A magyar kultúra és népművészet gazdag motívumkincsét az évszázadok során számos formában megőriztük és továbbadtuk. Ez a hagyomány nem csupán a múltról mesél, hanem a jelenben is inspirációt nyújt, és lehetőséget teremt az újragondolására, a kortárs értelmezésekre. A magyaros motívumok nem csupán esztétikai értéket képviselnek, hanem a nemzeti identitás, a közösségi hovatartozás kifejezésének fontos eszközei is. Az alábbiakban részletesen bemutatjuk a magyaros motívumok hagyományát, különös tekintettel a fekete-fehér, illetve a színes ábrázolásokra, valamint a népi hiedelemvilágban betöltött szerepükre.
Hagyományőrzés a divatban: a magyaros menyasszonyi ruha
A magyaros motívumok a kortárs divatban is folyamatosan jelen vannak, különösen a menyasszonyi ruhák terén. A magyaros menyasszonyi ruha modelleket úgy tervezik meg, hogy a legszebb hagyományokat megőrizzék, de mégis a mai kornak megfelelő legyen a viselet. A zsinórral, sujtással, kalocsai hímzéssel díszített ruhák a hagyomány és az elegancia ötvözetét képviselik.
A zsinórdíszítés aprólékos, hosszú folyamatát évek alatt fejlesztették ki, hogy akár 2 mm-es vastagságú zsinórral is tudjanak dolgozni. Vannak modellek, melyekre 3-400 méter sujtás díszítés került. Az eredmény egy olyan stílusban készült magyaros menyasszonyi ruha, amit az ara szívesen visel, hiszen a kislánykori hercegnős álom teljesül, és nemzeti hovatartozását is megmutatja. Ez a megközelítés bizonyítja, hogy a hagyományos elemek modern kontextusba helyezve is megőrzik relevanciájukat és vonzerejüket.
A fekete-fehér és a színek szimbolikája a népviseletben
A magyar népviseletek a különböző tájegységek jellegzetességeit, hagyományait magukon viselő öltözékek. A főbb tájak közé tartozik a Dunántúl, a Felvidék, az Alföld és Erdély - ezeken belül pedig számtalan vidék viseletei találhatóak meg. A ruhadarabok színvilága és motívumaik igen változatosak.
A magyar népviselet I. - A viselet történeti rétegei (részlet) FILM 256
A 19. századig nem volt jellemző a manapság ismert gazdag díszítettség, ekkoriban színeket még nem igazán használtak - festékanyag hiányában. Bár léteztek természetes festékek is, piros, sárga, zöld, kék és barna színekben, nem volt elterjedt a használatuk a hétköznapokban - inkább ünnepnapokra tartogatták a különlegesebb darabokat. Az otthon szőtt, varrt ruhadarabok sokszor eredeti, nyersfehér, szürkés, barnás színükben maradtak meg.
Később, az iparosodás, a gyári termelés hatására elterjedtek a színes ruhák és az élénkebb színek, a hímzőfonalak színválasztéka is szélesedett. A jelenleg ismert díszes népviseletek kialakulása ekkor kezdődött meg. A nyersfehér is „kitisztult”, főként a kékítő használata miatt. A kékítő valójában fehérítőszerként funkcionált (Vanish vagy Clorox híján), amivel eredetileg a sárgás árnyalatot távolították el a szövetből. A legjellemzőbb díszítés a szöveten a piros színű mintázat volt. Emellett gyakran használtak még sárgát és kéket, zöldet ritkán. Később elterjedt a lila és a tüdőszín vagy rózsaszín.
Ünnepi viseletként a fekete is szokásba jött a falvakban a polgárság hatására, olyannyira, hogy egy ideig a menyasszonyi ruha divatban is megjelent - általában azonban a menyasszonyok ékesítésére a minél díszesebb, tarka ruházat volt a gyakoribb. A színek, a díszítettség jelezte viselője életkorát, családi állapotát (nők esetében), sőt, az egyén társadalmi helyzete is megállapítható volt belőle, egyfajta státuszszimbólumként funkcionált. Például a harmincadik életévüket elérő nők folyamatosan hagyták el a díszes szalagokat és az élénk, piros színt, és a visszafogottabb tónusú zöldet, kéket és bordót kezdték hordani. Kéket inkább a férfiak vagy az idősebb asszonyok viseltek, akiket szolidabb, dísztelenebb öltözék jellemzett.
A színjelképek mellett fontos szerep jutott a virág- és növényszimbólumoknak is. Ezek a „kódok” számos információt hordoztak, a faluban mindenki előtt ismertek voltak. Az is előfordult, hogy az ékesítés átcsapott túldíszítésbe - az extra csipkék, szalagok, gyöngyök, flitterek, az ún. ragyogók jelentősen megdrágították a ruhadarabot. Ezt példázza az 1920-as években, a matyó népviseletben divattá vált ragyogók használata, amelyek nem csak a tehetősebbek, hanem a szegény rétegek körében is hódítottak. Ezek a szegényebb sorból származó fiatalok (legtöbbször legények!) sokszor éheztek díszes ruhájuk miatt. 1925 februárjában került sor a „ragyogó-égetés” nevű szankcióra, mikor a város értelmiségi és egyházi személyei a mezőkövesdi főtéren máglyát raktak a ragyogókból és nyilvánosan elégették azokat. Ezzel a hagyományos matyó népművészetet is védeni akarták a begyűrűző, oda nem illő díszek tiltásával.
A kékfestés művészete és a fekete-fehér textilek
A kék színnel történő ruhafestéshez egy nagy hagyománnyal bíró szakma is kapcsolódik, a kékfestés. Ez az ősi textilnyomásos eljárás Magyarországon a 15. században jelent meg. A technika során a mintákat gátlószerrel viszik föl az anyagra, majd az egészet indigóval megfestik. A gátlószer miatt a mintázatot a festékanyag nem fogja meg, így az látható lesz. A kékfestés amellett, hogy egyedi és esztétikus textíliákat hoz létre, a magyar népművészet egyik jellegzetes ága, mely a fekete-fehér vagy kék-fehér színvilágban dominál.
A fekete-fehér textilek inspiráló motívuma lehet a spirális vagy gyűrűs rétegződésű természeti forma, mely erőteljesen hat. Fontos, hogy ez az alapvető struktúra változatos formában megtalálható a mikro- és makrokozmoszban, ezáltal összefüggések megteremtésére ad lehetőséget. A spirális struktúrák kivitelezéséhez leginkább a gépi varrás felel meg a technikák közül. A varrás vonala a ceruza által húzott vonallal azonos, a grafikus ábrázolásmódot az akromatikus színvilág, a fehérek és feketék használata is hangsúlyozza. A koncentrikus vonalak egymás mellé rendeződése, az organikus forma növekedésének felel meg, mint például a cseppkő rétegeinek lerakódása, a fa évgyűrűinek növekedése. A textilek kompozíciós eleme a négyzet, mely rendszert alkotva keretet ad a spirális struktúráknak.
A kalocsai hímzés: fehér alapoktól a színek kavalkádjáig
A kalocsai hímzés a magyar népművészet egyik legismertebb és legjellegzetesebb ága, mely eredetileg egyszínű, jellemzően fehér hímzésként indult, de az idők során hihetetlenül színes és gazdag formát öltött.
A kalocsai szállások női lakossága bérmunkában varrta a hímzéseket már a 19. század végén is. Főleg a környező vidék városai és a nagyobb települések igényesebb úri-polgári háztartásai számára készítették a fehér hímzéseket. Kezdetekben úgynevezett "kalocsai ütőfá"-val nyomták elő a motívumok körvonalait a vászonra. A kalocsai előnyomda 1860 körül nyílt meg Kalocsán. Természetesen a bérmunka időszak kezdete előtt is hímeztek e vidék asszonyai, leányai a saját holmijukat is. Később a hímzőasszonyok, leányok maguk rajzolták elő a mintákat az alapanyagon, amely az iparosodás után már egyre inkább finomabb gyolcs, pamut a korábbi vászon helyett. Az 1890-es évek után egyre gyakrabban előfordult, hogy a kezdetben lyukhímzéssel kivarrt motívumokat teljesen betöltik laposöltéssel.
1912-ben nyílt meg a nagyatádi fonalgyár, ahonnan már színtartó fonalat tudtak beszerezni a kalocsai hímzéshez. A színtartó fonalak elterjedésével a kalocsai hímzés az I. világháború után kezd színesedni. A varrógép elterjedésével a 20. században sajátos iparág alakult ki ezen a vidéken: a kalocsai gépi hímzés, amely "riseliős" néven terjedt el. A riseliős hímzés csipkeszerűen áttört felületet ad.
Az ó kalocsai hímzések egyszínűek voltak. Eleinte csak tiszta fehér hímzőfonalat használtak az ágynemű, párnavég, asztalnemű díszítésére. Az ágyruhát gyakran fehér lyukhímzéssel varrták ki a korai időkben. Saját használatú holmikra hímeztek kék-vörös, fekete pamutfonallal is. A régi egyszínű színes hímzések általában kifakult zöldet mutatnak. Ennek oka az volt, hogy nem tudtak színtartó fonalat készíteni, beszerezni a korai időszakban.
A huszadik század első harmadától kezdve igen színessé vált a kalocsai hímzés. A legismertebb, alkalmazott sajátos, helyi elnevezésű színek: tulipiros, lángszín, borszín, libazöld, irigysárga, fecskenyakvörös, vadgalambkék, gálickék, bársonykék. A kalocsai színes hímzésben jelenleg használatos a hat főszín két árnyalatban, amelyeket így célszerű párosítani: a bordót a pirossal, a rózsaszínt saját sötétebb árnyalatával, a narancssárgát citromsárgával, a kéket saját sötétebb árnyalatával, a lilát saját sötétebb árnyalatával és a zöldet saját sötétebb árnyalatával. A leveleket középen lehet felezni, s a zöld kétféle árnyalatával hímezni.
A viseletdarabok hímzéseinek színezését meghatározta viselőjük életkora. A legdíszesebb, legélénkebb színezésű az új menyecske ruhája volt. Az idősebb asszonyok öltözete kevésbé díszes, a színek sötétülnek. A kék-lila-zöld színekkel hímzett darabokat szomorúpamukosnak nevezték, s a félgyász jele volt a kalocsai hímzésben. Stílustörés, ha pl. a szomorúpamukos vagy öregmintákat a későbbi időkben kialakult természethű mintákkal együtt úgy alkalmazzák, hogy nem hangolják össze ezeket.
A minták, motívumok a házakon alkalmazott falfestés mintáit követték a hímzéseken is. Igen elterjedt volt a virágornamentika, amelyek a mezőkön és kertekben megtalálható virágokat tartalmazták: ibolya, csillagvirág, liliom, pillevirág, tulipán, szegfű, harangvirág, margaréta, orgona, fukszia, árvácska, rózsa, rózsabimbó, a híres kalocsai piros paprika, különböző bogyók, nefelejcs, gyöngyvirág stb. A virágokat sávosan, koszorúformában, csokrosan helyezték el a kivarrandó munkadarabon, illetve teljes felületeket is kitöltöttek velük (pl. kalocsai kötény, mellény). A mintavilágban törekednek a természetábrázolásra. A már felsoroltak mellett kedvelt motívumok voltak: rozmaringos, szíves, kerekrúzsás, hosszúrúzsás, nyolcas, szőlőfejes, szilvamagos, szederindás, búzakalászos, pipacsos, harcsás minták is.
Hímzéssel díszítették az ágyruhákat (díszes lepedőszélek, párnavégek), asztalneműket (abrosz, asztali futó, szalvéta), zsebkendőket. Ezek részei voltak az asszonynak való leányok kelengyéjének is. Szintén kihímezték a női felsőruházat nagy részét: kötényeket, blúzok ingvállait, nyakrészét, mellényeket (pruszlikokat), valamint különböző kendőket (komakendő, fejkendő, keszkenő).
Tévhitek és valóság a fekete-fehér öltözködésben
A fekete-fehér, kék-fehér, szürke-fehér (esetleg a feketével), a tengerész stílus (piros-kék-fehér) és még sorolhatnánk, evidenciák az öltözködésben. De a helyzet az, hogy sajnos a tévhiteket is sokan evidenciaként kezelik. Fontos tisztában lenni azokkal a tévhitekkel, amelyek a fekete-fehér öltözködéshez kapcsolódnak, hogy elkerüljük a divatbéli hibákat és tudatosabban válogassuk meg ruháinkat.
A fekete-fehér mindig elegáns: Igaz ugyan, hogy ez a színpárosítás jórészt elegáns, de ez azért van, mert az agyunkban ahhoz kapcsoljuk, illetve a megszokás is nagy úr. Többnyire akkor öltözünk ezekbe a színekbe, ha elegáns megjelenés a célunk. De! Meghatározó a ruha anyaga, szabása és fazonja, hol és hogyan viseljük a fehéret a feketével.
Az oversize ruhák eltüntetik a felesleget: Sokan abban a tévhitben élnek, hogyha van az emberen felesleg, akkor célszerű minél nagyobb, oversize ruhákba burkolózni, mert abban “elveszik” az ember. Ez is egy tévedés! Eleve ezekben a göncökben nem kapja vissza a test a klasszikus homokóra fazont, amiben van váll, derék, csípő. Ha ezeket látjuk, az optikailag kisebbnek mutatja magát az embert. A másik érv, hogy a legtöbb túlsúlyos ember váll/nyak vonalának sem tesz jót a lebernyeg ruha típus. Optikailag karcsúsít, ha enyhén karcsúsított dolgokat viselünk.
A fekete-fehér csíkos ruha előnyös mindenki számára: Ez ebben a formában szintén tévhit! Az első gond ezzel, hogy a korábbi állításból kiindulva boldog boldogtalan hordja, gyakorlatilag mindegy, hogy 50, vagy 80 kilogrammos-e a hölgy. Véleményem szerint az arányokat egy nem tökéletes test esetén nagyon elviszi, hiszen a felsőtest aránya drasztikusan csökken az alsótesthez képest.
A fekete, fehér és vörös szimbolikája a kultúrában
A fekete, fehér és vörös színek a legősibb, legerősebb szimbolikus tartalmakat hordozzák, és a kultúrák között is egyetemes élményt jelentenek. A három szín együttesen, kontrasztosan jelenik meg, és mélyreható jelentéstartalmakat közvetít.
Fekete: Az éjszaka, a sötétség, a halál, a gyász, a titokzatosság, a végtelen, az ismeretlen, az elmélyülés, a belső világ színe. A koromból származik. Az alkimisták célja - az ókortól egészen az újkorig - a Bölcsek kövének megtalálása, a közönséges anyagokból arany előállítása, vagyis a Nagy Mű (Opus Magnum) létrehozása volt. Ennek első fokozata a Nigredo: az anyag tökéletesedésének első fokozata, a bomlás, erjedés, a pokolba való alászállás - ez a fekete. Stendhal „Vörös és fekete” című regényében a fekete az egyházi pályát jelképezi. A rulettjáték színei (győzelem és vereség), végső soron az élet és halál szimbólumai.
Fehér: A tisztaság, az ártatlanság, a fény, a kezdet, az élet, a remény, a spiritualitás, a teljesség színe. Az Albedo: az anyag (prima materia) hosszú ideig tartó hevítés után eredeti fekete színét elveszti és megfehéredik. A fehér a Holdé és a nőé. A fehér zászló az első világháborúban az átadás jelvénye volt a harcban. Stendhal „Vörös és fekete” című regényében a fehér a Bourbon-restaurációra utal.
Vörös (Piros): A vér, a tűz, a szenvedély, a szerelem, az energia, a veszély, az erőszak, az életenergia, a hatalom, a bátorság színe. A Rubedo: a tinktúrakészítés utolsó fokozata, ekkor a fehér anyag vörössé válik. J.W. Goethe szerint a fehér-fekete-vörös alkotja a legerősebb kontrasztokat. A vörös a „vér és a tűz” hatalmától ered, figyelmet és izgalmat vált ki az emberből. A hagyomány szerint a piros volt az első szín, aminek az ember nevet adott, miután a fekete és a fehér fogalmai már léteztek, hiszen a fény és a sötétség tudjuk, hogy a látás alapfeltétele.
Ezek a színek nem csupán önmagukban hordoznak jelentést, hanem egymással kombinálva is erőteljes üzeneteket közvetítenek. A fekete-fehér-vörös hármas a kontrasztok, az ellentétek és az egység dinamikus kifejezése.
Bestiarium Hungaricum: A magyar hiedelemvilág fekete-fehérben és pirosban
A „Bestiarium Hungaricum” című kiadvány hiánypótló mű, amely enciklopédikus igényű, de bevallottan nem teljes gyűjteménye a magyar hiedelemvilág teremtményeinek. A bestiárium ókori eredetű műfaj, de a középkorban vált különösen népszerűvé. Eredetileg hagyományos történetek természetfölötti képességű, emberi vagy állati alakban létező, többnyire veszélyes teremtményeit sorolta fel, erkölcsi leckék kíséretében. Ezt a kettősséget a Bestiarium Hungaricum is megőrzi, de a mai olvasóközönség igényeire szabja.
Így válik minden fejezet kettős szerkezetűvé: először összefoglalja az illető teremtményről szóló szakirodalmi említéseket, természetesen mai tudományos (néprajzi, művelődéstörténeti) igénnyel; majd beilleszt egy történetet (népmesét, hiedelemmondát stb.) a hagyományból. A szerző-szerkesztő, Magyar Zoltán, aki évtizedek óta foglalkozik népi kultúrával, nemcsak a fenti kettősséggel tette olvasóbaráttá a kötetet. Arra is ügyelt, hogy a felsorolt teremtmények sorrendje és elrendezése is segítse az értelmezést. A kötet elején szereplő mitikus állatoktól a mitikus lényeken és átváltozó lényeken keresztül jutunk el a mágikus erejű emberekig. (A „lény” szót elsősorban nem általános értelemben használja tehát, hanem olyan természetfölötti erejű teremtmények megjelölésére, amelyek/akik sem állatként, sem emberként nem azonosíthatók egyértelműen.)
A kötet elején közismert figurák szerepelnek (csodaszarvas, turul, griff), ráadásul a hozzájuk kapcsolódó történetfeldolgozásokat (Benedek Elek, Anonymus, Arany László) is jó eséllyel mindenki olvasta már, aki kinyitja a könyvet. Ezek után tér rá a szerkesztő a kevésbé ismert, helyhez kevésbé kötött hiedelemmondákra, például a víziborjúról, a tó ökréről vagy a fehér farkasról szóló hagyományokra.
A fentiekből az is látszik, hogy sajátosan magyarnak tartott teremtmények éppen úgy megjelennek a bestiáriumban, mint a nemzetközi hagyomány alakjai. Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy az előbbiek egyetemes beágyazottságára éppen úgy felhívja a figyelmet, mint az utóbbiak nemzeti és/vagy helyi jegyeire. Hiszen a hagyományos történetek és gyakori motívumaik, szereplőik mindig vándorolnak a különböző kultúrák között, és különösen az egymás mellett élő népek hagyományai hatnak egymásra nagyon erősen.
A felhasznált szövegek többsége alig néhány száz éves. Még a jelenhez egészen közeli időkben gyűjtött hiedelemmondákat is felhasznál Magyar Zoltán, és hangsúlyozza azt is, hogy egyes történettípusokra (kísértethistóriák) a mai napig keletkeznek példák, illetve a tömegmédia és a turizmus is terjeszti őket. Az örökség azonban, amelyet megszólaltatnak, akár évezrednyi messzeségből való is lehet. A kiadvány minden eleme azt mutatja, mennyire törekedtek az alkotók arra, hogy összekössék a múltat a jelennel.
A kiadvány enciklopédiaszerűségét erősíti, hogy az egyes teremtményekről szóló különféle hagyományokat csak felsorolja, összefüggésekre rámutat, de nem elemez, nem von le következtetéseket, és egyáltalán nem próbál meg valamiféle mitologikus rendszert alkotni az egyes elemekből. Így hagyhat maga után hiányérzetet, más részről azonban pontosan ezen a módon tudja teljesíteni igazán a neki szánt feladatot. Nem egy teremtmény leírását nyitva is hagyja, jelezve, hogy további kutatások kellenek. Ebben a minőségében a kiadvány különösen nagy segítség lehet írók számára. Az utóbbi évtizedekben egyre inkább terjedni látszik a magyar spekulatív irodalomban a Kárpát-medence hagyománykincsének használata, de még a lehetőségek töredékét sem merítették ki az alkotók.
Mindenképpen meg kell említeni azt is, hogy a könyv mint termék nagyon szép, ízléses, különleges. Az a fajta, amilyet már kézbe fogni is jó. A kemény borító sok lapozást kibír (bár egyébként sajnos elég sérülékeny), a lapok simák, kiváló minőségűek, a betűtípus ódon kiadványok hangulatát idézi, a színvilág egyszerű, de hatásos, és nemcsak művészi, hanem logikai szerepe is van: a színek váltogatása a tagolásban segít. A tudományos szövegek fehér alapon feketével, a hagyományos történetek fekete alapon fehérrel vannak nyomva. Ezeket egészíti ki a mitikus színhármas harmadik tagja, a piros, oly módon, hogy a különböző történettípusokat segít elkülöníteni.
Az illusztrációk méltók a külsőhöz, és a szerkesztésmódot is erősítik. P. Szathmáry István linómetszetei többnyire fekete-fehérek, ritkán a színhármast alkalmazzák, és archaikus hangulatot adnak a tudományos szakaszoknak. Németh Gyula digitális festményei sem alkalmaznak sokkal több színt, de a kevésből a legtöbbet hozzák ki, és pontosan így illenek a kiadványban szereplő hagyományos történetekhez. Ezáltal fekete lapokra kerülnek, amitől különösen hatásosak lesznek. Ahogyan a linómetszetek a múltat idézik fel, úgy a digitális festmények a jelent, és gyakran a mai popkultúrát is.
Egyetlen hibája a kiadványnak, hogy a helyi történetvariációk mellé nem mindig kerül oda, honnan való a variáció voltaképpen. Igaz, hogy a forrás viszont kivétel nélkül mindig ott van, tehát az olvasó utánanézhet. Az nem hiba, csak sajnálatos, hogy enciklopédikus jellege ellenére viszonylag rövid. Terjedelmi korlátok miatt a fejezetek egy része akár félbehagyottnak is tűnhet. Az előszó jelzi, hogy a Kárpát-medencei roma folklórról is léteznek hasonló - sajnos ma már nagyon nehezen hozzáférhető - gyűjtemények, tehát annak elemei ebbe a kötetbe nem kerültek be. Ugyanígy kimaradtak a mágikus növények, ásványok, tárgyak, aminek szándékosságát szintén jelzi az előszó. Üdvözlendő kiadvány tehát a Bestiarium Hungaricum, megérdemli a széles körű ismertséget. A hagyományos történetek és a hiedelemvilág iránt érdeklődőknek mindenképpen hasznos olvasmány.