Több mint két éve már annak, hogy utoljára egy nagyobb, összefoglaló bejegyzés született a My Little Pony: Barátság Varázslat című sorozatról. A G4 2010-es elstartolását követően, mindössze két évad, és alig másfél év leforgása alatt, a franchise és annak fandoma hatalmas átalakuláson esett át. Egy tapasztalt és kreatív brigád állt a rajzfilm mögött, és ennek köszönhetően egy masszív, javarészt huszonéves férfiakból álló nerd réteg szabadult rá erre a franchisera, akik rekord gyorsasággal bekebelezték azt. Ezzel gyakorlatilag teljesen átformálták nemcsak a fandomot, de az arról kialakult képet is.
Kezdeti aggodalmak és Lauren Faust távozása
Látszólag minden szép és jó volt, nem sokkal később azonban olyan események és döntések jöttek egymás után, viszonylag rövid időn belül, amik után a fanok egy része valahol joggal tartott attól, hogy kedvencüket el fogják szúrni. Az egész azzal kezdődött, hogy a második évad után, a sorozat mögött álló Lauren Faust bejelentette a távozását, hogy valami teljesen másba vághassa a fejszéjét. Sok rajongó, jellemzően azok, akik (tévesen) neki kreditálták kvázi az egész sorozatot, már ezt is egy hatalmas csapásként élte meg.
lauren🖌️🌎faust sv my little pony
Az Equestria Girls születése és a harmadik évad megkurtítása
A Hasbro vezetősége észrevette, hogy a rivális Mattel cég Monster High című sorozata egyre népszerűbb lesz, és bár ez rájuk nem jelentett semmiféle veszélyt, pláne nem hosszútávon, hisz a Transformer filmekből és az új MLP-ből szépen profitáltak, ők mégis amolyan presztízskérdést csináltak az egészből. Úgy döntöttek, ezt bizony nem hagyhatják szó nélkül. Valószínűleg ekkor pattanhatott ki az ötlet valamelyik marketinges fejéből, hogy: „Hé, hát mi van ezzel a My Little Ponyval? A rajongói már évek óta rajzolgatják a humanizált artokat. Miért nem csináljuk ezt meg? Ez jóval olcsóbb lenne, mint felhozni nulláról valami önálló IP-t.” A fejesek pedig rábólintottak.
Az egyetlen probléma az volt, hogy a Hasbro büszkeségénél csak a kapzsiságuk volt nagyobb. Nem érdekelte őket, hogy a dolgozóik épp a harmadik évadon dolgoznak. Ennek eredménye az lett, hogy ahhoz, hogy az Equestria Girlsnek keresztelt humanizált mozifilm kijöhessen időben, a fő sorozatból kellett elvenni, méghozzá annak a felét. Így kaptunk egy félbevágott harmadik évadot, ahol nem is a részekkel, mint inkább a zárással volt a probléma. Gyakorlatilag egy átlagos, szezonközi epizód utolsó 5 percében dobták be nekünk ezt az alikornis, Princess Twilight dolgot, aminek egy katartikus élménynek kellett volna lennie.
A negyedik évad: a megváltás és a megújulás
Nagy volt hát a teher az eljövendő negyedik évad vállain. Hisz nemcsak egy jó évadnak kellett lennie, ami méltó módon viszi tovább a korábbi szezonok örökségét, de ki kellett küszöbölnie azt a csorbát is, amit a megkurtított harmadik évad hagyott maga után. Vagyis bizonyítania kellett a rajongók felé, hogy ez még mindig egy minőségi sorozat, aminek bizalmat lehet szavazni, mert van még benne potenciál.
A negyedik évad talán legnagyobb érdeme az volt, hogy a készítők felismerték: a sorozat alapkoncepciója mostanra eléggé megfáradt, elhasználódott. Lényegében fogták ezt az egész levélírogatós, harmónia elemeis formulát, és lecserélték egy újra. A naplós megoldás kifejezetten tetszett, már csak azért is, mert így jobban átjött, és önállóbbnak érződött a karakterfejlődés. A harmónia elemei helyére belépő ládika kezdetben érdekes volt, ám menet közben mintha megfeledkeztek volna róla, és már inkább csak a végére jutott ismét szerephez. Összességében azonban egy marha jó, sőt, merem állítani, a legjobb évadot kaptuk meg a negyedik képében. Érdekes nyitás, jó pár emlékezetes szezonközi epizód, és a végére egy olyan zárás, ami egyszerre volt izgalmas, látványos és monumentális. Benne volt az a katarzis, ami a korábbi évad végéről hiányzott, egyben akár tökéletes zárása is lehetett volna a generációnak.
Az ötödik évad: vegyes érzések és a nosztalgia hulláma
Az ötödik évad, főleg utólag nézve, meglehetősen vegyes élményt nyújtott. Hol az volt, hogy az adott rész alapkoncepciója még érdekelt is volna, de egyszerűen hiányoztak belőle az ütősebb poénok, mint a rodeós epizódnál. Vagy épp ennek az ellenkezője történt, azaz voltak ugyan jobb poénok benne, de az alapkonfliktus nem tudott érdekelni, mint a Tree Huggerös vagy a teknősös résznél. Előbbi simán amolyan „Worst Gala Ever” volt, még utóbbi egyértelműen a leggyengébb Rainbow Dash fókuszú epizód. Érdekes módon, pont a sokakat megosztó Gildás rész volt az, amivel elkezdett beindulni az ötödik évad. Aztán innentől kezdve, az elkövetkezendő 8 részt szinte egyhuzamban lehetett maratonozni, mert egyik jobban sikerült a másiknál.
A teljesség igénye nélkül: a „Princess Spike” talán a legjobb Spike-os különkiadás volt. A Moondancerös rész nagyszerűen felelevenítette, tovább vitte a pilot epizódban látottakat. Egy korábban jelentéktelennek vélt jelenetből érdekes történetet kerekítettek ki. A két Raritys rész talán a legjobb volt, amit eddig láttam azok közül, amik rá koncentráltak. A „Slice of Life” bár tömény fanservice volt, mégis érdekes volt látni az eseményeket mások szemszögéből.
Az ötödik évad összképe igazából elég kétélűre sikerült. A készítők az elvárásoknak megfelelően folytatták, illetve próbálták befejezni azt az újítási hullámot, amit a negyedik évaddal elkezdtek. A Mane 6 például átlényegült egyfajta Kerekasztal Póniai, Barátság Liga felállásba, akik hol a kastélyban ülnek össze megvitatni az ügyes-bajos dolgokat. Hol az újdonsült plot device, a Cutie Map küldi ki őket küldetésekre, ami érdekes módon nemcsak azt képes megmutatni, hol van probléma, de azt is, hogy kik kellenek a megoldásához. Más téma, hogy még utóbbi esetében nagyrészt sikerült következetesen tartaniuk magukat az új felálláshoz, addig előbbinél valószínűleg szándékosan nem erőltették a dolgot, és már ebben az évadban is hajlamosak voltak eltérni ettől, az utána következőkben pedig egyre többször.
Viszonylag hamar, már a kastélyos résztől kezdve feltűnt, hogy a készítők tudatosan rámentek a nosztalgiázásra. Gyakorlatilag az összes olyan fontos és kevésbé fontos, de valamiért emlékezetes eseményt, karaktert felidézték nekünk, amik vagy akik korábban lehet, akár egyetlen epizódban szerepeltek csak. Megint volt rodeó, gála, Fall Weather Season, Hearth’s Warming Eve, Nightmare Night. Megint visszatértünk Manehattanbe, Canterlotba, Twilight egykori lakhelyére. Feltűnt szinte az összes fontosabb, korábban epizódspecifikus mellék karakter is, mint Cherry Jubilee, Cranky Doodle, Coco Pommel, a vízi kígyó a pilot epizódból, vagy a fanok által csak Vanillaként emlegetett Proto-Trixie. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ez okvetlenül hiba, vagy hogy emiatt az évad rossz, esetleg gyenge lett volna. Hisz korántsem az. Illetve ennyi év, évad után valahol adja magát, hogy a sorozat vissza-vissza utalgasson korábbi dolgokra, felelevenítse, esetleg tovább vigye az ott történteket.
Az egyenetlen hatodik és a kiemelkedő hetedik évad
Nem tagadom, sohase szerettem a bajkeverő babás részeket semmilyen rajzfilmben se, de amikor a trailert látva kiderült, hogy nemcsak simán babás, de mindjárt alikornis bébis dupla résszel fog indulni ez az évad, nos fogalmazhatunk úgy, nem voltam valami lelkes. A nyitás tehát finoman szólva se volt épp a legizgalmasabb. Igaz, végül nem is volt annyira rossz. A folytatást viszont annál inkább vártam, leginkább azért, mert már korábban kiszivárgott infók alapján be lett ígérve Trixie harmadik visszatérése, akit innentől kezdve amolyan alkalmi visszatérő karakternek szántak.
A készítők jól megérezték, hogy a hosszabb távra szánt karakterek általában nem egyedül, hanem inkább duókban járnak, így kiegészítve egymást. Majd egy okos és praktikus döntéssel két legyet ütöttek egy csapásra, és nemcsak azt oldották meg, hogy Glimmernek legyen egy hozzá illő barátja (így nem kellett nulláról felhozni mellé egy új karaktert), de Trixie mostani és későbbi visszahozásának oka, illetve szerepe is szépen a történetbe lett illesztve. Ezzel kvázi meghozták az utóbbi 3 évad egyik legjobb döntését. Végül ugyan nem ez lett a kedvenc epizódja ebből az évadból, hisz a 15. epizódtól szépen rákapcsolt a sorozat, és egészen a zárásig sorban jöttek a jobbnál jobb részek. Ám mindenképp az évad legemlékezetesebb részei közé sorolható. Választék pedig volt bőven, már ami az emlékezetes részeket illeti.
A „zombis” részt úgy nagyjából az első évad óta várta már a fandom. Még akkortájt tett róla említést Spike. A D&D-s epizód talán a legjobb sidekickes különkiadás volt. A Glimmer féle „oldjunk meg minden problémát egyszerre” epizód pedig tarolt. Valahol egyébként ekkortájt tűnt fel, hogy a páros évadok ennél a sorozatnál jobban szoktak sikerülni a páratlanoknál. Egyszerűen több emlékezetes epizódot kapnak, és jellemzően a zárásuk is jobb.
lauren🖌️🌎faust sv my little pony
Bármilyen furcsán is hangzik, de az a helyzet, hogy a hetedik évad megítélésével vagyok talán a legnehezebb helyzetben. Az évad nyitása érdekes volt, már csak azért is, mert ez volt az első olyan évad, ami nem a szokásos dupla epizódos felállással indult, ami valami fontos, komolyabb lépést tesz előre a sztoriban. A szezonközi epizódok szokás szerint hozták a tőlük várhatót, viszont a korábbi évadokkal ellentétben itt jobban elszórtnak éreztem az érdekes és a kevésbé érdekes részeket. Itt nem volt meg az az összefüggő 8-10 rész, amíg nagyot domborít az adott évad két középszerű között, hanem inkább egymást váltották ezek az epizódok. A teás csészés Trixie és Glimmer rész talán a duó eddigi legjobb közös epizódja volt. A pités rész Pinkie Pie-jal kiváló kis nosztalgia csemege volt, egy érdekes fúziója az első évados „Party of One” és a későbbi „MMMystery on the Friendship Express” epizódoknak. Nagy kedvencem volt még a Celestiás, Lunás szerepcsere rész, főleg azért, mert ennyi évad után épp ideje volt, hogy végre előbbi is a fókuszba kerüljön, és megtudjunk róla ezt-azt. Ám az évadot mégis inkább a Raritys és Applejackes részek dominálták, amik bebizonyították, hogy még ennyi évad után is lehet újat mutatni régi karakterekkel.
Már a korábbi évad „Stranger Than Fan Fiction” epizódjából is ki lehetett olvasni egy kritikát a fanok felé. Az ott szereplő Quibble Pants gyakorlatilag pont azt a fan archeotípust testesíti meg, és olyan indokokat hoz fel, amivel a régi vonalas, hardcore fanok szoktak dobálózni a sorozat újabb évadaival szemben. A zárás, nos érdekes volt. Összességében tetszett, plusz Tirek óta nem kaptunk új főbosst, de kis rosszindulattal mondhatnám, hogy ezt igazából már láttuk korábban. Az egész kezdettől fogva valahogy túl ismerős volt, nem véletlenül, hisz nem volt más, mint Nightmare Moon és King Sombra egyfajta fúziója, hasonló tulajdonságokkal, okokkal és megoldással. Persze nem tagadom, jó volt újra a Mane 6-et akcióban látni együtt, mint csapatot, amire utoljára Tirek ellen volt példa. Ahogy jó volt újra egy valóban fenyegető, félelmetes, új és hatalmas főellenséggel vívott harcot látni.
A sorozat és a fandom változásai: generációváltás és alkalmazkodás
Tagadhatatlan tény, hogy az elmúlt évek, évadok, különösen az elmúlt 3 szezon alatt rengeteget változott úgy a sorozat, mint a fandom. Ám én úgy gondolom, a sorozat hosszútávú túlélésének érdekében ezekre a változásokra szükség volt, még ha nem is feltétlen értek egyet mindegyiknek az irányával. A készítők persze megtehették volna, hogy amolyan XX. századi epizodikus mintára építik fel a sorozatot, ahol a karaktereknek van ugyan személyiségük, álmaik, vágyaik, de azokat elérni sohasem képesek, mert nincs érdemi karakterfejlődés, épp ezért képtelenek kitörni a saját kereteik közül. Avagy itteni példával élve, akár Twilight is maradhatott volna örökre Celestia unikornis tanítványa, aki hetente írogatja a leveleket arról, mit tanult a barátságról. Aztán minden évad elején, végén lenyomtak volna valami random főbosst a harmónia elemeivel. Csak így valószínűleg legkésőbb a negyedik évadban kifulladt volna a sorozat.
Bár a változások, ha szigorúan nézzük, igazából már a harmadik évad végétől elkezdődtek, nem véletlen, hogy sokan mégis az ötödik évadot élték meg egyfajta nagy vízválasztóként. Ahogy korábban a harmadik évad a harmadik, úgy az ötödik évad az öt éves lélektani határt lépte át, ami egy igen fontos fordulópont. Általában itt dől el nemcsak az, melyik cím lesz képes hosszútávon fennmaradni, érdemben fejlődni, de az is, hogy a fandom képes-e ehhez alkalmazkodni, ezzel együtt frissülni. Öt év alatt ugyanis sok minden megváltozik, és tekintve, hogy az átlag Brony már a kezdetekkor a kora huszonéves korosztályba tartozott, nem meglepő, hogy sok régi fan ekkor hagyta ott ezt a fandomot. Nem feltétlen azért, mert ráuntak, vagy megutálták, hanem mert öt év alatt eljutottak oda, hogy időközben családot alapítottak, lakáshitelt vettek fel, vállalkozásba fogtak, vagy szimplán egy olyan beosztásba kerültek, ami mellett már nem tudták ezt a hobbijukat olyan lelkesedéssel űzni, mint annak előtte. Ergo, a brony fandom is eljutott oda, hogy megindult itt is egy generációváltás, olyan fanokkal, akik már eleve a harmadik, negyedik évadtól csatlakoztak be.
Lehet azon vitatkozni, hogyan ítéljük meg akár az újabb szezonokat, akár a friss, új vonalas fanokat. Én továbbra is azt mondom, hogy nem sok rajzfilm mondhatja azt el magáról, hogy lassan 8 év, és 8 évad után még mindig van benne potenciál, képes tartani egy átlaghoz képest magasabb minőséget, tud, és akar is hova fejlődni.