Bevezetés a Kárpát-medence Ősmajom Titkába
A Kárpát-medence ősi rétegei számtalan titkot rejtenek, melyek közül az egyik legizgalmasabb a Rudapithecus hungaricus, egy tízmillió évvel ezelőtt élt emberszabású ősmajom története. Rudabánya környékén, az egykori vasércbánya területén talált leletek forradalmasították az emberré válás folyamatáról alkotott elképzeléseket. A tudományos közösséget megosztó, ám annál inkább izgalmas kérdés, hogy a Rudapithecus valóban az ember közvetlen őse-e, vagy csupán egy kihalt mellékág az evolúció grandiózus fáján. Az „Emberelődök” című Búvár zsebkönyvben már az 1980-as években kiemelt helyet kapott, és azóta is számos kutatás középpontjában áll. Ez a cikk a Rudapithecusról szóló legfontosabb tényeket, vitatott elméleteket és a kutatás körüli izgalmakat foglalja össze, rávilágítva az emberszabású ősmajom mozgására, táplálkozására és az evolúciós láncban betöltött szerepére.
A Rudapithecus Anatómiai Jellemzői és Mozgása
Az amerikai és kanadai kutatók által, egy rendkívül ritka, 10 millió éves medencecsont elemzése nyomán, megállapították, hogy a Rudapithecus hungaricus képes lehetett a mai emberhez hasonlóan felegyenesedve állni. Lábcsontjainak, állkapcsának és fogainak elemzéséből kiderült, hogy a Rudapithecus rokonságban áll a modern afrikai emberszabású majmokkal és az emberrel, ami meglepő eredmény, tekintve, hogy az ősmajom a mai Európa területén élt.
Ward magyarázata szerint „A Rudapithecus egészen hasonlított az emberszabású majmokhoz, és feltehetőleg a modern emberszabásúakhoz hasonlóan mozgott a fák ágai között, egyenesen tartva a felsőtestét és karjaival mászva az ágak között”. Nagy testméretükből adódóan a mai afrikai emberszabású majmok elnyúlt medencecsontja és rövid hátuk alsó része ami az egyik oka annak, hogy általában négy lábon járnak, amikor a talajon mozognak. Ward szerint amennyiben az ember egy afrikai emberszabásúéhoz hasonló testfelépítésű elődből fejlődött ki, akkor olyan jelentős anatómiai változásokra volt szükség, mint az alsó háti rész megnyúlása és a medencecsont megrövidülése. „Sikerült megállapítanunk, hogy a Rudapithecusnak jóval rugalmasabb felsőteste lehetett, mint a mai afrikai emberszabásúaknak, mivel jóval kisebb termetű volt, nagyjából egy közepes méretű kutyának felelt meg” - mondta Ward. A Journal of Human Evolution című folyóiratban publikált tanulmány szerint a medencecsont nem volt teljesen ép, ezért egy újfajta háromdimenziós modellezőtechnikával egészítették ki teljessé, majd összevetették a modern állatokról készített modellekkel.
A Rudapithecus testhossza körülbelül 45-50 centiméter volt, egyenlő hosszúságú elülső és hátulsó végtagokkal. A nőstény testtömege 28 kilogramm körül lehetett, míg a hímeké két-három kilóval több. Jelentős nemi dimorfizmus volt megfigyelhető, a hímek erősebbek voltak, mint általában a ma élő emberszabású majmoknál. Mozgását tekintve fákon élt, időnként leereszkedhetett a földre, négy lábra. Farka nem volt. Az alapkérdés mindig az, hogy ki lesz az, aki megtalálja először a felegyenesedett, két lábon járást. Mindenki erre hegyezi ki magát, hogy ez mikor jött létre, és jönnek a mesék. Nem valószínű, hogy ez történt.
Táplálkozás és Életmód: Egy Növényevő Óriás Európában
A Rudapithecus táplálkozásáról általánosan ismert tény, hogy növényevő volt. A fogkopásvizsgálatok és más elemzések kimutatták, hogy puha növényi táplálékot evett, mert annak a rágásnyoma más, mint hogyha mondjuk diót rágcsálna vagy húsevő lenne. Mindenképp növényevő volt, ez száz százalék. Ez az információ kulcsfontosságú az ősi környezet rekonstruálásában és a Rudapithecus életmódjának megértésében. A puha növényi táplálék arra utal, hogy az élőhelye gazdag volt ilyen erőforrásokban, és valószínűleg egy dús növényzetű, esetleg mocsaras területen élt.
Az egykori vasércbánya területén, ahol a Rudapithecus maradványait találták, völgyek voltak, amelyek csapdaként funkcionáltak, és megőrizték a csontmaradványokat, csigákat és növények maradványait. Ez a Rudabánya-környéki környezet különlegesnek számít a Pannon-tó menti üledékek között, ahol a csontleletek ritkán maradtak meg. A partszegély környékén, ahol még sekélyebb volt a víz, mocsári ciprusok és hasonló növények nőttek ki a mocsarakból, mangroveerdő-szerűen. Ahol jobban kiemelkedett az aljzat, ott másféle növényzet is volt. Tehát alapvetően mocsári volt a környezet, amit időnként valamilyen folyóvíz megszakított. Ez a sokszínű növényzet biztosította a Rudapithecus számára a megfelelő táplálékforrást.
Az Emberré Válás Elméletei és a Rudapithecus Szerepe
A Rudapithecus, amelyet a kutatás elején az emberré válás fő vonalába tartozónak vezettek fel, Kretzoi Miklós írt le annak idején. Akkor körberöhögték ezért, de most egyre kezd előrébb jönni ez az elmélet. Addig és most is tulajdonképpen az Australopithecusokból és az afrikai emberszabásúakból, illetve már emberszerűekből vezetik le az emberré válást. Kretzoi ezt félrerakta. Elég nyomós indokai voltak, de nagyon kis, töredékes leletek alapján. Azt mondta, hogy ez egy ázsiai továbbfejlődés, és egyenesen megy az ember kialakulásához, az afrikai pedig mellékvonal. Aztán előkerültek újabb leletek, amelyek az egész arcot rekonstruálni engedték.
Három nagy elmélet van arról, hogy mi lett a Rudapithecusból. Az egyik a Kretzoi-féle egyenes leszármazás, hogy innen vezetett az út az emberhez. A másik, hogy ez tulajdonképpen a csimpánz, a gorilla és az ember közös ősét jelenti - ez a legáltalánosabban bevett. A harmadik, amelyet az egyik kutató pedzeget, hogy semmi nem lett belőlük, kihaltak, ugyanúgy, mint a többi rokonaik Európában. Ez a három elmélet is jól mutatja, mennyire komplex és vitatott a Rudapithecus evolúciós helye.
Érdekes párhuzam a kínai Lufengpithecus esete, amelyet gyakran összekevernek a Rudapithecusszal. Sokan ősembernek nevezik, nem emberszabású ősmajomnak, ami a legkorrektebb megfogalmazás. Felmerült az eszközkészítés kérdése is, mivel nagyon sok eszközkészítő állat van, ami nemcsak használ, hanem készít eszközöket. Nem egyedülálló dolog, hogy csak az ember és annak közvetlen elődei készítettek eszközöket. Sokféle madár is van, ami eszközt készít. Ez a felismerés tovább bonyolítja az emberré válás kritériumainak meghatározását.
A Rudapithecus Kutatás Kihívásai és Nemzetközi Kontextus
A Rudapithecus kutatásnak számos kihívással kellett szembenéznie, mind a tudományos viták, mind a gyakorlati nehézségek terén. A kezdetekben, amikor az első koponya előkerült 1985-ben, nem volt elég megfelelő minősítésű kutató Magyarországon a lelet és a körülötte már ismert dolgok feldolgozásához. Ezért meghívtak egy amerikait, aki hozta magával a többieket, ebből alakult ki egy abszolút nemzetközi, első szintű szakemberekkel teli, hatalmas kutatócsoport. Elvileg ez volt, amit szerettek volna.
A nemzetközi együttműködés során azonban személyes konfliktusok is felmerültek, amelyek hatással voltak tudományos publikációk sorsára. Egy esetben egy londoni kutatóval, Peter Andrewsszel támadt konfliktus, aki a British Museum természettudományi múzeumának munkatársa és a Nature egyik szakreferense volt. Az ásatás során vita alakult ki a leletek kezelésével kapcsolatban, mert a vendégkutatók elvileg „csak a majmot” akarták, és elhanyagolták a többi leletet, ami a lelőhely tönkretételéhez vezethetett. Minden ilyen típusú kutatásnál meg kell hagyni egy nem nagy területet, tanúfalnak nevezik, amellyel újra lehet vizsgálni majd a korábbi eredményeket, mert ott van még az eredeti kőzet.
A tudományban a nevezéktan is kalandos, versengő műfaj. A Rudapithecus pont ilyen okok miatt egy időben Dryopithecus brancoi volt, de aztán végül visszakapta a Rudapithecus hungaricus nevet. Most megint másnak nevezik, annak ellenére, hogy az eredeti név Rudapithecus hungaricus. Az a szokás volt, hogy talán nem is különböztek egymástól a különböző leletek, de nemzeti büszkeségből mindenki külön nevet adott a saját leletének, így rengeteg név keringett már. Az egész csoport beletartozik abba, amit általában úgy hívunk, hogy Dryopithecus-félék. Ezt a kanadai partner egy alsó bölcsességfognak mondott, tehát utolsó fog alapján bányászta ki, amely borzasztó variábilis, vagy kijön, vagy nem, megnyúltabb, keskenyebb és így tovább, rengeteg variációs jellege van. A kutatók direkt megeresztettek egy cikket, és a világot körbeutazták azért, hogy ezeket az alsó bölcsességfogakat végigvizsgálják. Ezek között voltak ma élő emberszabásúak és többféle mai ember is. A végeredmény az lett, hogy nem használható. De közben a spanyoloknál előkerült egy újabb koponyalelet, amelyet azonosítani lehetett ezzel az eredeti Dryopithecusszal, és attól viszont jelentősen különbözött a Rudapithecus. Ennek az eredménye az lett, hogy visszaállt a Rudapithecus hungaricus név.
A legújabb fejlemény, hogy a spanyolok már Rudabánya előtt, a negyvenes években több majomleletet találtak, ez néhány fog volt csak, és ezt elnevezte az akkori kutató Hispanopithecusnak. A spanyolok a mai napig ezt tartják. Olyan erős a nyomásuk, hogy aki abban van, hogy ahonnan fúj a szél, arra fordul - mert ez a tudományban is természetesen megvan, nem csak a politikában -, az beáll ebbe a vonalba, és szeretné elfelejteni ezt a Rudapithecust. Tehát ez egy nagy játék, nagy kavalkád.
A Geológiai Környezet és a Leletek Megőrzésének Kérdése
„A Kárpát-medencében hasonló a helyzet, mert nálunk a tízmillió évvel ezelőtti Pannon-tó part menti üledékei csak elvétve őrizték meg a csontleletek sokaságát, amelyek napjainkban 2400 méteres mélységben, csak mélyfúrások magmintáiban találhatók meg.” Az ember általában egy keresztmetszeti képet lát a házáról, és ott valahol az alapok alatt nem messze egy teljes Triceratops-csontváz fekszik. Ez egy elég egyszerű földtani szakmai kérdés. Van a Kárpát-medence most. 15 millió évvel ezelőtt kezdett az Alföld és a Kisalföld területe besüllyedni. Van, ahol a süllyedés - például a Makói-árokban - hatezer méter mélységig lemegy, ez a hatezer méternyi a területet kitöltő Pannon-tóban rakódott le. Ha van egy medence, és ezt teleöntjük, akkor ennek van egy partszegélye, de amikor ez a medence feltöltődik - menet közben is -, a partról lemosódnak ezek az üledékek, és eltűnnek, tehát csak nagyon ritka esetben találni olyan korú maradványokat - mert ez a Pannon-tónak a kezdeti szakaszán volt -, amelyek még megmaradtak.
Ebből a szempontból Rudabánya különleges környezet, amely megmaradt. Az egykori vasércbánya területén völgyek voltak, azokban csapdákban megmaradtak csontmaradványok, csigák és növények maradványai. Tehát azért nem idősebb, mert akkor kezdett el süllyedni, másrészt kitöltötte ezt a süllyedéket a Pannon-tó. Ott van Visonta meg Bükkábrány, a lignitbányák. Ott nem lehetett több mint egy fél kilométerre a Bükk és a Mátra felé ennek a Pannon-tónak a partszegélye, de már nincs meg. Egy kutató nemrég járt Visontán, és újra megnézte: egy gramm ilyen jellegű csont sincs, megsemmisülnek.
Ugyanez a helyzet Kelet-Afrikában is, ott a kelet-afrikai törés, az árok környékén kiemelkedett az Etióp-magasföld meg a vulkánok, és ami korábban lerakódott, azok lepusztultak. Van egy hiány ott, 14 és hat-nyolcmillió év között alig van lelet. Aki Afrikában dolgozik, mind arra hajt, hogy nem a legidősebbet kell megtalálni, abból van elég, meg a fiatalabbból is van elég, de ebből szinte semmi nincs, mert ez lepusztult. Ezért keresnek olyan helyet, ahol van, ahol be tudják stoppolni ezt a hiányt, mert kiderült, hogy sok minden lezajlott.
A Rudapithecus Park és a Közösségi Elfogadás
Rudabányán a régi bölcsődeépületből létrehozták a Rudaparkot, ahol megtalálható néhány állat élethűméretű műanyag szobra. A Rudapithecus szobrának elhelyezése gondot okozott, mert ha a majmot kirakják a település bejáratához, akkor egy majomfaluba érkeznek, és úgyis ellopják. A másik, hogy tegyék köztéri helyre, mondjuk a templom elé, de hát ez mégiscsak vad ötlet. Akkor tegyék a polgármesteri hivatalhoz mint jelkép. Akkor mindenkinek az jut eszébe, hogy a polgármester egy majom. Végül megtalálták a megfelelő helyet a szobroknak, amelyek segítenek bemutatni a Rudapithecus és más őslények világát a nagyközönség számára. Ez a történet jól illusztrálja, hogy a tudományos felfedezések milyen kihívásokkal szembesülhetnek a helyi közösségekben, és milyen fontos a megfelelő kommunikáció és elfogadás.
A Rudapithecus kutatásának másik problémája a lelőhely lopásokkal szembeni védelme volt. Egy időben ellopták a kutatás helyszínén a leleteket védő tetőt. Az, hogy a helybéli munkanélküliek megélhetési bűnözésből ellopják a vasat, és előtte a palát számtalanszor leszedték, annak semmi köze a tudományhoz. Ez borzasztó, mert azért építették annak idején azt a tetőt, hogy ne érje eső, mert az tönkreteszi a lelőhelyet, hogy az időjárás bizonyos viszontagságaitól védjék, és bemutatható legyen. Olyan volt, mint Déva vára, hogy reggelre ellopták, nem mondom, hogy estére újjáépítették, de sokszor kellett pótolni, újraépíteni, aztán annyira tönkrement már, hogy le is kellett bontani.
A Jövő Kutatási Perspektívái és a Technológiai Fejlődés
A feltárások felfüggesztését azzal indokolták, hogy igazából az információnak csak egy százalékát tudjuk feltárni, a többi elvész az ásatás során. Nincs olyan messze. Ez a régészeknél is probléma, és legutóbb az óbudai Aquincumi múzeum igazgatónője fejtette ki egy hosszú cikkben a hajógyári-szigeti egykori római központ feltárása kapcsán, hogy eszünk ágában sincs ásni, addig jó, amíg ott van. De addig is körbe tudjuk határolni, vannak földradarok, amelyeket mindenhol használnak, a rendőrség is, amely kimutatja, hol van megbolygatva a föld, hol mennek különböző vezetékek és így tovább.
Ha feltalálnak olyan hullámhosszú technikát a földradarban, amely képes kimutatni és elkülöníteni mondjuk egy párcentis csontot is, ne adj isten megmutatni a formáját, akkor nem kell ásnunk, hiszen ott van lent. Ez a jövő képe. Még nincsenek olyan tomográfok, amelyekkel mondjuk a talaj felszínét vizsgálva egy méter mélységig ki lehetne mutatni ezt, és átvilágítani. Nagyon fejlett tomográfok vannak, főleg ipariak, de nem erre vannak kifejlesztve. Ez a technológiai fejlődés ígéretes jövőt vetít előre a paleontológiai kutatások számára, lehetővé téve a leletek feltárását anélkül, hogy azokat ki kellene ásni, ezzel minimalizálva a károsodás kockázatát és megőrizve a lelőhelyet a jövő generációi számára.
A Rudapithecus kutatása során szerzett tapasztalatok rávilágítanak a tudományos munka összetett természetére, ahol a tények, elméletek és személyes motivációk gyakran összefonódnak. A Rudapithecus hungaricus története nem csupán egy ősi majomról szól, hanem az emberiség saját eredetének megértésére irányuló folyamatos törekvéséről is.