A 18. századi metszetkiadás egyik legjelentősebb közép-európai fellegvára Augsburg volt, nem csoda hát, hogy számos, magyar szentet ábrázoló grafikai lap is itt látott napvilágot. A városban több olyan családi rézmetsző dinasztia jött létre, mint a Kilian, Küsel, Rugendas, Heiss, Klauber családok, amelyek generációkon át fejlesztették technikájukat és gazdagították a művészet formakincsét. A metszetek iránti kereslet akár olyan jeles freskó- és olajképfestőket is a sokszorosított grafikai eljárás felé fordíthatott, mint például Gottfried Bernhard Göz.
Gottfried Bernhard Göz: Egy Sokoldalú Művész Pályája
Gottfried Bernhard Göz (1708-1788) a mähreni Welehrad ciszterci kolostorban született, ahol az apja kovácsmester volt. A csehországi Magyarhradisban a jezsuitáknál mind a hat gimnáziumi osztályt elvégezte, amely különleges dolog volt, nem sok 18. századi képzőművész részesült ilyen magas szintű oktatásban.
1724-ben a freskó- és olajképfestő Franz G. Ignaz Eckstein tanítványa lett, majd 1729-30 körül érkezett Augsburgba, ahol a katolikus művészeti akadémia igazgatójának, Johann Georg Bergmüllernek a körébe került. Később Johann Evangelist Holzerhez csatlakozott, 1733-tól kezdve pedig Joseph Sebastian és Johann Baptist Klauber számára készített terveket, akikkel 1737-38 körül közös metszetkiadó vállalkozást alapított. Göz igen sokoldalú művész volt, amint azt Isphording, Eduard: Gottfried Berhard Göz. 1708-1774. Ölgemälde und Zeichnungen. Textband, Anton H. Isphording, Eduard: Göz, Gottfried Bernhard in Saur Allgemeines Künstlerlexikon: die bildenden Künstler aller Zeiten und Völker, Band 57, K. G. Wildmoser, Rudolf: Gottfried Bernhard Göz (1708-1774) als ausführendoer Kupferstecher. Untersuchungen und Katalog der Werke in Jahrbuch des Vereins für Augsburger Bistumgeschichte e. V. 18. című munkák is alátámasztják.
1742-ben Göz tíz évre császári privilégiumot szerzett saját, nyomtatott grafikák előállítására létrehozott kiadója számára, önálló vállalkozásba kezdett. 1744-ben VII. Károly császár egy portrémetszetért a császári udvari festő és rézmetsző címet adományozta neki. A nyomtatott grafika terén az 1730-as években készült munkáiban még egyértelműen tetten érhetőek németalföldi és francia hatások, az 1740-es évektől kezdve viszont egyre inkább kialakította saját, független formakincsét és stílusát.
Az „Annus dierum Sanctorum” Metszetsorozat és a Magyar Szentek
1737 és 1742 között készült az „Annus dierum Sanctorum” címen több kiadást is megért metszetsorozat, egyházi kalendárium is, amely az év minden napjára tartalmazott legalább egy aznap ünnepelt szent életéből vett jelenetet. Az első kiadáshoz, amelyben Szent István király koronafelajánlása, Szent László szekércsodája és a szegényeket megvendégelő Szent Erzsébet is megjelentek, Gottfried Berhard Göz gondolta ki és készítette az előrajzokat, a terveket, amelyeket a Klauber testvérek rézbe metszettek, majd elkészítették a nyomtatványokat.
A Szent István koronafelajánlását ábrázoló metszet különlegessége, hogy bőségszaruk között a Szent Jobb stilizált képe is megjelenik rajta. Igaz, a stilizálás olyan abszurdra sikerült, hogy a képen egy lebegő, nyitott bal(!) kézfej látható.
Szent László megjelenítése kapcsán érdekes, hogy Göz nem a lovagkirály életéből választott egy jelenetet, hanem a László halála utáni szekércsoda témáját ábrázolta. A legenda szerint, amikor az uralkodó felravatalozott holttestével Váradra igyekvő hívei megpihentek, a szekér magától indult tovább a célállomás felé. Az augsburgi művészek metszetén két gyermeki angyal húzza Szent László kocsin elhelyezett, fáklyás kísérettel körülvett ravatalát a váradi székesegyház felé.
Arany János: Szent László - Csernák János (Vers mindenkinek)
A Klauber testvérek később megújították az „Annus dierum Sanctorum” metszetsorozatát, és immáron saját maguk tervezték, metszették és nyomtatták a képeket. A fekvő formátumú metszetek helyett álló formátumú képek születtek, és az ábrázolt szentek ikonográfiáját is megújították. Árpádházi Szent Erzsébetet ábrázoló metszetükön a királynét érdekes módon kártyázás közben jelenítik meg, amint nyereményéből egy sánta koldust támogat. A metszet felirata szerint Szent Erzsébet Szűz Mária iránti tiszteletből minden kártyajáték során nyert pénzét szétosztotta a szegények között. De válogatásunkban az is látható, hogy miként újították meg Szent István országfelajánlását.
Egyéb Magyar Szentek Ábrázolása
A Klauber testvérek mellett Göz több más augsburgi rézmetsző számára is készített rajzokat, így például Johann Andreas Pfeffel (1674-1748) számára is, amelynek köszönhetően egy különleges Szent Gellért-ábrázolás is ránk maradt, amely kármelita habitusban jeleníti meg a szentet, akinek egy farkas és egy szarvas adja át a püspöki jelvényeket. De ahogy virtuális kiállításunkban is látható, Pfeffel önállóan is feldolgozta Szent Gellért, Szent István illetve Árpádházi Szent Erzsébet alakját. Az augsburgi mester a magyar címer alatt egymás mellett, barátként jeleníti meg az első magyar királyt és a szent püspököt, akiket Szűz Mária tisztelete köt össze. A metszeten ábrázolt jelenetek mély harmóniában vannak Szent Gellért legendáival.
A Kép, a Hasonlat és a Megismerés: Az Érzékelés Korlátai és a Művészet Szerepe
Korunk gyönyörű természettudományának van egy kellemetlen mellékzöngéje. Nem közismert veszélyekre gondolok, a természetpusztításra vagy az atomháborúra. Látszatra sokkal szerényebb jelenségre, holmi apróságra. Leszoktat bennünket arról, hogy higgyünk a saját szemünknek, baktériumok, napfáklyák között. A legpontosabb tudomásaink modellálhatatlanok. Érzékelésünk korlátozott. Mit tegyen ezek után az érzékelésre alapított művészet? Mit a költészet? Ez kiábrándító.
Nem tudunk mi belehelyezkedni sokszor a legközelebbibe sem, a szomszédos emberi tudatba. Egymásnak küldözött jeleink csökevényesek. A második buktató: a kifejezés közegének ellenállása, a szóé. A közlés eredendő lehetetlensége. Hogy is mondja Vörösmarty? „Nem láttunk” úgy, ahogy láttuk, alapjában véve képtelenség.
A művészet gyógyíthatja. Mert azért tudunk mi, emberek sok mindent a világról, egymásról. Nyílnak is. Ez nem kívánság, nem óhaj, hanem mint a belső megismerés elemi törvénytáblája. A törvénytáblák általában nehéz parancsot hirdetnek, például a beleélést ember és ember, ember és tárgy között. Ez a civilizáció alapját, ha tetszik, a közhelyet jelenti. Azt mondják: „Világos, hogy ha a civilizáció nem közhelyekre épül, akkor föl sem épül.” A költői kép, a hasonlat civilizációs gesztus, mint a kézfogás.
A költői kép nem az illusztrációról (nem is akarom ilyen alacsonyra szabni), hanem inkább a megismerésről szól. Belül, a vers eszközein belül van a hasonlatnak valami ismeretelméleti aurája. Képességünk egyik alapmozdulata az összehasonlítás. Absztrakció, mint a pont, amelynek nincs kiterjedése. A költői eszköz még leginkább a megismerés pszichológiai módszereinek egyik változata. Elválaszthatatlan érzelmi megrendülés, éppen azért, mert az értesítések létfontosságúak. Megfigyelés és empátia, külső és belső megismerés a hasonlatban együtt jár.
A hasonlat egy bizonyos fajta hivatkozás az őstapasztalatra, ami mindenkié. Díszítőelem a hasonlat? Talán Quintilianus. Nahát! Valami a szótövekről, elkalandozva - de ne is vádoljanak érzelmeskedéssel -, hogy a szenvedés és a szenvedély szó nem véletlenül egytövű. Vérszemet kapva kérdem: vajon véletlen-e, hogy az érzékletesség és az érzés egytövű? Vagy a lepocskondiázott, létfontosságú öt érzékünknek elemi érintettsége az ábrázolással? Elmondhatjuk, hogy a kép hasonlítás mivoltában reveláló és lényegeset reveláló. A hasonlat a közösségi létből táplálkozik, és táplálja a közérzelmeket, legyenek bár irodalmi vagy köznyelvi eredetűek. Földgolyó szélességű, nincs nép, nincs kor, amely ne használná őket. A közhely nemcsak alapmegállapítás, hanem érzelemcsomag is, lásd Homérosznak is, szép Petőfinek is.
Ha más bolygón a sötétszürke ég is gyönyörű lehetne, ha az volna az élet feltétele, a természeti-biológiai kapcsoltsága nyilvánvaló. Ez kemény dió. Tegyük is félre. A dobszerdát, a békaembert, a kvazárt (a mintha-égitestet) - válasszunk egyet a sokból. A lány szeme olyan, mint a csillag. Vagy fordítva, a csillag olyan, mint a lány szeme. A csillagszem lehet királyfié is vagy kiskondásé vagy Platóné. „Csillagokat nézel, szép csillagom” - Ronsard-t és Janus Pannoniust - a 18. századot. A kép ugyanaz, 2100 év után is. Még ott villog az újdonság fénye, nem kell azt jupiterlámpásítani semmivel. Micsoda huzat a szavak közt, micsoda átúszó fátyol a képen a „halandó” jelző! „Ti két halandó csillagok” - ti már a preromantika vagy akár a 20. század.
A romantikával tovább bonyolódik a helyzet. Ugyan, de sokszor mást, sokszor többet jelentenek a páros csillag képleténél. Figyelik ezt? Figyelik ezt a millió csillagot egyetlen arcon? Ez, mint Victor Hugónál Páné, akinek melle boltozata is tele van csillagokkal. Először csillagászati léptékkel az égbolt szemeit. Minden nép változó igényeit, stílusait kereteibe fogadhatja. De nem. Baudelaire-tól kezdve a csillagszem fénye határozottan megfakul. Kellékeink sorában pedig a csillag marad, a szem marad, de a kettő együtt… Ritkán, ritkán. Mégsem örökké. Értékét természetesen megtartja, muzeálisan. A hasonlat, a kép, a metafora általában is háttérbe szorul a 20. században. A csillagszem röpke irodalomtörténete: puszta példa a pusztulásra.
A költői kép közeledik a stilisztikakönyvek „nulla fokú expresszivitás” névvel jelölt mindennapi közléséig, ott is van. Már azon is túl. Ebből pedig csak annyi következik, hogy még a közhelynek is van határa, bármilyen alapvető. Ennek súlyos következményei vannak. A reflexszerű, a sztereotípia pedig nem jut el a tudatig. A cél, hogy új kapcsolat, új összeköttetés támadjon ott, ahol eddig nem volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hasonlatban mindig több van önmagánál, Platónig visszamenőleg. Szép búcsú. Tömör búcsú. Talán nem is búcsú?
Ha a költői képet a valósággal hasonlítjuk össze, akkor is igaz, hogy az irodalom mégiscsak tolvajművészet, fogva idegen tollakkal ékeskedő. Elhisszük neki, hogy ő teremt a szó mögül Apolló ökreit, de az ő ökreit igazából ellopni nem lehet, miért is tegye azt, ami puszta szó, jel, jelcsoport? Mi az „érzékletesség” fogalma (jár is érte az apollói barack), amit más néven a költői eszközök képi birodalmának nevezünk? A szöveg legmerészebb, legnagyobb nyújtózása az érzékelhető felé. Ez az, ami után nyújtózik. Úgy is fogalmazhatnám: istenkísértő gesztus (apollói barack). Az ábrázol, és - legjobb változataiban - kis híján, majdnem, szinte-szinte el is éri. Ez a szóba zárt kifejezés természeti korlátja. A tárgyak. A kép előzményeivel, magyarán: magukkal a tárgyakkal. Ezt átpakolja.
Ezért is fontos, hogy a tantárgyak sorába a „megfigyelő helyzetgyakorlatokat” is felvegyük. Úgy figyeljen rá a jelenségre, olyan egzisztenciálisan, mint ősvadásznak az ősvadra. Nézzék az ajtót, a karburátort, a tömeghisztériát, a kőszáli zergét, nézzék csak meg alaposan. És próbáljanak meg akár csak egy szőnyegrojtot pontos szavakba transzformálni. Ez a fa más fától különbözik. Bizonyos, hogy éles észrevétel nélkül nincs semmi. De a szándékos, a kihegyezett észrevétel visz a jóra.
Sokszor beragad a szemünk, valami apróság netán, és nem bírjuk lerázni. Sokszor nem is tudjuk, hogy miért. Talán azért, mert tetszik. Talán azért, mert nem tetszik. Vagy csak úgy. Ez a képet körülölelő érzelmi háttér. Itt van ez a D. G. képzettapadásos emlék kialakulását, a gyerekkori szobák szaga, egy mozdulat, egy futóeső ajándéka. Ingyenélményé? Akár így, akár úgy, a tapasztalatból növő hasonlat, metafora a „milyen?” kérdésre felel, világosan kell tehát tudnunk, milyen az, amiről beszélünk körülmények között. S ha ezt jól tudjuk, a „miért?”, miért olyan nekünk, amilyen, akár el is hanyagolhatjuk. Amikor válaszol a versíró a milyenre, abban benne lesz a miértre adott válasz is.
Vegyünk két liliomot a magyar irodalomból, mindkettőt Vörösmartytól. „Ártatlanság képe s bánaté.” És most tegyük mellé azt a másikat az Eger-ből, amikor két lány látogatja meg a haldoklókkal, sebesültekkel telezsúfolt várpincét. Oda betér a két lány és „Két liliom ég kezeikben, két hószínű szövétnek”.
De ne korlátozzuk magunkat a költészetre. A prózát sem szabad kitagadnunk stilisztikai tűnődéseinkből. A kép azt a kézmozdulatot, amiről itt szó van, lejátszhatja az elsuvadás, az olajra lépés, a sutty fogalmát. Mert mi történt? Miközben újra megállapítván, hogy Jókainkat az effélék miatt kell magasabbra taksálnunk a szabvány-romantikusoknál, amikor tudomásomra jutott egy francia autóskifejezés. Queue de poisson. Hal farka. Azaz az elsuvadó kocsinak. Amikor végre megértettem az autósnyelvnek ezt az új leleményét, csak hebegtem-habogtam a csodálkozástól. Meghökkentett a Jókaival való bámulatos párhuzam. Az egyik mozdulat a levegőbe rajzolja a hullámvonalat, a másik az úttestre.
Nem véletlen, hogy eddig kizárólagosan használtam a kép, a hasonlat, a metafora stb. szavakat. Nem mondatformálási okból váltogatom őket szabadosan, szinonimaként. De nem mennék bele a distinkciókra. Hisszük, hogy a 19. század felépítette saját, másképp rendezett tégláiból, de ugyanakkor úgy hiszem, hogy a 20. század egy új épületszárnyat igényel, amit egyébként állandóan építenek is. Ahogy a „vers” szó magába olvasztotta a régi lírai műfajokat, ódát, elégiát, ditirambust, ez a változás jellemző. Egysíkúságában is igazabban fejezi ki a láttatás kreatív kényszerét, mint a formai distinkciók.
Én még a trópusoknál is továbbmegyek, hozzácsatolom a képhez. Nem az a fontos, hogy a költő hasonlít-e vagy metaforázik. Láttat, hallat, etet - ez a dolga. Ezért nincs minőségi, értékrendi különbség a különféle trópusok, képi elemek között. Bár régebben hol az egyiket, hol a másikat, a metaforát például eleve többre becsülve, mint a hasonlatot. Én nem osztom ezt a véleményt. A hasonlatokat az átélés mélysége, az azonosulás mértéke különbözteti meg egymástól. Másképp sarkallik. A céltól-tartalomtól, alkattól, korszaktól és így tovább. A szimbólum eluralkodása például, vagy újabban az összetett hasonlat sűrűsége egy metszett arabeszkrendszerből. Ezek - bármilyenek is - oly végtelenül kényes területen, mint a fogalmazás művészete. A részletek. A kép élességének foka egyébként hajlam, ízlés, irányzat dolga is. Mintha a klasszicizmusokban azonban, a humanista lírában vagy a francia 17. században alacsony reliefből magas reliefre váltották volna át költői technikájukat, amennyit akár a romantika óhajt, vagy lehetővé tesz. Én megkockáztatom azt az állítást, hogy az éles kép költői alapkövetelmény, mint a festőknél a rajztudás. Aki nem tud rajzolni, az ne beszéljen arabusul.
Aki tud képet írni, az sokat tud. Majdnem mindent. A legnagyobb szövegszobrászunkhoz, Arany Jánoshoz mindnyájan iskolába járhatunk. Szájtátva bámuljuk félelmetesen biztos szemét és kezét. A részletek. A jó isten - a részletekben van, itt meg egyenesen a részletezett részletekben. Úgy dolgozik a szöveggel, mint egy szobrász a kőnek minden centijét. Beszéljünk egy kicsit az alak kettéosztásának különbségéről, az alak kettéosztását aktív és passzív izomtónusú félre, a kontraposzt egyik fajtájaként. A bal kéz, ott a mellékkérdésen tűnődik. A jobb kéz viszont… a jobb kéz kissé gerjedezőbb. A „gerjedezőbb” szónak nem archaikus mivolta a lényeges, bár az sem mindegy, hanem a pontossága. Nem gerjed, csak gerjedez, nem is egészen gerjedez, csak valamivel gerjedezőbb a bal kéznél. A bal testfél, a bal és a jobb szobrászi tónuskülönbsége ne legyen több, pusztán csak árnyalatnyi.
Van, amikor a kép egy hosszú-hosszú információsorokat rejtő szó: kard, Isten kardja, Attila, világhatalom, harc, halál. Ami is kivág, és pontlámpaként magára vonja a szemünket. Kosztolányi egy betegről: „Nem álltam ágyadnál ezüstkanállal, / Míg verekedtél a sovány halállal”. Vagy Arany: „Amint vitorlájok hányja, egyre hányja / A cigánykereket”. Weöres: „Súlyosul”. Weöres egyszerűen: „Tojáséj”. József Attila egy gyümölcsről: „Parányi, pöttöm püspök”. / „Gombjának fénye szinte égető”. Petőfi a szárnyról: „Szárnynak érez.” Anakreon: „Engem a szerelem piros / labdával sziven ért és egy / szépcipőjü, aranyhajú / lánnyal játszani hívott.” St. Eliot a lépcsőházról: „Öreg cápa reszelős torka”. Tinódi a vezére után: „Ötszáz halál megyen háta mögött ennek.” XVIII. „Pokol kötele vala környülem”. Csokonai: „Kit rég látta, hajdanán… Szívem szeme, az járt ott talán”. Csokonai: „Mit érzek? A virágok / Bimbóikon kinéznek”.
Nem tudom megállni, hogy ne idézzem magam a további idézetektől. A fél világirodalmat ideírhatnám. Ezek a szövegben voltaképpen a pontosság apró villámcsapásai. Mert a valóság konvenciótlan. Aki nem tudja észrevenni, akinek nem elég érzékeny a szeme, füle, orra, az ne fáradjon az írással. A lényeg, hogy metszeni a képet a szövegbe mozdíthatatlan körvonallal. Szóval: jellemzőt mondani. Ez a művészet legnehezebb feladata: észleleteink végtelen tömegéből éppen azt a részletet lefülelni, ami a felfedezés. Heurisztikus. A valóság, a látvány komplexitását ránk kényszeríteni. De ránk kényszeríti. Hogy azonban tapasztalatként hasson, ahhoz még kell egy s más. Kinyitottam a szemem, észrevettem, amit észrevennem kellett. Kiválasztottam egyet a sok lehetőség közül. Van szavam: már szavakká is változtattam. Már csak le kéne tennem. És elpackázom. Kényes, nagyon kényes dolog a képi anyag helyét és méretét meghatározni. A kép elhelyezés mozdulata leginkább tőlük függ, a helytől és a mérettől. Ha hosszabbra vagy rövidebbre méretezzük a kelleténél, a kép életlen lesz, beragad. A levegő a hasonlat körül majdnem olyan fontos, mint a hasonlat maga. Nem szabad levenni a levegőt a képeknek, ha összezsúfoljuk őket, elkövetjük a „sok” hibáját.
Kosztolányi járt Édes Annával és a süteménnyel. Nem evett meg sok-sok süteményt, mondja Karinthy. Egyet evett, vagy kettőt. Ezt a költőnek tudnia kell. A sok-sok sütemény a stiliszta könnyelmű bőkezűsége. A valóság semmibevétele. Azt mondhatja, hogy egy több, mint sok. És de még mennyire lehet, amelyet csak sokkal lehet megoldani. Azt pedzem, hogy a szavaknak helyük van és helyzetük. Ezt a helyzetet meg kell teremteni. A hasonlat csak magasról zuhanhat le. Ha nem magasról zuhan, nincs energiája. Ezért a költőnek kell felépítenie az állványzatot, amely a benne eljövendő hasonlatot meg bírja emelni. Hát ez bizony elszomorító. Ha a szavával lefelé licitál, az állványzatáról nem mondhatjuk, hogy recseg-ropog, az bizony összedőlt. Rossz lett-e ezzel a hasonlat? Nem, nem. Csak a vers lett rossz.
Ez viszonylat, ha eddig kivágatokban idéztük is, hordozza. A halmazállapot-különbségbe, ami a szó és a kép között van. Dimenzionális távolsága, amely a költészet testszerűségében mindig van valami áttetsző. Mind ez idáig a hasonlat igazságát ünnepeltük. A nyomtatott jelek közé. Pedig szegény költőnek igazán fogyatékos ehhez az eszköztára. Nem mondom, hogy nem lopdos ezekből is. A láttatáshoz? Végül is, elsősorban, legfőképpen a kép. Ennek hitelét? Vagy hitelét. Nagyon komolyan kell venni, halálos komolyan.
A költészetben van valami, amely már közömbösítette, elkoptatta az ókori kivégzések igéjét. „Mint akasztott ember a kötélen.” Ez hangulatában megközelítő. A hasonlatok újrafelfedezése, megfrissítése. Rendben van. A keresztre feszül elhalványodott. Mennyire kell komolyan venni az akasztott embert? Ez a kétely ürömajkú kacsája. Szóról szóra kell venni és természetesen a felét sem elhinni. A költő könnyelműséget, a pontosságot-e, vagy a felelőtlen túlzást. Az egyik természetesen az igazság. A másik természetesen a hazugság. A művészet paradoxonnal, plakátmozdulatokkal. A kutatók mutatják, hogy a stíluseszközök e gyanús háttere már az antikvitásban sem volt titok. Nem lehet pontosan megállapítani. Nincs hazugságmérő gép. Vita tárgya. Nagyobb, szélesebb, másabb, tűrhetetlenül eltérő a kifejezhetőtől. A másságot ábrázolja a hasonlat - a vers - fogyhatatlan hazudozásaival. Átbillenés. Beszéljünk hát az odabentről.
A hasonlatok villámcsapásait erőműként vezérli. A hasonlított irdatlan, 20. századi emberi tudat sem. Egy környezetben, egy szétterülő panorámában, amely nem más, mint a rávetített költői közérzet. Irodalomtörténeti dátummal. A hasonlat vándorló minősége. A romantikával persze sűrűbb lesz az elbillenés, később pedig jellemző. A hasonlat terjeszkedik, nő, és megeszi a hasonlítottat. Indítékocskája, hogy: alkonyul. Tegyünk egymás mellé két szöveget. Az „ismeretlen” közismert állítmányt pontozzuk ki, mint egy rejtvényben. A hasonlatsorok. Két költői birodalom különbözik itt egymástól, két évszázad. Szóval abban hasonlítanak, amiben minden szerelmes vers, minden vallomásvers rokon. Pedig különbségeikben hasonlítanak. Síkjai, hasonlatai, hiperbolái világokkal különbözők.
Arany János: Szent László - Csernák János (Vers mindenkinek)
Ami a képi síknak ugyancsak tartalma. Ha kihagyott állítmányt, tudnánk-e bizonyosan, hogy szerelmes versről van szó? Nem. Bár elhelyezhetnénk egy első személybe. A képi anyag. Sőt az…
A Magyar Juhászok Viselete és Életmódja
Az alföldi úgynevezett szilaj állattartás és ezzel a pásztorok életformája a Hortobágyon és Bugacon maradt fenn legtovább. Az itt élő férfiak sokáig megőrizték viseletüket, és voltak, akik még a 20. század közepén is hordták azt. Sőt, ünnepek idején egyesek még ma is őrzik a hagyományokat.
Gyerekkoromban Szentesen húsvétkor láttam először juhászt a hagyományos viseletben. Most pedig a kezembe is foghattam ilyen mellényt (lajbit), amikor Varga Imrénél jártam Dunavecsén. A Varga család is egyike a hazai juhászdinasztiáknak, s nem csak a felmenők voltak juhászok, hanem úgy tűnik, a hagyomány folytatódik. A lajbit idősebb Varga Imre, a helyi TSZ juhászaként még minden nap hordta. Ahogy az unokája mesélte, hosszú ujjú fehér inggel, aminek az ujját nyáron felhajtotta, és még hordott hagyományos bő gatyát, illetve subát a munkába.
A leírások szerint egyébként a bugaci juhászok fehér vászonból, majd gyolcsból varrt bő gatyát és inget viseltek. Utóbbiakat főleg piszkos munkához hordták. Nagyméretű ezüstgombokkal bőven kivarrt lajbit (mellényt) viseltek, e fölé mándlit (kabátot) húztak. A juhászok nadrágja (rajthuzli) bőrből vagy posztóból készült, térden alul bővült, sárgaréz gombok díszítették; az alsó szárát ki is lehetett gombolni. Hegyes orrú és magas sarkú pásztorcsizmát viseltek lábbeliként. Magas tetejű kalapjuk jellegzetes formájú volt, a régi süvegre emlékeztetett.
A Versek Ritmusáról és a Metszetről
A verselésben az alapegység az ütem: egy hangsúlyos és 1 vagy 2 vagy 3 hangsúlytalan szótag. Az ütemeket „/” jellel különítjük el. Az ütemeket szóhatárok, metszetek, sorvégek választják el.
Példák az ütemekre:
- Hatos: 3 / 3 Szeretnék / szántani (Népdal)
- Hétes: 4 / 3 Jön a tavasz, / megy a tél… (Weöres)
- Nyolcas: 4 / 4 Száll a madár / ágrul ágra… (Arany) = felező nyolcas
- Tízes: 5 / 5 Summáját írom / Eger várának… (Tinódi)
- Tizenkettes: 6 / 6 Ég a napmelegtől / a kopár szik sarja…
Kilences:
- 3 / 3 / 3 Érik a / ropogós / cseresznye… (Népdal)
- 4 / 4 / 1 Feleségem / van nekem csak / Egy… (Petőfi)
- 4 / 2 / 3 Búcsúznunk kell / újra / kicsi ház (Babits)
Tízes:
- 4 / 4 / 2 Olvad a hó, / tavasz akar / lenni… (Babits)
- 4 / 3 / 3 Kikeletkor / jó pünkösd / havában… (Balassi)
Tizenegyes:
- 4 / 4 / 3 A virágnak / megtiltani / nem lehet…
Különleges metszetek:
- Tízes: 3 / 2 // 3 / 2 Mikor az / uccán // átment a / kedves… (József A.)
- Tizenkettős: 4 / 2 // 4 / 2 Lóra, magyar, / lóra! // most ütött az / óra!… (Arany)
- Tizenhármas: 4 / 3 // 4 / 2 Összeszedi / a bolond // sete-suta / képét…
Balassi Bálint: „Vitézek mi lehet / ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél? 6a/ 6a/ 7b Holott kikeletkor / az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él; 6c/ 6c/ 7b Mező jó illatot, / az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél.”
Az időmérték alapja a szótagok időtartama. A mora: egy rövid szótag kiejtésének időtartama. A versláb: rövid és/vagy hosszú szótagokból álló alapegység. A hexameter: hat lábból álló verssor, daktilusokból és spondeusokból áll. Az 5. versláb daktilus, a 6. spondeus vagy trocheus. A neve szerint 5 lábból áll, valójában 6-ból, de a 3. és a 6. spondeus vagy trocheus. „Messze arany nyugaton újra kinyílt a virág!”