A diófa, latinul Juglans Regia, vagyis a királyi dió, hazánkban a legelterjedtebb és legnépszerűbb termesztett diófajta. Ez a fenséges megjelenésű fa nem csupán dísze a kertnek, hanem értékes termésével és kellemes árnyékával is megajándékoz bennünket. Hosszú életű faféle, amely akár évszázadokig is élhet, így igazi családi örökséggé is válhat. Nem véletlen, hogy hagyományosan diófát ültetnek, amikor gyermek születik a családba, hiszen a telepítéstől a termőre fordulásig, majd az évtizedeken át tartó gondozásig minden lépés egy hosszú távú befektetés része. A jól gondozott diófa akár 80-100 évig is élhet és teremhet, ezért a telepítés előtt számos fontos tényezőt figyelembe kell venni, hogy a fa optimálisan fejlődjön és bőséges termést hozzon. Az alapos tervezés és a szakszerű kivitelezés elengedhetetlen a sikeres diótermesztéshez, legyen szó akár egyetlen háztáji fáról vagy nagyobb ültetvényről. Ez a cikk részletes útmutatót nyújt a diófa telepítéséhez, gondozásához, metszéséhez és a termés betakarításához, hogy Ön is élvezhesse ennek a csodálatos fának a gyümölcsét.
A diófa bemutatása: A királyi fa jellemzői
A diófafélék (Juglandaceae) családjába tartozó dió (Juglans) nemzetség huszonegy fajt jelöl, ám amit általánosságban diónak nevezünk, az a Juglans regia, vagyis a közönséges dió. Érdekesség, hogy a latin név eredetileg királyi diót jelent, utalva a fajta kiváló tulajdonságaira. A fa éretten magas és masszív, fenséges megjelenésű, lombhullató, egylaki fa, melynek termete átlagosan húsz méter, de előfordulnak nagyobb példányok is, és akár 40-50 méter is lehet a végső mérete. Élettartama akár 150 év is lehet, ám nem növekedik folyamatosan ezen idő alatt, cseperedése a várható élettartam fele környékén megáll.
A dió tavasszal virágzik, hím- és nőivarú virágokkal egyaránt, ami sokféle beporzót vonz. Levelei páratlanok, 5-9 kisebb levélből állnak. Ugyanakkor rengeteg árnyékot is ad, olyannyira, hogy hatalmas, méltóságteljes koronája alatt akár az egész család elfér. Hangsúlyos megjelenésével a kert egész arculatát képes meghatározni.
Helyszínválasztás és talaj-előkészítés: Az alapoktól a részletekig
A dió telepítésének első és talán legfontosabb lépése a megfelelő hely kiválasztása. Ez azonban nem csupán a majdani méret figyelembevételét jelenti, hanem egyéb körülmények is akadnak. A fa napfényigényes, ezért olyan helyet válasszunk, ahol naponta legalább 6-8 óra közvetlen napfényt kap. A szélvédett, déli fekvésű területek ideálisak, mivel itt kevésbé fenyeget a késő tavaszi fagyok veszélye. A telepítési hely kiválasztásánál figyelembe kell venni az uralkodó széljárást és a terület mikroklímáját is. A szélvédett helyek előnyösebbek, mivel a szél nemcsak a termést veszélyeztetheti, de a fa növekedését is befolyásolhatja.
A diófa helyigényének tervezésekor nemcsak a fa méreteit kell figyelembe vennünk, hanem azt is, hogyan befolyásolja majd környezetét. A kifejlett diófa lombkoronája akár 15-20 méter átmérőjű is lehet, gyökérzete pedig még ennél is kiterjedtebb területet hálózhat be. Ezért a kert egyéb fáitól legalább 10 méter távolságra kell elhelyezni, de az épületektől és más fáktól való megfelelő távolság (15-20 méter) biztosítása elengedhetetlen a zavartalan fejlődéshez. Utcafronti faként személy szerint nem ajánlott, felnőttkori mérete miatt zavaró lehet, túlságosan nagy árnyékot vethet az épületekre, és a légvezetékekbe is beleérhet. Fontos egy dolgot tudnunk: a közelében vagy alatta nem nőhet zöldség, gyümölcs vagy akár fű sem, mivel jelentős árnyékot vet, és a leveleiből kioldódó juglon gátolja más növények fejlődését.
A környezeti hatások között meg kell említeni a talajvíz szintjét is. A diófa nem szereti a magas talajvizet, ezért olyan területet válasszunk, ahol a talajvíz szintje legalább 2-3 méterrel a felszín alatt van. A dió a legjobban a közepes, sok kalciumot és humuszt tartalmazó talajokon érzi jól magát. Ültethető agyagos-homokos talajra is, ebben az esetben azonban sok csapadékból származó nedvességre van szüksége. A diófa leginkább a középkötött, jó vízgazdálkodású, tápanyagban gazdag talajokat kedveli. Ideális számára a semleges vagy enyhén lúgos kémhatású (pH 6,5-7,5) talaj, amely kellően mély termőréteggel rendelkezik. A túl kötött, agyagos vagy a túl laza, homokos talajok kevésbé alkalmasak, de megfelelő talajjavítással ezek is alkalmassá tehetők a diófa telepítésére. A szélsőséges talajtípusokat nem tolerálja jól. Ugyanakkor a dió szempontjából kedvezőtlenebb közegtípusok is feljavíthatóak, vagyis senkinek nem kell lemondania róla.
A sikeres diófa telepítés egyik kulcsa a megfelelő talaj-előkészítés. Az első lépés a talaj összetételének és kémhatásának vizsgálata. A talajelőkészítés során különös figyelmet kell fordítani a talaj szerkezetének javítására. A talaj megfelelő előkészítéséhez különböző talajművelési technikákat alkalmazhatunk. A talaj forgatása során ügyeljünk arra, hogy legalább 60-80 cm mélységig megmozgassuk a földet. Ez nemcsak a gyökérzet fejlődését segíti elő, hanem a talaj levegőztetését is biztosítja.
Régi, bevált fortély az úgynevezett akácpróba. Ez azon alapszik, hogy a dió és az akác fagyérzékenysége közel azonos, így ha a termőhely közelében van akác, és az a tavaszi mínuszok után fagykárt szenvedett korábban, akkor jó eséllyel a diófa is veszélyben forog majd.
Dióültetvény telepítésekor sose feledjük, hogy a növény tenyészterülete a telepítés utáni tizedik év tájékára 100 m² fölötti lesz. Könnyű abba a hibába esni, hogy túl sűrűn ültetjük a fácskákat, mivel csemete korukban még szinte elvesznek a számukra biztosított területen. Ültetés előtt fontos a sorok és utak pontos kijelölése. Talán nem ez a legfontosabb teendő egy dióültetvénynél, viszont gyakran elrontják, minek következtében a sorok közötti távolság nem lesz egyenlő, s így a növényvédelem és a talajművelés is jóval nehezebbé válik. Kezdjük azzal, hogy a kerítéstől, ároktól vagy egyéb területhatárolótól mérjük le azt a távolságot, melyen belül mezőgazdasági gépeink nyugodtan foroghatnak. Ez a távolság általában 8-10 méter. Az ültetés első lépése a kezdősor kitűzése, amelyet általában észak-dél irányúra tájolunk, az uralkodó széliránnyal párhuzamosan. A sorok kijelölésére és a pontos tőtávok bemérésére a legjobb módszer az acélhuzalos eljárás. A megfelelő hosszúságú acélhuzal segítségével mutatjuk a sorok irányát, a huzal mentén mérjük le a megfelelő tőtávokat.
A diófa ültetésének ideális időpontja és technikája
A megfelelő ültetési technika alkalmazása döntő jelentőségű a diófa későbbi fejlődése szempontjából. A diófa ültetésének optimális időpontja a lombhullás után, késő ősszel vagy kora tavasszal van. A lényeg, hogy a talaj (még) ne legyen fagyott. Az ideális ültetési idő a dió esetében elég tág, a művelet elvégezhető ősszel, a szokásos gyümölcsfa telepítés idején, tavasszal, a jó idő beköszöntekor, és van még egy érdekes lehetőség, a téli ültetés. Utóbbi eljárás előnye, hogy így a diófa korán, már következő év elején elkezdi termelni nedveit, és szerencsés, ha ezt ha már a végleges helyén tudja megkezdeni. A téli telepítésű fa nedvkeringése már január végén beindulhat, és minél enyhébb a tél annál aktívabb lesz a csemete. Hazai viszonylatban az őszi ültetés javasolt, mivel tavaszi időjárási viszonyaink kiszámíthatatlanok. Az őszi, vagy éppen a tavaszi hetek választásával a legjobbak az esélyek a fa tartós megmaradására.
A diófát általában faiskolából vásárolt fiatal faként (általában 50 cm-től 150 cm-ig) ültetik el. A magoncok azonban megbízhatatlanok, és nagy bosszúság az, ha valaki tíz éven át nevelget egy diófát, amelyről termőre forduláskor derül ki, hogy rossz ízű, nehezen feltörhető kődiót, netán a madarak és a mókusok által oly kedvelt cinegediót terem. Ezért azt ajánljuk, hogy aki a kerti háza mellé egy terebélyes, illatos lombú diófát álmodott, az valóban ültessen magoncot, azonban aki termést is szeretne, az mindig megbízható forrásból szerezze be az egészséges, ép oltott csemetéket, különben a növekedés gyengébb, a hozam szűkebb lehet.
Az ültetési hely és idő megtalálása után a gyakorlati teendők következnek, elsőként az ültetőgödör kiásása. A szakszerűen kialakított ültetőgödör mérete minimum 1x1x1 méter legyen, de ideális esetben akár nagyobb is lehet. Az egyes fák között 8-14 méteres távolságot hagyunk (a fajta méretétől függően), és ideális esetben 60 x 70 cm-es gödörbe ültetjük őket. Túlságosan nagy gödröt felesleges ásni, hiszen így a behelyezés, a közeg visszaszórása is nagyobb munka lesz. Ugyanakkor, ha a kert talaja kissé kötöttebb az átlagosnál, mégis indokolt lehet a nagyobb (például 1x1x1 méteres) mélyedés kialakítása. A gödör mélységéhez érdemes hozzászámolni egy szűk araszt mégpedig a tápanyag kihelyezése miatt. Alulra ugyanis erősen ajánlott egy vastag réteg szervestrágyát vagy komposztot kihelyezni, ezt keverjük össze a visszatöltendő földdel. Ez nagyban segíteni fogja a csemete növekedését.
Szabadgyökerű csemete esetén a fa kihelyezése előtti gyökérmetszés nem szükséges, de a sérült, elszáradt gyökérdarabokat ajánlott lemetszeni. Az ültetést megelőző 24 órában érdemes a csemetét egy vödör vízben áztatni, így az fel tudja szívni a számára szükséges mennyiségű nedvességet, és közvetlenül az ültetést követően el tudja kezdeni a hajszálgyökerek nevelését. A gyökerek elhelyezkedése kulcsfontosságú, így a föld visszatermelésekor ügyeljen azok egyenletes eloszlására. Régi, kifejezetten előnyös szokás, hogy a gyökér alá kemény (például cserép, kő, műanyag) tárgyat helyezünk, mely segít megfelelő mélységben tartani a gyökérzetet, megakadályozza, hogy 1-2 méter mélységbe hatolva a gyökerek túlnyúljanak a termőrétegen.
Ültetéskor figyeljünk az oltás helyére, amely nem kerülhet a talajfelszín alá. Ha talajjal fedjük az oltás helyét, az deformált növekedést vagy tőelhalást okozhat. A konténeres és földlabdás csemetéket még könnyebben lehet ültetni. A földlabdás diófák gyökérzete ún. jutazsákba van csomagolva, ez egy biológiailag lebomló, természetes anyag, melyet le sem kell venni a földlabdáról, ezzel együtt kerülhet a helyére. A csemete forgatásával még időben állítson a pozíción, később már nem lesz lehetősége a fát mozdítani a tengelye körül. A gödör betemetésekor a fa tövének felkupacolásával megelőzheti a csemete hajszálgyökereinek eltépődését!
Az ültetést - legyen szó bármilyen kiszerelésről - mindig kövesse alapos beöntözés, melyet az első hetekben többször ismételjen meg. A fiatal diófa vízigénye az első években különösen magas. A telepítés utáni időszakban hetente 20-30 liter vizet igényel, száraz időjárás esetén ezt akár kétszer is biztosítani kell. Az öntözést mindig a talaj nedvességtartalmához kell igazítani. A túlöntözés ugyanolyan káros lehet, mint a vízhiány. Az öntözővizet lassan, a gyökérzónába juttassuk, hogy a víz mélyen beszivároghasson. Az őszi ültetésű csemeték esetében további feladatot jelent a fagyvédelem. Fiatal fák és őszi ültetés esetén fontos, hogy a fiatal fát az első évben megvédjük a fagytól - a gyökereket mulccsal védhetjük, a koronát pedig nem szőtt anyagba csomagolhatjuk.
'Wichita' pekándiófa: a dióburok-fúrólégy nem károsítja!
A fiatal diófa növekedése és termőre fordulása: Türelem rózsát terem
A diófa hosszú életű fa, és növekedése az első években meglehetősen lassú. Az ültetést követő első évben szinte jelentéktelen lehet, ha a körülmények kevésbé kedvezőek. Az átlagos növekedési ütem körülbelül 20 centiméter évente, de az idősebb (10 éves vagy annál idősebb) fáknál a növekedés platójára érve felgyorsul, akár évi 50-100 cm-t is elérhet! A királyi dió végső mérete akár 40-50 méter is lehet, koronájának átmérője pedig elérheti a 20 métert.
A frissen ültetett diócsemete nem ígér gyors szüretet, a magról ültetett fák 10-12 év múlva hozzák első termésüket. Körülbelül 10-15 évbe telik, mire a dió meghozza az első gyümölcsöt. A folyamat gyorsítható oltott csemetével, ezek már 3-4 év után fogyasztható nassolnivalót adnak. Az első termések általában 5-7 év után jelennek meg, de a teljes termőre fordulás 8-10 évet is igénybe vehet. Ez nagyban függ a fajta tulajdonságaitól, a termesztési körülményektől és a gondozás minőségétől. A kezdeti években megjelenő termések még nem reprezentálják a fa valódi terméspotenciálját. A teljes termőképességét általában a telepítést követő 15-20. évben éri el. Megfelelő gondoskodással úgy gondoljuk, hogy néhány év múlva már az első gyümölcsöket és kellemes árnyékot adhatja, amire vágyik.
A diófa termőre fordulása hosszú folyamat, amely megfelelő gondozás mellett 6-8 év után következik be. A diófa termőre fordulásának folyamata több szakaszra osztható, amelyek során a fa fokozatosan alakítja ki termőfelületét. A termőre fordulás időszakában különösen fontos a megfelelő tápanyagellátás és a rendszeres metszés. A termőre fordulás időszakában számos gondozási feladatot kell rendszeresen elvégezni.
Metszés: A koronaalakítás és termésoptimalizálás művészete
A diófa azon fák közé tartozik, amelyek nem igényelnek rendszeres metszést. Azonban nem tesz semmi rosszat, ha időről időre alaposan megrázza. Bár sokan úgy gondolják, hogy a diófa a kezdetekben nem igényel metszést, ez nincs így. Már az ültetés során érdemes elkezdeni a korona kialakítását. A diófa metszésének ideje augusztus vége, szeptember eleje. Ha tavasszal metsszük meg a fát, a nagy gyökérnyomás miatt jelentős nedvveszteséggel "vérezne el". Azonban a nyár végén, az ősz kezdetén, annyira kicsi a gyökérnyomása, hogy nem nedvedzik, és a metszés során elszenvedett sebzéseket könnyen elviseli. A rügyfakadáshoz közeledve annál intenzívebb lesz a diófa nedvedzése. A nyár folyamán szintén elvégezhető a metszés, ez annyiból szerencsésebb, hogy bár a fa nedvedzik, de ennek mértéke sokkal mérsékeltebb, mint a rügyfakadás előtt.
Ültetéskori metszés:Az első évben, azaz az őszi telepítés után a legfontosabb teendő a visszavágás, melyet a termesztők a leggyakrabban félve végeznek el. Minden fajtánál elengedhetetlen a talaj felett 40-60 cm-re visszavágni a diófacsemetéket. Ha nem így teszünk, akkor a csemete gyér gyökérzete nem tud elegendő vizet, tápanyagot szállítani az ekkor sokszor már kétméteres föld feletti résznek, és a csúcs környékén satnya lesz a kihajtás. A fiatal fa elültetése után a hajtásokat vissza kell vágni a jó koronanövekedés érdekében. Ekkor a metszés a fiatal fa föld feletti és föld alatti részeinek egyensúlyba hozásához szükséges.
Kezdő lépésként válasszon ki 3-4 olyan vázágat, ami egyenletes távolságra van egymástól, majd ezeket vágja vissza, körülbelül 20-30 cm-re. Az úgynevezett sudárhajtást vágja vissza úgy, hogy az körülbelül 20 cm-rel nyúljon túl a vázágakon. A visszavágott csonkból 4-5 hajtás is előtörhet; ezek tulajdonképpen vízhajtások számos másodrendű hajtással. Csak a két legfejlettebb hajtást hagyjuk meg törzsképzőnek, a többit távolítsuk el.
- Két törzsű diófa nevelése: A meghagyott hajtások egyikét se vágjuk ki, így kéttörzsű diófát nevelünk. Előnye, hogy a fa nagyobb termőfelületet nevel, viszont a növekedés jóval lassabb és vontatottabb. Ezt a módszert ritkábban alkalmazzák, főként a rossz talajművelési lehetőségek miatt választják, mivel az így nevelt fa alacsony törzsmagasságú.
- Egy törzsű diófa nevelése: A másik népszerűbb lehetőség, hogy a legerősebb és legegyenesebb hajtást meghagyjuk, a másikat pedig eltávolítjuk. Ezzel a módszerrel egy viszonylag egyenes, erős törzsű, gyors növekedésű állományt kapunk.
Az egyéni támrendszereket csak a harmadik évben távolíthatjuk el, addig mindenképpen szükséges a jelenlétük. A diófa az ültetés utáni első két évben gyengén hajt ki, a rendes növekedés csak a harmadik évtől indul meg.
Koronaalakító és fenntartó metszés:A későbbi időszakban (3 éves korig) ápolómetszést kell végezni - amely a vázágakat irányítja és kiegyensúlyozott koronát hoz létre. Későbbi életkorban nincs szükség nevelőmetszésre. A diófa vázágai maguktól is viszonylag elágazóan nőnek, így az ültetést követő 7-8 évben szükségtelen a vázágak visszametszése. Csak azokat az ágakat szükségszerű eltávolítani, amelyek nagyon zavaró irányba nőttek. A termő diófákat általában nem kell koronaalakító metszésben részesíteni, mivel természetüknél fogva csodaszép, szabályos koronát alakítanak ki. Azonban előfordulhat, hogy az ágak túlságosan belógnak, például tetőre vagy közlekedési utakra, ilyenkor a metszés elkerülhetetlen. A metszés hozzájárul a jó minőségű és mennyiségű terméshez is.
Természetesen a száraz, sérült és beteg ágak eltávolítása is jó ötlet, hogy megelőzzük a felesleges vetést és a kártevők terjedését. A száraz ágaktól az év bármely szakában megszabadulhatunk, ez a szabály csak az élő ágak metszésére vonatkozik. A koronaalakító metszés során, akárcsak a többi metszésnél, nagyon fontos, hogy távolítsa el a sérült és beteg ágakat. A fenntartó metszés során a legfontosabb a termőrészek megújítása. Fontos szempont a diófa kellő fényellátása a korona belső részein, valamint az ágrendszer kiegyensúlyozottságának megléte. Minél kevésbé metszi a fa egyes részeit, annál rosszabb lesz a termőképessége, tehát ne hagyja besűrűsödni a diófa lombjának közepét. A dió esetében is kiemelt szerepe van a jól kialakított, szellős koronaformának.A sebfelületeket minden esetben sebkezelő anyaggal kell lezárni a fertőzések megelőzése érdekében.
Betegségek és kártevők: Felkészülés és védekezés
A dió a közkeletű híresztelésekkel ellentétben sajnos nem mentes a betegségektől és kártevőktől. A diófa azon fajok közé tartozik, amelyek időnként kártevőknek és betegségeknek hódolnak. Ezért jó, ha előre tudja, mire számíthat, mivel egy nagy fa kezelése időigényesebb és költségesebb lehet. Jó hír, hogy a legtöbb kórral vagy rovarkártevővel szemben hatásosan felvehető a harc, a gazdaboltokban, szaküzletekben minden problémára többféle ellenszert kínálnak. Ahogy egy helyesen táplálkozó, kiegyensúlyozott ember is nehezebben betegszik meg, úgy egy jól gondozott, megfelelő körülmények között lévő fa is ellenállóbb, kevésbé fogékony a betegségekre, illetve könnyebbel legyűri azokat. Ezért (illetve ezért is) kiemelten fontos a megfelelő talajtípus megléte, a jól megválasztott telepítési hely, a szakszerűen elvégzett ültetés, és folyamatos figyelmes ápolás. A megelőzés részeként fontos a rendszeres megfigyelés és a megfelelő higiénia fenntartása a fa környezetében.
A leggyakoribb dióbetegségek és kártevők:
- Baktériumos foltosság (Xanthomonas): A dió legismertebb és gazdaságilag legjelentősebb betegsége a dió gombabetegsége, az antraknózis. Tünetei a gyümölcsön, a leveleken és a levélkéken vizes foltokat okoznak, amelyek később elfeketednek és lehullanak, különösen csapadékos időjárás esetén terjed. Gombás eredetű betegség, mely érinti a leveleket, hajtásokat és magát a termést is. A termés héja megfeketedik, valamint mérete is csökken. Megelőzésre alkalmas a virágzás előtti és a virágzás utáni rézkészítményekkel történő permetezés.
- Levélbarnulás / Gnomóniás betegség (Antraknózis): Kezdetben sárga, később barna foltokkal jelentkezik, amelyeket sötétvörös hálóval béleltek. Okozója egy gomba, mely képes a lehullott lombban áttelelni, így tavasszal rendszerint visszatér és újra tüneteket okoz. Ez a betegség először csak a lombozat, valamint a termés mennyiségét csökkenti, később egész ágak elhalásához, végső esetben pedig a növény teljes pusztulásához vezethet.
- Nemezes gubacsatka: Ez egy atkaféle kártevő, melynek ténykedésére a leveleken csúnya gubacsok, dudorok képződnek. A fa esztétikai értéke jelentősen csökken, a növény elgyengül, azonban közvetlen kárt nem okoz a termésben.
- Sárga diólevéltetű: Tetűféle kártevő, mely a dió leveleit támadja meg. Az atkák támadása a növény gyengüléséhez vezet, és utat nyithat az egyéb fertőzéseknek, így kettős veszélyt jelent.
- Almamoly: Ez a rovarkártevő a termést fenyegeti, a diószemek ehetetlenné válnak. Az érintett diók egy része idő előtt lehullik. A termésen apró lyukak vehetők észre, gyakran találni hernyóürüléket is.
A lehullott leveleket és fertőzött növényi részeket rendszeresen el kell távolítani. A kémiai védekezést csak szükség esetén alkalmazzuk, előnyben részesítve a környezetbarát megoldásokat. A biológiai védekezés részeként használhatunk ragadozó atkákat és hasznos rovarokat. A lombhullás után javasolt a diófát lepermetezni. Ez az úgynevezett őszi, lemosó permetezés a legbiztosabb védelem a jövő évben a fát megtámadó kártevők és betegségek ellen. Erre a célra környezetkímélő, többféle betegség és kártevő ellen is eredményesen használható permetezőszereket érdemes használni.
'Wichita' pekándiófa: a dióburok-fúrólégy nem károsítja!
A diószüret: Mikor és hogyan gyűjtsük be a termést?
A tökéletes dió szüretelése nem csupán a fa egészségét, hanem a termés ízét és tápértékét is befolyásolja. A dió betakarítását akkor kell elkezdeni, amikor a gyümölcsök zöld kopáncsa többnyire már felrepedt, és könnyen leválik a dióról. Nem szabad se túl korán, se túl későn leszüretelni, a megfelelő időpont pedig szerencsére könnyen meghatározható. A dió szüretelésének ideális időpontja kulcsfontosságú a minőség szempontjából. A jókor betakarított dió finomabb és tovább eltartható.
Fajtától függően a dió általában szeptember vége és október vége között érik. Az érést onnan vesszük először észre, hogy a termések potyogni kezdenek a fáról. Szeptember és október fordulója, amikor a nappalok még melegek, de az éjszakák már hűvösebbek, ideális időszak a dió szüretelésére. Ez a hőingadozás nagyban felgyorsítja a repedés folyamatát.
A dió érettségi fokozatai és a szüret időpontja:
- Korai szüret (Francia "friss dió" típus): Franciaországban, például Grenoble környékén, a diószüret időpontját rendeletben is szabályozzák. A legkorábbi szüret akkor kezdődhet, amikor a kopáncs alatt a dió héja elkezd barnulni. Ez az állapot a kopáncs tényleges repedése előtt 1-4 héttel következik be. Ilyenkor a dióbél víztartalma magas, olaj- és energiatartalma pedig alacsonyabb, mint a teljesen érett dióé. Ezt az állapotot a franciák "friss dió"-ként ismerik, és különleges csemegének számítanak. A szakemberek ilyenkor gyorsan megszabadítják a diót a kopáncstól, mossák, és azonnal árusításra bocsátják. A friss dió romlékony, ezért hűtőben kell tárolni, és gyakran fogyasztják sajttal, szőlővel vagy borral. A friss dió megjelenése nem mindig esztétikus: héja sötét lehet, mivel még nem száradt ki teljesen.
- Optimális szüret: A dió betakarításának kezdete akkor jön el, amikor a külső, zöld burok (kopáncs) felreped, és viszonylag könnyen eltávolítható a dióról. Ekkor a dió víztartalma még viszonylag magas lehet, akár 30% is, mígy az olajtartalma még nem érte el a maximumát. A héj, vagyis a kopáncs repedésétől számítva általában 1-4 hét áll rendelkezésre a dió begyűjtésére. Termesztői szempontból akkor mondható tökéletesen érettnek a dió, ha a kopáncs felreped, és könnyedén kihullik belőle a dió. Ezt azonban sokszor nem várják meg, hanem már akkor lerázzák a termést, amikor primőr állapotú, vagy érettebb, de még burkos.
A dió leszedésének módszerei:A diót nem a fáról szedjük, hanem a földről gyűjtjük, hiszen a természet kitalált egy ügyes trükköt: amint a dió megérik, a zöld burka felreped és a kemény, barna dió lehullik a földre. Fontos, hogy a diót ne hagyjuk magától lehullani, és lehetőség szerint ne verjük le durva módszerekkel. Nem igaz az a régi mondás, hogy minél jobban megverik a diófát, jövőre annál többet fog teremni. Nem! A dió termését óvatosan, hajlékony, vékony rúddal, apró ütésekkel vagy az ágak rázásával érdemes a fáról eltávolítani. Kerülni kell a lomb leverését vagy az ágak letörését, mert ezzel megsérthetjük a fát, és gátolhatjuk a következő évi termés fejlődését.
A földre hullott diót mielőbb fel kell szedni. A kertben érdemes a lehullott diókat rendszeresen összegyűjteni, mert a nedves földön és fűben hagyott termések hamar penészedni kezdenek. Sokat segít, ha már előtte rövidre vágtuk a fa alatt a füvet. Ha a termés hosszabb ideig a földön marad, minőségromlás következhet be: a dióbél besötétedhet, olajsavai károsodhatnak, és az íze is rosszabb lehet. Esős időben a földön heverő dió nedvességet szív magába, ami penészgomba-fertőzéshez is vezethet. Ezért csapadékos időjárás esetén nem érdemes három napnál tovább várni a felszedéssel. Ha a diót későn takarítjuk be vagy sokáig a földön hevert, akkor a fás héja elbarnul, sokat veszít a tetszetősségéből.
A diószüret nem mindig könnyű feladat, különösen a derékra jelenthet megterhelést. Számos praktikus megoldás létezik a diószedés megkönnyítésére:
- Szedőkosarak: Nyeles szerkezetek, amelyek végén egy henger vagy gömb alakú fém kosár található. A földön húzogatva, tologatva magukba gyűjtik a lehullott diókat.
- Kézi diószedő eszközök: Egy egyszerű, műanyag lefolyócsőből és egy zsanérból kialakított szerkezet is segíthet. A cső alsó végébe rögzített zsanér egyik szárnya a dióra nyomva felhajlik, beengedi a diót a csőbe, majd egy gumi visszahúzza a zsanért. Egymás után akár húsz dió is felszedhető így, mielőtt a cső megfordításával a vödörbe ürítenénk.
- Baganut és Flipover szerkezetek: Ezek szélesebb, taligaszerű vagy hengeres eszközök, amelyek kerekekkel rendelkeznek és tologatás közben gyűjtik össze a diókat. A Baganut műanyagtüskék közé szorítja a diót, amit egy műanyag ujj sodor a tartályba. A Flipover nagyobb munkaszélességgel dolgozik.Ha tehetjük, terítsünk ponyvát a fa alá, így könnyebben és tisztábban tudjuk majd össze szedni a lehulló diókat.
A betakarított dió kezelése és tárolása: Hosszú távú minőség
A begyűjtött diót szikkasztani kell napos, szellős helyen, hogy a felesleges nedvességét leadja. A leszedett diókat azonnal meg kell tisztítani a külső, zöld héjától (kopáncs). Ha a héj nehezen jön le, a diót érdemes műanyag zsákba tenni pár napra, és füllesszük egy-két napig, majd ezután könnyebben eltávolíthatóvá válik. A levert dió között bizonyára lesz olyan, amelyről a zöld héj nehezen válik le.
A megtisztított diót alaposan meg kell szárítani. Ehhez napos, szellős helyet kell biztosítani, hogy a felesleges nedvesség távozhasson. A szárítás történhet fellógatott zsákban, vásznon kiterítve, vesszőkosarakban vagy jól szellőző ládákban.
A jó diótárolás titka a szellőzés. Csak ezután rakjuk a diót juta vagy papírzsákba, és vigyük a száraz, szellős tárolóhelyre. A kiszárított diót lyukacsos vagy papírzsákba kell helyezni, amit tanácsos fellógatni, hogy védve legyen a kártevőktől. Csak tökéletesen ép szemeket szabad tárolni, különben megbogarasodhat. Ezzel a módszerrel tárolva a dió akár 2-3 évig is elállhat. Nagyon fontos, hogy a diót ne tároljuk olyan helyen, ahol magas a páratartalom. A szellős, száraz tárolóhely elengedhetetlen.
Alternatív tárolási módszerként a dióbelet fel is törhetjük, és a dióbelet a mélyhűtőben is tárolhatjuk. A dió tipikusan őszi csemege, de a zöld dióból is készíthetők különleges finomságok, mint például diólikőr. Ehhez a zöld diót alkohollal (vodka, pálinka) kell leönteni, hat hétig állni hagyni, majd szűrni és cukorsziruppal édesíteni.
A diófa gondozása a szüret után: A következő év előkészítése
Amikor a diófa összes termését leszedtük, és a levelek hullani kezdenek, a lehullott leveleket nem szabad a talajon hagyni, mert sok betegség telelhet meg rajtuk. A diófa leveleit gyűjtsük össze és égessük el, mert rajtuk sokféle gombás és baktériumos betegség szaporítóképletei lehetnek. A dió komposztálása egy igencsak régi és gyakran heves vitatéma. Habár egyesek szerint a diólevél komposztálható, de érdemes szűk egy évig a komposztládában tartani, hogy az eredmény biztosan megfelelő legyen, a diófa leveleit mégis fontosabbnak tartjuk elégetni, mert a bennük található juglon nevű anyag elpusztítja a talajban élő mikroorganizmusokat, így csökken a talaj termékenysége, ha komposztba kerül.
Lombhullás után a diófákat is permetezzék meg, mert az őszi, lemosó permetezés a legbiztosabb védelem a diófákat a jövő évben megtámadó kártevők és betegségek ellen. Erre a célra környezetkímélő, többféle betegség és kártevő ellen is eredményesen használható permetezőszereket használhatnak.
A fiatal diófa tápanyagigénye az első években fokozott. Elsősorban nitrogénre, foszforra és káliumra van szüksége a megfelelő növekedéshez. Az első évben főként nitrogén műtrágyázást igényel, amit tavasszal és nyár elején érdemes kijuttatni. A második évtől kezdve komplex műtrágyát használjunk, amely tartalmazza az összes szükséges makro- és mikroelemet. A szerves trágyázást ősszel végezzük, 2-3 évente ismételve.
tags: #mikor #kezdjunk #dio #telepitesbe