A tetők története messzire nyúlik vissza az emberiség hajnalába, amikor az ősember a barlangokat elhagyva kénytelen volt magának kunyhót, lakhelyet építeni. Már ekkor megjelentek a „leejtős” megoldások, jelezve, hogy őseink sem kizárólag lapos tetőket hoztak létre. Egyes források szerint ezt az építészeti stílust Egyiptomban is átvették, majd a görögöknél megjelentek az oszlopok, melyek egy ház, épület alapját is képezték. Ezeket kezdetben fából, márványból készítették és tető gyanánt náddal fedték be. Ahogy minden iparág, úgy az építőipar is hatalmas változáson ment keresztül, köszönhetően nemcsak a technológia fejlődésének és az anyaggyártás modernizációjának, hanem az életmód megváltozásával is összefüggésben. Ez a fejlődés különösen markánsan megfigyelhető a 20. század elején, az első világháború és az azt követő időszak építészetében, ahol a „magyaros” stílus is megpróbálta megtalálni a helyét, miközben a modernizációs törekvésekkel is szembesült.
A Tetőfedés Történetének Fejlődése a Földkunyhóktól a Modern Anyagokig
A tetők szerkezetének megtervezése, kivitelezése komoly gyakorlatot és tapasztalatot igénylő feladat volt már a kezdetektől fogva. A megfelelő teherbírású szerkezet kialakítását napjainkban részletes statikai számításokkal érik el, de őseink is rendkívül átgondoltan jártak el. Az első lakóépülettípus, amely a mai Szlovákia területén már a 4. században is jelen volt, a földkunyhó (más néven veremház) volt. Ezek az épületek nevüket onnan kapták, hogy teljesen vagy részben a földbe mélyesztve épültek, és egyszerű, sík vagy enyhén lejtős tetővel rendelkeztek, amelyet szalmából vagy rétegesen elhelyezett faágakból készítettek. A földkunyhók hosszú ideig jelen voltak a vidéken, és bár idővel megjelentek a föld feletti építmények is, az utolsó földkunyhókat a 15. században használták.
A föld feletti házak egyszerű fából készült szerkezetek voltak, jellemzően négyszögletes vagy négyzetes alaprajzzal, tetejük pedig fából készült zsindellyel, esetleg rétegesen rakott szalmával és fűvel volt fedve. A fa- és szalmatetők legnagyobb hátránya a magas tűzveszélyesség volt. Ezért a 18. századtól kezdődően a cserépfedések is egyre elterjedtebbé váltak, különösen a városokban, ahol a tűzbiztonság kiemelt szempont volt. A későbbi építészeti irányzatok, különösen a lapostetős megoldások elterjedése jelentős hatással volt a tetőfedő anyagok fejlődésére is, így napjainkban a tetőfedő anyagok kínálata rendkívül széles.
Hagyományos Tetőfedő Anyagok: Nád, Zsindely és Cserép
Hazánkban a parasztházaknál, vályogházaknál ma már szinte csak a nádfedés, a cserépfedés, illetve a valamivel modernebb anyagú, de régi alkalmazású betonfedések a leggyakoribbak. A régmúltban az emberek először a környezetükben található, olcsó és könnyen megmunkálható tetőfedő anyagokat kezdték használni. Hogy mikor melyik volt erre alkalmas, azt a tájegység természeti adottságai, az adott vidék technikai fejlettsége határozta meg. Az építők nagyon átgondolták, mikor, hol milyen fedőanyagot használnak, hiszen a tető védi meg az időjárás viszontagságaitól a házat.
A fában gazdag vidékeken (például a történelmi Magyarországon a felvidékek, a Kárpátokban) a fazsindely fedés volt elterjedt, az alföldi, nagy mocsarakkal szabdalt vidékeken a nádfedés. A cserépfedések a parasztházaknál nagyjából a 19. század közepétől lelhetők fel. A szalma és a nádfedés (szaknyelven: kévefedések) a tetőhéjalás minden kritériumát kielégítette, a tűzbiztonság kivételével. Ezek a tetőfedő anyagok olcsók, könnyen beszerezhetők voltak, megfelelő vastagságban jó vízzáró és hőszigetelő képességgel rendelkeztek. Napjainkra sajnos zsúptető egyáltalán nem készül (ennek oka az anyag- és szakemberhiány), viszont egyre inkább státuszszimbólum lett a - régi időkben a szegények anyagának nevezett - nádtetőfedés. Ennek következtében ott és úgy is alkalmazzák, ahol és ahogy nem lenne rá szükség, illetve oly módon, ami már-már giccses, sőt, nevetséges hatású lehet. Pedig a kévefedések készítése nagy szakér telmet igénylő munka. A szalma és nádfedés előnyei közé tartozik, hogy könnyűek, vízáthatlanok, jó melegtartók és hőizolálók, ezért jégvermek fedésére is alkalmasak voltak.
Napjainkban egyre több helyen árusítanak zsindelynek nevezett tetőfedő anyagokat. E fedésnek is óriási előnye volt - amikor még elterjedt volt alkalmazása -, hogy helyi anyagot használt. Úgy 200-250 évvel ezelőtt még a mai Magyarország területén is vágtak és készítettek zsindelyt. Napjainkban sajnos az igazi régi zsindelyfedés kezd feledésbe merülni. A fazsindely megkerülhetetlen hátránya a tűzveszélyessége. Meglepő módon az időjárási viszontagságnak leginkább kitett országokban, tájegységeken (Oroszország, Lengyelország, Normandia, a Kárpátok vidéke) találkozunk nagy mennyiségben zsindelyes tetejű házakkal. Ennek részben oka az, hogy ezek a területek fában gazdagok. A mai Magyarország területén a zsindelyfedés eltűnése annak tudható be, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű, olcsó anyag.
Zsindelynek általában olyan fát használtak, mely épületfának (gerendának, fedélszéknek) nem volt alkalmas. Ám fontos volt, hogy csomómentes fa kerüljön feldolgozásra. A hasítás során egy tuskóból néha több tucat zsindely is kikerült. A darabok hossza 25-40 cm között változott, szélességük a 6-7 cm-től az egy araszig. A hasított zsindely felismerhető arról, hogy a hasítási felület egyenetlen, kicsit hullámos. Ez kifejezetten előnyös több okból is: az egymáson fekvő zsindelyek egyenetlenségei között a levegő átjárhat, ezáltal a megázott faanyag könnyebben tud megszáradni. A hullámos felület némi mozgást enged az anyagnak, nem feszül egymásnak az egymáson fekvő két zsindelylemez, nem keletkeznek benne káros feszültségek. Az igazi, régi zsindelytető tartósságát, vízhatlanságát a lapok hosszanti élébe vágott rés, és az ellendarab élének hegyesre faragása adja meg.
A fűrészeléssel terjedt el az egyszerű, hasíték és ékelés nélküli zsindelylap, mely tulajdonképpen megfelelő méretű deszkalap (egyes vidékeken ezt a zsindelylemezt hívták „drányicának”). Ez utóbbi típusnál elengedhetetlen, de a hagyományos zsindelynél is hasznos, ha a lemezek alsó vége ferde levágást kap. Ezzel megelőzhető a merőleges él korai károsodása (kiszálkásodása), a víz megállása és az átszellőzetlen zugok kialakulása az egymáson fekvő lemezeken. A zsindelyt 45 fokos, vagy annál nagyobb hajlásszögű tetőknél alkalmazzuk. Ennek oka, hogy bár az anyag - a későbbiekben részletezett - kezelést kap, mindenképpen el kell érni, hogy a csapadékvíz a lehető leggyorsabban lefusson a tetőről. Könnyű súlyánál és könnyű szerelhetőségénél fogva a zsindely igen alkalmas meredek tetők fedésére. A zsindely anyagát elhelyezés előtt kezelni kell. A kezelés során a vasúti talpfákhoz hasonló módon olajszármazékkal nagy nyomással telítik az anyagot. Hazánkban is vannak olyan cégek, amelyek ezt a munkát el tudják végezni. A zsindelyezés nem kíván különleges aljzatot, egyszerű lécezés megteszi. Azonban ha a fedés alatt összefüggő burkolat készül (pl. deszkázat), a zsindelylapok a lécezésre szegezéssel kerülnek. A lúc- és vörösfenyőből készült zsindelylapokat olyan szeggel kell rögzíteni, mely nem rozsdásodik el, ugyanis a rozsdásodó szegek elszínezik a faanyagot. A szegeket úgy kell beütni, hogy a zsindelylemez ne repedhessen meg, azaz a lemez szélétől megfelelő távolságra. A hagyományos - éllel, hasítékkal ellátott - zsindelylemezek a rajz szerinti módon illeszkednek egymáshoz. A fektetésnél két igen fontos tudnivaló: a hasítékoknak nem szabad az uralkodó széliránnyal szemben állniuk, illetve ha a tető nem csak az eresz felé lejt, hanem oldallejtése is van, akkor a hasítékot a lejtés irányába kell elhelyezni. A zsindelyfedéseket úgy kell készíteni, hogy a lécek átfedése legalább 10 cm legyen. A zsindelylécek fektetését - akár egyszeres, akár kettős sorban kerülnek fel a tetőre - az ereszeknél kell kezdeni, az egymás feletti sorok hézagcserével (azaz fél szélesség eltolással) készüljenek. A zsindelyfedést tartó lécezés első, ereszhez csatlakozó sorát állított keresztmetszettel kell a szarufákhoz szegezni. Az alsó zsindelysor az ereszen 8 cm-el nyúljon túl. Zsindelytetős épületnél az orom oromdeszkával és az ahhoz szorosan csatlakozó zsindellyel készüljön. Ha 3 cm-nél vastagabb a zsindelylemez, egy réteg elég, ennél vékonyabbnál mindenképpen két (vagy több) rétegű zsindelyezés szükséges. Taréjvonalon a tálnyúlás az uralkodó szélirányban történik, 8 cm-el. A zsindelytetőket a keménycserép tetőknél jobban támadhatják egyes környezeti hatások, ám van pár olyan szakmai fogás, mellyel ezek a hatások könnyen semlegesíthetők, illetve megelőzhetők.
Az égetett cserepet az emberiség évezredek óta ismeri és használja. Az ókori görögök, rómaiak nem csak tetőfedésre, de épületeik padlóinak burkolására is használtak égetett cserepet. Az égetett cserépfedések igazi aranykora a középkortól kezdve a 19. század végéig tartott. Az egyre nagyobb, sűrűbben beépített városok védelmi okokból és tűzbiztonsági okokból is szorgalmazták a cserépfedés rakását. Sőt, nem csak hogy szorgalmazták, de gyakran kötelezővé is tették. A Budai Jogkönyv már a 14. században előírta. A cserépgyártás - akár kis mennyiségű, akár nagy tömegben készül - nem bonyolult tevékenység. Ezért aránylag képzetlen munkaerő is el tudja végezni, ez igen fontos volt a századok során az egyes területek anyagellátása szempontjából. Az első cserepek formája, alakja végtelenül egyszerű volt: egy kb. 40 cm hosszú, 17-18 cm széles lemez, melynek alsó végét körívesre alakították ki. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy a víz egy helyen folyjon le a tetőt fedő lemezről. Az ilyen, talán ezer évvel ezelőtt kialakult formájú cserepet nevezik hódfarkú cserépnek, és a mai napig használatban van. A hódfarkú cserép felrakása szakértelmet igényel. Az ilyen cserepeket csak akkor lehet egy sorban rakni, ha alattuk zárt deszkázat készül. A gyártási technológia fejlődésével (nagyjából a 19. század végétől) készítették azokat a hornyolt cserepeket, melyek ma általánosságban elterjedtek. A cserép alján és felső felületén kialakított horonnyal az egymásra fektetett lapok összekapcsolódnak úgy, hogy közben a hosszanti mozgásuk - melynek származhat a tetőszerkezet mozgásából, a hőtágulásból stb. - korlátozott. Ez utóbbi cserepek nehezebbek, mint a hódfarkú cserép, ám elegendő egy sorban rakni őket. Két hornyolt cserép típus elterjedt, az excenter és a sajtolt készítésű. A cserépfedések jóval tartósabbak a nád, illetve zsindelyfedésnél. Akár száz évnél is többet kibírnak, ha karbantartásuk megfelelő. Előnyük, hogy igen flexibilisek, azaz bonyolult formájú tetőidomok is fedhetők velük. Ha megfelelő formájú és színű cserepet tudunk találni, nagyon jól illeszkedő héjazatot készíthetünk a régi házhoz anélkül, hogy 5-10-15 év múlva a felújítással, cseréléssel kellene bajlódnunk. Az égetett cserép fedésekről számtalan könyv jelent meg. Ezek felrakása nagy szakértelmet igénylő, kemény munka.
A Magyaros Stílus és Történelmi Kontextusa a 20. Század Elején
Az első világháború korszaka, a dualizmus végnapjai és az azt követő Trianon utáni évek jelentős hatással voltak a magyar építészetre, beleértve a tetőépítészetet is. Ebben az időszakban a „magyaros szecessziós stílus” volt sokáig az egyetlen magyar építészeti stílusnak tartva, amely a nemzeti identitás kifejezésének fontos eszköze volt. A magyaros szecesszió jellemzői közé tartozott a népművészeti motívumok, a gazdag ornamentika és a különleges tetőmegoldások alkalmazása, gyakran Zsolnay majolikával és mázas cserepekkel díszítve.
A Babocsay-villa, amely 1906-ban épült Árkay Aladár tervei alapján, kiváló példája a magyaros szecessziós stílusnak. Az épület kiemelt városképi elhelyezkedése miatt a kritikusok céltáblájává vált. Babocsay Hermann - megelégedve a kritikákat - elhatározta, hogy átalakítja a házat. Pár évvel az elkészülte után, 1910-ben megbízta Kozma Lajos építészt az épület áttervezésével, aki a homlokzati díszeket eltávolíttatta, és egy Bauhaus-stílusúra emlékeztető villává alakította a házat. Ez a történet jól mutatja a korszak építészeti irányzatainak ütközését és az „emberi hiúság” pusztító hatását. Az épület később szerepet kapott a magyar történelem egy szomorú momentumában is: 1956. november 4-én az akkor már Jugoszláv nagykövetségként funkcionáló épületben keresett menedéket Nagy Imre miniszterelnök. Az egykori csodálatos szecessziós palota ma Szerbia nagykövetsége.
A Csányi-bérház, amely 1907-ben épült szecessziós stílusban Dénes Dezső tervei szerint, szintén a magyaros stílus jegyeit viselte. A második világháborúban - stratégiai elhelyezkedése miatt - jelentős károk érték. Díszei megsérültek, de a kupolája sértetlen maradt. A fővárosban egyedülálló kovácsoltvas toronysüvegét a katonai parádék és a május elsejei menetekre átalakított Felvonulási tér létrehozásával egy időben egyszerű bádogtoronyra cserélték, az épület díszeit pedig teljesen leverték. A városi legenda szerint a legfelsőbb pártvezetés kérése volt a szocialista térhez illő épületek kialakítása. A mai Dózsa György út számos épülete hasonló módon vesztette el díszeit, néhány esetben pedig teljes bontás és szocialista realista stílusú újjáépítés történt.
A Schanzer-bérház, amely 1905-ben épült Schütz Rezső tervei alapján, szintén egy ötszintes szecessziós palota volt. Homlokzatán, egy másfél emelet nagyságú mozaikon - más budapesti homlokzatokhoz hasonlóan - Hungária allegorikus nőalakja volt látható, tetőzete Zsolnay majolikával és mázas cserepekkel volt díszítve. Budapest ostromakor a véderők géppuska- és páncélököl-állásokat helyeztek el az épület különböző szintjein, így a Thököly úton előretörő szovjetek nem kímélték az épületet. Minden pusztítás ellenére, egy 1956-ban készült fénykép tanúsága szerint még többé-kevésbé épek voltak a mozaikdíszítések és a tetőzet formája is az eredeti vonalakat követte. Ami azóta történt a Schanzer-bérházzal, az viszont egyszerűen felfoghatatlan - az emberi barbárság jeleként az egykori csodálatos díszek eltűntek.
A Tavaszmező és Szűz utca torkolatában álló iskolaépület, amely eklektikus stílusban épült Wellisch Alfréd építész tervei alapján, szintén díszes tetőzettel és hatalmas óraszerkezettel rendelkezett, utalva közfeladati funkciójára. Sem a második világháborúban, sem az 1956-os forradalomban nem sérült meg, ami annak köszönhető, hogy nem egy nagy forgalmú út vagy tér mellett található. Ezért is különös, hogy miért és mikor tűntek el a szobordíszek a timpanonból, és kinek szúrhatta a szemét a díszes tetőzet és az óraszerkezet. (Gyanítható a válasz.)
A Blaha Lujza tér egyik jellegzetes épülete az egykori Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület Erzsébetvárosi Fiókpénztárának bérpalotája. Jellegzetes hagymakupolájának tetejét egy földgömbön álló Merkúr szobor díszítette egészen a második világháborúig. Az ostrom idején az épület sarokrészét érte egy belövés, aminek következtében a negyedik emeleti födém rázuhant a harmadik emeltre. A házon - csodával határos módon - ezen kívül csak egy valami pusztult el: a Merkúr szobor. Valószínűsíthető, hogy - a Szervita téri Phönix palota főnixmadarához hasonlóan - a Merkúr szobor is tudatos háborús károkozás áldozata lett (ugyanis sok helyütt fogadásból lőtték az épületdíszeket). A hagymakupola az 1956-os harcok idején olyannyira megsérült, hogy teljesen ledőlt a Rákóczi útra. Érdekes módon a forradalom utáni újjáépítés során az eredeti formájában visszaépült (természetesen a Merkúr szobor nélkül). A városi legenda szerint ez azért történhetett meg, mert a szovjet erők parancsnokának, Konyev marsallnak a lakásán volt egy festmény, amely Budapest 1945-ös „felszabadulását” ábrázolta, háttérben a hagymakupolával. Mivel a marsall nagyon szerette ezt a festményt, közbenjárt az „illetékeseknél”, és csodák csodájára a kupola visszaépült. Jó lenne, ha a Merkúr szobor is visszakerülhetne az eredeti helyére.
Határtalan szecesszió – A szecesszió emlékei az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén
Az Első Világháború Hadműveletei és a Magyaros-tető Jelentősége
Az első világháború nem csak az építészeti stílusokra, hanem az ország földrajzára is mély nyomot hagyott. Az Úz-völgy és a Magyaros-tető stratégiai szempontból jelentős szerepet töltött be az I. és a II. világháborúban is. Az 1917. március 8-i emléktúra résztvevői tulajdonképpen az Úz-völgye fölötti, 1372 méter magas Magyaros-tető visszahódításának fegyvertényére emlékeztek.
Románia az orosz Bruszilov-offenzíva sikereinek hatására 1916. augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződéssel csatlakozott az antanthoz, cserébe pedig ígéretet kapott Erdélyre, az Alföld keleti részére, illetve a Bánságra és Bukovinára is. 1916. augusztus 27-én elrendelték a román hadsereg mozgósítását, és még aznap megérkezett a hadüzenet is. A román fegyveres erők három hadserege (1., 2. és 4.) vonult fel a magyar területek ellen, mintegy 369 ezer fős létszámmal. Az Erdélyben állomásozó, javarészt magyar kiegészítésű hadosztályokból álló 1. osztrák-magyar hadsereg 34 ezer katonájával eleinte kizárólag az ellenséges seregek előrenyomulásának lelassítására törekedett, majd a Maros-Kis-Küküllő vonaláig hátrált. A Déli-Kárpátok hágóin át betört románok óvatosan és lassan haladtak előre, aminek köszönhetően a központi hatalmak ellentámadást végrehajtó csapatai időben érkezhettek meg. 1916. szeptember végére mind Nagyszebennél, mind Petrozsénynál sikerült vereséget mérni a román erőkre, október elejére pedig Brassónál is győzelmet arattak a német és osztrák-magyar seregek. Nyolc hét alatt minden román egységet kiszorítottak Erdélyből. 1916 novemberétől a hadszíntéren a román egységeket fokozatosan orosz alakulatok váltották fel. December 12-én az oroszok elfoglalták a Csíki-havasokban található Söverjes-tetőt (1358 m), december 23-án pedig a Lápos-Magyaros hegyvonulatot (1188, illetve 1340 m) is, súlyos helyzetbe hozva így az 1. osztrák-magyar hadsereg kötelékébe tartozó 39. honvéd gyaloghadosztályt.
Miután 1916-1917 fordulóján az oroszoknak sikerült a Söverjes-Magyaros-Lápos gerincvonalig előrenyomulni és megvetni a lábukat a magaslatokon, valamint 1917 elején több korábbi visszafoglalási kísérlet meghiúsult, a március 8-i csata stratégiáját Karl Litzmann tábornok tervezte meg (akiről a közeli hegycsúcsot is, a Névtelen-kúpot elnevezték), és Csíkzsögöd határában előzetesen pontosan begyakoroltatta a katonákkal. A Magyaros-tetőn Erdélyi Kutatócsoport Egyesület állított mementót a csata százéves évfordulóján.
A túra résztvevői a rendkívül meredek, nehéz terepen, a 750 méteres szintkülönbség leküzdése közben számtalanszor megidézték, hogy 108 évvel korábban mennyivel nehezebb lehetett ez a miskolci 10. Honvéd gyalogezred katonáinak, a kassai és munkácsi honvédeknek. Ők ugyanis kemény fagyban, puskával, drótvágó ollóval, töltényekkel, ásóval, baltával terhelve, szögesdrót akadályokon átvágva magukat rohamozták meg az oroszok magaslati lőállásait. A meglepetésszerűen végrehajtott rohamban az osztrák-magyar hadsereg viszonylag szerény veszteséget szenvedett, legalábbis az oroszokéhoz képest: ők több mint 500 halottat, közel 1000 foglyot és sebesültet jegyeztek, és jelentős hadianyag-készletet veszítettek el. A túrázóknak - akik között legfiatalabb egy 13 éves lány volt - számtalan lövészárkon át, egykori lőállások mellett vezetett az útja, és menet közben aknagránátok, egykori halálosztó lövegek vasdarabjaiból is több a lábuk elé került.
Az 1916. decemberi és 1917. januári sikertelen ellentámadások után a szövetséges német és osztrák-magyar hadvezetés belátta, hogy a frontális rohamok erőltetése nem fog sikereket hozni, ezért egy minden részletében átgondolt offenzívát készített elő. A támadás tervezési fázisában a lehető legnagyobb titoktartás volt érvényben, így az osztrák-magyar és német seregtestekben csupán néhány tiszt értesült az akcióról és annak tervezett időpontjáról. A parancsnokság azonban a Magyaros elleni támadás esedékességét csak márciusra jelölte ki, mert az offenzívához elengedhetetlen német 21 cm-es mozsarak beérkezését meg kellett várni. József főherceg, a seregarcvonal parancsnoka meghagyta, hogy „addig is tökéletesíteni kell a 10. honvéd gyalogezred rohamképzését”.
A rohamtámadás kivitelezésére kijelölt m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred mellett az erdélyi portyázó „Tigris” zászlóaljnak is részt kellett vennie az akcióban. Az alakulatról tudni érdemes, hogy Windischgrätz Lajos százados (a Magyarország ellen 1848-1849-ben harcolt Windischgrätz unokája, és a frankhamisítási per fő vádlottja) parancsnoksága alatt állt, soraiba 16-20 év közötti fiatal katonák tartoztak. A „Tigris” nevet Windischgrätz herceg aggatta a zászlóaljra, miután Károlyi Mihály a Parlament egyik ülésén a következőket mondta: „Ha a románok magyar földre lépnek, mi magyarok tigrisként fogunk küzdeni.” Ezután nevezte el Windischgrätz zászlóalját Tigriseknek, felesége pedig csapatjelvényt tervezett, amit az alakulat minden katonája viselt a sapkáján. Breit József tábornok, a 39. honvéd gyaloghadosztály (és a rohamtámadás megtervezésével és végrehajtásával megbízott) parancsnokának elmondása szerint a zászlóalj igen rossz hírnévnek örvendett. A tábornok ellenben azt is megjegyezte, hogy a szigorú fegyelmezés és rohamkiképzés hatására „ez a legnagyobbrészt gyerekemberekből álló alakulat is a legjobb példával elöljáró parancsnokának befolyása alatt, hamarosan igen használható tagja lett az úgyszólván kizárólag elsőrendű csapatokból álló 39. honvéd gyaloghadosztálynak”.
A 10-esek és a tigrisek József főherceg parancsának megfelelően Csíkzsögödön egy speciális gyakorlópályán kaptak rohamkiképzést. A kiképzőpályán légi felvételek alapján rekonstruálták az orosz állásokat, így a katonák olyan terepen tudtak gyakorlatozni, amilyenen majd az éles bevetés alatt kellett rohamozniuk. A leendő rohamistákkal (korabeli megnevezése a rohamkiképzésen átesett katonáknak) először fegyelmezési gyakorlatokat végeztettek, majd hosszútávfutás és torna következett, végül pedig a pontos célba dobást gyakoroltatták velük. Az intenzív fizikai tréning és gyakorlatozás jótékonyan hatott a katonák moráljára, akik között szinte versengés alakult ki, hogy kiből váljon rohamista. 1917. február 27-én a rohamkiképzésen átesettek és a teljes gyalogság részére általános gyakorlatot (tulajdonképpen „főpróbát”) tartottak, amely során az akna- és gránátvetők már éles lövedéket tüzeltek, illetve lángszórókat is bevetettek. A próbagyakorlat eredményesen zárult, az akciót megtekintők szerint „minden úgy ment, mint a karikacsapás”.
Litzmann ránézett a hegyre és azt mondta: „Mindent rendben fogunk csinálni.” Behatóan tanulmányozta a magaslatokat, és a front mögött keresett egy hasonló hegyet, amire lemásolta a Magyaros orosz védelmét. Minden nap három magyar zászlóaljnak és az én „Tigris” zászlóaljamnak kellett kézigránátokkal és aknavetőkkel támadást indítania erre a kupolaalakú, üres hegytetőre erős előzetes tüzérségi előkészítés mellett. Minden katonának megvolt a maga speciálisan kijelölt feladata, minden egyes ember pontosan tudta, mit kell tennie. A támadás tervei azonban így gyorsan kiszivárogtak. Az a fáma járja, hogy Csíkszeredán még a kisiskolások is azt énekelték, hogy visszavesszük a Magyaros-tetőt. A támadást tehát nem sikerült teljesen titokban tartani, de a csapatok helyszínre szállítása viszonylag jól leplezett ütemben zajlott. A teljes támadóerő már 1917. március 7-én a Magyaros oldalában várta a parancsot. Közben március 3-ától méteres hó esett, ami a támadás előtt hideg esőbe váltott át. A hó felszíne újra lefagyott. A támadást 1917. március 8-ára tűzték ki. Azon a napon, amelyen Oroszországban már zajlottak a forradalmi események. Előző nap általános sztrájk és tüntetés zajlott a fővárosban. Március 8-án pedig a nők vonultak Szentpétervár utcáira.
Reggel 8 órától a tüzérségünk és az aknavetők is megkezdték a terület belövését. 9 órától rombolótüzet zúdítottak az orosz állásokra, majd 10:30-tól megsemmisítő tüzet ontottak az ágyúk a hegyen védekező orosz csapatokra. A gyalogsági támadás elvileg 11 órakor indult volna meg, amikor a tüzérség és az aknavetők a zárótüzüket az orosz vonalak mögé helyezték át. A tüzérség munkája azonban olyan jól sikerült, hogy a támadó csapatok már 10:45-kor megkezdték az előnyomulásukat, annak ellenére, hogy a hegy még mindig irtózatos tűz alatt állt. A rohamjárőrök 150 tölténnyel a zsebekben és a kenyérzsákban, 8 nyeles kézigránáttal, drótvágó ollóval, gázálarccal, baltával, ásóval, két teli és négy üres homokzsákkal indultak támadásra. Az első hullámban támadó rohamcsapatok a kézigránátdobásban legjobban képzett emberekből voltak összeállítva. Melléjük fejenként egy-egy anyaghordó is volt beosztva még további 8 nyeles kézigránáttal, drótvágó ollóval, két jelzőpisztollyal, harminc, különböző színű jelzőlövedékkel.
A támadás a következő módon zajlott le. A Söverjes ellen a miskolci 10. honvéd gyalogezred 4. százada képezte a támadóék élét. Őket a kassai 9. honvéd gyalogezred öt százada követte Mierka Alfréd alezredes vezetésével. Juhász Károllyal az élen a 10-esek 7. százada már 10:30-kor megindult a Névtelen-kúp ellen. Nekik volt a legnehezebb dolguk, mert kiindulópontjuk a legmesszebb helyezkedett el az orosz állásoktól. Mégis, elsőként lengették meg a győzelem jeleként Mezőkövesd zászlaját a csúcson. A Magyaros ellen Sáfrány Géza alezredes csoportja, élén a miskolci honvédek maradék századai rohamoztak. A Lápos csúcsát szintén a 10-es honvédek 11 századával az élen, három vegyes század támadta, közöttük a német 373. ezred 11. és 12. százada. A támadóékeket a 9. és a munkácsi 11. honvéd gyalogezredek erői támogatták hátulról. A roham élén álló csapatok nagy precizitással és hatékonysággal törtek be az orosz állásokba, ahol a kézigránátdobásokkal egész századokat tettek ártalmatlanná vagy ejtettek fogságba. A támadás gyakorlatilag egy óra leforgása alatt a teljes orosz ellenállási vonalat felgöngyölítette. Az orosz csapatok a Csobános-völgy felé menekültek. Az őket üldöző erők közül néhányan elérték a völgytalpat is, de onnan végül is kisebb veszteségekkel visszatértek. Közben a visszafoglalt állásokat azonnal elkezdték megerősíteni a magyar csapatok műszaki alakulatai. A rohamtámadás teljes sikerrel zárult, az akció során a központi hatalmak részéről összesen 45 fő esett el és 215 fő szenvedett sebesülést. Orosz részről 408 ember vesztette életét, és további 13 tiszt és 991 legénységi állományú katona esett fogságba. Az osztrák-magyar egységek számos géppuskát, aknavetőt és lőszert zsákmányoltak az akció során. A támadásban részt vevő csapatokat maga IV. Károly király is elismerésben részesítette.
Dr. Négyesi Lajossal, Szanka Józseffel és egy szegedi kutatócsapattal először 2009 áprilisában jártam a Magyaros-tetőn, majd ezt követően többször még visszatértünk a területre. Az állások többsége még egész jó állapotban található. Jól elkülöníthetők a magyar és az orosz vonalak, több helyen jól megfigyelhetők a harcok nyomai, lőszeranyag, egyéb első világháborús maradványok. A nehéz megközelítés és a magashegységi körülmények még most, békeidőben is komoly kihívást jelentenek a terület bejárására vállalkozóknak.
A Két Világháború Közötti Építészeti Áramlatok és a „Magyaros” Újraértelmezése
A századforduló nemzeti és népi irányultságú építészete a háborút követő években teljesen háttérbe szorult, részben felekezeti alapon vagy politikai nézeteik üldözése miatt. A vezéregyéniségek elvesztésével többen (így Pogány Móric, Kozma Lajos, Györgyi Dénes, Szende Béla, Szivessy Tibor) alkalmazkodtak az uralkodó neobarokk irányzathoz. Kivételnek számít Árkay Aladár (1868-1932) néhány munkája: a Városmajori kápolna (1920-23) és a rákosszentmihályi református kultúrház és templom (1927-28). Kivétel Medgyaszay István (1877-1959) is, aki viszont a magyaros formakincs kutatásában egyre távolabb jutott a népművészettől. Két világháború közötti épületein keleti, elsősorban a hindu építészet és a kínai pagodák formavilága jelenik meg, mint a mátraházai Sportszállón (1927) és Budapesten a Lorántffy Zsuzsanna utcai Baár Madas református gimnázium (1929) részletein.
A nemzeti irány újjáéledése a bethleni konszolidáció után következett csak be. 1928-ban létrehozták a Lechner Ödön Társaságot az "egységes magyar nemzeti építőművészeti közízlés megteremtéséért". A társaság egyik alapító tagja Vámos Ferenc 1929-ben vitát kezdeményezett a nemzeti építőstílusról, amely ugyan évekig eltartott, de különösebb hatást nem gyakorolt a korabeli építészetre. A társasághoz tartozó építészek a későbbiekben sem játszottak jelentősebb szerepet. A korszakban egyébként az amúgy is nehezen meghatározható "nemzeti" és "magyaros" fogalmak értelmezésének kiterjesztése figyelhető meg az építészetben, ezáltal mindenki mást gondolt nemzetinek.
A húszas évek második fele az erjedés kora a hazai építészetben. A magyaros irányzat újraéledésével párhuzamosan a konstruktivista-funkcionalista építészet is megjelent. 1928-ban indult Borbíró (Bierbauer) Virgil (1893-1956) szerkesztésében a Tér és Forma című szaklap, amely programszerűen az avantgárd építészet terjesztését tűzte ki célul. Ugyanebben az évben létrejött Svájcban a CIAM, a modern építészek nemzetközi szervezete, melynek magyar tagjai Ligeti Pál (1885-1941) és Molnár Farkas (1897-1945) köré tömörültek. A csoport tagjai a CIAM eredeti elképzeléseiből megvalósítani csak nagyon keveset tudtak. Szociális elképzeléseik, politikai nézeteik a Ház-város-társadalom címmel megrendezett harmadik kiállításukon (1932) a hatalommal való konfliktushoz vezettek. Szociális izgatás címén a kiállított ábrák egy részét elkobozták, és kizárták őket a közmegbízásokból.
A Köztársaság téri két telektömb beépítéséből csak három sávozottan elhelyezett OTI-bérház épülhetett fel (1934) Fischer József (1901), Ligeti Pál, Molnár Farkas és Preisich Gábor (1909) tervei szerint. Épült néhány önálló bér- és társasházuk: Molnár Farkas Lotz Károly utcai (1933) és Pasaréti úti társasháza (1937), Major Máté (1904-1986) Attila úti bérháza (1934), Fischer József Bajza utcai bérháza (1937). Legjelentősebb munkáik azonban a budai hegyvidék gazdag polgári megrendelői számára tervezett villáik. A fontosabbak: Molnár Csatárka utcai (1932) és Lejtő úti (1932), Fischer Bajza utcai (1936) és Szemlőhegyi úti (1936), Kósa Zoltán (1902-1978) Széher úti (1933) és a Le Corbusier irodáját is megjárt ifj. Dávid Károly (1903-1973) Somlói úti (1933) villái.
A csoporton kívül is többen csatlakoztak a konstruktivista építészeti törekvésekhez. Legjelentősebb közülük Kozma Lajos (1884-1948), aki még Lajta Béla műtermében belsőépítészeti munkákat végzett, majd 1913-tól, a Budapesti Műhelyt megalapítva, magas színvonalú, de neobarokk bútoraival és családi villáival iskolát teremtett. Kaffka Péterrel (1898) és Vágó Lászlóval (1875-1933) közösen határozták el egy korszerű elveken alapuló kislakásos mintalakótelep építését a Napraforgó utcában (1930), a stuttgarti Wiesenhofsiedlung mintájára. A telepszerű együttes beépítés legfontosabb előnye a gazdaságosság volt. A terveket első menetben elutasították, s csak a tervezők számának kibővítésével - néhány konzervatív építész (Wälder Gyula, Kertész K. Róbert) részvételével - épülhetett fel a 22 családi házból álló telep, 22 építész tervei szerint. A harmincas években Kozma a budai hegyekben ontotta a neobarokk villáihoz hasonlóan magas színvonalú, de az új építészet jegyében született villa- és társasházépületeit: Herman Ottó utca 10. (1934), Berkenye utca 19. (1936), Somlói út 33/A. (1938), Bimbó út 39. (1934). Bérházai közül kiemelkedik a mozival egybeépített Átrium-ház a Margit körúton (1935-36). Az új építészet korszerűsége a hivatalos építészet számára komoly kihívást jelentett.
A húszas-harmincas évek fordulóján kialakuló, elsősorban nem építészeti indíttatású római iskola olasz példák nyomán a klasszicitás és a konstruktív építészet ötvözését valósította meg, és elveik Hóman Bálint kultuszminisztersége alatt a hivatalos kultúrpolitika szintjére emelkedtek. A római iskolához köthető építészetet a konstruktivistáktól a monumentalitás iránti igény, a történeti formák utánérzése különbözteti meg. Főként a templomépítészetben születtek jelentős alkotásaik. Árkay Aladár és Árkay Bertalan (1901-1978) korszerű, vasbetonvázzal kialakított, olaszos campanilével ellátott Városmajori temploma (1931-32) összművészeti szempontból is a római iskola legjelentősebb alkotása.
A harmincas években a városok túlzott növekedése miatt előtérbe kerühek a városrendezési feladatok. Sorra elkészültek nagyobb vidéki városaink rendezési tervei (Pécs, Győr, Debrecen). A főváros korszerűtlen, túlzsúfolt városrészeire: az Erzsébet sugárútra (1930), az Árpád és Petőfi híd budai hídfője rendezésére (1937), egy városházával együtt kialakítandó új városközpontra (1940) tervpályázatokat írtak ki. 1937-ben elfogadták a városrendezési törvényt, mely előírta, hogy minden városnak el kell készítenie városrendezési tervét. A visszacsatolások idején a falukutató mozgalom fellendülésével létrejött egy új népies irányzat, amely a falusi építészetet akarta korszerű alapokra helyezni. A háború után következő néhány évben a súlyos háborús károk felszámolása volt az elsődleges feladat. 1948-ban megkezdődik az építőipar államosítása és vele párhuzamosan az állami tervezővállalatok kialakítása. A megnövekedett nagyságú feladatok indokolták a nagyobb tervezői közösségek létrehozását, azonban ezzel párhuzamosan minden magán tervezőiroda megszűnt. A közületi megbízásokat csak az állami tervezővállalatok kaphatták meg, az egyéni tervezés visszaszorult a minimálisra csökkent családiház-tervezésbe.
tags: #magyaros #teto #elso #vilaghaboru