A magyar labdarúgás körüli közbeszéd gyakran szélsőséges érzelmi hullámvasúton zajlik. "Ennyi pénzért még csak focizni sem megy, bezzeg a kórházak lerohadnak" - olvashatjuk a válogatott minden kudarca után gyakorlatilag bárhol a (jórészt ellenzéki szimpatizánsoktól érkező) kommenteket. Bezzeg amikor megy a csapatnak, máris jön kormányoldalról ugyanilyen lelkesedéssel: na ugye, csak megérte pénzelni a focit! Mindkét érv kiindulópontja téves, a helyzet ennél sokkal rosszabb. Akármit is gondoljuk arról, túl sok-e vagy elegendő a magyar fociba öntött pénz, ennek az összegnek csak apró töredéke hasznosul úgy, hogy eredmény is lesz belőle a pályán.
Az utánpótlás-nevelés és a válogatott összetétele
Ott kezdődnek a gondok, hogy ugyan büszke az Orbán-kormány a magyar utánpótlás-nevelésre, és tényleg iszonyatos mennyiségű pénz ömlött oda, az Európa-bajnokságon a magyar válogatott meghatározó része nem Magyarországon nőtt fel, sőt még többen lettek így, mint az előző, 2021-es Eb-n voltak.
Bontsuk fel kezdésképp a magyar Eb-keretet az alapján, hogy ki mikor és hol nőtt fel, és nézzük meg, hogy ki mennyit játszott! A játékpercek eloszlása rávilágít a rendszer hatékonyságának hiányosságaira. Azok a játékosok, akik még 2010, a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) indulása előtt voltak utánpótláskorúak, jelentős terhet vettek le a csapat válláról: Gulácsi Péter (270 játékperc), Fiola Attila (180), Lang Ádám (45), Dibusz Dénes (0), Szappanos Péter (0). Ezzel szemben azok, akik nem Magyarországon éltek utánpótláskorú focistaként, a válogatott gerincét alkották: Willi Orbán (270), Szoboszlai Dominik (270), Varga Barnabás (251), Dárdai Márton (175), Szalai Attila (95), Callum Styles (61), Loic Nego (0).
Azok, akik már 2010 után voltak utánpótlásban, de a NER előtt is működő akadémiáról jöttek ki, szintén fontos szerephez jutottak: Schäfer András (Szombathely/MTK - 270), Bolla Bendegúz (Főnix/MTK - 206), Botka Endre (Kispest - 90), Gazdag Dániel (Kispest - 3), Balogh Botond (MTK - 0), Kata (MTK - 0). Végül, akik 2010 után felfutó és/vagy a NER-hez köthető magyarországi utánpótlásból érkeztek: Sallai Roland (Felcsút/Fehérvár - 267), Kerkez Milos (Győr - 240), Nagy Ádám (Szentlőrinc/Ferencváros - 160), Kleinheisler László (Felcsút/Fehérvár - 49), Nagy Zsolt (Felcsút - 19), Csoboth Kevin (Pécs/Főnix/Ferencváros/Kozármisleny - 7), Horváth Krisztofer (Zalaegerszeg - 0).
A fejlődés hiányának okai és a pénzmozgások
A 2016-os csapatban még azok voltak elsöprő többségben, akik 2010 előtt voltak utánpótláskorúak. Logikus volna azt várni, hogy amint ők kiöregednek, a helyüket fokozatosan egyre inkább azok vegyék át, akik az állami pénzből felpumpált akadémiákról jöttek ki. Ehelyett azt látjuk, hogy még 2021-hez képest is sokkal fontosabbak lettek azok, akik nem Magyarországon töltötték a gyerekkoruk nagy részét. Szoboszlai, Varga vagy Szalai esete azt példázza, akkor lehet sikeres egy magyar focista, ha amint kiderül róla, hogy tehetséges, elmegy az országból.
A tao-rendszert 2011-ben vezették be, és tíz év alatt összesen 257 milliárd forint tao-pénz került a magyar klubokhoz. Ennek nagyjából 6,6 százaléka, 17,4 milliárd forint ment el úgy, hogy abból a válogatottban is látható eredmény legyen. A pénzek több mint fele a felcsúti akadémiáé, ebből jött ki egy stabil kezdőjátékos, Sallai, és egy csereember, Nagy Zsolt. Az MTK, amely a legtöbb játékost adta a keretbe, bár közülük hárman pályára sem léptek, a középmezőnyben van.
Bérezési trendek és a piaci realitás
A magyar élvonalbeli labdarúgócsapatok tavaly több mint 35 milliárd forintot fordítottak alkalmazottaik bérezésére, ami jelentősen meghaladja az országos átlagot. Szabados Gábor sportközgazdász szerint: "Tisztán piaci alapon nem lennének ekkora fizetések nálunk. A magyar klubok közül a Ferencváros az egyetlen, amelynek komoly bevételei vannak a piacról."
Pogátsa Zoltán: A magyar gazdasági elit nagyon gyorsan fog átalakulni/Forbes Money #14
A futballklubokat működtető vállalatok költségvetésük jelentős részét fordítják bérekre. Míg a nemzetközi gyakorlatban ez az arány 70-90 százalék között mozog, a magyar élvonalbeli csapatoknál ez valamivel alacsonyabb, 60 százalék körül alakult. A játékosok évi 500 millió forintos jövedelemig az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) alá tartoznak, ami mindössze 15 százalékos levonást jelent. A hazai átlagos nettó focistafizetés lényegében megegyezik az osztrákkal, és megközelíti a leggazdagabb lengyel csapatok szintjét, miközben a teljesítményben jelentős elmaradás tapasztalható.
A fizikai felkészültség és a szakmai jövő
Nem minden a fizikai felkészültség, legalább ennyire ott kell lenni fejben is, mert aki gyorsabban reagál, esetleg előre tudja, mi következik, az másodperceket, métereket spórolhat meg. Az egy mérkőzésen megtett 12 kilométer jónak mondható, amit a magyar játékosok is tudnak. A sebességet a legnehezebb jelentősen fejleszteni, bizonyos keretek közt az a magassághoz hasonló adottság. Viszont a mozgáskoordináció javításával minimalizálható az energia elszivárgás, ezáltal a futógyorsaságot növelni, a sérülésveszélyt csökkenteni lehet.
A magyar kluboknak a jövőben nemcsak a pénzügyi, hanem a szakmai transzparenciára is nagyobb hangsúlyt kell fektetniük, hogy az infrastrukturális fejlesztések valódi sportteljesítményben is megnyilvánuljanak. Az utánpótlás-képzésbe érkező több száz milliárd forint nagyobb részéből nem is feltétlen válogatott siker lesz, hanem infrastruktúra, sok kisebb csapatnál öltözők, edzőpályák, és persze rengeteg fejlesztés. A jó arányokat megítélni már ízlés kérdése, de a statisztikák egyelőre nem igazolják az állami ráfordítás hatékonyságát a nemzeti válogatott eredményességében.