A kulináris hagyományok, akárcsak a történelem, rétegesen rakódnak egymásra, tükrözve egy-egy régió népességének változatos összetételét és az évszázadok során átélt eseményeket. Bánság és Bácska, Magyarország történelmileg fontos területei, rendkívül gazdag és sokszínű örökséggel rendelkeznek, amely a gasztronómiában is megmutatkozik. Ebben a cikkben Kanalas Istvánnéhai Kanalas István apukámtól származó, egyedi lepény receptjének bemutatásán keresztül, valamint a Bánság és Bácska régiók történelmi és néprajzi hátterének feltárásával merülünk el ezen területek kulináris és kulturális örökségében.
A Lepény - Egy Családi Recept a Múltból
Kanalas Istvánnéhai Kanalas István apukámtól származó recept egy különleges lepény elkészítését írja le, amelyben a hús és a káposzta ízei harmonikusan fonódnak össze, megidézve a régi idők ízvilágát.
Elkészítés menete
Az elkészítés a karajok előkészítésével kezdődik: a karajokat kiverjük, sózzuk, borsozzuk, és mindkét oldalukat megsütjük, majd félretesszük. A megmaradt kevés olajon megpároljuk az apróra vágott vöröshagymát, zöldségzöldjét és a zúzott fokhagymát, majd fűszerezzük. A leveleire szedett káposztát megfőzzük és lecsurgatjuk. Egy teflon aljára rakunk egy sor káposztát, majd rárakjuk a hagymás zöldségleveles masszának a felét és a karajokat, ezt követően befedjük káposztalevelekkel. Az egészet megöntjük borral és letakarva sütőben megsütjük. Ez az étel a Bánságban és Bácskában is népszerű lehetett, ahol a káposzta és a hús alapvető élelmiszereknek számítottak, és a rétegesen elkészített ételek a közösségi étkezések szerves részét képezték.
A Bánság: Népek Olvasztótégelye és Kulináris Sokszínűség
A Bánság, németül, románul, szerbül Banat néven is ismert, egy olyan vidék, amelyet a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek fognak közre. Területe az 1876-1918 közötti Magyarországon Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyékre terjedt ki.
Történelmi Áttekintés és Népesség
A honfoglalás kora óta magyarlakta terület, a középkorban síksági részét Temesköznek nevezték, viszonylag sűrűn lakott táj volt. Az oszmán-török betörések már a 15. század végétől fenyegették déli vidékeit. Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett, és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. A magyar lakosság elpusztult vagy északra menekült. A török kiűzése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, és a háborúk tetemes költségére hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította. Nem kebelezte be a magyar királyságba, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis).
Az első évtizedekben csekély kivétellel csak német római katolikus telepesek költözhettek be a Bánságba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok nagyszabású mocsárlecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. Először rokkant és kiszolgált katonákat telepített le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a benépesítést. A Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről verbuválódott. Egy időben kényszertelepítés is folyt, Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nemkívánatos társadalmi elemeket költöztettek be e területre. A második nagy német telepeshullám az 1763-ban Mária Terézia által kiadott benépesítési törvény nyomában érkezett. II. József alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt az 1799., 1802., 1808. és 1812. években szintén lezajlott kisebb német betelepülés.
1720-1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. A török hódoltság alatt kevés szerb is lakott a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről dél-Bánságba húzódtak le, illetve 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a török elől Olténiából menekült római katolikus bolgárok. Románok már a 16. században is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. század folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a Bánság minden vidékén falvakat alapítottak. A 18. század végétől Torontál és Temes megye déli részén szlovák, a 19. század második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas-folyó felső völgyében a szerb-bolgár határról származó délszláv népcsoport, a krassovánok, akik valószínűleg az 1740-es években vándoroltak mai lakóhelyükre.
A sokféle telepítési akció következményeképpen a Bánság a történeti Magyarország legtarkább nemzetiségi tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsók között kaptak lehetőséget a vidék benépesítéséhez. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakuló városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott, amikor 1778-ban a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, illetve román határőrvidékek kivételével a Bánság közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. A magyarok ide telepítését a nemzetiségiektől eltérően csak kis részben a kincstár, nagyobb részt a földesurak szervezték. A földesúri telepítések jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számosan csak néhány évtizedig állottak fenn, lakosságuk szétszéledt, máshová települt. 1781-ben Békés megyei reformátusok költöztek Ittebőre, 1782-ben felső-magyarországi római katolikusok Csókára. 1785-ben a Heves megyei Erdőtelekről jött telepesek Párdányban szálltak meg, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. Az 1790-es években jött létre tiszántúli és sárközi református magyarokból Végvár (Rittberg). Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád megyei dohánykertészek alapították Szaján (1804), Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835), Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 körül) és más községeket. 1817 után nem magyar nemzetiségű telepes már csak szórványosan került a Bánságba.
1867 után folyamatossá vált a magyar telepítés - közben 1873-ban a határőrvidékeket is megszüntették -, és a Bánság a korabeli Magyarország telepítési akcióinak majdnem kizárólagos színterévé vált. 1867-ben települt Felsőmuzslya és Torontálkeresztes magyarsága. 1881-ben Szapáryfalva tiszántúli reformátusokból, 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza bukovinai székelyekből (al-dunai székelyek), 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) szentesi, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki reformátusokból, 1894-ben Igazfalva Békés és Csongrád megyei agrárproletárokból, elsősorban kubikosokból települt le. 1890-1913 között 16 bánsági községbe költöztek be kisebb vagy nagyobb számmal magyarok. 1920-ban a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, a nyugati és déli részét Jugoszláviának ítélte, csupán kis észak-nyugati csücske maradt Magyarország területe. A jugoszláviai németeket a II. világháború után kitelepítették. A romániai Bánságban a falvakon kívül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él.
A Bánság és a Bánát elnevezés eredete
A Bánát elnevezés helyes kifejezése a Bánság. A tanárunk felvilágosított és nyomatékosította bennünk a helyes elnevezést, miszerint az a terület melyet e neveken nevezünk az egyszerűen Bánság. Érthető is volt, mert magyarul látjuk is hogy bán+ság összetételéből adódik e neve a területnek. Ha szépen szeretnénk magyarul kifejezni magunkat, akkor a terület eredeti magyar nevét kell, használjuk, melyből lettek az egyéb idegen elnevezések.
Egy régi városunk nevének névtörténete mely az évszázadok alatt kisebb torzuláson esett át. Ilyen városunk a mai Pancsova, ez a város jelenleg szerbia területén van, mai szerb neve Pancevo, magyarosan leírva Pancsevó. Természetesen, ha ezt látjuk egyértelmű, hogy itt egy szerbek lakta szerb nevű településről van szó és annak lett egy magyar neve. Eredeti neve Pancsal (mai helyesírás szerint: Pancsaly), majd ebből lett a szerb pancsevo, mely aztán újra magyar nevet kapott ezután és lett belőle Pancsova.
Bácska: A Duna és Tisza Között, Történelmi Rétegekkel
A Bácska területét mindenhol a bács elnevezéssel illetjük, erős a gyanú a felől, hogy a Bácska elnevezés ugyancsak idegen nyelvi formula, elsősorban a szláv -ka, -ke, -cka, -cke tipikus használata lehetett, mely a betelepülő szerbek, horvátok, bunyevácok stb. révén honosodott meg.
Történelmi és Földrajzi Háttér
Érdemes megemlíteni hogy a nagy bácskai területen a középkorban három megye létezett: a mai Csongrád (ma Csongrád-Csanád megye), mely mélyen benyúlt akkoriban a mai Bácska területére, Bodrog megye és Bács megye. A mai Bácskának nevezett terület (mely megegyezik a régi Bács-Bodrog megyével) végeredményben két nagyobb megye területén jött létre 1802-ben, az északi Bodrog vármegyéből és a déli Bács vármegyéből. Bár manapság már Bodrog megye nem létezik, sem Bács-Bodrog megye, viszont a területelnevezés vagyis a Bács, Bácska igen, melynek a mai Magyarország területén megmaradt rész eredendően Bodrogi terület volt, de a szép bács-i, bácskai elnevezést örökölte az elmúlt kétszáz év története során.
Baranya Megye Néprajzi Csoportjai: A Kulináris Sokféleség Gyökerei
Baranya megye területén különféle néprajzi csoportok élnek, melyek kialakulását történelmi és táji adottságok egyaránt befolyásolták. A földrajzi környezet meghatározta az egy-egy tájegységen belül élők foglalkozását. Megyénk magyar népessége, házassági kapcsolatainak kiterjedési köre, vallásfelekezeti elkülönülése, továbbá tárgyi kultúrája, étkezési hagyományai, viselete, szőttesei és varrottasai, valamint szokásai elterjedésük alapján tíz néprajzi csoportra osztható. A változatos baranyai tájon az őslakos magyarokkal együtt számos nemzetiség lakik.
Nemzetiségi mozaik Baranyában
Letelpedésük történelmi folyamatként, a hódoltság időszakában, illetve a 16. századtól a Balkán területéről, a török elől több hullámban menekültek ortodox vallású szerbek, katolikus horvátok (sokacok, bosnyákok) pedig a 17. század folyamán érkeztek Baranyába. A szerbek napjainkra számarányukban a legkisebb csoportot képviselik. A török hódoltság során elnéptelenedett területekre a 17-18. század fordulójától, a világi és az egyházi földesurak telepítettek németajkúakat, akik főleg a Duna menti térséget népesítették be. Az új telepesek, élve a szabad költözködés lehetőségével, idővel a megye más vidékeire is áttelepültek. Ezért nem lehet őket tisztán nyelvi és népszokások szempontjából egymástól határozottan elkülöníteni. A bukovinai székelyek és a moldvai csángók pedig a német kitelepítéseket követően 1946-47 óta kerültek megyénk területére. A bukovinai székelyek Sombereken, Palotabozsokon, Véménden, Székelyszabaron és Himesházán, a moldvai csángók Egyházaskozáron, Szárászon és Mekényesen települtek le.
Katolikus Magyar Falvak a Völgyekben
Tájföldrajzi szempontból völgyekkel szabdalt dombvidék. A nemzetiségi népcsoportok között élő katolikus magyarok jellegzetes községei: Nagypall, Erzsébet, Kékesd, Szellő, Geresd, Lánycsók, Dunaszekcső, Báta, Dunafalva és Szebény. Sok tekintetben hasonlítottak a sárköziekhez, így viseletük tekintetében is. Tánchagyományuk és népdalkincsük rendkívül gazdag. A csoport magyarjai a kelet-mecsekaljai katolikus falvak lakóival tartottak kapcsolatot. A térségben a 18. századtól élnek németajkúak. Ők is katolikus vallásúak. Falvaik építkezésének jellege - oszloptornácos, hosszú gangos házak, valamint a gazdasági épületek, a hatalmas téglaistállók - a 19. század második felében alakult ki. Dunaszekcső és Báta életében egykor jelentős szerepet töltött be a halászat. A két településen különösen sokféle halételt ettek.
A Sárköz: Erdőirtások és Mezőgazdaság
A baranyai Sárköz vidékét egykor hatalmas erdők borították, amelynek irtásával a szabad területeken földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A Mecsek déli lejtőin a szőlő és gyümölcstermesztés is jelentős. Az őslakos sárközi csoport, a török hódoltságot átvészelve Baranyában, Pécsvárad, Zengővárkony, Nagypall, Belvárdgyula, Babarc és Mohács helységekben maradt meg. Több községben már csak a lakosság kis hányadát képviselik. A Tolna megyei Sárköz községeivel - Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta és Váraljával - csak maradványai az egykori egységes, református magyar tömbnek. A baranyai és tolnai Sárköz lakossága napjainkig is szoros rokoni és házassági kapcsolatot tart egymással. A falvak általában völgyben települtek, a jellegzetes oszlopos, tornácos parasztházak közül néhány még ma is látható. A Mohács területén élő református magyarok egykor a város déli területén, külön városrészben laktak. Folklór hagyományok tekintetében Zengővárkony az egyik legjellegzetesebb baranyai község. Korábban a környező vidék népi iparosai főleg Pécsváradon működtek, többek közt fazekasok, kőfaragók, szűcsök, kalaposok, faesztergályosok, gyapjúfonók stb. Mohácson és környékén él a katolikus horvát népcsoport (sokácok) jelentős része. Legjellemzőbb szokásuk a farsang- és téltemető maszkos alakoskodás, a busójárás.
Hegyhát: Földművelés és Kereskedés
A hegyháti tájegység északi részén négy községből álló, kis népcsoport, Alsómocsolád, Mágocs, Csikóstöttös és Kaposszekcső magyar lakói. A környező falvak népével nem álltak házassági kapcsolatban. A 18-19. századtól már a betelepült németekkel vegyesen élnek. A lakosság fő foglalkozása a földművelés. Hegyhátnak nevezzük a Mecsek gerincétől a Kapos folyóig terjedő vidéket. Nyugati határa a Zselici dombokig tart. Lakói magyarok és római katolikusok. A hegyháti községek magyar lakossága összesen 35 településen él. Gazdálkodásuk fő ága a földművelés, de a később betelepülő németek hatására a fejlettebb állattenyésztést is meghonosították. A század második felében még sokan foglalkoztak fuvarozással. Budapestig, Székesfehérvárig, Nagykanizsáig eljártak a kereskedőknek árut szállítani. Jelentős volt a kendertermesztés. Az asszonyok házi szövéssel, fonással mindenütt foglalkoztak. Egykori hagyományos lakóépületeiket kemencés, szabadkéményes változatokban építették, és zsúpszalmával fedték. Népszokásaik gazdagok. Legjelentősebbek a legények regölése és a lányok mátkázása. Karácsonytól újévig terjedő időszakban a 14-25 év közötti fiúk láncos bottal, házról házra járva jókívánságokat énekelve és rigmust mondva köszöntötték a háziakat. Cserébe hurkát, kolbászt, szalonnát és pénzt kaptak. A tájegységben élő német lakosság javarésze gazdálkodással és iparral foglalkozott. Sok takács, kovács, bognár dolgozott a Hegyháton. Jelentős volt még a vidék német telepeseinek fazekas kisipari tevékenysége.
Drávaszög: Református Hagyományok
Ide tartozik a Duna és a Dráva határolta térség, részben az Ormánságig, részben a közép-baranyai dombvidékig húzódó területe. A Belső-Drávaszöget, más néven Baranya-háromszöget, a trianoni békeszerződést követően elcsatolták Magyarországtól. A magyar népcsoport egykor egységes néprajzi jellege az országhatár ellenére bizonyos vonásokban megmaradt. A Siklós környéki úgynevezett Külső-Drávaszög lakói foglalkozásukat, viseletüket, életmódjukat illetően sok hasonlóságot mutatnak a belső-drávaszögiekkel. A drávaszögi népcsoporthoz összesen 34 község tartozik. A népcsoport a történelem során nagyobb területet foglalt el. Az egykori Eszék-budai hadiút mentére, a megfogyatkozott lakosság helyére, német és horvát népcsoportokat telepítettek. Másrészt a török kiűzését követően, a 17. század végén, a Kiskunságból református magyarokat hívtak a térségbe. A vidék népessége hangsúlyozottan református. A népszaporulatot az Ormánsághoz hasonlóan az egyke jellemzi. A drávaszögi magyarság halászattal, földműveléssel, állattartással és szőlőtermesztéssel egyaránt foglalkozott. A Siklós környékiek szőlőművelése és kertkultúrája jelentős. Hagyományos ételeik kevésbé változatosak.
Kelet-Mecsekalja: Kézműves Hagyományok és Ipari Fejlődés
A Kelet-Mecsek déli völgyeiben és az ettől délre fekvő dombságon települt községek tartoznak ide. Egy részük már Pécs közigazgatási területéhez került, mint Mecsekszabolcs (Pécsszabolcs), Somogy, Vasas és Hird. További községek Hosszúhetény, Martonfa, Bogád (Püspökbogád), Romonya, Kozármisleny, Pereked, Berkesd, Szilágy, Ellend, és ezektől kissé elszakadva délre Egerág, valamint Kisherend. E falvak eredeti színmagyar lakossága a németek betelepítésével felbomlott. Mindannyian katolikus vallásúak, csak saját népcsoportjukon belül házasodtak. Foglalkozásuk régebben a pásztorkodás, földművelés és az erdei munka volt, később legtöbben a mecseki szénbányáknál, az iparban helyezkedtek el. A Kelet-Mecsekalja térségébe telepített németek a táj adta nyersanyagokhoz igazodva, nagyobbrészt kézműves foglalkozásból éltek. Számos kőműves, ács, bognár, kőfaragó, esztergályos, kádár, fazekas, klumpa- és faszerszámkészítő stb. dolgozott ezen a vidéken. Portékájukkal távolabbra is eljártak vásározni. A legtöbb kézműves Pécsváradon és Mecseknádasdon dolgozott. Az iparos német családok viselet és életmód tekintetében korán polgárosodtak. A századfordulón közülük sokan már foglalkozást váltottak és a városba jártak dolgozni. A falusiak másik része erdei munkából, szőlőművelésből és gazdálkodásból élt.
Közép-Baranyai Dombság: Vallási Elkülönülés
A megye középső részén, a közép-baranyai dombság, az Okor-völgye és a Nyugat-Mecsekalja területén lévő 47 magyar község tartozik ide. Különös néprajzi jellegzetességük, sem viseletük, sem népszokásaik nincsenek. Inkább vallási szempontból különülnek el. Ez a népcsoport katolikus, míg a délről határoló ormánságiak és a megye nyugati részén élő szigetvidékiek reformátusok. Kelet felől bosnyák és német községek határolják.
Ormánság: Erdőség, Halászat és Egyedi Ételek
A megye déli sávjában, a Dráva és a Fekete-víz folyása mentén terül el. Az itt élők vallása református. Nevezetesebb ormánsági falvak: Sellye, Kákics, Csányoszró, Vajszló, Szaporca, Drávapalkonya. Ezen kívül még 36 magyar község tartozik ide. A tájnév Ormánság, egyik magyarázata erdőség. Más változat szerint domb, a vízjárta környékből kiemelkedő térszínformával függ össze. Az Ormánság területén a Dráva és a Fekete-víz szabályozatlan térségét egykor hatalmas mocsári tölgyesek fedték. A lakosság főfoglalkozása egykor a halászat és a pákászat, valamint az állattenyésztés volt. Makkoltatták a sertéskondákat, az erdei tisztásokon pedig szarvasmarhákat legeltettek. A vízimadarakat, nyestet és más vadon élő állatokat különleges csapdákkal fogták. A vizek szabályozását és az erdőirtásokat követően nőtt a művelésre alkalmas földterület. Ebbe hajdinát és kölest vetettek, mellette helyenként kendert, valamint lent termesztettek. A kézművesség egykori központjai az Ormánságban Vajszlón és Sellyén alakultak ki. E két helyen többek között csizmadiák, szűrszabók, szűcsök, gelencsérek, kovácsok, szíjgyártók és mézeskalácsosok dolgoztak.
Az Ormánság hagyományos, népi építészete a táj adta lehetőségekhez igazodott. A jellegzetes talpas-favázas házakat sárral tapasztott, sövényfallal, zsúp-, ritkán nád- vagy gyékényfedéssel építették. A régi ház egyosztatú volt, amelyet szobának és konyhának egyaránt használtak. A konyhát „szenes háznak” is nevezték, mert a füst a kémény nélküli helyiségből szabadon gomolygott és távozott. A szenes házhoz később hozzáépítettek egy kályhás szobát, melyet a tornácról lehetett megközelíteni. A szenes ház nyitott tűzhelye és kemencéje mellett egykor nélkülözhetetlen volt a „puplika” vagy „burétó”, az úgynevezett sütőharang, ez alatt sütötték a lepényszerű kenyeret, vagy pogácsát. A hagyomány szerint nemcsak kenyérfélék, hanem hús, pecsenye, csirke, lúd is megsült alatta. A konyhafelszerelések között számos természetes anyagból készült eszközt is használtak, (lopótöktálak, vízmerítők, só- és tojástartók, fakéreg edények, tárolók, fatányérok és -kanalak). A kemencékben nemcsak kenyeret és tésztafélét sütöttek, hanem aszaltak, valamint a megtört kendert és lent is itt szárították.
Jellegzetes ételek az Ormánságból: hamuban sült csiga, parázson sült vadmadártojás. A káposzta kedvelt eledel a Dráva mentén. Változatosan készítették: ették levesnek, hússal és kásával pörkölve. A vadvizek mentén a csíkkal (hallal) gazdagított káposztát, valamint ünnepre töltött káposztát „szármányt” fogyasztottak. A rántottát sok liszttel készítették, más változatban, a tojást sült szalonnára ütötték rá. A kukoricás gánicát úgy készítették, hogy a kukoricalisztet sós vízben megfőzték, majd tejfeles zsírral leöntötték. A halat többek között füstölve készítették, kettévágva kibelezték és a konyha füstjén konzerválták. A halásztanyákon a halat megtisztítva, földbeszúrt botra húzva, parázsló tűzön sütötték. Gyakorta fogyasztották a hagymalevest (a vörös ártány) és a savóból készült úgynevezett kudari levest. Jellegzetes levesük a kötözöttgombóc-leves (a kinyújtott tésztát négyszögekre vágják, ezekre zsírban pirított hagymát és túrót tesznek, majd a tészta sarkait összekötik és bő, hagymás, zsíros vízben kifőzik). Ünnepi eledelnek számított a főtt perec. Hasonlóan helyi specialitásnak tekinthető a fehér hurka és a tüdős kolbász (fehér hurka = a megszitált kukoricakását beáztatják, a disznó fehér belébe töltik, a töltelékében a kukorica között hús van).
Szigetvidék: Fafeldolgozás és Házi Szőttesek
A Szigetvár környéki térség megyénk délnyugati vidéke egykor Somogy megyéhez tartozott. 1950-ben csatolták Baranyához. Nemzetiségi megoszlását tekintve a Szigetvidéken magyarok és németek élnek. Összesen 33 magyar község tartozik ide. Magyar népessége hasonlóan az ormánságiakhoz, korán lett református. A német lakosságot a 18-19. században telepítették a vidékre. Ők katolikus vallásúak. Tájföldrajzilag egy része a Zselichez tartozik. Az egykor erdős, mocsaras, lápos vidék, valamint legelőerdők, az Ormánsághoz teszik hasonlóvá. Lakóinak foglalkozása hajdan a földművelés és az állattartás volt. A szarvasmarha és sertés legeltetése hagyományosan az erdőben történt. A Zselic erdővidékén a betelepített németek a múlt században faszénégetéssel, valamint üvegkészítéssel is foglalkoztak. A szigetvidékiek a famegmunkálás más módozatait is ismerték. A múlt század második felében a hordók számára faabroncsokat készítettek, ezeket nemcsak környezetükben, hanem távolabbi vidéken, a Duna túlsó partján is értékesítették. A Szigetvidék népi építészetének alapanyagát elsősorban a fa adta. Itt is korábban talpas-favázas házakat emeltek. A Szigetvidéken kenderből és pamutból változatos mintájú háziszőtteseket készítettek. Ezt elsősorban a háztartásokban használták. A konyhában négyszögletes sütőkemence, a szobában a konyhából fűthető szemes kályha állt korábban. Népi ételeik közül jellegzetes a lisztes hurka és a „bubota” (kenyértésztából sütött, tartósított tésztaféleség). Az utóbbi csak itt ismert.
Völgység: Erdei Munka és Gyümölcstermesztés
Völgységnek nevezik a Keleti-Mecsek északról kelet felé forduló völgyét, mely Tolna megyébe érve, a hegységet elhagyva, kiszélesedik. A baranyai Völgységet Magyaregregy, Kárász, Vékény és Szászvár községek alkotják. A magyarok között a német lakosság kis létszámú szórványban élt. A vidék legnagyobb részét erdők borították, ezért lakói nagyrészt erdei munkával foglalkoztak. A szabadabb területeken gyümölcsöt termesztettek és sok gyümölcsöt aszaltak. A gyümölcs friss és aszalt változatát a pécsi és a komlói piacon értékesítették. Földművelést inkább csak a keleti kiszélesedő völgy mentén folytattak. Lakói később a mecseki, komlói és szászvári szénbányáknál találtak munkaalkalmat.