A brit zeneipar története számos kiemelkedő alakot ismer, akik nemcsak a színpadon, hanem a kulisszák mögött is formálták a zene világát. Közülük az egyik legbefolyásosabb személyiség Muff Winwood, akinek pályafutása a rock and roll korai éveitől egészen a modern lemezkiadói iparág csúcsáig ívelt. Basszusgitárosként kezdte, majd tapasztalt A&R (Artist & Repertoire) szakemberré, később pedig vezetővé vált, miközben folyamatosan a tehetségek felkutatására és támogatására koncentrált. Életútja és szakértelme mélyreható betekintést nyújt a zeneipar működésébe, annak kihívásaiba és abba a kitartó munkába, amely a sikerhez vezető úton elengedhetetlen.
A zenei karrier kezdetei és a Spencer Davis Group
Muff Winwood zenei pályafutása az 1960-as évek elején indult Birmingham városában, Angliában. Egy olyan korszakban, amikor a brit beat és blues robbanásszerűen hódította meg a világot, Muff a Spencer Davis Group alapító tagjaként szerzett magának nevet. A zenekart 1963-ban hozta létre Spencer Davis (gitár), Steve Winwood (billentyűs hangszerek, gitár), Muff Winwood (basszusgitár) és Pete York (dob). Különösen figyelemre méltó, hogy Steve Winwood, Muff testvére, mindössze 14 éves volt, és még iskolába járt, amikor csatlakozott a csapathoz, énekesként és billentyűsként.
A Spencer Davis Group gyorsan népszerűvé vált, és több nagy slágert is jegyezhetett. Az egyik legjelentősebb daluk a "Gimme Some Lovin'" volt, amelyet 1966 októberében jelentettek meg kislemezként. Ez a klasszikus szám Steve Winwood, az idősebb testvér, Muff Winwood és Spencer Davis közös szerzeménye volt. A dal hatalmas sikert aratott, a brit kislemezlistán a 2. helyig jutott, míg az amerikai Billboard Hot 100-as listáján a 7. pozíciót érte el, ezzel a zenekar második jelentős slágerévé vált.
Alig néhány hónappal később, 1967 januárjában, a zenekar egy újabb emlékezetes kislemezzel jelentkezett, az "I'm a Man" címmel. Ezt a Steve Winwood és Jimmy Miller producer által jegyzett, orgona-vezérelt blues rock számot a Spencer Davis Group adta elő, Steve Winwood (ének, Hammond orgona), Spencer Davis (gitár), Muff Winwood (basszusgitár) és Pete York (dob) felállásban. A dal az Egyesült Királyságban a 9., az amerikai mainstream kislemezlistákon a 10. helyre kúszott fel, Kanadában pedig a listák élére került. Muff Winwood basszusgitárjátéka alapozta meg a dalok ritmikai és harmonikus vázát, hozzájárulva a zenekar jellegzetes hangzásához, amely a hatvanas évek brit beat szcénájának egyik legdinamikusabb képviselőjévé tette őket.
Az "I'm a Man" jelentősége abban is rejlik, hogy ez volt a Spencer Davis Group utolsó olyan kiadványa, amelyen Steve Winwood szerepelt. Röviddel ezután, 1967 áprilisában, Steve Winwood elhagyta a zenekart, hogy megalapítsa a Traffic nevű formációt Dave Masonnel, Chris Wooddal és Jim Capaldival. Az "I'm a Man" című dal, amelyről Winwood egy 2003-as interjúban beszélt, megalapozta későbbi zenekara, a Traffic hangzását. Winwood kifejtette, hogy akkoriban azzal kísérleteztek, amit ma világzenének neveznek - afrikai-karibi zenét hallgattak, és az "I'm a Man" jelentős lépcsőfokot jelentett a Spencer Davis Grouptól a Traffic felé vezető úton.
Spencer Davis egy 1988-as Musician Magazine interjúban mesélte el, hogyan született a dal: "Szövegileg az 'I'm a Man' Jimmy Miller New York-i producer agyszüleménye volt, akinek érzéke volt az amerikai piac iránt… és Jimi Hendrix mutatta meg nekem az E-7. gitárakkordot a felvételen." A Spencer Davis Group feloszlott 1969 júliusában, és bár később Spencer Davis különböző felállásokkal többször is újra összehozta a zenekart, Steve Winwood már nem vett részt ezekben. Muff Winwood korai zenei évei tehát szorosan összefonódtak a testvére, Steve tehetségének kibontakozásával és a brit zenei élet egyik legfontosabb formációjának megszületésével.
Gimme Some Lovin' - The Spencer Davis Group | The Midnight Special January 3, 1975
Átmenet az A&R világába és vezetői szerepe
Miután megalapozta hírnevét basszusgitárosként, Muff Winwood karrierje egy új, rendkívül befolyásos irányt vett: belépett az A&R (Artist & Repertoire) világába. Ez a pozíció a lemezkiadóknál kulcsfontosságú, hiszen az A&R menedzserek felelnek az új tehetségek felkutatásáért, leszerződtetéséért és a művészek karrierjének irányításáért. Winwood ebben a szerepben bizonyította kivételes érzékét a zenei tehetségek felismerésére és a sikeres projektek menedzselésére.
Muff Winwood az Island Recordsnál kezdte A&R pályafutását, majd a CBS-hez, később pedig a Sonyhoz igazolt. Hosszú és rendkívül sikeres karriert futott be ezen a területen, amelynek során hatalmas tapasztalatra tett szert a zeneipar működésével kapcsolatban. Végül 2002-ben, jelentős lemezkiadói karrierjét a Sony Music UK repertoár elnökeként fejezte be. Ez a pozíció a zeneipar egyik legmagasabb vezetői szintjét képviseli, és jól mutatja Winwood rendkívüli szakértelmét és a bizalmat, amelyet a szakma iránta tanúsított. Harmincvalahány évig tartó, rendkívül elfoglalt munkája során a Sony A&R részlegének vezetőjeként a brit zenei élet egyik kulcsfigurájává vált.
Pályafutása során az A&R területén nemcsak tehetségeket fedezett fel, hanem mélyrehatóan megértette a zeneipari ciklusokat és kihívásokat is. Ez a tapasztalat adta meg számára azt a széleskörű rálátást, amely lehetővé tette, hogy ne csak a művészeket, hanem magát az iparágat is formálja. Az, hogy basszusgitárosként kezdte, majd egy ilyen magas pozícióba emelkedett, különleges hitelességet adott a véleményének, hiszen mindkét oldalról ismerte a szakmát: a zenész szemszögéből, aki a közönség előtt bizonyít, és a menedzser szemszögéből, aki a sikert a háttérből építi. A tudása és rálátása az iparágra olyan mély volt, hogy kevesen tudtak volna jobban eligazodni a zeneipar folyamatosan változó tájain.
A zeneipar változásai és tehetséggondozás egy A&R vezető szemével
Muff Winwood A&R veteránként és a zeneipar egyik agyaként mélyrehatóan elemezte a szakma változásait és kihívásait. Kiemelte, hogy az 1970-es évek és a kora 1980-as évek recessziói idején a zeneipar számos nagyszerű előadót vonultatott fel, akik világszerte sikeresek voltak más országokban. Emlékezett rá, hogy az 1970-es években, a mély depresszió és a háromnapos munkahét idején olyan előadóink voltak, mint a The Rolling Stones, a The Who, a Led Zeppelin, Rod Stewart - mindannyian óriási szupersztárok voltak, és olyan mértékben támogatták az üzletágat, hogy szinte észre sem vették a recessziót.
Ezzel szemben Winwood megjegyezte, hogy a modern recesszió jobban sújtja az iparágat, és ennek oka egyszerű: nincs elegendő nagy brit előadó, aki sikeres lenne más országokban. Ez lehet a sors szeszélye, vagy egyszerűen egy ciklus része. Valaki nemrég felhívta a figyelmét arra, hogy az 1960 előtti időszakban az Egyesült Királyság nem volt világvezető a popzenében, így ki mondhatja, hogy mindig is ebben a pozícióban lesznek? Bár reméli, hogy ez nem így van, és nem is gondolja, hogy így van, mert "egy csodálatos infrastruktúrát fejlesztettünk ki a stúdiók, technikusok és zeneipari agyak tekintetében". Ezek a szakemberek "annyira jól ismerik az üzletet mostanra, hogy valószínűtlen, hogy az Egyesült Királyság elveszítené jelentőségét". Azonban amire szükség van, az "néhány új és érdekes tehetség".
Az új tehetségek felfedezése és a karrierjük elindítása azonban ma már sokkal nehezebb, mint korábban. Manapság kevesebb olyan klub van, ahol élő rockzenekarokat lehet látni. Talán "több kis helyszínre lenne szükség, de ha az emberek nem jönnek el élő zenekarokat nézni, akkor mindannyiunknak vállat kell vonnunk és el kell fogadnunk". Ha "elmegyünk egy vidéki városban lévő klubba egy viszonylag ismeretlen zenekart megnézni, a klub legfeljebb félig lesz tele". Ezzel szemben, "ha ugyanabba a klubba megyünk egy rave éjszakán, akkor sor áll majd az utcán". Ez "megnehezíti az új zenekarok dolgát, de nem teszi lehetetlenné". Az újoncoknak "át kell gondolniuk, mi történik, és azt kell mondaniuk maguknak: 'Beleillek ebbe? Van valami, amit felajánlhatok?'".
A recesszió egyik következménye, hogy a lemezkiadók "kevésbé hajlandóak segíteni az előadókat a koncertezésben a felmerülő költségek miatt". Ez azt jelenti, hogy "ha nem tudod magadnak leszervezni a koncerteket, nehezebben kaphatsz lemezszerződést". Az új zenekaroknak "be kell bizonyítaniuk a lemezkiadóknak, hogy amit csinálnak, azt a helyi közönség akarja hallani". Meg "kell találniuk a módját, hogy eladják magukat - vagy saját, független felvételt készítenek és eladják azt helyi klubokban és zeneboltokban, vagy fellépnek és követőbázist építenek". Muff Winwood úgy véli, hogy "jelenleg sokkal nagyobb felelősség hárul a zenekarra, ahogy sok évvel ezelőtt is volt".
Manapság a lemezkiadók "egyre kevesebb pénzt találnak, amit új szerződésekre költhetnének, és sokkal alaposabban megvizsgálnak minden előadót, mielőtt szerződést kötnének velük". Egy előadónak "nemcsak a tehetségét kell bizonyítania, hanem azt is, hogy van közönség, aki hallani akarja". Ha "tehetségesek, tovább kell lépniük, és jó menedzsert kell találniuk maguknak, amellett, hogy eladják magukat a helyi közönségnek". Szervezettnek "kell lenniük, és magasabb szintű elkötelezettséget kell mutatniuk". Winwood "nem szerződtetne egy előadót, hacsak nem rendelkezik jó, értelmes, intelligens menedzsmenttel, mert anélkül sokkal könnyebb, hogy a zenekar elvesszen".
A demókazetták beküldése a lemezkiadóknak "nem a legjobb módja a felfedezésnek". Muff Winwood "soha nem talált előadót kéretlen kazettán keresztül az A&R-ban töltött évei alatt". Személyesen "már nem hallgat kéretlen kazettákat". Naponta "körülbelül ötöt hallgat meg, de ezeket ügyvédek, menedzserek, kiadóvállalatok és hasonlók küldik". Munkatársai "meghallgatják a többit, és ha találnak egy jó darabot, utánajárnak, de amikor több száz kazettát hallgat az ember - ahogy a BRPG producerek most teszik az új tehetségek felkutatása során -, nagyon nehéz kiválogatni a jót a rosszból". A "kazetták nem a megoldás".
Az "embernek közönség előtt kell próbára tennie a tehetségét, és ha van képessége, valaki észre fogja venni". Lehet az "a lemezbolt vezetője, vagy az a fickó, aki a helyi rádióműsort csinálja, vagy egy helyi klubkönyvelő vagy DJ - ők azok, akik általában beindítják a folyamatot azzal, hogy megemlítenek egy tehetséges és népszerű helyi zenekart egy lemezkiadói képviselőnek vagy A&R személynek". Így "fedezik fel a zenekarokat manapság". Ha "azt gondoljuk, hogy van valami, amit felajánlhatunk, ne menjünk producerhez vagy A&R-hoz egy kazettával, amíg nem játszottunk néhány koncertet és nem építettünk fel egy követőbázist, vagy nem készítettünk lemezt, és nem kértük meg a helyi DJ-nket, hogy játssza le". Ha "az embereknek tetszik, meg akarják majd venni, és ez segít a hype megteremtésében". Ennek "nem kell sokba kerülnie - 500 lemez préselése nem kerül sokkal többe, mint egy furgon bérlése, hogy a felszerelést elszállítsuk egy kocsmába egy koncertre".
Jótékonysági munka: A PRS for Music Members Benevolent Fund
A zeneiparban eltöltött évtizedek és a sikeres karrier után Muff Winwood úgy döntött, hogy energiáit egy nemes célra fordítja: visszaad valamit annak az iparágnak, amely annyi mindent adott neki. Ennek jegyében nemrégiben újra kinevezést kapott a PRS for Music Members Benevolent Fund igazgatótanácsába. Hét évnyi tapasztalattal rendelkezik már a szervezetnél, és ez idő alatt jelentős szerepet játszott abban, hogy a dalszerzőket és zeneszerzőket válságos időkben támogassa.
Számára ez arról szól, hogy "visszaadjon valamit annak az iparágnak, ahová 18 éves basszusgitárosként lépett be a Spencer Davis Group tagjaként, testvérével, Steve-vel". Azóta dolgozott A&R-ban az Island Recordsnál, a CBS-nél, majd később a Sonynál, végül 2002-ben a Sony Music brit repertoár elnökeként fejezte be a nagylemezkiadói karrierjét. Most, nyugdíjasként, miután "harmincvalahány évig nagyon elfoglalt munkája volt a Sony A&R vezetőjeként", vissza akart adni "valamit a zenének". "Zenészként kezdtem 18 éves koromban, és hatvanas éveim közepéig végigjártam az üzletet. Hálás vagyok ezért, és boldog vagyok, hogy segíthetek másoknak" - mondta.
A Fund története az 1930-as évekig nyúlik vissza, és azóta is "erősen működik, segítve azokat a dalszerzőket és zenészeket, akik sajnos nehéz időkbe kerültek". Winwood számára "nagyon könnyű döntés volt igent mondani, és bekapcsolódni". Egy régi kollégája, Nicky Graham mesélt neki a Fundról, így "elment, és maga látta a nagyszerű munkát, amit végeznek, segítve azokat az embereket, akik hirtelen bajba kerültek betegség, párkapcsolati szakítások vagy egy szeretett személy halála miatt". Hozzátette, hogy az elmúlt "10 évben a nagy hitelválság után sok ember küzdött nagyon, nagyon nehéz üzemanyagszámlákkal. Ilyen dolgokban tudunk segíteni."
A szervezet az évek során fejlődött és "kicsit kifinomultabbá" vált. Ma már több kezdeményezésük is van, hogy segítsenek azoknak, akik fizikai sérülések miatt nem tudnak játszani és fellépni. Ezenkívül "segítséget nyújtanak azoknak is, akik hitelproblémákkal és számlákkal küzdenek". Vannak "embereik, akik házhoz mennek, és segítenek nekik ezeket a dolgokat rendezni". Az utóbbi időben "elkezdtek foglalkozni a mentális egészségügyi problémákkal is, és nagyszerű külső forrásokkal dolgoznak együtt, amelyek segítenek a szenvedőknek".
A Fund azonban jelentős kihívásokkal néz szembe a PRS tagok elérésében. Az "egyik legnagyobb probléma, amellyel szembesülünk, az, hogy nagyon nehéz eljuttatnunk a nevünket az emberekhez, hogy tudják, létezünk". Minél "több segítségre van szükségünk, hogy a dalszerzők tudják, itt vagyunk, hogy segítsünk nekik". Muff Winwood üzenete a bajba jutott dalszerzőknek és zeneszerzőknek nagyon egyszerű: "Ha PRS tag vagy, és nehéz időkbe kerülsz, felhívhatod a Benevolent Fundot. Akkor el tudjuk mondani, hogy megfelelsz-e a kritériumoknak vagy sem. A legtöbb esetben a hívók megfelelnek a kritériumoknak, és segítséget kapnak." Minden "a legszigorúbb titoktartás mellett történik". Bár "boldogabb lenne, ha többen tudnának róla", fontos hangsúlyozni, hogy "csak dalszerzőknek, zeneszerzőknek és zenészeknek" szól a jótékonysági szervezet, "nem az egész világnak". Tudják, hogy "sok PRS tag él most is, akinek abszolút nincs rá szüksége".
Muff Winwood élete és munkája példázza a zeneipar dinamikus és sokrétű természetét. A színpadi basszusgitárostól az A&R vezetői székéig vezető útja során nemcsak sikeres művészeket segített a csúcsra, hanem mélyrehatóan megértette és befolyásolta a szakma fejlődését. Jelenlegi jótékonysági munkájával pedig azt is megmutatja, hogy a zene iránti szenvedély és az iparág iránti elkötelezettség nem ér véget a szakmai karrier lezárultával, hanem új formát öltve, továbbra is a közösség javát szolgálja.