Rómát a provinciák székvárosával, a pannoniaival azonos jellegű nagy birodalmi közutak kötötték össze. Valamennyi birodalmi közút kiindulópontja a milliarium aureum volt, vagyis az arany mérföldkő, amelyet még Augustus császár állíttatott fel Rómában a fórumon. A legfontosabb kocsiutak Pannoniában olyan műszaki alapossággal készültek, hogy ma, kétezer év elteltével is alkalmasak a kocsizásra. A többrétegű alapozásra döngölt, hengerelt terítés került, s ezt burkolták sokszögű, lehetőleg bazaltlapokkal. Pannoniában, Savariában és Scarbantiában maradt fenn a városon átvezető birodalmi közút egy-egy szakasza. Régészeti feltárások és geológiai vizsgálatok tanúsága szerint az útburkolat bazaltköveit a Vas megyei Sághegyen, az alapozás kőanyagát a Sopron melletti Fertőrákoson bányászták. Mindkét helyen megtalálták a római kori fejtés nyomait. A geológiai vizsgálatok szerint Aquincumban a Gellért-hegyről és a budakalászi kőfejtőből hozták a megfelelő burkolóanyagot.
A pannoniai úthálózatról több ókori útikönyv és térképleírás szolgáltat megbízható adatokat. A leghasználatosabbak a már korábban keletkezett, de a 3. században kiegészített Itinerarium Antonini és a 4. századi, ma Tabula Peutingeriana néven szereplő térképszelvény-gyűjtemény. Mindegyik feltünteti a fontosabb utak nyomvonalait, az utakat szegélyező településeket és megadja a helységek közötti távolságokat római mérföldben (1 római mérföld = ezer lépés = 1485 méter). Átlag egynapi (gyalog) járóföldre, vagyis kb. 30 kilométerenként vendégfogadó, kovácsműhely, lóváltó állomás volt, kb. 60 kilométerenként - ami egynapi kocsiútnak felel meg - nagyobb települések következtek az utak mentén. A via publica névvel jelölt állami utak mellett mérföldköveket állítottak fel, s ezeken a legközelebbi várostól mérték a távolságot. Például AB AQMP III, azaz a rövidítést feloldva, ab Aquinco milia passum III. magyarra fordítva: Aquincumtól háromezer lépésre, vagyis 4,5 km-re.
A birodalmi kereskedelem és az aquincumi vámhivatal
A magas vámtételek és a kockázatos szállítás ellenére hihetetlen mennyiségben érkeztek a divatos áruk, mindenekelőtt a Dunán délről vagy Itáliából az Adria partjáról. Érdemes megemlíteni, hogy egyes görög városok műhelyei például ebben az időben (az 1-2. század fordulóján) valóságos nagyvállalatokká nőtték ki magukat: egy kőfaragó üzem asztalossal társulva például egyfajta bútort, heverőt sorozatban állított elő, évente kétezernél is több darabot. A 3-4. század fordulójánál a 12,5%-os vám mértéke már az általánosan elfogadott szabályozás részét képezte. Az aquincumi vámhivatalról több feliratos emlék tájékoztat, itt elsősorban a folyami kereskedelem, illetve kikötő átrakodó helye szaporította a hivatal munkáját. Érdekesek azok a fa hordómaradványok, amelyek dongáiba a vámbélyegzőt beégették. A pannoniai vámhivatalok forgalmára ólomplombák is utalnak. Zsákokra kötötték az ilyen szövegrövidítéssel ellátott lipokat és korongokat, és a rögzítés helyét lepecsételték.
A távkereskedelem révén az óriási birodalom valamennyi területe ismerkedett az új szokásokkal. A birodalom legtávolabbi részébe is eljuthatott mindaz az alapanyag, ami az uniformizáláshoz egy adott területen hiányzott, például gyapjú, selyem, porcelán finomságú étkészletek, üvegek, fűszerek, olaj, bor stb. Az eddig mintegy 50 elsüllyedt római császárkori hajón, amelyeket a Földközi-tengerből a víz alatti régészet segítségével emeltek ki meglepő módon, négyféle egységesen tipikusan luxusárut szállítottak a hellenizált keletről Itáliába, illetve a nyugati provinciákba. A vendégek fél könyökre támaszkodva, heverve fogyasztották az ételt. Kandelábert, az új típusú világításhoz, kratért, kehely alakú, talpas kerti virágtartót a környezet díszítésére.
Pénzügyek és kereskedelmi szervezetek Aquincumban
Aquincum fórumáról egy oltárkő ismeretes, amit Corinthus nummularius pénzváltó vagy bankár Silvanus istenségnek állíttatott. A sokféle érme beváltása és a forgalomban lévő hamis pénzek ellenőrzése miatt volt szükség a tevékenységére. De a nagyobb bankházak megbízásából úti csekket is kiállíthatott, hiszen a hosszú úton, vagy távoli országrészbe hivatalosan utazók ilyen csekket vittek magukkal. Ezzel magyarázható, hogy Aquincumban őrződött meg Pannonia legtöbb kereskedelmi egyesületének a neve, felirata, tevékenysége a 2. és a 3. századból. Tanulságosak, mert egyúttal a kereskedelem irányának a változásait is mutatják. Bepillantást engednek a bankárok, pénzváltók, nagykereskedők és a helyi árusok közösségébe. Kilenc aquincumi egyesületről tudunk, közülük négy kizárólag kereskedelemmel foglalkozott, három iparosoké volt és csak a többi volt vallási célú. A már említett Rajnaiak-Kölniek collegiuma mellett működött például a collegium negotiantium, vagyis a vállalkozók egyesülete.
Kézműves technológiák és városi ipar
Egy ókori város kutatásánál egészen ritka szerencsének számít, amikor négy évszázadon belül sikerül feltárni tucatnyi kézműves telepet. Időrendbe sorolva a folyamatosságot jelzik, az egymástól átvett hatásokat mutatják, bizonyítják az átvett technológiák vagy díszítőmotívumok irányát. Az Aquincum névadó eraviszkusz törzsi központja a Gellért-hegyen, s ennek kiterjedt kézműves telepe a hegy északi lejtőjén és a Tabánban a birodalmi ipar bölcsője volt. Már Augustus és Tiberius idején működött helyi kézművesség, amelyből a következő évszázadok folyamán Aquincum jellegzetes ipara kialakult. A korongolt, jól iszapolt, magas hőfokon kiégetett, festett fazekasáru a Gellérthegyen kimagasló minőségű volt. A Victoria-gemma alkalmazásának a magyarázata, hogy nem díszítésként használják, hanem cégjelzésként. A fémöntőminták, fémművesség ugyanakkor az oppidum védőfalain belül olyan jó minőségű árut termelt, amivel messze földön kereskedett. A pénzverde itt is működött, ami legalább két generáció, Pannonia északi részének a bekebelezését előkészítő, a rómaiak és a kelták közötti szerződéses viszony korszakának felel meg.
Temetkezési szokások és rítusok a 2-3. században
Pannonia keleti részéből alig ismerünk korai temetőket. Számukat az is csökkenti, hogy többségük urna nélküli, szórthamvas sír. A korai hamvasztásos temetők elsősorban a városokból, településekről kivezető utak mentén helyezkedtek el. Ezt Aquincumon kívül megfigyelhetjük még Szentendrén is. A hamvasztásos rítusnak igen sok változata lehet. Az égetés történhetett egy közös égetőhelyen (ustrinum). Ilyenkor csak szimbolikus mennyiségű égett csont kerül a sírokba. A máglyát tehetik közvetlenül a sír mellé vagy bele is, ilyenkor maradványai a sírgödörben megfigyelhetők. A hamvakat helyezhetik urnába, de szórhatják csak egyszerűen a mellékletek közé (szórthamvas sír). Az urna készülhetett kőből (ossarium), néha üvegből, leggyakrabban kerámiából.
Solymáron 93 hamvasztásos sírból csak 9 szórthamvasztásos, 73 urnás, a többi bizonytalan. A korai sírokban leggyakoribb a kerámia. Az urnákon kívül az étel és az ital tálalására leginkább alkalmas edények (tálak, korsók, bögrék) kerülnek a sírba. Többnyire fej mellé teszik, bár néha lábnál is előfordul. A melléklet adásnak egy különös formája a kocsitemetkezés. A halott mellé, vagy külön sírba, egy egész kocsit és lovakat tesznek, felszereléssel együtt. Elterjedését tekintve főleg a civitas Eraviscorum területére jellemző. A bennszülött arisztokrácia fényűző temetkezése, melyben csak a rítus kelta, a mellékletek mind rómaiak, többnyire drága importtárgyak. Budakeszin boroskészlet és bronzmécses is volt. A lovakhoz bronz lószerszám díszek tartoznak, gyakran a keltáktól öröklött áttört és trombita mintás díszítéssel.
Tárolás és szállítás az ókori világban
A Római Birodalomban zajló távolsági kereskedelem alapját a Földközi-tengeri hajózás képezte. A tengeri kereskedelemhez azonban a hajókon kívül megfelelő tárolóeszközökre is szükség volt, amire a görögöktől és föníciaiaiktól átvett amphora tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Az amphora öblös, rendszerint lefelé vékonyodó testű edény szűk nyakkal, kisebb-nagyobb nyílással, nyakán alkalmazott két füllel. Elsősorban szemestermény, gyümölcs, olaj és bor szállítására használták. Az amphorák különböző típusai alakultak ki Egyiptomban, Föníciában, Cipruson, Kis-Ázsiában, a Balkán-félszigeten és az Égei-tengeren. A fülekre tett pecsétek leggyakrabban az eponymos tisztviselők vagy a gyártók nevét tartalmazzák.
A bor szállítására ősidők óta bőrtömlőket is alkalmaztak, s a fennmaradt ábrázolások alapján a római korban ezeket is hatalmas méretben állították elő. A hordók megjelenése olyan műszaki újdonságnak számított, amelynek sajátságos következményei lettek. Alkalmazásuk gyorsan terjedt, az első század végétől Rómában is rohamosan csökkent az amforák száma és űrtartalma. Egy Londonban előkerült hordótetőn olvasható felirat szerint a hordóban átszámítva 925 liter capriacumnak nevezett bort tároltak. Mivel a hordók alkalmazásával lecsökkent a szállítási költség, ez általában kedvezett azoknak a borgazdaságoknak, amelyek könnyen hozzájuthattak a fához.
Műszaki megoldások és építészeti innovációk
A rómaiak felismerték, hogy boltíveket, a dongaboltozatokat és kupolákat egyszerűbb egy gyorsan száradó, megszilárduló anyagból -betonból- építeni, mint kőből vagy téglából. A római Pantheon jó példája a hatalmas, és részben betonból készült épületeknek. Augustus császár nevezetes mondása volt: „Téglavárosként találtam Rómára, és márványvárost csináltam belőle.” A Pantheon tetejét az ókorban bronz burkolat fedte. A rotundát kazettás beton mennyezet fedi, közepén kilenc méter átmérőjű kör alakú nyílással. Ahogy felfelé emelkedik a szerkezet, a héjazat egyre vékonyabb, és a betonba habkövet kevertek, amely annyira könnyű anyag, hogy úszik a víz tetején és ellenáll a tengervíznek.
A rómaiak rögzített helyzetű vízimalmokat is és hajómalmokat is építettek. A görög malmok vízszintesen forgó vízkerekéhez függőleges tengely tartozott, ezzel szemben a római malmok vízkereke függőleges volt, a tengelye volt vízszintes. A római malom szerkezete bonyolultabb volt, mivel a vízkerék a tengelyére merőleges malomkerék-tengelyt már fogaskerék-áttétellel hajtotta. A taposómalom vagy taposókerék a középkori nagy templomépítkezések ismert gépei voltak a taposókerékkel hajtott daruk. A 15. századra Európa összes nagyobb bányájában alkalmazták a taposókerékkel hajtott emelőgépeket. A vezetékek a gravitáció segítségével működtek, enyhén leejtő, kőből, téglából, betonból vagy ólomból, agyagból készült vezetékekben vezették; minél meredekebb volt a lejtő, annál gyorsabb volt az áramlás. A legtöbb vízvezetékrendszerhez üledékgyűjtő tartályok tartoztak, amelyek ülepítették a vízben lévő szennyeződéseket.
A kereszténység megjelenése a temetkezési kultúrában
A temetők, holtak, másvilágok tekintetében a városszerkezeti helyzet is megváltozott a 4. század során. Korábban ugyanis a római törvényeknek megfelelően a temetőket a településekről kivezető utak mentén alapították, néha meglepően nagy távolságra egy-egy várostól. A római birodalom Kárpát-medencei jelenlétének utolsó évszázadában azonban ezeket egyre inkább felváltották a települések felhagyott részein nyitott új sírparcellák. A korai keresztény temetkezések jól elkülöníthetők a korszak Magyarországon feltárt temetőiben. Általában egy-egy központi mártírsír köré csoportosulnak a mellékletként legfeljebb egy mécsest, vagy poharat tartalmazó sírok. A korszak legimpozánsabb emléke Pécs ókeresztény temetőegyüttese. A sírkamrák a föléjük emelt kápolnákkal talán a közeli Sirmium hitéleti pezsgésének hatására épültek fel. Ahogyan a hellenizmus megjelenését a korszak egyik nagy gondolkodójához, Platónhoz köthetjük, úgy a nyolc évszázaddal később is egy gondolkodó, Szent Ágoston áll a két korszak határán. Az egyházatya ugyancsak bőséges szellemi hagyatéka évszázadokra meghatározta a keresztény gondolkodást. Az ókor és középkor határán élők örömei, félelmei, reményei már aligha idézhetők fel, ám a halál utáni élet, a feltámadás, a pokol eszméje még évszázadokon át változott, terebélyesedett.