David Cronenberg 1991-es, William S. Burroughs azonos című regényéből készült filmje, a Meztelen ebéd, messze túlmutat a megszokott filmes adaptációk keretein. Ez a alkotás nem csupán egy történet elmesélése, hanem egy mély, pszichedelikus utazás az emberi tudat legmélyebb zugaiba, ahol a valóság és a hallucináció elmosódik, a művészet pedig a kábítószerekkel egyenlővé válik. Cronenberg, a testhorror atyjaként számon tartott rendező, egy szinte lehetetlennek tűnő feladatba vágta a fejszéjét, amikor a beat-nemzedék egyik fenegyerekének, William S. Burroughs 1959-es botránykönyvének adaptálásába fogott. Az eredmény egy olyan film, amely a mai napig zavarba ejtő, elgondolkodtató és kihívást jelentő nézői élményt kínál, miközben hű marad az irodalmi alapanyag szelleméhez, még akkor is, ha attól a cselekmény szintjén vajmi kevés köze van.
William S. Burroughs: A Beat Irodalom Lázadója és Drogok Írója
William S. Burroughs (1914-1997) az amerikai beatirodalom kultikus alakja. Élete tele volt tragikus fordulatokkal és az önpusztítás határán egyensúlyozó kísérletezésekkel. A negyvenes években vált kábítószerfogyasztóvá, és függővé válása során szerzett élményeit írta meg, a körülötte kibontakozó furcsa szubkultúrában gyűjtött tapasztalatokat feldolgozva. Regényei, mint az 1953-ból származó Junkie (Narkós), majd öt évvel később a Naked Lunch című műve, máig őrzik nevét. Burroughs élete akkor vett tragikus fordulatot, amikor feleségét, Joant véletlenül agyonlőtte egy tragikus "tellvilmososdi" játék közben, szétcsúszva.
Burroughs, akit a jellemesek között drogosnak, a drogosok között buzinak neveztek, minden bizonnyal nem lett volna aggálya, ha történetének, vagy pontosabban narkotikus kényszerképzeteinek manipulatív óriás-skarabeuszokká éledő írógépei egy provokatív festő szürreálisan nyüzsgő fedlapjáról csápolhattak volna az olvasók felé. Gondoljunk csak Dalíra, aki fél percig se habozik, ha Tell Vilmos fejére Lenin arcot, fél farpofája helyére meg mondjuk kétméteres falloszt támad kedve pingálni. Előbb azonban még azért is szurkolnia kellett, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyáltalán nyomdába engedje több államban is betiltott könyvét. Burroughs írása tankernyi olaj volt a prüdéria szemérmesen, de mindig éhesen pislákoló tüzére. A főleg a marokkói Tangierben, illetve Párizsban, minden létező-elképzelhető kábítószer szorgalmas használatával eltöltött, 1953-tól 1959-ig terjedő időszakban fogant mű felvállalta a hardcore addikciós lét egyetlen hiteles közlési formáját: a makulátlan tisztaságú obszcenitást.
Naked Lunch Excerpts (You Got Any Eggs For Fats?) / Dinner Conversation | William S. Burroughs
A már hangzásában is gusztustalan, újonnan összevont szavaktól (neologizmus) a drogok öklendeztető érzékletességgel szcenírozott injekciós rítusain keresztül az egész szövegfolyam követhetetlen, émelyítő narratív eklektikusságig bezáróan minden ösztönös költői trükk - ideértve az asszociációs csapongást és a véletlenszerű kollázsként hadba állított „cut-up” eljárást is - a világnak azt a fajta, kényszerűen undorító, fájdalmas és zavarodott megtapasztalását volt hivatott átadni, amit máshogy egész egyszerűen felesleges. Ez a delikát esztétikai minőségnek nyitottabb körökben sem mondható obszcenitás - ami lényegében az alkotás modus operandi-ja - teljesen elvakította a fogadtatást. Csak az indulatok eloszlását követően sikerült megpillantani a dadaista karcolatok testnedvektől lucskos, szado-mazochisztikus pajkosságtól heges, perverzen perforált burka alatti, hasonlóképp őrült, ám jóval szélesebb tömegeket érintő aspektusait. Burroughs a függők (illetve saját) állandó paranoiájában a hétköznapi, interperszonális félelmek mellett (mögött) a totalitárius államberendezkedések kontrolljának fenyegetését is artikulálta. Sőt, ez a homoszexuális auteur oda vetemedett, hogy a bal és a jobb szélek között vakmerően lavírozva nem kevesebb, mint három sunyi ideológiai modellel kedvtelenítette az éles szemű olvasót: nemzetiségednél már csak az irrelevánsabb, hogy kire szavazol. Így talán érthetőbbé válik, egyesek miért is tartják Burroughs-t Swift után a legnagyobb szatirikusnak. A pártok által igénybe vett - gondolatolvasástól klónozásig terjedő - technikák fényében pedig már nem is annyira szertelen a cyberpunk atyjaként tisztelt William Gibson megfogalmazása, aki egy interjúban a társadalom felé a sci-fivel, mint rozsdás sörnyitóval hadonászó, őrült, vén kocsmatöltelékként jellemzi Burroughs-t. Ráadásul az író a protagonista William Lee bőrében (Burroughs ezen a néven publikálta korábban a Junky-t) a „Faktualisták” oldalán ügyködik a zsarnoki törekvéseket leleplezendő. A Meztelen ebéd ily módon mind megformáltságában, mind szüzsé szinten ocsmány rebellió a jól nevelt ízlés, még inkább a rendszerek és az ellenőrzés ellen.
A Meztelen Ebéd Című Regény: A Lélek Pusztulásának Intim Víziója
Burroughs Meztelen ebéd című műve a lélek pusztulását érzékelteti, sokkal mélyebb, mint bármely modern regény. Annak a látomása, hogyan jár el az emberiség, ha tökéletesen elválasztódik az örökkévalóságtól. Ami ennek a látomásnak gépfegyver erejű tisztaságát adja, az a szentimentalizmus hiánya. Burroughs intim, részletes vízióját adja annak, milyen lehet a pokol, az a pokol, amely úgy várhat ránk, mint a tudományos forradalom betetőzése, végterméke. Az orvosság kifutása a kábítószer, az élet és a halál, az emberé a pokol, amely az elme hiábavalóságából ered. A legfontosabb, ami meglepi az olvasót, hogy megvolt benne az a rettentő bátorság, amellyel ezt a teljes vallomást képes volt megtenni. Mivel a Meztelen ebéd egy olyan egészségügyi problémával foglalkozik, mint a drogdílus, szükségszerűen brutális, obszcén és visszataszító.
A történet groteszksége kafkai utalásként is felfogható: az egy ponton abszurdul alakuló cselekmény minden pontja, groteszksége ellenére logikusan egymásra épülő, koherens egészet alkot. Ez az önálló cselekmény a maga abszurditásával ellenére van a befogadó realitásérzetének, ám mégis alkalmas üzenetek és lelki állapotok, benső folyamatok kifejezésére. Kafka is ugyanezt a szerkesztésmódot használja a történeteiben. A valóság teljes elvesztésekor már nincs szüksége drogra a főhősnek, hogy átélje ugyanazt a folyamatot; már képes magától írni, méghozzá azért, mert a külvilággal semmilyen kapcsolatot sem kell lebontania ahhoz, hogy belső önmagával kellő mélységű kapcsolatot tudjon teremteni. Minden korszak a maga módján, a maga nyelvén, a maga képében szorong. Művészek alkotói tevékenységüket folytatják. Ezt az állapotot általában traumák következtében vagy drogok hatása alatt érik el. Ez egy határterület, olyan mezsgye (Köztes zóna - Interzone), ahol részlegesen vagy teljes bénulással járó tudatvesztés állapot (amnexia) és a való világ között lebegő hely, ahol a művész még tud saját alkotási folyamataiban kapaszkodni, de a világ számára már el van veszve. Csak a folyamatnak van szerepe, a végtermék lényegtelen! Ezért sem emlékszik a főhős arra, hogy miket is írt pontosan.
David Cronenberg Filmes Adaptációja: A Test és Tudat Metamorfózisa
Cronenberg számára nem kérdés volt, kívánhat-e forgatókönyvéhez ennél hálásabb, termékenyebb adaptálni valót. Vonzotta a vállalkozás technikai nehézsége, a beteges, visszataszító tematika nem kevésbé. „Az ragadott meg ebben az adaptációban, hogy lehetetlennek tűnt megcsinálni. Egy szó szerinti feldolgozás 400 millió dollárba kerülne, és a Föld minden országában betiltanák” - mondta a rendező. Aztán, amikor 1990-ben két Nightbreed cameo között, esténként finoman a billentyűzethez nyúlt, lelki szemei előtt Burroughs könyve helyett annak kalandos élete tűnt fel. No, meg az intrikus bogarak! Cronenberg mozgóképi átiratában zavarba ejtőbb módon rajzanak Burroughs kevésbé és jóval bogarasabb élményei, mint tették azt jóval könnyebben meghatározható kreatúrák az '50-es évek inváziós filmjeiben.
A Meztelen ebéd és a Pillangó úrfival kezdődik Cronenberg pályáján az irodalmi adaptációk sorozata. Noha a film vajmi kevés köze van ahhoz a William Burroughs-regényhez, amelyből készült, a részletekben szinte mániákusan hű a világháború utáni legnagyobb amerikai író életrajzához. Cronenberg valóságos zsánerfilmet, Sternberg-féle egzotikus kémtörténetet fantáziál, és az egészet rávetíti egy mitikus művészfigurára. A kanadai rendező különben is fogékony a legkülönfélébb fajtájú, ármányos mesterkedések iránt. A Meztelen ebéd a rendező biohorror időszakának jeles képviselője. A bogarak és idegen élőlények néhol már tényleg horrorba hajló képi világa embert próbáló.
A film főhőse, William Lee (akit Peter Weller alakít) az ötvenes évek New York-jában rovarirtásból él. A bogárirtószernek azonban váratlan "mellékhatásai" vannak: felesége, Joan (Judy Davis) függővé válik. Kis idő múlva már Bill is a sárga por rabjává válik, mely vérbe fecskendezve hallucinogén drogként működik. Dr.Z megjegyzése szerint William S. Burroughs valóban rovarirtással kereste kenyerét egy időben. A rendőrség kihallgatja illegális szer birtoklása miatt, de a férfi megszökik a zsaruk orra elől. A kábítószer a kopóknál marad, és a munkahelyére sem mehet vissza újabb adagért, a függőség azonban kínozni kezdi őt és a feleségét is, ezért elmegy egy orvoshoz. A filmben William Lee-t hasonló dilemma gyötri, mint Scorsese Krisztusát, egyszerre akar mindennapi és mindenható lenni. Lee azt mondja: „Rovarokat írtok, ez a legjobb meló, amit valaha is csináltam, mindennapi ember vagyok és az is akarok maradni…” Legbelül mégis arra vágyik, hogy ne legyen átlagember. Azért kábítózik, hogy marginalizálódjon, hogy biztos lehessen abban, nem fog visszatérni ahhoz az életformához, amit középszerűnek tart. William Lee kiégett író, aki bogárirtóként munka közben szembesül a kellemetlen ténnyel: felesége lopja az intravénásan szerfelett pszichoaktív, sárga, rovarölő port. Cronenberg fantasztikus érzékkel teremti meg a kábítószerfüggő Bill szemén keresztül látható világot. Fakó, szépia-szerű színekkel és zaklatott szaxofonbetétekkel tárja elénk a társas magányban tengődő, zavart, paranoiás "főhős" mivoltának lényegét.
Interzóna és Annexia: A Valóság és a Delírium Köztes Zónája
A férfi súlyos hallucinációk közepette, zavart elmeállapotában lelövi Joant - akárcsak Burroughs a valóságban, „tellvilmososdit” játszva szétcsúszva -, ami után egy afrikai bűnvárosba, Interzónába szökik. Cronenberg a zseniális esetlegesség eszközeihez nyúlt az önkényes vizualizálásakor. Tiszta sor: megfelelő büdzsé birtokában sem lett volna lehetősége azoknak a piros kapszulás vizuális találmányoknak a bevetésére, amelyekre még a Mátrixig kellett várnia a nagyérdeműnek. A Meztelen ebéd követhetetlen természetességgel való, trükksteril, szimbolikus szervezésű valóságában (amit Interzone és Annexia képez) mintha a filmtörténet leghíresebb, legenigmatikusabb térsége, a Sztrugackij fivérek regényéből (Piknik az árokparton) vászonra vitt Zóna kivitele lenne tetten érhető. Az időn túli misztikum a bizonytalan viszonyú helyszínek képlékeny egymásutániságából, a határvonalak kézenfekvő és ihletett mellőzéséből fakad - akárcsak a Stalker esetében. A mediterrán, észak-afrikai hangulat hiteles megteremtése az - iraki háború miatt végül is egészében Torontóban zajló - forgatáson a tervezettnél jóval nagyobb erőfeszítéseket igényelt.
Az írói folyamathoz korábban mindenféle segédeszkökre volt szüksége, főként drogra és egy írógépre, melyek minősége és milyensége nagyban meghatározta magának a folyamatnak, és ezáltal a cselekménynek a menetét. A történet szerint idővel az is kiderül, hogy a leszoktató szer valójában egy még keményebb drog. A férfi fejében egyre elborultabb látomások öltenek obszcén testet, és a csillogó váladékkal bevont óriás bogár és hideg fém metamorfózisából létrejött organikus írógép ráveszi Billt, hogy beépített ügynök legyen Interzóna szövevényes droghálózatában. Cronenberg mozgóképi átiratában zavarba ejtőbb módon rajzanak Burroughs kevésbé és jóval bogarasabb élményei.
William Lee úgy sodródik csótánnyá vált írógépének, és egyéb, kedélyesen erélyes förmedvények tanácsait követve, mint tehetetlen faág egy alattomosan gyorsuló folyón, akit a közeledő zuhatag moraja sem riaszt el. Mert élvezi, méghozzá mocskosul - ahogy a legeksztatikusabb szexuális élményeket szokás. Bill mindenféle kétes alakokkal ismerkedik meg új lakhelyén, akik között vannak írók, vállalkozók, homoszexuálisok és még ki tudja kik, a férfi pedig mindegyikükről jelentést ír szörnyszerű megbízóinak. A filmben a legleíróbb jelenet az az írógép, amelyik fehéres, kábító hatású váladékot termel, ha írnak rajta. A rovarlét A légyben az alternatív testforma, a Meztelen ebédben az alternatív tudatállapot megtestesítője. A légy főhőse előbb veszti el testét, és csak utána a lelkét, Kafka és Burroughs főszereplőinek nem is volt lelkük, ezért veszthetik el testüket, illetve kapcsolatukat a fizikai világgal.
Az Alkotói Folyamat és a Droghasználat Egyenlősége
Fontos megemlíteni, hogy a pokoljáró művész számára, mint a filmben el is hangzik, az alkotói tevékenység és a droghasználat közt egyenlőség húzható meg. Tulajdonképpen különböző kábítószerek az ő ügynökei, melyek saját belső világát és elidegenedését irányítják. William S. Borroughs Meztelen ebéd című műve, és az ebből ugyancsak Cronenberg által készített film társadalmi szintre emeli a kafkai víziót. Bill, a narkotikus rovarirtó szer hatása alá kerülő főszereplő látomásaiban az egész világ metamorfózison megy át. Az ízeltlábúak a párhuzamos világ szimbólumává válnak: az „Interzóna” titkos ügynökei ők, élő írógépek, a főhősnek általuk kell leadnia jelentéseit rejtélyes feljebbvalóinak. A drogos ügynök története, aki masszív kábítószeresként felesége segítségével korszakalkotó felfedezést tesz: a bogárölő szer bizony anyag a javából! Poros álmai közepette jelentéseket ír, hiszi, valami titokzatos hatalom számára e jegyzeteit, vértől, mocsoktól szennyezett, gyűrt papirosokat a két jó barát rendezi, és szaladnak az ámuldozó-áhítozó kiadóhoz.
Úgy hiszem, hogy részben maga Burroughs is ugyanúgy viselkedett. Ez szorosan hozzátartozik a művész-léthez. Ha valaki gondolkodó alkotó, megerősödik attól, hogy margóra kerül. A társadalom a peremre szorítja, mert veszélyesnek érzi a művészt, a művésznek viszont legfőbb ihletője az a kiszorítottság és a vele járó rejtőzködés. Innen származik az ötlet, hogy Lee ügynök legyen valamilyen ismeretlen összeesküvésben. És ez az összeesküvés a Művészet! Lee a művészet-összeesküvés ügynöke, ha végigmegy az utcán felöltőjében és nyakkendőjében, az az érzése, hogy álarcot visel, lepelben van, hogy az emberek nem tudják, hogy ki is ő valójában. Ha rájönnének, megölnék, vagy kiközösítenék a társadalomból. dr. KM megjegyzi, hogy a film tényleg extrasúlyos, és ami a lényeg, hogy a könyv elkészülésének körülményeit mutatja be, tehát a fenti jelentésekből lett később könyv szerkesztve, tán így érthetőbb a dolog.
A Drogfilm Újragondolása: Pszichedelikus Művészet és a Személyiség Elvesztése
Mi is az a drogfilm? A közkeletű vélekedés szerint szociológiai-lélektani szakmunka vagy riasztó-csábító propagandafilm: drogfilm az, ahol elszállt junky-t látunk. Az igazi narkomovie azonban másról szól: addig ismeretlen látásmódok és tudattartalmak lenyomata, pszichedelikus mű. A "posztmodern világpolgár" krédója (R. U. Sirius nevezi így a századvég felvilágosult emberét): a szellem szabad szárnyalásához legegyszerűbben tudatmódosító segédeszközökkel juthat el. A felismerés érdeme mégsem az övé, hiszen hasonló nemes célok vezérelték már a prehistorikus korok sámánjait, az eleüziszi misztériumok beavató mestereit, a gnosztikus szekták „tévelygőit” és a tantrikus rituálék főpapjait is. Továbbá a XX. században is léteztek és léteznek rettegett szabadgondolkodó sámánok: Aldous Huxley, William „Meztelen Ebéd” Burroughs, Ken Kesey, John „Ketamin” Lilly vagy Terence McKenna, a gombák jeles szakértője.
Naked Lunch Excerpts (You Got Any Eggs For Fats?) / Dinner Conversation | William S. Burroughs
Hasonló dekadens pompába bújtatta Poe-adaptációit, az egyaránt ‘64-es Ligeia síremlékét és a Vörös halál álarcát Roger Corman is. Drogfilmek? Valószínűleg. Kultikus mozik? Minden bizonnyal. Ugyanez elmondható az El Topót (1970) és a Szent hegyet (1973) jegyző Alexandro Jodorowskyról, de Dario Argento Suspiriájáról (1977) és Infernójáról (1979) is. Vagy a 2001. Űrodüsszeia Jupiter-utazásának virtuális valóságot és E-csillogást előlegező képeiről. Az ezredvég embere számára nem az volt a sokkoló újdonság, hogy ilyesmi létezik, hanem hogy a személyiség elvesztése nem magánügy többé, ami a személyiséggel megtörtént, immár az egész emberiséggel megtörténhet. A számítógép, a mesterséges intelligencia, a klónozás technológiája a műalkotás után az embert is megfosztotta egyedi aurájától, az egyéniség is belépett „a sokszorosíthatóság korába”. Az Emlékmás vagy az A.I. főhősének traumája, miszerint bármikor szembetalálkozhatunk önmagunk duplikátumával, immár nemcsak metaforikusan értendő, mint a német romantika vagy Dosztojevszkij hasonmás-történeteiben, hanem karnyújtásnyira lévő valóságként. Ami kétszáz évvel ezelőtt pontos és fenyegető előérzet volt, s tévedhetetlen precizitással leképezte a tömegtársadalmak kínos titkát, miszerint mindannyian felcserélhetők lettünk, s nem valami véletlen baleset folytán, hanem a mindenre kiterjedő szabványosítás ragyogó betetőzéseként, mára bizonyosság lett. A modern technika megvilágosító erejű metaforává válva világít be a társadalom sötétjébe. A filmekben is jelen van a drog magaskultúra-vonulata, a Ken Russel-filmekben már előjön a hetvenes években, a Lisztománia vízióiban, a Gótikában. Vagy ott van a Mindhalálig zene, a drog, mint a művészember választása. Továbbá a víziókra épülő filmek, mindenekelőtt a 2001.
A Groteszk és az Obscén Művészi Kifejezése
Cronenberg rutinos kártyabűvészként garázdálkodik a valóság szövetén beszivárgó delíriummal. A fondorlatos ízeltlábúak már akkor ott hemzsegnek, amikor az egzisztenciális biztonság legperemén kószáló Williamnek még sejtelme sincs az anyag alternatív felhasználási lehetőségeiről. A még mai szemmel is hihetetlenül realisztikus átváltozásoktól megfordulhat egyesek gyomra. Szinte ujjbegyeken érezzük a groteszk teremtmények sikamlós testét beborító, ragacsos nyálkát, a durva szőrszálak csiklandozását a tenyerünkön és a meleg hús és hűvös fém egyvelegének részét képező billentyűk felületét. William S. Burroughs Meztelen ebéd című műve, és az ebből ugyancsak Cronenberg által készített film társadalmi szintre emeli a kafkai víziót.
Talán túlzás nélkül is tartható (vagy mindössze szükségszerű?): Cronenberg úgy alkotta meg a gyümölcsöző írói őrület kimondhatatlanul intim ars poeticáját, hogy Kafkákat elrémítő és hébe-hóba talán Dalíkat is megszégyenítő lendülettel dobta el a pofátlan hatásvadászat és a szürrealista tradíciók hergelte, ösztönös explicitás pórázait. A szexualitás - főleg a homoszexualitás - és az írás aktusának egyenértékű elragadtatását hangsúlyozó ötletek ragacsos-nedves hadával sokkol. A kalligrafikus természetű, arab írás erotizálása mindössze a nyakkendő meglazítása. A kitinszárnyak alatt lapuló, sárga porért esdeklő, beszélő ánusz is csak amolyan előjáték-metafora. A par excellence Cronenbergi innovativitás azonban csak akkor túr igazán a boxerébe, amikor egy bájos szörny-fej-írógép nyúlványai apatejszerű váladékkal oltják William szomját, vagy egy másik, organikus klaviatúra (használat közben…) hátul növeszt péniszt. Ami kétszáz évvel ezelőtt pontos és fenyegető előérzet volt, s tévedhetetlen precizitással leképezte a tömegtársadalmak kínos titkát, miszerint mindannyian felcserélhetők lettünk, s nem valami véletlen baleset folytán, hanem a mindenre kiterjedő szabványosítás ragyogó betetőzéseként, mára bizonyosság lett. Cronenberg szenvedélyesen érdekli az, amit egy alkalommal „lelki homoszexualitásnak” nevezett. A Pillangó úrfiban egy férfi egyszer csak rájön, hogy nincs eszményi nő, vagy ha mégis, akkor az - FÉRFI! A filmben ott van az életmű minden fontosabb mozzanata és eleme: az írógép, az irodalmi ambíció, s a tárgyak minden lényegét megszálló és beszövő szexualitás merev kánonja. Cronenberg pontosan szakít az íróval, alkalmasint csaknem lineáris történetet vezet elő.
A Film Értelmezési Rétegei és Üzenete
A sztorit ennél jobban kár is lenne részletezni, nehéz eldönteni ugyanis, hogy amit éppen látunk az a valóság, vagy egy tudatmódosítóktól ködös elme hallucinációja csupán. Néhol ugyan kapunk támpontokat, az események mégis különös és irreális fordulatot tudnak venni. Egyrészt ennek a szolidan pszichedelikus szerkezetnek köszönhető a film paranoid-skizofrén miliője, mely a könyvből szórványosan átemelt vonások legsikerültebbike. A gyanakvás, a kiismerhetetlenség, a valós és hallucinált tapasztalatok közti különbségtétel csődje, s az ezzel való, apatikus barátság története pereg előttünk, hol nyúzott, hol zaklatott szaxofon szólamok kíséretében. Az üldözési mánia egyik legtalálóbb, szimptomatikus kifejezése például a beszéd közben szinkronizálatlanul mozgó ajkak, melyek minden bizonnyal nem is azt mondják, amit hallunk.
A Meztelen ebéd a lélek pusztulását érzékelteti, sokkal mélyebb, mint bármely általam ismert modern regény. Annak a látomása, hogyan jár el az emberiség, ha tökéletesen elválasztódik az örökkévalóságtól. Ami ennek a látomásnak gépfegyver erejű tisztaságát adja, az a szentimentalizmus hiánya. A drogokkal foglalkozó filmek közül kevés tudott olyan negatív képet festeni, mint a Meztelen ebéd. A totális talajvesztés, a paranoia, a rettegés stb. leképezése ez a film. Bár lassú folyású és a könyvvel ellentétben lineáris időrendű, a film a kevés jól sikerült könyvadaptáció közé tartozik. A nyilvánvaló függőség borzalmán kívül, a történetben ott van még Bill önmagától való elidegenedése, undora, szexuális feszültség és deviancia, a bűntudat, a szenvedés, hogy saját múltja elől nem menekülhet. Nagyon nehezen befogadható mű, de ha egyszer elkap az a zsigeri nyersességgel kilátástalanul örvénylő, paranoiásan elborult hangulata, akkor nincs kiszállás ebből a szürreális rémálomból.
tags: #meztelen #vacsora #teljesfilm