, amelyben ilyen stilisztikai alakzat jelenik meg. Az elbeszélés során többször találkozunk az étel és a nyelv összehasonlításával, például a Klára első önálló budapesti útját leíró jelenetben, amelynek során Pállal - egy fiatal fotóssal - ismerkedik meg.

A városnézés után Pál meghívja Klárát ebédre, amely jellegzetes magyar ételekből áll, mint paprikás csirke galuskával és rétes. „Ismét hatalmába kerít egy különös érzés: a magyar ételektől szinte elélvezek. Kénytelen vagyok lassabbra fogni a mozdulataimat, lassítani az állkapcsom, a nyelvem mozgását, amin kezd felszívódni számban a pirospaprika. / A gyomromban érzem a hatását. Pirosat eszem, és érzem a szeméremdombom fölött lüktető ereimet, érzem a bőrömet, erszényként összehúzódó izmaimat. Hüvelyem görcsösen összerándul, valami hasadék tátong bennem. Pirosat eszem, és szemhéjam önkénytelenül lecsukódik a súlyos falatoktól, amikor néhány nyelvcsapással elbánok a zsiradékokkal […] Pirosat eszem, és valójában a szótagokat, a szavakat őrölöm-csavargatom-terelgetem-pácolgatom-fojtogatom-szabadítgatom ki, pirosat eszem, és már beszélnem se fontos, nem fontos a jelekre, a szavak érthetőségére figyelnem, pirosat eszem, s már csupán egy narancssárga, érdes nyelv vagyok, egy kecses, egy jól felvágott, egy szerelmes nyelv, egy daloló, édeskés nyelv, egy eleven nyelv, és már az egész szájpadlásom piroslik a portól.” (Chocas, 2007, 45) Az idézett szövegben a „piros”, amely eksztázisba hozza a nőt, kerül előtérbe. Szó szerinti értelemben a többször ismételt szó a paprika, vagyis a magyar ételek egyik fő összetevőjének a világos metonímiája. Szimbolikus szinten viszont a magyar identitásról van szó, amelynek a konstruálására törekszik a nő. Az étel nem csupán táplálék, hanem egy kapu is a kulturális örökséghez és az identitás újra felfedezéséhez.

Krzysztof Varga kulináris narratívái és a magyar nosztalgia

Szintén az evés testi jellegére hívja föl a figyelmet a lengyel anyától és magyar apától származó Krzysztof Varga, három olyan prózai mű szerzője, amelyeknek a tematikája közvetlenül utal magyar gyökereire. Mindhárom magyar tematikájú műve, a Turulpörkölt (Varga, 2010), a Mangalicacsárdás (Varga, 2015) és a Lángos a jurtában (Varga, 2017) mind a kritikusok, mind az olvasók lelkes fogadtatásával találkozott. A könyvek kulináris aspektusa elsősorban a címekbe íródik bele. Kettőben is megjelenik egy-egy jellegzetes magyar étel neve: az elsőben a pörkölt, a harmadikban a lángos, és a mangalica jelentése is kapcsolódik a magyar konyhához. A kulináriák leírásai (különös tekintettel a fogyasztásra) mindhárom könyvnek fontos részét alkotják. Mindazonáltal a jellegük igen messze áll azoktól a deskripcióktól, amelyekkel a szakácskönyvekben találkozhatunk.

Hasonlóképpen, mint Chocas művében, Vargánál is az evésnek testi dimenziója van, minden érzéket érint, és a célja sokkal több, mint az éhség kielégítése. Bár a legtöbb leírás az elbeszélő személyes ízélményeire utal, többször olyan passzussal is találkozhatunk, amelyben a narrátornak megfigyelő szerepe van. „A szomszéd asztalnál pornografikus lakomát rendezett négy, jó húsban lévő nőszemély, nagyjából velem egykorúak lehettek.” Az evés és az identitás kölcsönös kapcsolatai szempontjából az emészthetetlen magyar ételek leírásai azért fontosak, mert valójában sokkal többet írnak le, mint pusztán a magyarok étkezési szokásait. Varga szerint a magyar konyha tükrözi a magyarok nemzeti identitását és a híres magyar nosztalgia fő oka. „A magyarok búskomorságát nagyrészt konyhájuk okozza. […] Egy kiadós budapesti étkezés után mindig melankólia, elvágyódás, szomorúság és kedvtelenség lesz úrrá rajtam.” Az étel itt nemcsak a fizikai táplálék, hanem egy mélyebb, érzelmi és kulturális tapasztalat hordozója, amely összeköti a múltat a jelennel, az egyént a közösséggel.

Az étel mint emlékidéző: Prousti antropológia a transzkulturális irodalomban

Az evés antropológiájáról és az emlékezetről szóló tanulmányában David Sutton egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amelyet a Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényéből származó híres madeleine-jelenettel kapcsolatban „prousti antropológiának” nevez (Sutton, 2001). A Sutton által leírt jelenség egy olyan helyzetre utal, amikor az étel íze vagy szaga emlékezetet teremt bennünk. Vargánál az ételnek igen gyakran van emlékeket keltő szerepe. „Prousthoz hasonlóan idézem fel ezeket a XIV. kerületi szagokat, errefelé laktak ugyanis apám barátai. […] Répa úr felesége minden vizitünk alkalmával hatalmas fazék ételt főzött.” Ez a fájdalmas, összekuszálódott emlékezet az étel révén elevenedik fel, összekötve a múltat a jelennel, a gyermekkort a felnőttkorral.

Az étel emlékeztet a régi időkre Chocas Magyar bazárjában is. Ebben a kontextusban különösen emblematikus a galuska főzését leíró jelenet. Klárát édesanyja, Zsuzsa, arra kéri, hogy készítsen neki és új barátjának vacsorát. Annak ellenére, hogy mindketten Magyarországon születtek, életük nagy részét külföldön töltötték, ezért nehezen tudnak kommunikálni egymással anyanyelvükön. Zsuzsa esetében többéves párizsi, Balázs esetében viszont a londoni tartózkodás után az egyetlen közös nyelvük, vagyis a magyar egy idegen és rég elfelejtett beszédnek tűnik számukra. Zsuzsa abban reménykedik, hogy a lánya által készített galuska megtöri a gátat. „Émelygek. A gyomromba szorult, paprikavörösen izzó félelemmel búcsúzom el tőle. Azzal a perzselő érzéssel, hogy lehetetlent kér tőlem. Hogy együtt keressem meg vele gyermekkora illatát, puhaságát, ízét.” A galuska, mint egyfajta kulináris „madeleine”, nem csupán az éhséget csillapítja, hanem egyben egy mélyebb, érzelmi és kulturális kapcsolódást is lehetővé tesz, felidézve a gyermekkori emlékeket és a közös kulturális örökséget.

Az otthon ízeinek keresése Melinda Nadj Abonji regényében

Szintén a gyermekkor ízét és szagát keresik a németül író Melinda Nadj Abonji regényének a szereplői. A Galambok röppennek föl című műve a Kocsis család sorsát meséli el, amely a Vajdaságból való távozás után kezd új életet egy svájci városban. A születési hely elhagyása különösen nehéz Ildikó számára, aki képtelen megtalálni magát az új valóságban és megteremteni az identitását az új körülmények között. A Svájcban élő Kocsisok nem túl gyakran, de rendszeresen járnak vissza a születési helyükre, leginkább a családi ünnepek alkalmából. Mindazonáltal, alkalomtól függetlenül, a vajdasági utazások mindig a múltba való visszatérések, amelyeknek fontos részét a Svájcban nem elérhető ízek alkotják. Ezeknek az ízeknek az újrafelfedezése emlékeket kelt a szereplőkben, és fontos szerepet játszik magyar identitásuk fenntartásának szempontjából. „Traubisoda!”

Az idővehikulum funkcióját a családi ünneplések játsszák, amelyek során azok a jellegzetesen magyar ételek kóstolhatók meg, melyek Ildikó és a húga számára vajdasági gyermekkorukat idézik fel. Ugyanakkor a menü tartalma mellett a helyi folklór része az ételek mennyisége is. Az elemzett művek fő témája szerzőinek személyes tapasztalata, amely két kultúra (melyek közül az egyik a magyar) határán való létmódhoz kapcsolódik. Ezenkívül mindegyik műben jelentős szerepet játszanak a kulináris, vagyis az ételek elkészítésével és fogyasztásával kapcsolatos motívumok. Ami fontos, ezeknek a motívumoknak a felhasználása nem csupán a magyarok étkezési szokásainak a bemutatását tűzi ki célként. Minden egyes elemzett mű esetében az evés leírása a szereplők identitásáról való megfontolásokhoz is hozzájárul.

Csabai László „Szindbád, a detektív” című művének transzkulturális olvasata

„Idegenben az ember vagy magába zárkózva megvetővé hűl, vagy átveszi a hely ritmusát, és feloldódik benne.” E rövid szövegrészlet látszólag kellő mértékben meghatározza Csabai László Szindbád, a detektív című kötetének transzkulturális jegyeit, a másság, az idegenség és az átmenetiség-érzet szövegbeli megnyilvánulásait vizsgálni kívánók értelmezési irányvonalát. Az idegenségtapasztalat feldolgozási módozatainak felvillantásán túl már a kötet paratextuális komponensei is előirányozzák a kulturális diverzitással és mobilitással operáló transzkulturális olvasat lehetőségét. Ugyanis mind a borítókép, mind a kötetcím elsődlegesen az út, az utazás és az úton levés dinamizáló értelmű toposzait hívja elő. A borítóképen látható sejtelmes férfialak és a tompa fényekkel megvilágított utca látványa a fentiekben már exponált idegenség és kiszolgáltatottság érzetét fokozza, miközben a címben szereplő tulajdonnév az Ezeregyéjszaka hősének megidézése révén a keleti kultúra idegenségével való szembesülés képzetét sejteti. Erre játszik rá a fülszöveg is: „Ez a Szindbád nem az a Szindbád. Nem a Krúdy teremtette hős, hiszen nevét egyenesen a mesés Bagdad környékén utazva kapta […].”

Az Ezeregyéjszaka tengerjáró hősének említése egy olyan elvárási horizontot teremt, mely eleve egy kalandos útleírásra vonatkozó szövegkorpuszt feltételez. Ezt az elvárást pedig az újonnan megjelent Szindbád-történet, az Inspektor Szindbád kapcsán készült Csabai-nyilatkozat is megerősíti: „Amikor a kezdeteken gondolkodtam, biztos voltam benne, hogy jót tesz a regényemnek ez az egzotikus háttér. Az Ezeregyéjszaka Szindbádja tulajdonképpen akcióhős: egyfolytában utazgat, minden problémát megold, teremtő, sorsát alakító ember. Krúdy Szindbádja épp az ellentéte (…) Ha mindenképpen kötni akarom valahová a főhősömet, akkor már inkább az eredeti Szindbádhoz hasonlítanám, aki tevékeny és hasznos életet él, sikeres bűnügyi nyomozó.” A metatextusként funkcionáló kommentár alapján Csabai kötete nem csupán játékba hozza az arab mesegyűjtemény szövegemlékezetét, s így a mobilitás, az utazás és az emlékezet aktusát, de a 20. századi magyar irodalmi kontextusba is beilleszti a transzkulturális élményt.

Csabai László 2010-ben megjelent kötete részben összefüggő novellákból áll, melyeket a címszereplő személyén kívül számos vissza-visszatérő motívum (cselekménytér, nyomozás stb.) fűz egységes egésszé. A novellák hőse, Szindbád egy bagdadi élményekkel és emlékekkel felvértezett nyárligeti detektív, aki már első megbízása kapcsán bizonyítja a detektívpályára való rátermettségét, nem csoda, hogy felettese, Stalker főkapitány is elismeri bravúros problémamegoldó képességét: „Szindbád, a detektív nem rossz!” Ahogy Vincze Ildikó tanulmányában olvasható, eme állítás nemcsak a főhősre, de a novellafüzér egészére is alkalmazható reflexió. Az első fejezet (három testvér háza), amelyet Bazsányi Sándor csak „arányos ritmusos mesternovellaként” emleget recenziójában, - in medias res - „Bagdadban is olyanok a népek, mint Nyárligeten…” kezdődik, ezzel felhívva az olvasó figyelmét, hogy a - földrajzi, vallási, kulturális és nyelvi tekintetben is távol lévő - két helyszín szereplőinek problémái nem sokban térnek el egymástól.

Csabai novellái (néhány kivételtől eltekintve) tulajdonképpen két idősík, a frissen diplomázott detektív által megtapasztalt nyárligeti események, valamint ezzel párhuzamosan az emlékezés folyamata által rekonstruált bagdadi gyermekkor mezsgyéjén játszódnak. A tizennégy éves koráig Közel-Keleten élő, egyes szám első személyben megszólaló narrátor nem kevés nosztalgiával gondol vissza gyermekkorára. A nyüzsgő bazárok forgatagához és a kulináris élvezetekhez köthető emlékek elbeszélése során az átélt múlt eseményei szembekerülnek a jelennel, a bagdadi emlék és a nyárligeti tapasztalat ütköztetéséből pedig rendre a jelen kerül ki vereséggel. A bagdadi utazás térközi-kultúraközi gondolkodásként való értelmezése az összevető szemlélet felerősítésével megtanítja Szindbádot hasonlatokban tájékozódni, ezzel kialakítva a kulturális fordítás eljárásmódját, amelyben a saját idegenszerűsége is kidomborodik: „Szindbád leült, hátradőlt, s az emberi lét legértelmesebb tevékenységét kezdte folytatni: élvezte, hogy van. És ím, lecsukódó szemmel észrevette - mert az embernek mindig be kell zárnia szemét, ha igazából meg akar látni valamit -, hogy hazaérkezett. Nem Nyárligeten van, hanem Bagdadban [….].” Csabai elbeszélője az utazásmetaforikát és a hasonlósági viszonylatot főként a gasztronómia tárgykörére terjeszti ki, amelyben a saját és az elsajátított kultúrát egy hasonlat elemeiként köti össze. Tehát a Szindbád-hagyomány nem csak explicit módon, az utazás-emlékezés metaforikus vonatkozásai és a figura szerepeltetése révén jelenik meg Csabai prózájában.

Az étel poétikai és antropológiai szerepe Csabai novelláiban

Csabai novelláiban az ételek és az evés procedúrája tehát nemcsak tematikailag, de poétikailag is meghatározó szerepet tölt be. A kulturális antropológia mindig is kiemelt szerepet tulajdonított a táplálkozásnak, illetve a különféle táplálkozási szokásokhoz fűződő szemléleteknek. A kutatók viszonylag korán rájöttek arra, hogy a kulturális antropológia kettős célját: „megtalálni mindazt, ami az emberi kultúrában közös, és leírni mindazt, ami az egyes emberi kultúrákban különböző” - leginkább az étkezéssel kapcsolatban lehet demonstrálni. Csabai novelláiban a kulturális különbözőségek főként az egyes ételfajtákról, s azok elkészítési módjairól, ceremoniális elfogyasztásairól való elmélkedések mentén körvonalazódnak. Ugyan Szindbád a „befogadó ország” táplálkozási kultúráját imitálja, a nyárligeti ízek iránti nosztalgia éppúgy végigkíséri a mindennapjait. Csabainál a gyermekkor és a felnőttkor történeteit elsősorban „az ízasszociáció rántja egymáshoz, teszi átjárhatóvá, tükröztethetővé, egyidejűén átélt eseményekké”, egyazon beszéd részévé, azaz emlékezéssé.

Jon D. Holtzman és Eisemann György szerint az ételek és az emlékezet között mindig is szoros kapcsolat állt fenn. Az emlékezés és ízlelés első szövegszerű leírása legkorábban Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában (1913) című művében olvasható, ahol a teába mártott Madeleine-sütemény egy egész emlékezésfolyamot indukál a főszereplőben. Csabai főszereplő-elbeszélőjénél már maga az ínycsiklandozó falat, illetve az étkező ember látványa is hasonló emlékezést vált ki. A „három testvér háza” című novellában a főhős éppen az ékszerlopással kapcsolatos elméletét ecseteli Stalker főkapitánynak, amikor az egy csomag mazsolát vesz elő: „zsonglőrködni próbál, a szemeket feldobja, és igyekezne hulltukban bekapni. Kevés sikerrel. Megunja, belemarkol a zacskóba.” Az idézet az evés aktusának felfüggesztő funkcióját tematizálja. Elindul két ember eszmecseréje a cselekmény szempontjából (is) fontos kérdés kapcsán, azonban egy másik aktus, vagyis a mazsolaevés látványa egy sajátos emlékezést indít el: „Bagdadban embermagasságú zibibahegyek állnak a piacokon, s kerül belőlük teába (mely fekete, mint Kába köve), baklavába, padlizsántöltelékbe, piláfba, de még húslevesbe és kuszkuszba is.”

Az idézet továbbá rámutat arra, hogy Szindbád idegen nyelvi és kulturális közegbe való tagolódása a keleti kultúra szokásainak, rítusainak, értékrendjének megismerését, az adott kultúra egyes elemeinek átvételét eredményezi. A keleti kultúra kontextusában a mazsola szakrális konnotációval párosul, annak nem adekvát módon történő elfogyasztása szentségtöréssel, ételgyalázással ér fel: „Stalker őrnagy a mazsolákat érmévé nyomkodva elmélkedik. Szindbád viszolyogva nézi.” Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor Lévi-Strauss Mitológiákban felépített hálóját követve összefoglalják az ételek mint jelek osztályozásának legfontosabb dimenzióit. Megjegyzik, hogy a szent - profán dimenzió kialakulása során bizonyos ételek „rituális jelentőségre tesznek szert, másokat kizárnak e rítusból. A szent és profán dichotómiája egyrészt jelentős értékhierarchiát hoz létre az egyes ételek között, másrészt magát az étkezési aktust is rituális megkülönböztetés tárgyává teszi […]”. A mazsola amellett, hogy rituális jelentőségre tesz szert, identitásjelölő funkcióval is bír, a nemzeti identitás fontos alkotóelemeként aposztrofálható objektum.

Az emlékezet illékonysága és az ételek szerepe az identitás újraépítésében

A mazsola példáján szemléltetett „prousti emlékezés” azonban korántsem veszélytelen, gyakorta az elbeszélő „én” megrendüléséhez, két alakra bomlásához vezet, ahol „az egyik én az „elvesztett” időt keresve (az elbeszélés idejében) visszafelé halad, a másik én pedig (az elbeszélt időben) előre indul”. Ez a fajta kettőség Csabai művére is jellemző, hiszen míg a bagdadi „én” emlékei révén próbálja rekonstruálni az arab világot, addig a nyárligeti „én” a jelenben (az elbeszélt időben), a bűnesetek megoldásával próbálja törleszteni múltbéli mulasztását: „Szindbád behunyja szemét. Rosszkor nyitja ki: a vízesés épp telibe kapja a bölcsőt. A víz alá préseli. Mikor jó pár méter után feltűnik, már nincs benne síró lakója.”

Jon D. Holtzman értelmezésében az emlékezés illékony jelenség. Meglátása szerint, amit mi emlékezetként tartunk számon, az „valójában egy sor teljességgel eltérő folyamat összessége, s ezek nem csupán dinamikájukban különböznek, de mi is különböző okból igyekszünk megérteni őket, legyen szó köztéri műemlékről vagy éppen egy teába mártott sütemény felett érzett nosztalgiáról.” Ebből adódóan az emlékezet és az ételek közös metszetéről beszélhetünk, amelyek bár kapcsolatban vannak egymással, mégis változékonyak és körvonalazatlanok. Az emlékezet és az ételek viszonya David E. Sutton Remembrance of Repasts című munkájában is problematizálódik. Sutton Kalimnosz szigetéről származó adatközlői a múlt eseményeire gyakran ételek segítségével emlékeztek vissza, ezért került bevezetésre a „prousti antropológia” fogalma. A szerző számos példával próbálja igazolni, hogy az ételek tapasztalata nem csupán kognitív, de érzelmi és fizikai jellegű emlékeket is felidéz.

A „hőseink” című novellában a hal válik az intenzív fizikai emlékezés folyamatának katalizátorává, vagyis Szindbád Bagdadtól való elszakadásának emléke leginkább ezen étek hiányában mutatkozik meg. Sanyika gyilkossága kapcsán a detektívet halsütésre invitálják, azonban hamar csalódnia kell a vendéglátásban, hiszen az elkészített hal nem váltja be a hozzáfűzött reményeket: „Ha behunyja szemét, mai napig megjelenik előtte a csodálatosan gőzölgő, egyenletesen piruló halacska, összefut a nyál a szájában, és érzi a tamarind ízét, illatát. Azóta minden halsütést ezzel vet össze, természetesen rendre csalódik.” Ugyanez a jelenség figyelhető meg a „privát ügyek” című novellában. A detektív heves vitába keveredik volt kedvesével, Eufroval. Szindbád éppen hazafelé bóklászik, amikor megpillantja a makedón cukrászdáját, a kínálat azonban nem ragadtatja el a gourmetként viselkedő szereplőt: „De a detektív mindig a bagdadi édességeket végre visszaidéző, sőt azokkal vetekedő, csupa-csupa ropogós levélből álló baklavát, a szájban szétomló mandulás, szezámmagos halvát vagy az ánizsos szultánkenyeret kereste.”

Az evés rituális és nyomozói aspektusai Csabai művében

A „szegény Teodóra” című novellában viszont egy jól elkészült hal bekebelezésének lehetünk tanúi. A narráció érzékletesen, már-már a detektív nyomozási technikájára oly jellemző precizitással szemlélteti a hal mitikus bekebelezését. „Szindbád megszédül a boldogságtól, s mikor meglátja a tálnyi, ropogósra sült halfejet, nagyot kordul a gyomra.” Egy gyanúsított kihallgatásának módszere a halevésnél is felhasználható folyamatként írható le. A detektív először csak türelemmel várakozik, mert ebben már van tapasztalata („trenírozva van”), majd finoman megközelíti, megkörnyékezi a gyanúsítottat („hadd adja le a felszín”), aztán előáll a bizonyítékokkal, így vallomásra bírva az egyént, majd a megfelelő információt („ízletessé telítődött olaj”) megemésztve konstatálja, hogy az ügy mögött több rejlik, mint gondolta volna: „Nehéz nem azonnal felfalni az egészet. De a detektív trenírozva van a türelemre. Szájába veszi az elsőt. Engedi, hadd adja le a felszín, amire képes, s csak utána roppant. Nem radikálisan, csak annyira, hogy megrepedjen a koponyatető, és kifolyjon az alatta lévő cellákból az ízletessé telítődött olaj. Most rágófogaival összetöri a kopoltyút. Remek a ropogás, friss és megfelelőre sütött a hal. És aztán szívás. A hal koponyájában több íz van, mint a többi részében együttvéve.” Az étkezés során az étel élvezete felülkerekedik a detektíven, aki szinte extázisba esik: „Nem csoda, ha Szindbádnak le kell hunynia a szemét az élvezettől.”

Az „otthontól” való elszakadással összefüggésben említhető a W. R. Batsell és munkatársai által tematizált „kényszerítő emlékek” ereje. A „kényszerítő emlékek” jelenléte Csabai művében leginkább a nyers máj fogyasztásánál érhető tetten: „-Bűncselekmény történt - mutat a halott testre Szindbád, majd kikapja a doktor kezéből a szikét, széthúzza a felhasított bőrt, ejt még két segédmetszést, kotor egy nagyot a belek között, s mikor megtalálja, amit keresett, egy szikével, megint rásegít. Kiemeli a méretes májat. Levág egy csíkot a széléből, élvezettel beleharap.” Bazsányi Sándor a „félreértés” című novellában szemléltetett bonctermi jelenetre szövegzárványként tekint, vagyis olyan mellékszálként, mely felfüggeszti a cselekményt, s amiről nem derül ki, hogy miféle nyomozástörténeti kulcsjelenetet ábrázol. Ezen szövegzárvány kapcsán az evés vulgáris, animális jellegére kapunk utalást. Miként a későbbiekben kiderül, a nyers máj bekebelezése egy Szindbád nagymamájához köthető kényszerítő emlék következménye. Schiffer nagymama az újságokból értesül a nyers csukamáj bőséges vitamintartalmáról, s csukamáj híján Marshall-féle májjal próbálja kárpótolni unokáját. Ez a fajta berögzülés pedig a későbbiekben felszínre tör a szereplőben, enyhén kannibalisztikus jelleggel. Az állatias ösztönök előtérbe kerülésével kapcsolatban említhető az egyes archaikus közösségek felnőttjeinek azon meggyőződése, hogyha falatoznak a másik egyedből, elnyerik annak bölcsességét, erényét, ügyességét. Ahogy az a fentiekből is kiderült, Szindbádban erős vágyakozást ébresztenek az elvesztett (szülő)föld ízei és illatai, amelyek időleges visszatérést jelentenek abba az időszakba, amikor a szereplő még gondtalan, bűnesetektől mentes életet élhetett.

Az étel mint a múlt és az élet szimbóluma

A két elemzett szöveg közül kettő az önéletrajzi jellegű, migrációs narratívát jeleníti meg. Az elsőben, Agota Kristof Analfabétájában a migráció tapasztalata az ennivaló hiányára épül. A második műben, vagyis Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl című regényében az étel az egyik legfontosabb tényező, amely fenntartja a szereplők magyar identitását. Viszont Viviane Chocas Magyar bazárjának a szereplője számára az étel az a faktor, amely ráirányította a figyelmét magyar gyökereire. Kezdetben a szereplő azt reméli, hogy identitását a nyelven keresztül lesz képes megkonstruálni. Végezetül Krzysztof Vargánál az ételnek/az evésnek gyermekkori emlékeket felidéző szerepe van.

Összegzésként elmondható, hogy Csabai László novelláiban szereplő ételek valamit helyettesítenek, valami mást jelölnek, különböző értelmezésekben hol a hozzáférhetetlen múltat, az elmúlt időt, hol pedig egész egyszerűen magát az életet. Mindenképp kiemelendő az evés aktusának cselekményfelfüggesztő funkciója, amely leginkább a nyomozáshoz fűződő tevékenységek kapcsán figyelhető meg. A főszereplő gyakorta válik a látvány, illat rabjává, s ezen „elragadtatott” állapot ellen nem is próbál védekezni. Sőt: enged a vágyainak, ami oda vezet, hogy kizökken nyomozói szerepköréből, felfüggeszt bármely más addig végzett tevékenységet, s kulináris kalandorként dőzsöl az ízletes ételekben, elmerülve az emlékek és a kulturális identitás gazdag világában. Az étel így nem csupán a túlélés eszköze, hanem a kulturális emlékezet, az identitás és az emberi létezés mélyebb értelmezésének kulcsa is.

tags: #magdalena #roguska #etel #es #identitas