A gasztronómiai hagyományok és a nyelv összefonódása mély betekintést enged egy letűnt kor mindennapjaiba, szokásaiba és gondolkodásmódjába. A régi családi szakácskönyvek, feljegyzések, melyek az ősök tudását és tapasztalatait őrzik, nem csupán receptek gyűjteményei, hanem valóságos időutazást kínálnak. Ezek a dokumentumok, amelyek zömében a XIX. század végén és a XX. század elején, mintegy 75 és 150 év között keletkeztek, felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot jelentenek a korabeli kulináris és társadalmi viszonyok megértéséhez. A "nokedli", "cvekedli", "puszedli" és számos hasonló, mára megszokottá vált szóelemek feltárása során számos érdekesség tárul fel, amelyek a régi konyhák nyelvezetét és világát elevenítik meg.
Időutazás a régi szakácskönyvek lapjain
A szóban forgó ételek már a leírás időpontja előtt is használatosak voltak, de a róluk készült lejegyzések leginkább a 19. század második felében és a 20. század első felében születtek. A receptek keletkezése Szabó Etelka (1845-1920), Horváth Lajosné szül., Széll Ödönné szül., Széll Elemérné, majd Széll Józsefné szül. nevéhez fűződik, akik az idő múlásával apránként folytatták a gyűjtést. A jegyzetek között akadnak olyanok, amelyek keletkezési idejükre utaló közvetett jeleket tartalmaznak, például egy 1901-es nyugta formájában. Emellett a mérőegységek megjelölése (pl. "liter", "dekagramm" stb.) és a használt nyelvezet alapján is lehet következtetni a dokumentumok korára. A feljegyzések között több tucat számozatlan receptet, illetve betétlapot kell hozzászámítani, sőt, egyes receptek másolt formában más könyvekben is ismétlődnek. A legtöbb változatot is kikezdte az idő vasfoga, ahogyan egy 1919-es bejegyzés - "Szorgos és szorgalmas kedves Mártuskánknak szerető Apukád és Anyukád" - is tanúsítja, amely a második világháború idejéről, de még inkább a háború utáni évekből származhat.
A konyha mint az otthon szíve és a háztartás kihívásai
A régi falusi otthonokban a konyha volt a központi helyiség, amely körül az élet bonyolódott. Gyakran csak itt tüzeltek, így a konyha nem csupán ételkészítésre szolgált, hanem melegedésre, beszélgetésre és közösségi életre is. Magam is tapasztalatokra tehettem szert ebben a környezetben. A konyhában számos élelmiszert tároltak, mint például mákot, mézet és egyéb tartós élelmiszereket. Jellegzetes volt a takarék- vagy sparhelttűzhely, amely mellett a fáskosár vagy -láda foglalt helyet. A polcokon az edényeket, fazekakat tartották. A konyha asztalrésze is jelentős volt, ahol legtöbbször a mérleg, a mozsár és a nagy sótartó kapott helyet. Az asztallap általában kivehető volt, és a tészta tárolására is szolgált, ezenkívül fiókjai is voltak. A tésztanyújtó hengerek, azaz a sodrófák is a felszereléshez tartoztak. A mérlegekhez kisebb, fél kilogrammos, egy kilogrammos és két kilogrammos, vasból készült súlyok tartoztak. A későbbiekben rugós mérlegek jöttek divatba. A tűzhelyek rostélyokkal rendelkeztek, melyekkel az edény közvetlenül tűzzel érintkező felületét lehetett szabályozni, ezeket „tűzifékező rácsoknak” is nevezték. A főzésnél és sütésnél nem volt mindegy a tűz ereje, a kemencében is sütöttek, ami a modern gépek hiányában szinte művészetnek számított. Természetesen a konyha alig volt gépesítve, melyre én magam is emlékezem. Tűzifával, nagyon ritkán hozzáadott szén adalékkal tüzeltek. A főzéskor keletkező maradékok a moslékba kerültek, ami a disznók eledele volt.
A XIX. század végén és a XX. század elején a nők, különösen a családanyák, még főleg családjuk hagyományaira támaszkodhattak a sütésben és főzésben. A háztartás vezetése gépesítés nélkül óriási terhet jelentett, főleg több gyermek esetén ezt a családanya egyedül nem is bírta. Ezért volt szükség arra, hogy a második világháború végéig az ún. polgári családoknál cselédjeik, azaz szobalány, szakácsnő, szobainas vagy bejárónő, akár három alkalmazottat is tartottak. A cselédkönyv, amelyben az előző alkalmazó beírta a munkavállaló minősítését, azt is bizonyítja, hogy nem járt nekik a heti egy szabadnap, vagyis lényegében ki voltak zsákmányolva. Sok fiatal lány azzal a céllal dolgozott, hogy kelengyéjét összegyűjtse.
A sütéshez és főzéshez érzék, de legfőképpen nagy gyakorlat is kellett. A szakácsnőnek ösztönösen tudnia kellett, mennyit kell felhasználnia az alapanyagokból, emellett bizonyos készségekre is szükség volt. Például a tészta kinyújtása türelmet és kézügyességet követelt. Az, hogy a hús ropogósra és puhára, szaftosra süljön, abban oroszlánrésze volt a szakácsnő tudásának, mestersége esetenként szinte művészetté fejlődött. A ház asszonya nemegyszer egy-egy régi recept leírásával értékelte, vagy kérte el egy új alkalmazottól annak receptjét. Sokan megírták a maguk saját szakácskönyvét. A szakácsnő a reggeltől a rendszerint meleg vacsoráig egész nap szolgálatban volt, olyan feladatokat is ellátva, mint a hús szeletelése, kiverése, a dió, mogyoró feltörése, megtisztítása, őrlése. Az ő feladata volt a kompótok és paradicsom befőzése, a savanyúságok eltevése.
Miért volt sokkal nehezebb a viktoriánus szolgák élete, mint gondolnád | Unalmas történelem az alváshoz
Alapanyagok és étkezési szokások változásai
A. Beszerzés és tárolás
Faluhelyen szinte minden házban volt konyhakert, ami alapvető volt az önellátásban. A családok a kertészhez és a helyi mészároshoz jártak, ahol a helyszínen kiszolgálták őket. A korán érő, szezonális termékek, az ún. "primőrök", igen drágán voltak hozzáférhetők. Amikor azonban a szabadtéri termékek megsokasodtak, az árak is csökkentek. Régen probléma volt a hűtés, eltartás, ezért volt népszerű a pácolás, füstölés. A jég általában augusztus közepéig kitartott. Azóta szinte minden megváltozott, a kamra szinte feleslegessé vált. Az élelmiszeripar fejlődése folytán a ma negyven évesnél fiatalabb nemzedék zöme a gyakorlatban már nem találkozott a régebbi szokásokkal, eljárásokkal. A mai generáció nagy része nem tudja, mi a tejes köcsög, tejes kanna, a köpülés, mi az író, savó, aludttej, hogy miként nyerik a tejszínt, tejfölt, s hogyan készül a vaj.
B. Kenyér és tejtermékek
Faluhelyen szinte minden ház saját kemencében sütött kenyeret, melynek nagysága és aránya (krumpli, kömény stb.) családonként némileg változott. A kenyérkészítés alapja a kovász volt. A sütés gyakran este kezdődött, és hajnalban, másnap reggel fejeződött be, ami nehéz munkát és pontos időrendet követelt. A kemencés kenyér hosszú ideig eltartható volt, a kemence hőfokát és a sütés időtartamát a szakácsnő tapasztalatból tudta. A kenyeret a polcokon felállítva tárolták. Két-három nap múlva már inkább szikkadt, végül már nehezen volt megrágható. Akkoriban óriási értéke volt a kenyérnek, mind otthon, mind az iskolában a kenyér megbecsülésére tanítottak. Ritkán fogyasztottak péksüteményeket, mint például a vásárokban kapható kenyérszerű, "lepénykenyér" néven árult lepényeket, kifliket, zsemléket, kalácsokat. Ezzel szemben ma már sokkal több pékség vagy "fűszer és csemege" üzlet található, ahol széles választékban kaphatók ezek a termékek.
A tejet, bár akkoriban is fogyasztottunk, a II. világháborúig inkább a falusiak, mint a városiak. A városi polgári családok legtöbbször tejcsarnokból hozatták, ahol pasztörizálták és feldolgozták. A tejes köcsögök gyakran kúpos alakúak, agyagból készültek, felső részük és ebbe illő becsúsztatható fedelük volt. A pasztörizálatlan tej fogyasztása nem volt tanácsos, mert aránylag gyakori volt a bovin (szarvasmarha) tuberkulózis. A tej pasztörizálásával ezt a problémát megoldották, de bizonytalan esetekben a tejet felforralták. A tejet főleg ilyen alakú, agyagból készült tejes köcsögökben, kisebb részt bögrékben tartották. Másnapra feljött a tej vastagabb, zsíros "föle", amit kanállal ügyesen le lehetett szedni. Ez volt az "édes" tejszín, amiből tejszínhabot lehetett verni. A tejföl készítésekor a lefölözött tejet beoltották, majd köpülés után le lehetett önteni a híg írót. Az írót esetenként megitták vagy állatokkal etették. Az aludttej faluhelyen mondhatni népeledel volt. A tejet legtöbbször bögrében "altatták", majd aludttejet ittak. A savó a kicsapódott tejet jelentette, amit "ruhán" lehetett megszűrni, kicsepegtetni, ezáltal megszabadult az ún. túró (ami felhasználható lepények, palacsinták tölteléke, sajtok stb. készítésére).
C. Hús, hal és vadak
A húsfogyasztás a régi időkben eltérő is volt. Aránylag gyakran fogyasztottunk például csirkét, ami szinte mindennapos eledellé vált. Ma ezzel szemben a liba és kacsa kerül az asztalra, a gyöngytyúkról nem is beszélve. A pulykáról nem beszélve, amit csak karácsonykor ettünk. Ritkán kerültek elő a vadak, noha a fogoly vagy fácán nyáron - vadászati szezonban - szinte napi ételnek számított. Ezt a polgári családok konyháin is megették, mivel a cselédek készítették, ezért nem okoztak elkészítési gondot. A halászlé, a lecsó vagy a rákleves is régi magyar ételek voltak. A környékbeli patakok, folyások - a Gyöngyös és a Perint is - aránylag gazdagok voltak rákban. A legbőségesebb és legnagyobb példányok a Zala folyóból származtak. Az előkelő éttermek "szólórák" kifejezése kapitális "nagy rákot" jelentett. Sajnos a környezetszennyezés folytán szinte eltűntek a vizekből. Akkoriban pénteken kötelező volt halat enni. A Balatonba telepített angolna, az üvegben árult heringek és a kis dobozba zárt göngyölt ún. "ringlik" voltak népszerűek, valamint a sós hagymás lében tárolt ruszli, amit "rusznyák"-nak is neveztek. A ponty, csuka, harcsa, süllő főleg a folyók menti vendéglőkben volt divatos, és korántsem volt annyira népszerű, mint manapság. A halászok (pl. balatoniak) háton hordott bugyorban hoztak házhoz eladásra halat. Sok családban a személyzet - akár a falusi lakosság - undorodott tőle. A halkonzervek közt aránylag elterjedt volt a májpástétom és a babfőzelék.
D. Zsiradékok és ízesítők
A kizárólagos zsiradék a disznózsír volt, amit ritkán vajjal helyettesítettek. Az olajat csak a salátákhoz használták, főzéshez csak a II. világháború után terjedt el. Érdekes, hogy a ma népszerű fokhagyma szinte nem szerepelt a régi receptekben. A Maggi volt az egyik - ha nem az első - ételízesítő, amely nagy népszerűségnek örvendett, hamar elterjedt úgy, hogy polgári magánházakban és vendéglőkben egyaránt - a salátának szánt olaj és ecet, továbbá a só és paprika mellett - az asztal tartozéka volt.
E. Gyümölcsök és zöldségek
Gyermekkoromban több gyümölcsöt ettünk. Nem volt túl ritka a naspolya, berkenye, egres, birsalma, szamóca, mandula, mogyoró, dió, mák. A füzérbe kötött füge is hozzáférhető volt. A ma kapható ritka gyümölcsöknek (pl. kivi, avokádó) nem is tudtuk a nevét. Ettünk különféle gombákat, és tartották, hogy "reggel méreg, délben étek, este orvosság". A nyersen elfogyasztott gombát két leveses tányér között összerázták, és csak délben volt tanácsos fogyasztani. Az éretlen paradicsomot az ablakpárkányon érlelték készre. A nyers paradicsom nyersen evése nem volt szokás, ez csak a harmincas években kezdett elterjedni. Anyai nagyanyám szerette a csalán ("csollán") főzeléket.
F. Italok
A reggeli italok között szerepelt az Ovomaltin és a kakaó. A falusiak jobbára cikória fekete kávét vagy Frank kávét (ún. "pótkávé") fogyasztottak. Ritkán került elő nálunk a másfél literes üvegben kapható "családi sör", ám a Maggi szinte sem a magánházakból, sem a vendéglőkből nem hiányzott.
A receptek nyelvezete és a szóhasználat különlegességei
A régi szakácskönyvek egyik érdekessége a leírások stílusa és hibás helyesírása, ami sokszor nehezítette, akár lehetetlenné is tette a receptek értelmezését. Kivételt képezett apai nagyanyám, Széll Józsefné szül. Horváth Mária (1888-1983), aki szép, akkurátus írással rendelkezett. A leányok középiskolai képzése csak a XIX. század végén terjedt el, így a "szerzők" közül egyedül édesanyámnak volt már érettségije. A receptekben gyakori volt a betűk megcsonkítása. Számos szót a maihoz képest kiforgatva használtak, de lehet, hogy inkább a leíró, mint a tájszólás a ludas ebben. A "disznóölést" például "disznótor"-nak nevezték, a "virágvasárnapot" "barkásvasárnap"-nak írták. A "húsvétot" "húsajókeddet" írtak és mondtak (ezeket apám és nagyanyám is így hívták). A "disznósajt" elnevezést sem értették volna a régi időkben.
A. A német nyelv hatása és a "nokedli" etimológiája
A régi receptekben számottevő volt a német nyelv hatása. Kezdetben németnyelvű bejegyzések voltak többségben, majd később a latin betűs receptek kerültek előtérbe. Ennek oka, hogy a Monarchia területén a német nyelv ismerete követelmény volt, és számos német anyanyelvű ismerőse, barátja volt a receptíróknak, sőt anyai dédanyám maga német anyanyelvű Vas megyei (hungarusz) volt. A receptek Bécsből is érkeztek. Valószínű, hogy ezeket a recepteket németül diktálták. Még a magyar szövegekbe is keveredtek német szavak, például a német "Nudelsuppe" mintájára "nudlilevesnek" hívtuk. Senki nem beszélt "csipetke" helyett, hanem "mácsik"-nak hívták. Főleg németből átvett szavak szerepelnek, mint például "stokedli", "redli", "rasztli" (szárító rács), "sámedli" (sámli, zsámoly).
Különösen érdekes a "nokedli" szó eredete. A "nokedli" - vagy ahogy az eredeti források szerint Nokedli - a N.K - K.N gyökből indul, azaz NoK - KoN. A K.D - D.K gyök: KeD - DiK, így a NoKEDli KEDvelt étek. Ma is járja a mondás a szép, mutatós lányra: Tud-e NoKEDlit szaggatni? A kötött mássalhangzó-párosok hangkieséssel alakultak ki. A kEDveLÉs: KEDel, KEDeLI, kEDLI volt. Voltak a múltban is szerelmes asszonyok, akik a KEDvelt NoKEDlivel várták KEDves férjeiket. A kérdés, hogy "NO KEDLI, kend? KEDLED eme ELEDELt, amikor nyELED EL?" is felmerülhetett. A kacsa nokedli társítás is nagyon régi, réges-régi ősnyelvi mondás lehet. Az érvelés szerint a NOKEDLI eredeti ősi magyar étek, neve tövétől hegyéig magyar szó, amelyet a német nyelv vett át. A német konyha nem a készítményeiről híres, csak a műszaki ellátottsága magas szintű. A NoKeDLi - ILDiKóN hangváz: N-K-D-L - L-D-K-N. Amint az ILDIKÓ név nem német, úgy a NOKEDLI sem. Az ILDIKÓ név, ősnyelvi eredetű magyar név, nem német. Csak átvett módosult változata él a német nyelvben. A név minden gyökszava, hangcsoportja, le az utolsó hangig, értelemhordozó, magyar nyelvi elemzésben a név mondanivalója is megismerhető, hiszen minden név sajátos tartalommal bír. Az LD kötött mássalhangzó-páros az áld, ámuldozik, boldog, föld, hold, ildom, köldök, küld, old, példa, szemöldök, told, zöld szavakban kellemes kicsengésű. A DIL gyök, tisztelet jelentését hordozta az ősnyelvben, erre a latin DILigo szó a bizonyíték. Az IK mozgás: IKlat vagy személy: egyIK, másIK. A DIK nem csak munkát, hanem beszédet is jelent. ILDIKÓ monDIKáló, monDIKÁLÓ leányzó lehetett, de aztán, mint anya a törőDIK értelem is megjelent. A törőDIK fáradozást, munkát is jelent. Összegezve: az első ILDIKÓ, ILDIKA a fent felsorolt jellemzőivel: ILLanó, vILLanó, ILLatos, boLDog, férfiak által KEDLEtt, DIKÁLt, ILDOmos, viselkedésű, szorgalmas, mozgékony, beszédes kislányként, szeretett, tisztelt volt környezetében.
B. Egyéb nyelvi hatások és homályos szavak
A német mellett a francia nyelv is befolyásolta a magyar konyhai terminológiát, bár kisebb mértékben. Számos szó - például krém, karamell, szósz, likőr, puncs, fasírt, krokett, omlett, ragu, püré, bonbon, makaróni, párfé, bólé - francia eredetű. A "cvekedli" például szláv eredetű szó. A "citronad" (máshol "citronat") főtt citrom szeleteket jelentett. Voltak szavak, amiket nem lehetett teljes bizonyossággal megfejteni, mint például a "kráfli", továbbá a "sorbet" szónak sem. Egy másik érdekes példa a "Dalken", amely a stájer szóhasználatban pépes, ragadós masszát, a "dalkerli" pedig kis "dalkenekből" álló zsírban sült tésztát jelentett. Ez azonban csak egy lehetőség, mert a "dalkerli" máshol "darkerli", "dalkedli" vagy "tarkedli" néven szerepel.
C. Mérőegységek és leírási stílus
A receptek leírása nem volt következetes. Gyakori volt a többes szám első személy ("belevesszük a marék liszttel" stb.). Nem ritka a jövőidejű ismertetés ("hozzá lesz keverve"), a személytelen eseményleírás ("hozzá kevertetik") vagy a műveltető alak is. A leírás gyakran tartalmaz trükköket vagy sajátos formákat, például a "fűzérbe kötött füge" készítésének leírását. A mennyiségeket gyakran becslésekkel adták meg, például "púpos vagy csapott-e" egy kanál, "boros pohárnyi", "csészényi" vagy "tojás nagyságú" mértékegységekkel. Volt, amikor a súlyt tojáshoz viszonyították ("öt tojás nehézségű cukor"). A "kisujjnyi vékonyra kinyújtott tészta" is jellemző megfogalmazás volt. A cukor milyenségét általában nem adták meg, de létezett "törött", "goromba", "sárga", "piritott" és "spinnelt" cukor is. A liszt mennyiségét hol súlyban, hol csészében adták meg, és megkülönböztettek "nullás" vagy finom lisztet, búzadarált. Mulatságos leírások is szerepelnek, például, hogy az elkészített eledel "nagyon ízletes", "és mi jóízűen megesszük", vagy a "nagyon finom" minősítés. Lelki szemeimmel ma is látom apai nagyanyám "lat-készletét", az akkori súlymértékeket.
Miért volt sokkal nehezebb a viktoriánus szolgák élete, mint gondolnád | Unalmas történelem az alváshoz
Édességek és különleges ételek a régi időkben
A régi szakácskönyvek receptjeiben tulajdonképpen mindenféle étel előfordul, de nem egyforma arányban. A legnagyobb számban az édességek, torták, sütemények (desszertek) szerepelnek. A "puszedli" és a "mézeskalács" például már az 1800-as évek elején, az 1880-as éveiben kezdtek elterjedni. Ez utóbbiakat cukorkaként árulták, és törhető szeletekre voltak alakítva. Később kókuszos masszával töltve is kaphatók voltak. Az édességek nevei gyakran utaltak azokra a személyekre, akik kedvelték őket, például "Lulu féle sütemény". Számos nevet ma is használunk (pl. "Borzas Kata", "Képviselő fánk" stb.), másokat nem ismerünk (pl. "Néger szelet", "Diós koszorú", "Besztercei torta", "Hólabda"). Egyes nevek ismeretlenül hangzanak, pl. a "hagyományos kenyér" kifejezés sem szerepel. A "darált mákos" vagy "darált diós tészta" sem, pedig ezeket gyermekkoromban gyakran ettük.
Alig szerepelnek a vadak, noha például a fogoly vagy fácán nyáron - vadászati szezonban - szinte napi ételnek számított. Ezt a polgári családok konyháin is megették, mivel a cselédek készítették, ezért nem okoztak elkészítési gondot. Néhány étel, mint például a savanyú malacleves, tüdős táskaleves, a halászlé, a lecsó vagy a rákleves ma már kevésbé jellemzőek a mindennapi étkezésre. A receptekben gyakran szerepelt a kacsa, liba, pulyka, malac vagy a mezei nyúl és a ritka vadak, mint például a vaddisznó, medve, szarvas vagy őz. A receptekben gyakori volt a kása és a dödölle is. A kásához ma már nem használt hajdinát is felhasználták.
Kezdettől használtak élesztőt, szódabikarbónát, szalmiákot, ami nitrogént és klórt tartalmazó, fehér, kristályos anyag, később ún. sütőport. Borsról még szó sem volt. Volt olyan fűszer is, amiről ma alig tudunk, nem vagy ritkán használunk, például a sáfrány. A "kocka cukor" alatt a mai (kb. négyszeres nagyságú) nagy kockát kellett érteni. A "kockára vágott" jelentése sem volt azonos a maival, és a "sárgarépa", "petrezselyem", "krumpli" stb. mérete ma már nehezen rekonstruálható.
Étkezési kultúra és a modern kor változásai
Régen az étkezés, különösen a családi étkezés, szigorú rend szerint zajlott, amely után a szokások házanként változtak. A háznál általában az apa ült a legelőkelőbb helyen, a tiszteletre méltó vendég a jobb kezénél, aztán a ház asszonya, végül a fiatalság. Az evőeszközök is különbözhettek, de a vendégség idejére rendesen 6, illetve 12 személyes evőeszköz-készleteket használtak, amikbe esetleg az örökhagyó (vagy a hozományt kapó menyasszony) kezdőbetűit vagy családi címerét gravírozták. Az apai házban az evőeszközt "rasztlik"-ra támasztották. Ezek két apró, az eszköz tulajdonképpeni oldalai voltak, amiket egy kb. 4-5 cm-es rudacska kötött össze. Mára mindez teljesen megváltozott, és az asztal - a szó szoros értelmében - széthullásához vezetett. A családok kapkodva végzik el az étkezéseket, és sok esetben ezt is megzavarja a televízió. Az étkezések rendjét megzavarják - a különben helyeselhető - közös kirándulások, utazások. Tulajdonképpen a régi családi minták megélésével egy korabeli életmódot, annak szokásait, társadalmi környezetét, nyelvezetét is ablakot nyitunk.
Az élelmiszeripar fejlődése folytán a ma negyven évesnél fiatalabb nemzedék zöme a gyakorlatban már nem találkozott a régebbi szokásokkal, eljárásokkal. Például az ún. "ready to eat", azaz gyakorlatilag fogyasztásra kész ételek elterjedtek, és a feldarabolt csomagolt áruk nagy választékban vásárolhatók. Ezzel párhuzamosan nagyobb hangsúlyt kapott az egészséges és természetes étrend, sokak által követett, különféle kalóriaszegény, fogyasztó diétákkal. Egyes ételek (pl. disznó zsírja) egy része - főleg egészségügyi okokból - meg is kérdőjeleződött, míg másokat "rehabilitáltak", mint például a mangalicát és a magyar tarka marhát. Az utóbbi időben fokozódott az alapanyagok iránt támasztott minőségi igény is. A gépesítés hiánya, vagy a gépek elromolhatósága stb. miatt - egyúttal sérülékenyebbé is vált a modern életmód. A régi időkben sok haszontalan dologtól "megszabadultunk", égethetünk el, de felértékelődtek a régi szokások és a tudás. A kulináris örökség megértéséhez előbb fel kell törnünk a régi receptek szövegét, hogy a lényeghez jussunk, de a receptek elkészítésének módja mára alighanem jórészt elavult. Ki aszal ma kemencében gyümölcsöt, vagy ki főz ma szappant? Ugyanakkor az otthon elkészített ételek szinte mind egy kaptafára készültek, és nem spóroltak például a zsírral, tojással és cukorral sem. Régebben a leghatásosabb sütemények alapanyagát képező tojást és cukrot például, ma csak korlátozottan használjuk, vagy teljesen elhagyjuk.
