A magyar népmesék gazdag tárháza mélyebb igazságokat rejt, mint azt elsőre gondolnánk. A „Mese menyasszony sir kaposztas ko mesetar a kis bunda” címmel összefoglalt történetfolyam, bár elsőre furcsán hangzik, valójában több, egymással összefüggő elbeszélést takar, amelyek a bölcsességet, az előrelátást és az emberi ostobaságot járják körül. Ezek a mesék nemcsak szórakoztatnak, hanem gondolkodásra is késztetnek, rávilágítva arra, hogyan hatnak gondolataink, félelmeink és cselekedeteink az életünkre, és hogyan találhatjuk meg a boldogságot a zavaros tudat útvesztőjében.
A Jövendőbeli Siratásának Abszurditása: A Káposztáskő és a Kis Bunda Esete
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. A háztűznézők elbeszéltek nekik mindent, s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja. Amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön?
A lány gondolataitól elragadva keservesen sírni kezdett. Fent, a házban várják, várják, hogy hozza a korsó bort, de nem jön. Az apja mondja az asszonynak, hogy menjen le azért a lányért, nézze meg, hogy miért nem jön azzal a borral. Amint az asszony megy, hát látja, hogy már egészen odavan a lánya. - Hühühühü, hogy miért? - kérdezi. Az asszony is fogja magát, leül a lánya mellé, és elkezd ő is ott jajgatni, sírni. Fenn a házban meg lesik, várják, hogy hozzák már a bort. - Hát ti - kérdi - mit bőgtök itt? A lány elmeséli gondolatait: - Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. - Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el!
A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánuk a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. Elmondja az ember is, hogy milyen nagy baj van itt: - A szomszéd Jancsi elveszi a mi lányunkat, aztán majd lesz egy kis Jancsi, annak veszünk egy kis bundát, aztán lejön ide a pincébe a kis Jancsi, akkor ráesik ez a káposztáskő, aztán meghal, akkor kire marad a kis bunda! Az ember is elgondolja, hogy hát csakugyan ez így van. Ő is odaült melléjük, s elkezdtek ríni mind a hárman. - No - azt mondja a kérő -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik.
Ez a történet ragyogóan példázza a túlzott előrelátás és a félelem abszurditását, amely annyira elragadhatja az embert, hogy a jelen valóságától elszakadva, egy még meg sem történt eseményen bánkódik. A káposztáskő, amely a pince egyik oldalához támasztva áll, csupán egy ártatlan tárgy, mégis egy lehetséges tragédia szimbólumává válik a lány fejében. A „kis bunda” motívuma pedig azt a hiábavaló gondoskodást jelképezi, amely egy nem létező, de elképzelt veszteség miatt válik tárgytalanná. A mese itt a tudatot jelképezi, így Jancsi a mese első részében a saját zavaros tudatával szembesül. A zavaros tudat nem ismeri saját igaz természetét. Ugyanúgy, mint az álmodó tudata, képtelen a benne lejátszódó jelenségek - gondolatok, érzelmek, észlelések, álmodozások - természetének felismerésére; vagyis nem ismeri fel, hogy azok csak puszta gondolatok, érzelmek, észlelések, képzelgések, álmok. Így esik tudatunk a saját teremtményei áldozatául, ahogyan a mondabeli szobrász beleszeretett a saját művébe, vagy ahogy a mesében a palackba zárt szellem fenyegeti azt, aki őt vigyázatlanul kiengedte.
A Bölcsesség Útja: Jancsi Három Bolond Kalandja
A legény, akit a család bolondsága elriasztott, fogta magát, és elindult, hogy még keres három ilyen butát, mert azt mondta: - No, én nem veszem el a kendtek leányát, ha ilyen buták mind a hárman. Ez a legény, akit a továbbiakban Jancsinak nevezünk, a mese második részében a boldogság keresésére indul.
Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, s egyszer csak talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni. - Én bizony nagy munkában vagyok. - mondja az ember. - No hát majd felszállítom én - mondja Jancsi. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót.
Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója. - Jó napot adjon Isten, földi! - Fogadjisten, atyafi! - Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki. Én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel. - Édes fiam, én most csináltam ezt a házat, de ebben olyan sötétség van, hogy még. Már reggel óta futkosok, hordom teknőszámra a világosságot, mégsincs világosság. Ha valaki telehordaná, háromszáz forintot adnék neki. - No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház.
Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. - Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Erőszakkal betuszkolni kotlós alá kiscsibéket mi értelme? Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta Jancsinak a száz forintot.
Jancsi mindjárt visszaindult. Mivelhogy talált három bolondot, hát elvette a szomszédék lányát. Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlük, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon.
Jancsi találkozása a három bolonddal a tudat természetére rámutató mélységes titkos tanítás. Ez a rövid ima a tudat igaz természetét, az alapvető jóságot dicsőíti, amely a zavaros tudat világán túljutott tiszta tudásnak, a megvilágosultak tudatállapotának a szülőanyja. A legény gyakorlatias gondolkodásmódja és problémamegoldó képessége éles ellentétben áll a szülőkével és a lánnyal, akik a puszta képzeletük áldozataivá váltak. Jancsi nem a jövőn rágódik, hanem a jelen problémáit orvosolja egyszerű, logikus megoldásokkal.
A Bölcsesség Hiánya a Mindennapokban: További Butaságok és Tanulságok
A Jancsi története után a mese tovább boncolgatja az emberi butaság témáját, további példákon keresztül illusztrálva, hogy a logikátlan gondolkodás milyen nevetséges helyzetekhez vezethet.
A Gömböc és a Szegény Család
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott.
A szegény asszony leküldte az első lányát a padlásra, hogy hozza le a gömböcöt. Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra.
Ez a történet a túlzott óvatosság és a meggondolatlanság veszélyeire figyelmeztet. A család annyira fél attól, hogy elfogy a gömböc, hogy ahelyett, hogy megennék, hagyják, hogy az megromoljon vagy eltűnjön. A lányok, ahelyett, hogy megoldanák a problémát, csupán csodálkoznak és tehetetlenkednek, ami újabb problémákhoz vezet. A gömböc, amelynek meg kellett volna mentenie őket az éhezéstől, végül a butaságuk és tehetetlenségük miatt válik haszontalanná. Az asszony, miután látta, hogy az ura mennyire buta, mindent elpazarol, elment a menyecske haza, színét sem látta többet az ember.
A Farkas és a Róka a Lakodalomban
Egyszer lakodalom volt a faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopózni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba. - Ne félj semmit, csak gyere velem! Bementek az udvarba. A vendégek mind bent ültek a szobában. Azt mondja a róka: - Te csak húzódj meg itt, farkas koma, s szimatold ki, hogy hova menjünk. A róka bement a tornácra. Gondolja magában: „Előbb bemegyek a kamrába!” Megnyitja a kamraajtót, hát látja, hogy nincs ott senki, s ott a sok bor meg a sok pálinka, a sok sütemény. Volt ott sok kürtőskalács, pánkó (más néven fánk), minden. Gondolja a róka: „Ide jó lesz behúzódni!” Hívja a farkas komáját is. Akkor veszi észre a róka, hogy van egy jó fazék töltött káposzta is. Gondolja magában: „Ezt lesz jó megkóstolni legelőbb!” Nekiestek a káposztának, s eszik. Aztán ették a kalácsot, a kürtőst, a pánkót. Azt mondja a farkas: - Hallod-e róka koma, jó lenne valamit inni is. Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak.
Hát mikor már sokat ittak, berúgtak, nekikezdtek dudorászni. Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, hogy ott ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut. Benn a vendégek a levest megették. Megy a szakácsné, hogy tálalja a káposztát. Szinte meghalt ijedtében, mikor benyit a kamrába. Szalad be a vendégekhez, hogy milyen nagy baj van. Azok nem akartak neki hinni, de mégis egypáran kimentek. Mire kimentek, a róka már kibújt a lyukon, s elfutott, de a farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából. A róka szaladt, szaladt, éppen a faluvégre, lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer arra ébred, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az. Hát a komája volt. De alig tudott menni, úgy helyben hagyták. Könyörög a farkas a rókának, hogy vegye fel a hátára. - Hogy vegyelek fel, mikor az én csontom, ládd, kívül lóg a bőrömön - azzal rámutatott a pozdorjára -, vegyél inkább te fel, s vigyél. A bolond farkasnak csak ennyi esze volt, hogy felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka csak vigyorgott magában. Elkezdte mondogatni: - Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. Azt mondja a farkas: - Mit pusmogsz te, róka koma? - Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen viszen vertet, veretlen viszen vertet. - Na, jól van, azt hittem, hogy egyebet beszélsz. A róka megint csak elkezdi: - Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. A farkas most már megértette, hogy mit mond a róka, de már akkor jó messzire elvitte. Megharagudott, ledobta a hátáról. A róka nekiiramodott s hazaszaladt. Ha a róka el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Ez a mese a ravaszság és a naivitás közötti különbséget mutatja be. A róka, bár részeg, megőrzi az eszét, és előrelátóan menekülőutat biztosít magának, míg a farkas a pillanatnyi élvezetek rabja marad, és súlyos árat fizet a gondatlanságáért. A „Vert viszen veretlent” mondás a róka győzelmét hirdeti a buta farkas felett.
Piroska és a Farkas: A Tanulságok Alkalmazása
Piroska története, bár önmagában is klasszikus mese, itt egy szélesebb kontextusba illeszkedik, ahol a korábbi tanulságok alkalmazása kulcsfontosságúvá válik.
Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Piroskának. Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban. Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja: - Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj. - Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult.
Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkas. - Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra. Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte: - Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga. - Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas. - Nagymamához. - Aztán mit viszel a kosaradban? - Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle. - És hol lakik a nagymama, Piroska? - Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte. - Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét. "Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!"
Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott: - Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak! Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni. "Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak." Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben.
A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott. - Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból. - Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort! - Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni. A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát. - Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő fogást. Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg.
Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház. - Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt, Piroska! Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök." Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott: - Jó reggelt kívánok, nagyanyókám! Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést hallott volna. - Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a függönyt. Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt! - Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét. - Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert. - Ej, nagymama, de nagy a szemed! - Hogy jobban lássalak! - Ej, nagymama, de nagy lett a kezed! - Hogy jobban megfoghassalak! - Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád! - Hogy jobban bekaphassalak! Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai.
A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg. "Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?" Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik benne! - Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek! Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott: - Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában! Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját. Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piroska pedig megfogadta: - Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.
És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagymamához. Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt. - Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna! - Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a nagymama. Csakhamar kopogtatott is a farkas. - Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam! Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja.
De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Piroskának: - Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe! Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő. Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Az éhségtől és a forróságtól elgyötörve, a farkas végül belezuhant a forró hurkalébe, és megfulladt.
Piroska története a tapasztalatból való tanulás fontosságát hangsúlyozza. Az első találkozás a farkassal majdnem végzetes volt a kislány naivitása miatt, aki nem fogadta meg édesanyja tanácsát, és letért az útról. Azonban a második találkozás során már okosabb volt, és nem dőlt be a farkas csábításának. A nagymama, aki szintén túljárt a farkas eszén, a bölcsesség és a tapasztalat megtestesítője. Ez a történet azt sugallja, hogy a tanulságok levonása és a múlt hibáiból való tanulás elengedhetetlen a túléléshez és a boldogsághoz.
A Tudat Fogságából a Szabadulásig: Egy Nyúl Rémálma
Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeres-bogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen… de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égőzöld csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok, és reggel van, és ez a vörös nem más, mint a zöld szemű rém, a rémszemű róka. Na, minden izmom megfeszül, már ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgő hangon megszólal a róka. - Felséges úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam. Azért óvatosan hátrálok egy centit. Kettőt. Mi az, hogy felséges úr? A vörösséges meg folytatja. - A te félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked csak egy intésedbe kerül, hogy megszűnjék a mostani fejetlenség az erdőn. Még hogy félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor? Azért egy kicsit összecsikorítom a fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul. - De nem is kell felvillantanod a fogadat - folytatja a róka -, elég csak megrázintani hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi rendetlenkedő. Királyi sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos lengene a nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény… De hiszen akkor én… Lehetséges? - Sőt - folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását, felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendő. Az ám, a bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az egyszer biztos. De hogyhogy eddig… - A füledbe súgnám a panaszomat - mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy nem bántasz, közelebb merek menni hozzád. - Nem bántlak - mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást… De hát ez nyúlkarom… Fölordítok. - Nyúl vagyok! Nyúl vagyok! És máris futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan, de csak…
Ez a rövid történet a tudat és a valóság közötti vékony határt illusztrálja. A nyúl, aki álomban vagy félálomban van, elhiszi a róka hízelgését, és egy pillanatra elfelejti saját valós természetét. A róka szavai, amelyek egy fenséges, félelmetes állatnak írják le, elhiteti vele, hogy ő valóban valaki más, valaki hatalmas. Azonban a valóság hamar utoléri, és a ráébredés annál fájdalmasabb. A mese kiemeli, hogy milyen könnyen téveszthet meg minket a külső befolyás, és milyen fontos, hogy felismerjük saját igaz természetünket.
Az Álmoktól a Valóságig: A Belső Világ Felfedezése
Hol volt, hol nem, kedves néző, kívül volt-e, vagy talán benn? Ha a függöny most felgördül, hova látunk, külső térbe? Vagy talán saját elménkbe? Elménk világos terébe? Látunk, de mit? Tárgyat? Elmét? Külső tárgyat? Ha sárkányt látunk álmunkban, elmenekülünk rettegve; ébredés után, azonban tudjuk, elménk teremtette. Rémálomtól testünk zihál, könnyáztatta párnánk nedves - álombeli rettegésből valóságos szenvedés lesz, hiába nem más okozta, mint egy egyszerű téveszme. Ébrenlét állapotában ugyanúgy szenvedést teremt elménk a puszta semmiből. Miből?
Ez a filozófiai bevezető mélyebb értelmet ad az egész mesegyűjteménynek. Az elménk teremtette valóság, az álmok, a félelmek és a boldogság mind a belső világunk kivetülései. A káposztáskő, a kis bunda, a diót hordó ember, a sötét ház és a csirkéket dugdosó asszony mind a tudat zavarosságának, a téveszméknek és a logikátlan gondolkodásnak a megtestesítői. Jancsi, a bölcs legény, aki megoldja a problémákat, a tiszta tudás és a megvilágosult tudatállapot szimbóluma. A mese arra tanít, hogy a szenvedést gyakran nem a külső körülmények okozzák, hanem a belső világunkban születő téveszmék és félelmek. Az igazi boldogság abban rejlik, ha felismerjük a tudatunk igaz természetét, és felülemelkedünk a zavaros gondolatokon.
A mese végén, bár a káposztáskő nem ütötte agyon a kisfiút, a történet mégis emlékeztet minket arra, hogy a jövő bizonytalan, és a túlzott aggódás haszontalan. A bölcsesség abban áll, hogy a jelenben élünk, megoldjuk a felmerülő problémákat, és nem hagyjuk, hogy a képzeletbeli félelmek eluralkodjanak rajtunk.