Petőfi Sándor „János vitéz” című elbeszélő költeménye a magyar irodalom egyik legkedveltebb és legismertebb alkotása, mely nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek szívét is meghódítja egyszerű, mégis mély mondanivalójával. A mű egy pásztorfiú, Kukoricza Jancsi kalandokkal teli életútját meséli el, aki a szerelem és a hűség jegyében járja be a világot, szembenézve a legkülönfélébb akadályokkal és próbatételekkel. Az alábbiakban részletesen bemutatjuk Jancsi történetét, kiemelve a költemény legfontosabb motívumait és üzeneteit.
Jancsi és Iluska: Az ártatlan szerelem a falu végén
A történet egy forró nyári napon kezdődik, amikor a nap tüzes sugára perzseli a juhászbojtár, Kukoricza Jancsi hátát. Jancsi a falu végén legelteti a nyájat, de gondolatai messze járnak: szíve a szerelem tüzében ég. A pázsit fölött heverészve, subáján elnyúlva, szemét a közeli patakra vetette, ahol a szőke Iluska, Jancsi szívének gyöngyháza ruhákat mos.
Iluska szépsége, karcsú termete, hosszú haja és gömbölyű keble elvarázsolja Jancsit. A leány szoknyája térdig fel van hajtva, és „kilátszik a vízből két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyörűségére”. Jancsi édes szavakkal csalogatja ki Iluskát a vízből: „Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!” - szól hozzá. „Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy énnekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg; Gyere ki a partra csak egy pillanatra, Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”
Iluska eleinte vonakodik, mondván, hogy siet a mosással, mert mostoha gyermeke anyjának, és rosszul bánnak vele, ha késlekedik. „Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék; Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.” Jancsi azonban nem tágít, és édes beszédével végül kicsalja a leányt. Átfogja derekát mind a két kezével, és megcsókolja a száját, nem egyszer, sem százszor, hanem ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.
János Vitéz 1-4 rész
A mostoha haragja és Jancsi elűzetése
Az idő azonban gyorsan halad, és a patak habjain már piroslott az este. Iluska gonosz mostohája dúl-fúlt otthon, mert a leány olyan sokáig maradt távol. A vén mostoha ekképp gondolkodott: „Megnézem, mit csinál? ha henyél: jaj neki!” Amikor a mostoha rátör a szerelmespárra, szörnyű haraggal riasztja fel őket: „Becstelen teremtés! gyalázatos pára! Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára? Lopod a napot, és istentelenkedel…”
Jancsi azonban bátran a mostoha elé áll Iluska védelmére: „Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevő fogai.” Jancsi azzal is megfenyegeti a mostohát, hogy felgyújtja a házát, ha nem hagyja békén a szegény árvát, aki amúgy is sokat dolgozik, és mégsem kap száraz kenyérnél egyebet. „Most eredj Iluskám. Megvan még a nyelved, Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled.” Jancsi szavai hatnak, és Iluska hazaindul.
Jancsi is felkapja a subáját, és sebes lépésekkel indul nyáját keresni. Nagy megszeppenéssel veszi észre, hogy nyája jónak fele eltűnt. „Nem tudja, hol lehet annak másik fele: Tolvaj-e vagy farkas, ami elment vele?” Búsulás, keresés haszontalan. A megmaradt falkát hajtja hazafelé, tudva, hogy gazdája haragja vár rá. „Majd lesz neked Jancsi… no hiszen lesz neked!” - gondolja szomorúan. „Gazduramnak ugyis rossz a csillagzatja, Hát még… de legyen meg isten akaratja.”
A kapu előtt az indulatos gazda várja Jancsit, hogy megszámlálja a nyájat. Jancsi beismeri a hiányt: „Sose olvassa biz azt kelmed, gazduram! Mi tagadás benne? igen nagy híja van; Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.” A gazda dührohamot kap: „Vasvillát, vasvillát!… hadd szúrjam keresztül! Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való! Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!… Ezért tartottalak? ezért etettelek? Sohase kerüld ki a hóhérkötelet. Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!” A gazda egy petrencés rudat kap fel, és Jancsi után szalad. Jancsi elfut előle, nem félelemből, hiszen erős legény volt, hanem mert világosan látta, hogy gazdája méltán haragszik, és nem akarja megütni azt, aki félig apja volt, és felnevelte.
Búcsú Iluskától és a vándorlás kezdete
Jancsi futott, míg gazdája kifogyott a szuszból, azután ballagott tovább, céltalanul. Mikorra a patak vize tükörré lett, melybe ezer csillag ragyogása nézett, Jancsi Iluskáék kertje alatt találta magát. Megállt, elővette kedves furulyáját, és fújni kezdte legbúsabb nótáját. Iluska már aludt, a pitvar eleje volt nyár idejében rendes fekvőhelye. A jól ismert nótára felkelt, és lesietett Jancsi látására.
Jancsi halovány arca megijesztette Iluskát: „Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?” Jancsi szavai fájdalmasak: „Hej, Iluskám! hogyne volnék én halovány, Mikor szép orcádat utószor látom tán…” A leány arra kéri, hagyja el az ilyen beszédet, de Jancsi már elszánta magát: „Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”
Jancsi mindent elmond, ami történt, majd Iluska keblére borulva zokog, arcát elfordítva, hogy a leány ne lássa könnyeit. „Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.” Iluska is búcsúzik: „Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jóisten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközepre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.”
Elváltak egymástól, mint ágtól a levél. Szívük puszta, hideg tél lett. Iluska könnyei patakokban folytak, Jancsi inge bő ujjával törölte le a sajátjait. Indult, nem nézte, hol az út, neki úgyis mindegy volt, akárhova jut. A falu messzire maradt háta megett, a pásztortüzeket sem látta már. Mikor utoljára megállt és visszanézett, a torony bámult rá, mint sötét kísértet. Ballagott a halk éjszakában, nehéz subája suhogott nyakában, de valójában a szíve volt nehéz.
A puszta magánya és a vihar
Mikor a nap felkelt, és a holdat elküldte, a puszta, mint tenger, feküdt Jancsi körül. A napfelkeltétől a nap enyésztéig egyenes rónaság nyújtózkodott végig. Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott, a harmat apró, gyér füveken csillogott. Oldalvást a nap első sugarára felpiroslott egy tó, környékezte káka. Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett, és a tó közepén gyors halászmadarak hosszú szárnyaikkal le és fel szállongtak.
Jancsi csak ballagott sötét árnyékával és elméjének sötét gondolkozásával. Az egész pusztában széjjel sütött a nap, de az ő szívében éjek éje maradt. Mikor a nap elérte az ég tetejét, eszébe jutott, hogy falatozni kéne. Tegnap ilyen tájban evett utoljára, és már alig bírta lankadó lába. Letelepült, elővette tarisznyáját, és megette maradék kevés szalonnáját. Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább ragyogó szemével a tündér délibáb.
A kis ebéd jóízűen esett neki, megsomjazott rá, a tóhoz közeledett, kalapjának karimáját belemártá, ekképp enyhítette égő szomjúságát. A tó partjáról nem távozott messze: az álom szemének pilláját ellepte. Vakondoktúrásra bocsátotta fejét, hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.
Az álom őt odavitte, ahonnan jött, Iluskája pihent hű karjai között. Mikor a kisleányt csókolni akarta, hatalmas mennydörgés álmát elzavarta. Szétnézett a puszta hosszában, széltében; nagy égiháború volt keletkezőben. Oly hamar támadott az égiháború, mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú. A világ sötétbe öltözködött, szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila; végtére megnyílt a felhők csatornája, s a tó vize sűrű buborékot hányt.
Jancsi jó hosszú botjára támaszkodott, lekonyította a karimás kalapot, nagyszőrű subáját meg kifordította, úgy tekintett bele a vad zivatarba. De a vihar, ami hamar keletkezett, oly hamar is hagyta el megint az eget. Megindult a felhő könnyű szélnek szárnyán, ragyogott keleten a tarka szivárvány. Subájáról Jancsi lerázta a vizet, miután lerázta, újra útnak eredt. Mikor a nap leszállt pihenni ágyába, Kukoricza Jancsit még vitte két lába. Vitte őt két lába erdő közepébe, sűrű zöld erdőnek sötét közepébe; ott őt köszöntötte holló károgása, mely éppen egy esett vadnak szemét ásta. Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván, Kukoricza Jancsi ment a maga útján; erdő közepében sötét ösvényére leküldte világát a hold sárga fénye.
A zsiványtanya és a hősies tett
Az idő járása éjfél lehetett már, mikor Jancsi szemébe tűnt egy pislogó sugár. Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény ablakból világít az erdő legmélyén. Jancsi ekkép okoskodék: „Ez a világ aligha csárdában nem ég; Bizonyára úgy lesz - hál' a jóistennek! Bemegyek az éjre, benne megpihenek.”
Jancsi csalatkozott, mert az nem volt csárda, hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. Nem állott üresen a ház, a zsiványok mind a tizenketten odabenn valának. Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok… ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; de Jancsinak helyén állt a szíve, azért is közéjük nagy bátran belépe. „Adjon az úristen szerencsés jó estét!” - mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést; erre a zsiványok fegyverhez kapának, Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok: „Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te? Hogy lábadat mered tenni e küszöbre. Vannak-e szüleid? van-e feleséged? Akármid van, nem fog többé látni téged.”
Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben e szókra, sem nem lett haloványabb színben; a zsiványkapitány fenyegetésére meg nem ijedt hangon ily módon felele: „Akinek életét van miért félteni, Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi. Nekem nem kedves az élet, hát közétek, Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek. Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben, Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem; Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon, Hitvány életemet védeni nem fogom.”
Ezt mondta, nyugodtan a jövendőt várva, a tizenkét zsivány csodálkozására. A kapitány ilyen szókat váltott véle: „Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle; Te derék legény vagy, azt a bátor szented! Téged az isten is zsiványnak teremtett. Éltedet megveted, a halált nem féled… Te kellesz minekünk… kezet csapunk véled! Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa, E derék tréfának díja gazdag préda. Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?… Nos hát elfogadod a cimboraságot?”
Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében, s tettetett jókedvvel szólt ilyeténképpen: „Cimborátok vagyok, itt a kezem rája! Rút életemnek ez a legszebb órája.” „No, hogy még szebb legyen,” - felelt a kapitány, - „Lássunk, embereim, az áldomás után; Papok pincéjéből van jó borunk elég, Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!” S a kancsók mélységes fenekére néztek, s lett eltemetése fejükben az észnek; maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott, kínálgatták, de ő aprókat kortyantott.
Álmot hozott a bor latrok pillájára… Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta. Mikor a zsiványok jobbra, balra dőltek, Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg: „Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más, majd csak az ítéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, küldök én örökös éjszakát reátok. Most a kincses kádhoz! Megtöltöm tarisznyám, hazaviszem neked, szerelmes Iluskám! Cudar mostohádnak nem lész többé rabja, feleségül veszlek… isten is akarja. Házat építtetek a falu közepén, ékes menyecskének odavezetlek én; ottan éldegélünk mi ketten boldogan, mint Ádám és Éva a paradicsomban… Istenem teremtőm! mit beszélek én itt? Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit? Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak, S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag? Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem, Nincs elromolva a lelkiismeretem. - Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet, Bízd a jóistenre árva életedet!”
Mikor elvégezte Jancsi a beszédet, az égő gyertyával a házból kilépett, meggyújtá födelét mind a négy szögleten, elharapózott a mérges láng sebesen. Egy láng lett a födél szempillantás alatt, a láng piros nyelve az ég felé szaladt, feketévé vált a tisztakék égi bolt, elhaloványodott a teljes fényű hold. A szokatlan világ amint elterjedett, fölriasztotta a baglyot, bőregeret; kiterjesztett szárnyak sebes suhogása a falombozatok nyugalmát fölrázta. A föltámadó nap legelső sugára lesütött a háznak füstölgő romjára, pusztult ablakán át benézett a házba, ott a haramiáknak csontvázait látta.
Katonaélet és idegen tájak
Jancsi már hetedhét országon túl járt, nem is igen gondolt a zsiványtanyára; egyszerre valami csillámlott előtte, hát sugarát a nap fegyverekre lőtte. Katonák jövének, gyönyörű huszárok, a nap fénye ezek fegyverén csillámlott; alattuk a lovak tomboltak, prüszköltek, kényesen rázták szép sörényes fejüket. Mikor őket Jancsi közeledni látta, alig fért meg szíve a baloldalában, mert így gondolkodott: „Ha befogadnának, be örömest mennék én is katonának!”
Amint a katonák közelébe értek, ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek: „Vigyázz, földi! bizony rálépsz a fejedre… Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?” Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot: „Én a kerek világ bujdosója vagyok; Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék, A ragyogó nappal farkasszemet néznék.”
Szólt megint a vezér: „Jól meggondold, földi! Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni. Rárontott a török a francia népre; Franciáknak megyünk mi segedelmére.” Jancsi lelkesen válaszolt: „Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném, Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném; Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú - Nagyon kívánt dolog nekem a háború. Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem, Mivelhogy juhászság volt a mesterségem. De magyar vagyok, s a magyar lóra termett, Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.” Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével, de még többet mondott sugárzó szemével; nagyon természetes hát, hogy a vezérnek megtetszett, és be is vette közlegénynek.
Cifra beszéd kéne azt elősorolni, a vörös nadrágban mit érzett Jancsi, mit érzett, mikor a mentét fölkapta, s villogó kardját a napnak megmutatta. Csillagokat rúgott szilaj paripája, mikor Jancsi magát fölvetette rája, de ő keményen ült rajta, mint a cövek, a földindulás sem rázhatta volna meg. Bámulói lettek katonapajtásai, nem győzték szépségét, erejét csodálni, és amerre mentek, s beszállásozának, induláskor gyakran sírtak a leányok. Lányokra nézve ami Jancsit illeti, egyetlenegy leány sem tetszett őneki, az igaz, hogy noha sok földet bejára, sehol sem akadt ő Iluska párjára.
János Vitéz 1-4 rész
Tatárországon át Itáliáig
Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét; de itten reája nagy veszedelem várt: látott érkezni sok kutyafejű tatárt. Kutyafejű tatár népek fejedelme a magyar sereget ekkép üdvözölte: „Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk? Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?” Nagy volt ijedtsége szegény magyaroknak, minthogy a tatárok ezerannyian voltak; jó, hogy akkor azon a vidéken járt Szerecsenországnak jószívű királya. Ez a magyaroknak mindjárt pártját fogta, mert Magyarországot egyszer beutazta, s ekkor Magyarország jámborlelkű népe igen becsületes módon bánt ővéle. El sem feledte ezt a szerecsen király: azért a magyarok védelmére kiáll, s a tatár császárral, kivel jóbarát volt, kiengesztelésül ily szavakat váltott: „Kedves jóbarátom, ne bántsd e sereget, legkisebbet sem fog ez ártani neked, igen jól ismerem én a magyar népet, kedvemért bocsásd át országodon őket.” „A kedvedért, pajtás, hát csak már megteszem,” - szólt kibékülve a tatár fejedelem, de még meg is írta az úti levelet, hogy senki se bántsa a magyar sereget. Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása, de mégis örült, hogy elért a határra, hogyne örült volna? ez a szegény vidék egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.
Tatárország hegyes-völgyes tartománya messziről nézett a seregnek utána, mert jól bent volt már nagy Taljánországban, rozmaringfa-erdők sötét árnyékában. Itt semmi különös nem történt népünkkel, csakhogy küszködnie kellett a hideggel, mert Taljánországban örökös tél vagyon; mentek katonáink csupa havon, fagyon. No de a magyarság erős természete, bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele; aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat, leszálltak s hátokra vették a lovokat.
Az égig érő hegyek és a csillagok útja
Ekképpen jutottak át Lengyelországba, Lengyelek földéről pedig Indiába; Franciaország és India határos, de köztük az út nem nagyon mulatságos. India közepén még csak dombok vannak, de aztán a dombok mindig magasabbak, s mikor a két ország határát elérik, már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig. Tudni való, hogy itt a sereg izzadott, le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót… Hogyne az istenért? a nap fejük felett valami egy óra-járásra lehetett. Enni nem ettek mást, mint levegőeget; ez olyan sűrű ott, hogy harapni lehet. Hanem még italhoz is furcsán jutottak: ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.
Elérték végtére tetejét a hegynek; itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek. Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott: hát a csillagokban a ló meg-megbotlott. Amint ballagtak a csillagok közepett, Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett: „Azt mondják, ahányszor egy csillag leszalad, A földön egy ember élete megszakad. Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha, Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga; Nem kínzanád tovább az én galambomat - Mert lehajítanám mostan csillagodat.”
Eztán nemsokára lejtősen haladtak, alacsonyodtak már a hegyek alattuk, a szörnyű forróság szinte szűnni kezdett, mentül beljebb érték a francia földet.