Ma már elterjedt nézet, hogy az egészséges ételek közé a gyümölcsök és zöldségek tartoznak, emellett a hús is, de csak kis mennyiségben. Kifejezetten tiltólistásnak számítanak a zsíros, nehéz ételek, valamint a gyorséttermek kínálatán szereplő fogások. Hamburgerek, zsíros, cukros szószok, gluténnal dúsított bucik - jobb őket kerülni, hiszen egészségtelenek. Vagy mégsem? Egy üveg ketchup szinte mindenki hűtőjében ott lapul. Mára annyira „alapvető élelmiszerré” vált, hogy talán eszünkbe sem jutna az eredetét kutatni. Pedig a ketchup története tele van rejtélyekkel, kezdve rögtön azzal, hogy egyáltalán hogyan kell kimondani a szót. A világ, és persze Magyarországon két táborra szakadt, kecsapozókra és kecsöpözőkre, akik hajlamosak kölcsönösen hülyének nézni egymást. Mostanra a „kecsap” forma számít elterjedtebbnek, pedig ahogy Nádasdy Ádám nyelvész, költő 2003-ban rámutatott, tulajdonképpen a „kecsöp” tekinthető eredetinek. A galibát Nádasdy szerint az angol rövid „u” kiejtése, illetve a különböző kiejtési változatok elterjedése okozta. A középkorban még rend volt, minden rövid „u”-t rövid [u]-nak ejtettek, tehát a lunch „ebéd”, cut „vágni”, full „tele” szavak szépen [luncs, kut, full]-nak hangzottak - írja. A tizenötödik században Dél-Angliában a rövid „u” ö-szerűvé változott, „kivéve, ha előtte p, b, vagy f állt”. Anglia északi részén megmaradt a rövid „u”, London környékén viszont az „ö” kiejtése is tovább változott egy „a-” vagy „á”-szerű hangra. Magyarországra bécsi közvetítéssel számos angol jövevényszó érkezett, ezeknél pedig az „ö”-s kiejtést és az ennek megfelelő átírást is alkalmazták, később, a (BBC-s, londoni kiejtést követő) hanganyagok elterjedésével már itt is az „a”-s alakok terjedtek el, kivéve persze azokat a szavakat, amelyek már „ö”-vel rögzültek.
A Ketchup Rejtélyes Eredete és Névváltozatai
De nem csak a szó kiejtése okoz fejtörést: a ketchupkutatók az angol szó etimológiáját is csak találgatni tudják. A legvalószínűbb feltevés az, hogy kínai eredetű, és egy ke-chiap nevű fermentált halszósz után keresztelték el. Az ősidőkben Kínában már alkalmaztak fermentálási módszereket a tartósításra, főként különböző halak esetében, amelyeket később zöldségek, például hüvelyesek követtek. Az első említés a ketchupról, ezzel az írásmóddal, 1732-ből származik egy bizonyos Richard Bradley receptgyűjteményéből, ami aztán a következő évtizedekben több variációban is elterjedt Angliában. A britek először a 18. században találkoztak vele, még csak nem is Kínában, hanem Malajziában, ahol már kecap néven szerepelt. Angol nyelvterületen aztán számtalan további változat (pl. catsup, cotsup, kotchup, cackchop) is elterjedt. A Food & Wine cikke szerint ez a katyvasz Amerikában egészen 1981-ig megmaradt, az egyik nagy ketchupgyártó tájegységtől függően ketchup, catsup és cornchops néven is forgalmazta ugyanazt a terméket. Ezek már paradicsomos szószokat jelöltek, de a halszósztól hosszú út vezetett a paradicsomig.
Andrew Smith gasztrotörténész ketchuptörténeti alapvetésében (Pure Ketchup: The History of America’s National Condiment) Elizabeth David gasztroírót idézve azt írja, hogy a ketchup további lehetséges eredete a caveach, egy ecetes-fűszeres páclé, amiben sült makrélát tartósítottak (ez a szó viszont a spanyol escabeche, „pácolt hal” kifejezésből ered). Ez aztán mindenhol mást jelentett, és - legalábbis David szerint - ennek a különböző változatai Japánban és Mexikóban is megjelentek. E. N. Anderson antropológus viszont úgy gondolja, hogy francia eredetű szóról van szó: az escaveche eredeti jelentése „étel szószban”. Itt sincs vége a történetnek: Smith gyűjtése szerint mindeddig felmerült az előbbiek mellett felmerült a japán, a kelet-indiai, indonéz, a spanyol, a portugál és a vietnámi eredet is. A 19. század elején működő brit esszéista, Lancelot Sturgeon szerint a legendás francia szakács, François Vatel találta fel a tizenhetedik században, de mivel Vatel nem hagyott maga után szakácskönyvet, és Sturgeon nem árulta el, hogy miért gondolja ezt, erre további bizonyíték nincs.
Az Ősketchup: Fermentált Halszóssztól a Zöldségekig
De mi is volt valójában a ketchup? A kezdeti időkben igazából bármi lehetett: a legelterjedtebb elmélet szerint a brit tengerészek valamilyen szója- vagy halszószt kóstoltak, és hasonlóra vágytak otthon is. Az őse egy fermentált halkrém volt, aminek első említése Kínában történt 544-ben. Ennek a „proto”-ketchupnek a receptje persze nem annyira étvágygerjesztő… Fogták a halak kiszedett, haszontalan belsőségeit, elásták a földbe, és hagyták szó szerint összerohadni. Később annyit finomodott az eljárás, hogy a halbelsőséget befőttes üvegbe tették jó sok sóval, majd kb. 50 nap múlva kész is volt a halkrém. A halat idővel zöldségekre, főleg szójababra cserélték, és a 18. századra jutott el Európába.
A paradicsom ekkor még szóba sem került, a korai receptek savanyított zöld dióból, gombából, májból vagy babból készültek ecet, szardella és fűszerek hozzáadásával (a babos receptet annak a brit Richard Bradley botanikusnak köszönhetjük 1732-ből, aki először közölt ananászos recepteket). Létezett bodzabogyó-alapú ketchup is, a Prince of Wales catsup is hallal készült. Mark Kurlansky gasztrotörténész (és sóspecialista) szerint a szószok előállításához nélkülözhetetlen volt jelentős mennyiségű só hozzáadása, egyébként szinte bármiből készülhettek, bár az előbb felsorolt májas ketchuphoz képest a citromketchup már alig számít meglepőnek. Kurlansky egyébként a ketchup indonéz eredete mellett teszi le a voksát, szerinte egy kecap ikan nevű, szójából és halból készült sűrű szószról kapta a nevét. Kurlansky szerint ennek megfelelően az eredeti ketchup nem is volt más, mint a rómaiak által is kedvelt fermentált halszósz, a garum egy változata. Bár a gyakorlat korábban is ismert lehetett, az angolok a tizenhetedik század elején kaptak csak rá igazán a sózott szardellára; az eljárás során a halhús eloszlik, az így készült szószért pedig a rómaiak után a modern európaiak is majd megvesztek. Egyik nagy kedvelője, a világ első étteremkritikusa, Alexandre Balthazar Laurent Grimod de la Reynière (civilben jogász) szerint „ezzel a szósszal, ha megfelelően van elkészítve, egy elefántot is meg lehet enni”.
A Ketchup Meghódítja Angliát és Amerika felé veszi az irányt
Az első ismert nyugati ketchuprecept (katchup néven) Eliza Smith 1727-ben megjelent könyvében, a The Compleat Housewife-ban jelent meg. A korai receptek többségéhez hasonlóan ez is javarészt szardellából készült, borral és fűszerekkel, és nagyon hasonló lehetett az 1830-as években feltalált (vagy újrafeltalált) Worcestershire-szószhoz. Hiába, nincs új a Nap alatt, viszont a Worcester azért is számíthatott újdonságnak száz évvel az eredeti recept megjelenése után, mert az angol ketchupkedvelők addigra elkezdtek elfordulni a haltól. Margaret Dods 1829-ben megjelent könyvében, a Cook and Housewife’s Manual-ban több célra is javasolja a catsup használatát, de az általa közölt receptben már nem szerepel hal. Nem csoda, hogy Dods csaknem száz recepthez használja a ketchupot: a megjelenése után Angliában a szósz hamar különösen népszerű lett. Sarah Harrison 1743-ban megjelent könyvében (House-Keeper’s Pocket-Book) azt javasolja az olvasóinak, hogy inkább szerezzenek be boltit, ami azt is jelentette, hogy eddigre többféle gyártmány is kapható volt. Az ezt megelőző időszakban a házi ketchup terjedt el az országban. A ma elterjedt, paradicsom alapú ketchup az 1700-as évek végéig ismeretlen volt. Az Egyesült Királyságban és Amerikában forgalmazott dió, vagy gomba ketchup, vagy éppen a Fülöp szigeteken kedvelt banán ketchup kielégítette a kulináris igényeket. A gomba ketchup évszázadokon átívelő népszerűségére és a 17. században való elterjedtségére számos forrás utal.
Hogyan készült? A ketchup.
A Paradicsom - Mérgezőnek tartott gyümölcsből a ketchup alapanyaga
Ennek több oka is volt: az európaiak viszonylag sokáig viszolyogtak a paradicsomtól, sőt, egyesek még mérgezőnek is tartották. Egy paradicsomkedvelők között jól ismert történet szerint Amerikában annyira tartottak tőle, hogy egészen 1820-ig kellett várni rá, hogy valaki nagy nyilvánosság előtt elfogyasszon egy paradicsomot. Erre a salemi bíróság lépcsőjén vállalkozott egy Robert Gibbon Johnson nevű agronómus. Sajnos a történetet semmi sem támasztja alá, de Clarissa Hyman, a The Tomato: A Global History című könyv szerzője szerint a sztori elterjedése legalábbis azt mutatja, hogy nem tartották egészen lehetetlennek. Vagy azt, hogy valaki szerette volna, ha Salemről nem a boszorkányperek jutnak az ember eszébe.
A ketchup ráadásul két szempontból is hátrányból indult: a 18. század közepén a padlizsánt és a paradicsomot is ördöginek tartották. Az ekkor praktizáló olasz Chiari abbé szerint nem elég, hogy már maguk a szószok is bűnös falánkságra csábítják az embert, a paradicsom már magában is az ördögtől való: a gyümölcs kívánatossága és zamatossága „parázna gondolatokat” ültethetnek a jámbor papok fejébe, és „olyan szenvedélyeket szíthatnak bennük, amilyeneket egy szerény, rücskös krumpli soha nem lenne képes”. Mi sem mutatja jobban, hogy hogyan változik az emberi ízlés, mint az a tíz évvel ezelőtti bulvárhír, ami egy angol tiszteletesről szól, akinek teljesen ártatlan körülmények között egy krumpli ragadt a seggébe. Nem csak a tiszteletes gyengült el: az egész emberiség elesett a szenvedélyekkel folytatott küzdelemben, és a paradicsom előbb Európában, majd innen visszatérve Amerikában is egyre népszerűbbnek számított. Hyman szerint az elterjedésének a legnagyobb akadálya éppen az volt, hogy viszonylag nehezen lehetett tartósítani, a technika azonban ezt az akadályt is elhárította. Nicolas Appert francia mérnök, a konzerv ősatyja a tizenkilencedik század elején sűrített paradicsommal vágott neki a konzervezésnek, nem sokkal később pedig az amerikai és angol üzemekben is készültek már paradicsomkonzervek.
A Paradicsomketchup Megszületése és Korai Receptek
Meg is született. Bár a mainstream ketchuptörténelem úgy tudja, hogy az első paradicsomos ketchuprecept James Mease philadelphiai orvos nevéhez fűződik, Mease 1812-ben csak az első nyomtatásban megjelent receptet jegyzi: Amerikában már körülbelül húsz évvel korábban ismerték a „valódi” ketchupot, de a receptek csak kéziratos formában maradtak fenn. A legkorábbról fennmaradt paradicsomos ketchup recept 1812-ből származik. Ennek egyik érdekessége - ami sok későbbi, 19. századi receptben is megjelenik -, hogy az egyik legfontosabb hozzávalója a brandy. A kora 19. században a paradicsomketchup és a paradicsomszósz szinte ugyanazt jelentette, csak a ketchup kicsit tartósabb volt. Az 19. század elején még csak a farmok környékén terjedt. A széleskörű forgalmazás kezdetei is egy farmer, Jonas Yerks (vagy Yerkes) nevéhez kötődnek. A ketchup keresztapjának is nevezett Yerks termékét 1837-ben már szerte Amerikában árusították. Hamarosan mások is követték a példáját és egyre másra jelentek meg az újabb ketchup-ok. Ezek a ketchupok, az alapanyagtól függően három fő csoportba sorolódtak, amit az 1913-ban kiadott Webster’s Dictionary szómagyarázata is mutat: „a catsup gombákból, paradicsomokból, diókból készült asztali szósz”.
Smith két, egymástól független receptre is hivatkozik 1795-ből: az egyik szerzője egy bizonyos Mrs. Michell, aki szerint a „szerelem almáit”, ahogy akkoriban a paradicsomot hívták, fel kell szeletelni, bőven lesózni, majd szegfűborssal, szegfűszeggel és egészborssal fűszerezni. A felfőzött szószt aztán egyenlő arányban elegyítette az összezúzott paradicsommaggal és -héjjal. Miután a harmadára visszaforralták, a szószt szegfűszeggel, gyömbérrel, szerecsendióval, hagymával és paprikával fűszerezték, majd a tartósítás érdekében valamilyen szeszes itallal öntötték fel (erre a célra néhány későbbi recept kifejezetten brandyt javasol). A mendemondák szerint egy Francis Vigo nevű szardíniai bevándorló Louisianában szintén kísérletezett a paradicsomos ketchuppal: ő a paradicsomot marhahúsos alaplével kombinálta a mártásához. James Mease philadelphiai orvos és hortikulturalista először 1804-ben említette, hogy a paradicsomból finom ketchup készül, „amit a franciák előszeretettel fogyasztanak”. Itt valószínűleg nem igazi franciákra gondolt, hanem a haiti forradalom idején Amerikába érkező, francia kreol nyelven beszélő menekültekre. Mease mindenesetre már ketchupnak hívta a szószt, és 1812-ben előállt a saját receptjével is. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy bár a paradicsomos ketchupot nem feltétlenül fogyasztották korábban, a paradicsomszószt több konyha is ismerte, csak épp senki sem hívta ketchupnak. Mease ketchupja nagyon hasonlított Hunter szószához, viszont sok mindenben különbözött a korábbi ketchupoktól: szűretlen paradicsompürét használt, viszonylag kevés fűszert, és hiányzott belőle az ecet. A paradicsom alapanyagként először 1812-ben bukkant fel, amit pépesítve, brandyvel keverve, és erősen fűszerezve készítettek. Az első ismert nyugati receptje Eliza Smith, The Compleat Housewife című, 1727-ben, Londonban megjelent, háztartási ismereteket összefoglaló művében olvasható. A recept az eredeti, ázsiai mintákat tükrözi vissza. Összetevői között szardella, hagyma, ecet, fehérbor, „édes fűszerek” (szegfűszeg, szerecsendió, gyömbér), bors és citromhéj szerepel. A szerző a catchup-ot húshoz való szósz ízesítéséhez használja, amikor „fél pint jó gravy-t, három evőkanál catchup-ot és lisztben forgatott darab vajat” javasol összedolgozni.
A Ketchup, mint Gyógyszer és a Tartósítás Kihívásai
A ketchup romlása komoly problémát jelentett: a cukor drága volt, a só olcsó, de ez persze a késztermék ízén is nyomot hagyott. Lydia Maria Child 1829-ben Bostonban megjelent szakácskönyvében, a The American Frugal Housewife-ban már azt állítja, hogy a legjobb ketchup paradicsomból készül: ehhez a paradicsomot kézzel össze kell törni és 24 órára félre kell rakni, majd szitán áttörni, fokhagymával, szegfűborssal, szerecsendióval, borssal és mustármaggal kell fűszerezni. A beforralt szószt harmadára beforralva üvegekbe kell tölteni - ez már nagyon hasonlít a mai ketchupokra, de ahogy Child is felhívja rá a figyelmet, a szószhoz „bőségesen kell adagolni a sót és a fűszereket”. Child leginkább pácokhoz, levesekhez és ragukhoz javasolja a használatát, igaz, még catsup néven emlegeti a savanyúságok levét is, amit halhoz ajánl. A ketchup, ami mindeddig főként brit találmánynak számított, a paradicsommal amerikanizálódott, a szósz romlása viszont még mindig problémákat okozott - olyannyira, hogy a francia Pierre Blot szakács még 1866-ban is „mocskos, rothadt és büdös” holminak nevezte a kereskedelmi formában kapható ketchupokat. A gyárak különböző tartósítószerekkel, köztük kőszénkátránnyal és nátrium-benzoáttal próbálták kívánatosabbá és hosszan elállóvá tenni a termékeiket, de ezeket nem mindenki tekintette egészségesnek, az előbbiről hamar ki is derült, hogy hiába őrzi meg a paradicsom szép piros színét, rákkeltő.
John Cook Bennett az ezernyolcszázas évek elején gyógyszerként definiálta és hirdette a terméket. Bár tudományos alapja nem volt rá, hirdette jótékony hatását a hasmenés és más emésztési problémák, valamint sárgaság ellen is (később piacra dobott paradicsom pirulákat is, amiből szintén rengeteget adott el). Az akkortájt egyre népszerűbb paradicsom körüli felhajtást kihasználva óriási sikere lett a sűrűre főzött fűszeres, immár édes szósznak és hamarosan Amerika szerte elterjedt és kedvelt élelmiszer lett belőle. Érdekesség, hogy az amerikai változatban már nem az érlelés adja a szósz különleges ízét, hanem a paradicsom főzési folyamatában keletkező koncentrált paradicsomíz és a fűszerek. A paradicsomtabletta azonban mindent megváltoztatott, Bennettnek hamar sok követője lett, és a legkülönbözőbb típusú paradicsomtabletták versenyeztek egymással a piacon. A követők közt voltak sarlatánok is, akik vagy azt állították, hogy az ő tablettáik minden létező betegséget meggyógyítanak, vagy egyszerű hashajtót tettek a paradicsom helyett azokba.
A Heinz és a Modern Ketchup Korszaka
A tartósítószerek egyik legnagyobb ellenzője Harvey Washington Wiley, az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalának első biztosa volt. Az egyik ilyen feltörekvő vállalkozás az 1869-ben alapított pennsylvaniai Heinz & Noble volt, ami számos nagyvállalathoz hasonlóan gyakorlatilag egy sufniból indult. Smith szerint az első „gyár” egy szobából és egy háromnegyed hektáros kertből állt, a cégnek pedig két alkalmazottja volt, Mrs. Schultheis és Mrs. Bingham, akik kiválóan értettek a befőzéshez. A cég 1875-ben csődbe ment, majd Heinz bátyja és unokatestvére új céget alapított F. és J. (Frank és John) Heinz Company néven. Henry, az előző cég tulajdonosa maradt az agy, de ő a folyamatban lévő csődeljárás miatt hivatalosan nem vehetett részt az új cég munkájában. 1888-ra aztán megfizette az adósságait, és visszatért a céghez, ami ezután H. J. Heinz Company néven működött tovább.
A ketchup eleinte nem tartozott a Heinz legfontosabb termékei közé - a testvérek inkább tormában utaztak, de ez az 1880-as évekre megváltozott. Henry 1882-ben védette le a ketchuposüveg formáját, és irtózatos terjeszkedésbe kezdett: sorban nyíltak az üzemei, a századfordulóra pedig a világ legnagyobb ketchupgyárosává vált. Nem is állt meg egyetlen fajtánál, de egyvalami közös volt bennük, legalábbis a századforduló után: nem használt hozzájuk tartósítószert. Harvey Wiley Amerika egyik leggazdagabb élelmiszeripari vállalkozójában valószínűtlen szövetségesre talált a tartósítószerek elleni küzdelmében. Heinz hitt a marketing erejében: a termékeit kiállításokra vitte, gyárlátogatásokat szervezett az érdeklődőknek, és még a nyolcoldalú ketchuposüveget is azért tervezte ilyenre, hogy a vásárlók több szögből is megcsodálhassák a termékét. A portékáit átlátszó üvegben árulta, és amikor a fülébe jutott, hogy Wiley szerint az általa is használt tartósítószerek károsak lehetnek az egészségre, az elsők között lépett - egyebek mellett azért is, mert felismerte, hogy a fogyasztók bizalmának megnyerésével anyagilag is többet nyer, mint amennyit spórolhatna a tartósítószerek használatával. A lépés bejött, de Heinz nem is bízta a véletlenre a sikert: ügyelt rá, hogy az amerikai politikusokhoz is eljussanak az aggodalmai, egyúttal értesüljenek arról is, hogy ő és a cége kerüli a potenciálisan káros adalékanyagok használatát. Amikor 1906-ban meghozták a két első fogyasztóvédelmi törvényt, mit ad Isten, Heinz termékei tökéletesen megfeleltek az előírásoknak. Az már csak hab a tortán (ketchup a virslin), hogy azzal, hogy a ketchuphoz csak jó minőségű, érett paradicsomot használt, és nem konzervipari hulladékot, mint azt korábban sok versenytársa tette, megemelte a szósz pektintartalmát, ezzel is tartósítva a ketchupot. Persze ehhez kellett az addigra olcsóbbá váló cukor és az ecet is. A ketchup mai formáját végül 1876-ban nyerte el, amikor Henry J. Heinz a csődbe ment élelmiszeripari cége romjain épített új vállalatának keresett valami olyan terméket, amivel bankot tud robbantani. A paradicsomos-fűszeres alaphoz nagy adag ecetet tett (ez rögtön gondoskodott is a tartósítás problémájáról), majd az ízt cukorral egyensúlyozta ki.
A Ketchup, mint "Zöldség" és a Különféle Változatok
A ketchupot, hiába minősítette a Reagan-adminisztráció zöldségnek, sokan kárhoztatják a magas cukortartalma miatt. Az igaz, hogy a korábbi, teljesen cukor nélkül készülő verziókhoz képest Heinz egetverően sokat rakott a ketchupba, de a mai összetételt elnézve 100 gramm ketchupban 22,8 grammnyi van, ami ugyan nem kevés, de 100 gramm ketchup sem az. Szénhidrát tekintetében ez azt jelenti, hogy tíz deka kenyérben közel ugyanannyi szénhidrát van, mint húsz deka ketchupban (igaz, ez utóbbi java része valóban cukor). Más megközelítésben: egy flakon Heinz ketchupban (450 gramm) csak valamivel van több cukor, mint két doboz kólában. Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy a ketchupban van kevés cukor, hanem azt, hogy a kólában van sok. És ha a marketing és a politika magában még nem lett volna elég, Heinz még egy kis varázslatot is segítségül hívott: mire 1897-ben kitalálta az 57-féle szósz… A KETCHUP - Az amerikai háztartások 97 százalékában megtalálható. 30 másodperc alatt 3-7 centimétert folyik, zsírmentes, és evőkanalanként alig 16 kalória energiát tartalmaz. Ez a halszószból paradicsomszósszá átlényegült ketchup, amit a déli államokban a selypítős catsup szóval is jelölnek.
A ketchup alak mellett más elnevezések is előfordultak. Miután a Heinz paradicsomos ketchup-ja kereskedelmi forgalomba került (1876), és a háztartások körében hamar népszerűvé is vált, egyre újabb gyártók jelentek meg a termékeikkel. A verseny az elnevezések versenyére is kiterjedt, és az új termékekkel az elnevezések színes, s mára részben feledésbe merült kavalkádja is kialakult. A ketchup, catsup és catchup mellett olyan változatok is felbukkantak, mint a katsup, catsip, cotsup, kotchup, kitsip, catsoup, katshoup, katsock, cackchop, cornchop, cotpock, kotpock, kutpuck, kutchpuck és cutchpuck. Napjainkra három erős márka maradt a piacon: a Heinz Ketchup, a Del Monte Catsup és az elnevezést illetően erősen bizonytalankodó Hunt’s, amelyik nem tudta eldönteni, hogy miképpen is nevezze a termékét. Ennek eredményeként, a Hunt’s fűszeres paradicsomszósza a Mississippitől keletre catsup, nyugatra ketchup, Iowa államban pedig cornchops névre hallgatott. Az elnevezések versenye 1981-ben dőlt el, amikor a Reagan adminisztráció a kethupot a támogatás szempontjából az iskolai étkeztetésben kedvezőbb megítélésű „zöldség” kategóriába sorolta be. Az eltérő elnevezés miatt a Del Monte’s Catsup nem kerülhetett fel az engedélyezési listára, ezért a cég változatlan összetételű terméke hamarosan Del Monte Ketchup néven került a polcokra. Ketchupból elég sokféle létezik, van például chilis, currys, és banános (nem is beszélve a baconízűről), de a paradicsomos alap azért aránylag közös platform mindegyiknél. Nyersen és főve is különösen egészséges, kalóriában szegény zöldség (biológiai definíció szerint valójában gyümölcs), ami remekül beilleszthető a mindennapi étrendbe, diétákba. A ketchup az egyik legnépszerűbb szósz a világon (azért csak az egyik, és nem a legnépszerűbb, mert az elmúlt években durván jön fel a majonéz), jó eséllyel önnél is van otthon egy fél flakonnal valahol a hűtőben.
tags: #mire #hasznaltak #regen #a #ketchupot