A neandervölgyi emberről alkotott kép az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. Egykor primitív, kizárólag húsevő lényként képzelték el, mára azonban a kutatások egy sokkal árnyaltabb képet festenek róluk, kiemelve kultúrájukat, intelligenciájukat és az étrendjük sokféleségét. Ez a cikk részletesen bemutatja a neandervölgyiek táplálkozási szokásait, a hús szerepét az étrendjükben, valamint a lehetséges tartósítási módszereket, amelyek segítették őket a túlélésben.
A neandervölgyi étrend rejtélye: Húsevő vagy mindenevő?
A tudósok régóta úgy vélik, hogy a neandervölgyi emberek mohó húsevők voltak. A neandervölgyiek maradványain végzett kémiai elemzések alapján úgy tűnik, mintha annyi húst ettek volna, mint a csúcsragadozók, például az oroszlánok és a hiénák. Az emberi csontokban lévő kollagén izotópos vizsgálata révén a kutatók megállapították, hogy a neandervölgyiek étrendje jelentősen eltért a többi ragadozóétól. „Korábban úgy feltételeztük, hogy a neandervölgyiek ugyanazokkal a táplálékforrásokkal éltek, mint a környezetükben élő állatok” - mondta Bocherens.
Azonban az embercsoportok - a neandervölgyiek, a fajunk, és más kihalt, közeli rokonok - nem voltak specializált húsevők, hanem inkább mindenevők voltak, sok növényi táplálékot is fogyasztottak. A németországi Senckenberg Kutatóintézet szakemberei arra az eredményre jutottak, hogy a neandervölgyi étrendje jóval változatosabb volt, mint eddig hitték, és bőségesen tartalmazott növényi táplálékot is. Táplálékválasztásuk, ahogy a Homo sapiensé is, regionálisan különbözött - a Földközi-tenger vidékén mást fogyasztottak, mint az északi vidékeken. Azt ették tehát, amit élőhelyük nyújtott. Erre utaló jelek már régóta akadtak. Az izraeli Amud és Kebara neandervölgyi-lelőhelyeken például pisztácia, makk és zöldségnövények megkövült maradványai kerültek elő. A franciaországi La Quinában fellelt kőszerszámok pedig növények feldolgozására engedtek következtetni. A nemrégiben az észak-iraki Shanidar 3 nevű lelet fogkövében kimutatott növényi mikrofosszíliák, valamint a fogzománc árulkodó kopásnyomai is a neandervölgyi rugalmas táplálkozására utalnak.
A német kutatók a Senckenberg Kutatóintézet által kifejlesztett Occlusal Fingerprint Analysis (rágófelületi "ujjlenyomat-elemzés") módszerrel jutottak további információk birtokába. Összesen 73 felső állkapcsi őrlőfog rágófelületét elemezték ki a legapróbb részletekig. Eredményeiket a PLoS ONE című folyóiratban tették közzé. A különböző régiókból származó neandervölgyi- és Homo sapiens-leleteken kívül főként húsevő, illetve vegyes étrendű természeti népek - például inuitok, tűzföldiek, ausztrál bennszülöttek - őrlőit is bevonták a vizsgálatba. A lelőhely és a lelet kora szerint a rágófelület kopása jelentős eltérést mutatott. Az ökológiailag hasonló területekről származó minták pedig hasonlítottak. Hogy miért terjedt el a neandervölgyiről a húsevő sztereotípia, valószínűleg a kövületek félreértelmezéséből ered. Csontok ugyanis inkább fosszilizálódnak, mint a növények, tehát leginkább a kőkori vadászzsákmányok megkövült maradványai kerültek elemzésre.
Az izotópelemzések és a magas nitrogén-15 érték magyarázata
A csontokban lévő izotópok arányai elárulják, mivel táplálkozott az állat. Az izotóp ugyanazon elem azonos protonszámú, eltérő neutronszámú változata, tehát tömegük is eltérő. A nitrogénnek két stabil izotópja van: a nitrogén-14, a gyakrabban előforduló forma és a nitrogén-15, a nehezebb, kevésbé gyakori forma. A tudósok megmérték az egységben (ezrelék) lévő N-15 és az N-14 arányát. Ahogy felfelé haladunk a táplálékláncban, az organizmusoknak viszonylag több az N-15 izotópjuk. Például a fűnek alacsony ez az értéke. Egy növényevő a fűfogyasztás során elfogyasztott N-15 izotópot halmozza fel, így testének N-15 értéke alacsony. A húsevő állatoknak van a legmagasabb nitrogén-15 arányuk a táplálékláncban: az elfogyasztott prédából származó N-15 felhalmozódik a testükben.
Elemezve a stabil nitrogén izotóparányokat, a tudósok rekonstruálni tudják a késői pleisztocén idején (11.700-129.000 évvel ezelőtt) élt neandervölgyiek és a korai Homo sapiens étrendjét. A különböző helyszínekről származó fosszíliáknál ugyanaz a helyzet: az embereknek magas a N-15 értéke, ami a tápláléklánc csúcsára helyezi őket, a csúcsragadozókkal együtt, mint például a barlangi oroszlán és hiéna, melyek étrendjének több, mint 70%-a hús. A lipcsei Max Planck Intézet kutatói szerint elsősorban hússal táplálkozott a neandervölgyi ember. Szakmai körökben egyelőre vita folyik arról, hogyan táplálkoztak a korai emberek. A lipcsei kutatók egy neandervölgyi nő és egy neandervölgyi csecsemő két franciaországi barlangból származó foggyökereit vetették alá pontos izotópos elemzésnek, amely alapján elvetették ezeket az elméleteket. Kutatásaik során a szakértők egy új módszert, úgynevezett vegyületspecifikus izotópelemzést (Compound Specific Isotope Analysis - CSIA) alkalmaztak, amellyel a különböző aminosavak izotóp-összetételét a kötőszövetben külön-külön tudták elemezni. Mivel ezek minden élőlénynél részben különbözőképpen fejlődnek, pontos állítások megfogalmazására biztosít lehetőséget ez a módszer.
De akkor mi a magyarázata annak, hogy a neandervölgyeik csontjainak elemzése szerint rengeteg húst ettek és mégis egészségesek voltak, figyelembe véve, hogy az emberek nem viselik el a magas szintű fehérjefogyasztást, mint ahogy a nagy ragadozók teszik? Ha az emberek hosszú ideig annyi fehérjét esznek, mint a csúcsragadozók, anélkül, hogy elegendő mennyiségű más tápanyagot is fogyasztanak, proteinmérgezés alakul ki: egy gyenge, akár halálos állapot.
Egy új kutatás szerint a neandervölgyiek férgeket fogyasztottak. Az amerikai Purdue Egyetem tudósai azt gyanítják, hogy ez a gazdag nitrogén-15 forrás a férgek lehettek. A férgek, a légylárvák zsírban gazdag táplálékforrások. Miután megölnek egy állatot, elkerülhetetlenek a férgek, elárasztják a tetemet, nagy számban összegyűjthetők és táplálkozási szempontból hasznosak. Igazságügyi antropológiai adatbázis alkalmazásával (ennek eredetileg az a célja, hogy a nitrogén segítségével megállapítsák a halál idejét) megvizsgálták, hogy a nitrogén érték hogyan változik a halál utáni bomlás során. Azt találták, hogy a stabil nitrogén izotópértékek mérsékelten növekedtek az izomszövet bomlásával, és drámaibban növekszik a bomló szöveteket fogyasztó férgekben. A növényevőkben talált nitrogén-15 érték. A férgeké majdnem 4-szer magasabb, mint a növényevőké. A kutatás szerint a magas nitrogén-15 érték a nitrogén-15 izotópban gazdag férgek egész éven át tartó fogyasztásából származik, melyeket a száraz, fagyott, vagy elrejtett állati táplálékban találtak. A rothadó ételnek olyan erős bűze van, hogy az európai felfedezők, prémvadászok, és hittérítők betegek lettek tőle. A bennszülöttek számára azonban ez ínyencség.
432. rész: NEANDERVÖLGYIEK: HÚSEVŐK VOLTAK?
Hústartósítás és az ősember technológiai fejlődése
Az ősemberek lemészárolták az állatokat, raktározták, tartósították, főzték és termesztették a különböző ételeket. Egy ötvenezer éves szerszámon maradt, nyírfakátrányból készült ősi ragasztó nyomai bizonyítják, milyen összetetten gondolkodott a neandervölgyi ember. - olvasható az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmányban. Bár a fűzfaszurkot a neandervölgyi ember arra használhatta, hogy a fanyelekhez kőeszközöket erősítsen, a szóban forgó szerszámnak csak a markolatát készítették belőle. „A markolat segítségével az ember nagyobb erőt fejthetett ki a kőszilánkkal, anélkül, hogy megvágta volna a kezét. A szilánk ezzel precíz vágóeszközzé vált.” Akkoriban a terület az úgynevezett Dogger-föld része volt, amely a legutóbbi eljegesedés idején a Brit-szigetek és a kontinens között képzett összefüggő földtömeget, ma az Északi-tenger borítja. „Gondosan kellett tervezniük, mert az eljáráshoz legalább negyvenkilónyi fára volt szükség, ami a tundrán nem egyszerű feladat, mivel csak törpenyírrel találkozhattak.” Hollandiában több száz neandervölgyi lelőhelyet ismernek, de ez az első alkalom, hogy nyírfakátránnyal találkoztak a kutatók, sőt Európában is alig fordult elő ilyesmi. A tudós szerint azért nem, mert átlagos körülmények között a nyírfaszurok nem marad fenn ennyi ideig. A kőszerszámot Hága közelében, Zandmotor strandjának vize alatt, a homokos tengerfenékben találták meg, ahol egy neandervölgyi koponyatöredékre is bukkantak. Ezek a felfedezések arra utalnak, hogy a neandervölgyiek nemcsak fejlett vadászati technikákkal rendelkeztek, hanem a megszerzett hús tartósítására is találtak módszereket, ami elengedhetetlen volt a túléléshez a jégkorszak zord körülményei között.
A tartósítási módszerek közé tartozhatott a szárítás, füstölés vagy akár a fagyasztás, különösen az északi, hideg területeken. Az elrejtett állati táplálékban talált férgek fogyasztása is egyfajta "tartósítási" stratégiának tekinthető, hiszen a rovarok segítenek lebontani és "koncentrálni" a tápanyagokat.
Az ember és a hús kapcsolata: Élettani és lelki szempontok
A „Mit eszünk?” kérdés már több évtizede élénk vitát idéz elő. Egyrészt meggyőző módon be lett bizonyítva, hogy az embernek bizonyos, csak a húsokban megtalálható aminosavakra van szüksége - következésképpen az ember nem tud hús nélkül élni. Másrészt vannak emberek, akik egész életükben nem esznek húst, és nemcsak hogy egészségesek, hanem - statisztika alapján - még egészségesebbek is a „húsevőknél”. Egészen a mai napig mindkét táplálkozási rendszernek vannak védelmezői, akik a maguk rendszerét tartják „egyedül elfogadhatónak”.
A vegetáriánus életmód azt jelenti, hogy az emberek nem esznek húst, de nem utasítják el a tejet és a tejtermékeket, a tojást és a halat - igaz, a halra vonatkozóan nincsen erős szabály, és ezen a ponton nincsen egyetértés. Éppen ezért a tudományos életben a vegetáriánus táplálkozási módot „lakto-vegetariánus diétának” nevezik. Mi is az, ami a húsban ennyire különös? A vegetáriánusok miért éppen a húst utasítják el, és nem a tejet vagy a tejtermékeket? Némely ember a hústól ösztönösen fordul el, születésétől fogva. Másoknak a következő az érvük: ha mindenkinek magának kellene a csirkét vagy a borjút levágnia, hogy megegye, akkor rögtön emberek milliói válnának vegetáriánussá.
A hús valójában az állat izma, amihez a szív is hozzátartozik. A különböző belső szerveket, mint a máj, tüdő, csecsemőmirigy, gyomor, régebben gyakrabban fogyasztották, ma gyakorlatilag csak az izmokat tartják húsnak. Az ősi időkben jól tudták, mit jelent a hús. Ha kb. kétezer évvel ezelőtt azt akarták mondani, hogy valamilyen szellemi vagy lelki lény csatlakozik egy szervezethez, akkor ezt a folyamatot „inkarnációnak”, vagyis „megtestesülésnek” hívták, testbe, húsba lépésnek (a latin carnis - hús szóból). Ez a kifejezés a mise latin szövegében is megőrződött ( „et incarnatus est”). Akkor nagyon pontosan érezték, hogy az ember a testében él, mindenekelőtt a szívében, most pedig nem is gondolkoznak el azon, hogy a lélek tényleg az agyban van-e, ahogyan azt a kortársaink feltételezik.
Az elmondottakból arra a következtetésre lehet jutni, hogy a csirke, a disznó vagy a tehén húsában nemcsak élet van, hanem valami a megfelelő állat lelki lényéből is. Ekkor nem annyira biológiai, mint inkább lelki potenciáról van szó, amelyik az adott lényt meghatározza, hiszen elválaszthatatlan kapcsolatban áll a testével. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki sok csirkehúst eszik, az fokozatosan a csirke tulajdonságait veszi fel. Ugyanakkor az állat húsával együtt az állati, vad természetének egy töredéke is bejut az emberbe. Ezt valóban észre lehet venni, ha megnézzük azokat az embereket, akik sok húst esznek. Élénkebbek, impulzívabbak a többieknél, néha még agresszívabbak is, a lelki eredet bennük nagyon élesen megjelenik. És az emberről való igazi tudomány számot ad arról, hogy ezek a minőségek egyáltalán nem függnek az adott táplálék biológiai értékességétől, habár ez adja meg az alapot a lélek megnyílására. A különbség még világosabban megnyilvánul, ha olyan emberekkel van dolgunk, akik egyáltalán nem esznek semmilyen állati eredetű ételt: sem tojást, sem tejet, sem tejtermékeket; ők a legszigorúbban vett „keményvonalas” vegetáriánusok. Az az ember, aki évtizedeken keresztül ilyen életmódot él; benne teljesen megszűnnek azok a tulajdonságok, melyeket fentebb említettünk - az agresszivitás, érzelmi viharok megjelenése stb. Némely dietetikus azt állítja, hogy a vegetáriánus életmód kompromisszum nélküli szigorú megtartása az embert bizonyos fokig életidegenné teszi, sőt bizonyos fokig életképtelenné. Legyen így, de feltehetjük a kérdést: a mai fokozott agresszivitás vajon az embert életképesebbé és jobbá teszi? A táplálkozás komolyan tud hatni mindenre, egészen a társadalom életéig bezárólag. A felhozott példákból világos, hogy a hús az ember lelki oldalaira ébresztően hat. A hús fogyasztása biztat és tettre ösztönöz. Hogy hogyan használja az ember ezt az ébresztést és önmagát ezzel kapcsolatban hogyan jeleníti meg - ez már más, tisztán lelki probléma.
Egy kifogás merül fel: a tapasztalat azt mutatja, hogy nehéz húsételek fogyasztása után sokkal fáradtabbaknak érezzük magunkat, mint zöldséges ételek után. A megfigyelés mindenképpen helyes. A mai időkben, az egyoldalú materiális szemléletmód miatt a hús és a tejtermékek - mint például a sajt - közti különbség elmosódik, hiszen egyiknél is, másiknál is csupán a fehérje és zsírtartalomra korlátozódnak. Ez durva egyszerűsítés, aminek semmi köze sincs a dolgok valódi helyzetéhez. A húsról mondottak egyáltalán nem vonatkoznak a tejre és a tejtermékekre. Eléggé beszédes már az a tény is, hogy a hús - piros, a tej pedig - fehér. A piros színhez az ember, akinek még van érzéke a színhez, a meleget társítja, egy belső izgatottságot, sőt agresszivitást, míg a fehér szín semleges, és nyugtatóan hat. Természetesen ezt a különbséget kémiailag is meg lehet magyarázni: a vér vasat tartalmaz, és ez adja a színét. A tej ellenben vasat szinte egyáltalán nem tartalmaz. A baba, aki számára a tej rendeltetett, egyáltalán nem kell, hogy aktív, sőt hiperaktív legyen, hanem nyugodtan kell növekednie, és ez a nyugalom nem lenne szabad, hogy elhagyja őt egészen a nemi érésig. Mivel ezt ma sok orvos nem érti, a gyermek számára készült tejtermékekbe gyakran vasat tesznek, amely mellesleg az esetek többségében hatás nélkül marad. Már többször rámutattunk, hogy a tejfehérje nagyon érzékeny és múlékony, és nem tartalmazza az állat lelki komponenseit, amelyek a húsban megvannak. Ezért a hús bármely formában - alkalmatlan táplálék a gyermek, különösen a baba számára.
Ebből következik, hogy a nagyobb gyermekek számára meghatározott körülmények fennállása esetén kell adni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a húshoz vagy a felvágotthoz, kolbászhoz leggyakrabban azok a lányok vonzódnak, akik kissé visszafogottak, lassúak. Ha engedik őket húst enni, akkor észre lehet venni, hogy néhány hét alatt szó szerint „felébrednek”, és a koruknak megfelelően kezdenek fejlődni. Természetesen ezt lehet azzal magyarázni, hogy a hús - megint csak a tejjel ellentétben - több foszfort és vasat tartalmaz, melyekre a növekvő gyermeknek szüksége van. Mindenesetre ez a probléma teljesen individuális, szoros kapcsolatban áll a gyermek alkatával. Ugyanakkor számításba kell venni, hogy a mai túlzott húsfogyasztás hasonló módon változtatja az alkatot már gyermekkorban, és mélyen hat rá. Mindenesetre a hús nem tartozik a feltétlenül szükséges alaptáplálékok közé, inkább csemege, és ezen alapszik a növekvő fogyasztása.
Különböző húsfajták és azok hatása
Először is nézzük meg az alapvető húsféléket. Ahogyan korábban mondtuk, minden hús tartalmaz valamit a megfelelő állat lényiségéből. Innen érthető, hogy időtlen idők óta miért nem esznek az emberek sem macskát, sem kutyát - legalábbis mindennapi húsként. (Kínában a kutyahúst csemegeként fogyasztják, és nem „normál húsként”.) Arról is beszéltünk már, hogy a macska és a kutya viszont főképpen más állat húsát eszi. Emiatt a kutyahúst biológiailag nem teljes értékűnek, alacsony minőségűnek nevezhetjük. Még egy speciálisan vad lelki komponenst is számításba kell venni. A macskák és a kutyák lényegében ragadozók. Ha az emberek nagy mennyiségben vagy hosszabb időn keresztül (több évtizedig vagy egész nemzedékeken keresztül) ennék a húsukat, akkor valószínűleg valami átjönne ezeknek az állatoknak a lelki természetéből az emberbe. Éppen ezért utasította el régtől fogva az ember a húsevők húsát, mint normál táplálékot.
Ha most a figyelmünket a kutyákkal és macskákkal szemben a tehénre irányítjuk, rögtön világossá válik, miről is van szó. Némileg buta, álmodozó kinézet, lassúság, testesség, ezek arra utalnak, hogy ez az állat egy megingathatatlan belső nyugalommal rendelkezik - egy olyan minőséggel, amit ma is hiba nélkül érzékelnek India lakói. Ezért a marhahús - igazi, számunkra ideális hús.
Az utóbbi évtizedekben ugyanakkor egyre inkább a sertésfogyasztás népszerűsödik és növekszik, és ebben senki sem lát semmi különöset. A sertést olyan termékként népszerűsítik, mint ami fehérjében gazdag, és az etetés új módjainak köszönhetően, egyáltalán nem zsíros, ugyanakkor B-vitamint tartalmaz. Jóllehet, mindez igaz, de eltávolít a probléma lényegétől. Habár az 1994. évtől kezdve a sertéshús fogyasztása némileg csökken, az összes húsfogyasztásban való részesedése a legmagasabb (64%) - Németországban ez fejenként 40 kg volt.
Közismert, hogy a zsidóknak és az araboknak a vallásuk tiltja a sertés fogyasztását. Ez a tiltás abban a korban gyökerezik, amikor a vallás az élet minden területét áthatotta. Éppen ezért ezeknél a népeknél - kezdetben pedig az összesnél! - vannak olyan előírások, melyek a gyógyítás, a táplálkozás, a higiénia kérdéseit érintik. Vajon miért éppen a sertésfogyasztás lett megtiltva az ősrégi időkben (pontosabban az összes párosujjú patásé - azoké az állatoké, melyek hasított patájúak és nem kérődzőek)? A modern ember ezt a sertések tisztátalanságával próbálja „megmagyarázni”. Ez a magyarázat igen felületes, ráadásul nem is igaz. A sertések számára természetes, hogy túrják a földet, mert ott találnak ennivalót. Érthető, hogy eközben nehéz tisztának maradni. De ha megfigyeljük a sertés életét egy jól felszerelt istállóban, akkor látható, hogy a sertések nem ürítenek akárhol, erre egy speciális sarkot választanak, és van egy saját alvóhelyük, és egyáltalán nem piszkosak. Még fontosabb a következő tény: a sertés az egyedüli állat, amelyik hasonlít az emberhez: „meztelen”, vagyis nincs szőre, hanem bőre van ritka hajszálakkal. Ez nem véletlen külső jegy, hanem a lényeg kifejeződése! Ezenkívül a disznó fogai ugyanúgy helyezkednek el, mint az embernél, habár méret alapján természetesen másmilyenek. Továbbá a legfontosabb belső szervei egyenesen megtévesztően hasonlítanak a megfelelő emberi szervre. Ezért napjainkban, amikor nincs elegendő emberi szerv a transzplantációhoz, a sebészek megkísérlik az emberi szív disznóéra való cseréjét. Az, hogy ez ma már gyakorlat, a jövőben pedig lehetséges, hogy szélesebb körű alkalmazást nyer, arról tanúskodik, hogy az embernek ködös elképzelése sem maradt az élet, a lélek és a szellem lényegéről.
Természetesen néhányan úgy érvelhetnek, hogy a sertés és az ember közötti hasonlóság éppen arra utal, hogy a sertés az ember számára különösen jó. Ellentmondásos, de bizonyos szintig igaz, mivel a sertéshús az ember számára valóban könnyen emészthető. Éppen itt van a bökkenő: mivel a sertésfehérje viszonylag hasonlít az emberi fehérjére, nemcsak könnyen emészthető, hanem némely ember számára egyáltalán nem minősül ismeretlennek, ezért a szervezetben nem bomlik le teljesen, és az anyagcserében csak félig-meddig bontódik le. Az eredményt bizonyára már minden reumás ember tapasztalta. Ha szívből eszik disznóhúst, az állapotának jelentős romlását érzékeli. És mindez azért, mert a nem teljesen lebontott fehérje a szervezetbe kerül, és az már az anyagcserében, az izmokban és az ízületekben kell, hogy ellenálljon neki, ami egészen fájdalmas gyulladásokhoz vezet.
Itt megint ellenvethetik, hogy az elmondottak csak a reumásokat érintik. Pedig az ő példájuk pontosan megmutatja, miről is van szó. Természetesen egy egészséges ember számára a sertéshús egyszeri vagy mértékletes fogyasztása semmilyen kárt nem okoz. Másban áll a veszély: a túlzott vagy hosszú ideig - évezredeken át! - tartó sertéshús-fogyasztás képes az egész nép alkatát megváltoztatni, nem abban az értelemben, hogy az emberek a sertésekre kezdenek hasonlítani, hanem úgy, hogy a sertés túl közeli „állatias” természete eltorzíthatja az alkatát. Általában az egészséges emberek félelem nélkül fogyaszthatnak sertéshúst, igaz olyan feltételek mellett, hogy a disznókat úgy tartják, ahogyan az korábban minden paraszti gazdaságban történt, amikor ezeket étel-maradékokkal etették, mivel az ennivaló isteni ajándéknak minősült, és sosem dobták ki, mint ma. Aztán évi egy disznót megöltek. A mai időkben sokkal több disznó kerül piacra, mint korábban, és hosszú távon ez igen komoly következményekkel jár, különösen az anyagcsere területén.
A tyúk: madár, és az embertől sokkal távolabb áll, mint az emlősök. A madarak valójában a levegőben élnek, és nem teljesen kapcsolódnak a Földhöz. Ezért a húsuk, vagyis a lelki lényiségük hordozója „könnyebb”, és némileg közelebb áll a „Kozmoszhoz”. Nem csoda, hogy néhány éve vagy még inkább évtizede széleskörűen ismert volt, hogy a tyúkhúsleves ideális erősítő táplálék, különösen azok számára, akik súlyos betegségből lábadoznak. Az erőlevesben nincsen hús, csak a kivonatát tartalmazza. Később a gyógyultaknak tyúkhúst is adtak. Ez összhangban állt az ősi tudással, amely az állat lényéből indult ki, most ennek semmilyen jelentősége nincsen, mivel a tyúktartás iparivá vált, és nem feltétlenül áll összhangban a természetük törvényeivel. Ez az objektív és általános helyzet, és ezzel kell számolni. Nemcsak a növénytermesztésben, hanem a marha- és csirketenyésztésben is a biológiai hasznosság áldozatul esik a gazdaságosságnak. A disznókat a húsukért tartják; de hiszen a hús: izom, az izmok pedig a mozgásra szolgálnak, és a mozgás által formálódnak, de milyen mozgásról lehet szó a szűk ketrecekben? Ilyen módon olyan mozgásszervekből lesz hús, melyek az állat életében nem mozogtak, vagyis nem helyes módon fejlődtek.
A borjú természetes módon gyengébb a marhahúsnál, és ezért drágább. Csodálkozhatunk-e, hogy az állattartók arra törekednek, hogy a borjú minél tovább borjú maradjon: a borjakat sötét istállókban tartják, hogy a hemoglobin-képződést megakadályozzák, vagyis a vérképződést, és ennek következtében a hús világos színű marad. Ezen kívül, a már eléggé nagy „borjút” továbbra is csak tejjel táplálják - pontosabban a jórészt zsírtalanított tej-maradékokból készült tejporral, mivel a tehén-anya teje eladásra került vagy a tehén ismét vemhessé és ezáltal megszűnt „fejőstehénné” válni, ahogyan ezt falun mondják.
A fentebb mondottakból nem nehéz azt a következtetést levonni, hogy az állat lelke, ami a szervezetében minden szinten hat, egészen a fehérjéig, az élelmiszerekben is folytatja a hatásgyakorlását. És az a szenvedés, amit az állatnak tudatosan vagy tudat alatt okoztak a helytelen tartással és az erőszakos megölésével, szintén nem tud nem átmenni a termékbe. Alá kell húzni, hogy az ilyen jellegű hatások sohasem láthatók azonnal, de ha ezt nem veszik számításba, évek vagy évtizedek múltán mindenképpen megjelennek.
Egészen különleges hússal látnak el bennünket a halak. Természetesen még messzebb állnak az embertől, mint a madarak, ezt a lakóhelyük és az életmódjuk alapján állapíthatjuk meg. Igaz, a halak életmódjuk alapján nagyon különbözőek - a pisztrángoktól kezdve, amik fénnyel áthatott folyókban és patakokban élnek, lehetőség szerint felhúzódva magáig a forrásig, egészen a mélyvízi tengeri halakig, melyek örök sötétségben élnek, és látványra a legborzalmasabb, legszokatlanabb formájúak. Ezek között a végletek között találhatók a „szokásos” tengeri halak, melyeket időtlen idők óta kifog és elfogyaszt az ember.
tags: #neandervolgyi #ember #hus #artositasa