Bevezetés
A magyar nemzeti identitás és önkép alakulását az évszázadok során számos költő és gondolkodó foglalta versbe vagy prózába. Berzsenyi Dániel „A magyarokhoz” című ódája az egyik legmeghatározóbb ilyen mű, amely drámai erővel mutat rá a nemzet akkori állapotára. Különösen a 9. versszak csúcspontjában fogalmazza meg a költő a nemzet romlásának okait, rávilágítva az élvhajhászat, a testi-szellemi restség és a tehetetlenség súlyos következményeire. A költeményben megjelenő „rút sybarita váz” kifejezés nem csupán egy pillanatnyi állapotot ír le, hanem mélyebb kulturális és történelmi gyökerekkel rendelkező jelenségekre utal, melyek a bárdköltészet és a nemzeti identitás modernizálásának kontextusában is értelmezhetők.
A sybarita létforma és a hanyatlás képe Berzsenyinél
Berzsenyi „A magyarokhoz” című versének 9. versszaka kulcsfontosságú. Itt a költő a nemzethez való viszonyában változást jelez: eddig második személyben szólt a nemzethez, most harmadik személyre vált. Ez a szakasz a „Mi a magyar most?” kérdéssel indul, és a választ azonnal meg is adja: „rút sybarita váz”. Ez a kifejezés a költemény tetőpontja, amelyből megtudjuk, milyen vétkek döntöttek minket a romlásba.
A sybarita fogalom eredete és jelentése
A „sybarita” szó Sybarisra, egy dél-itáliai, Szicíliában alapított ókori görög gyarmatvárosra utal, melynek lakosai híresek voltak elpuhultságukról. Fogyasztói társadalmat alakítottak ki, és olyan jómódban éltek, hogy elpuhultak, és amikor jött az ellenség, nem tudták megvédeni magukat. Tunyaságukkal tehát a saját vesztüket okozták. Berzsenyi hozzájuk hasonlítja az élvezeteknek élő, puhány magyarokat. Ilyen lusta, tunya, gyönyört hajszoló nép lett a magyar is: mindenki csak a saját kényelmére gondol, nem az ország bajára.
A „váz” szó értelmezése Berzsenyi korában
A „szibarita váz” kifejezésből a „váz” szó ma csontvázat jelent, de a régi magyar nyelvben „madárijesztőt” vagy „nem emberi módon elzüllött, elrongyolódott valamit” jelentett, mint amilyen egy madárijesztő. Berzsenyi a „Magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című értekezésében is használja a „váz” szót: „Mert bizony egészen másként érez az ember maga iránt, mikor magát csinos öltözékben csinos embernek látja, másként pedig, mikor a csúf gúnyában magát váznak látja és érzi.” Csokonai is írja: „Próbáltabb varjú vagyok én, mintsem egy váztól elszaladjak.” Eszerint a magyar elpuhult, és nem megfelelő ruhában jár, ami Berzsenyi számára a nyugat-európai divat, a mellény és a nyakkendő elterjedését is jelentette a zsinóros mentével szemben.
A múlt és a jelen ellentéte
A sybarita-kép arra is rávilágít, hogy Berzsenyi miben látja a múlt és a jelen fő ellentétét: abban, hogy elődeink cselekvő emberek voltak, míg a jelen nem cselekszik, nem tesz semmit. A tatárjárás korában, sőt, Zápolya századában is voltak híres, nagy hősök, akik a nehéz időben is tenni próbáltak valamit, és ha vereséget szenvedtek is, legalább felvállalták a harcot. Ezzel szemben Berzsenyi korában a tehetetlenség és tunyaság korát élték.
Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz I. - verselemzés
A tunyaság mint a legnagyobb vétek
Fontos leszögezni, hogy bár Berzsenyinél is megjelenik a széthúzás gondolata, a nemzet tagjainak egymás ellen fordulása („Ámbár ezerszer vak tüzedben / Véreidet, magadat tiportad”), szerinte nem ez okozza a legnagyobb bajt, hanem a tunyaság és a tehetetlenség. Nem a testvérviszály a magyarság legnagyobb vétke, hanem a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat megrendülése.
Társadalmi és erkölcsi hanyatlás a Berzsenyi-korban
A nemesség egy része a 19. század elején lassacskán kezdett rákapni a polgárosodásra, de a polgári életformából is a fényűzést, a kényelemszeretetet, a szabadabb erkölcsöt és a kozmopolita (világpolgári) életszemléletet tette magáévá. Elvesztette régi nemes jellemvonásait, a családi élet erkölcstelenné vált, a vallástalanság terjedni kezdett. Ezt kárhoztatta Berzsenyi, tehát lényegében a francia polgárság világnézete, a felvilágosodás ellen tiltakozott, amely a forradalmat is előidézte. Ódája első változatában szerepelt hat-hét olyan versszak, amelyben a „vallástalanság rút szüleményeit” kárhoztatta, de a végleges változatból ezeket a részeket kihagyta.
Fényűzés és nemzeti elfajulás
Ősi nyelvünk és nemzeti viseletünk elhagyása már más nemesi költők szemében is a nemzeti elfajulás jele volt, Berzsenyi ehhez hozzáteszi a fényűző paloták építésének divatját („S hazája feldúlt védfalából / Rak palotát heverőhelyének”). Ekkor épültek ugyanis az Eszterházyak, Pálffyak, Grassalkovichok fényes palotái. Berzsenyi elítélte a fényűzést, a nagyzolást: ő maga, hiába volt jómódú, vagyongyarapító középnemes, rendkívül egyszerűen élt. A hanyatlás tehát a lelki, erkölcsi és szellemi szférában gyökerezik, és a külső, anyagi pusztulás ennek csak a tükörképe.
A bárdköltészet mint a nemzeti ébredés eszköze
A 19. század elején a művelt magyarországi társadalomban erőteljesen megnövekedett az irodalom iránti érdeklődés. Ez a bővülés egyszerre magyarázható az írás-olvasás oktatásának, ismeretének megszaporodásával, valamint az iskolázott rétegek szabadidejének látványos megnövekedésével, s egyszerre az irodalom nemzeti ideológiává nemesített funkcióváltásával. A költészet ekkor rétegződött is, és sokkal többféle variánsban létezett, mint a megelőzőkben. A „magas” és az „alacsony” irodalom hasadása ezekben az évtizedekben vált egyre érzékelhetőbbé.
Az Ossian-jelenség és a bárdköltészet
A „bárd” elnevezés eredetileg a brit szigetek különböző népeinek kulturális hagyományából származik, s az újkori költészet egyik kedvelt költői szerepét jelöli. Ezt legnagyobb hatással Ossiannak az európai költészetben gyorsan népszerűvé váló alakja közvetítette. Batsányi János volt az, aki már az 1780-as évek végén több ízben is írt az Ossian-szerep lehetséges adaptálásáról: „Az vala fő s legelső tárgyam, hogy ennek az isteni költőnek szívreható énekei által magyarainkat megihletvén, hazájokra s önnön magokra emlékeztessem. Bárdussa akartam lenni magyar nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim elébe; édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását!”
Az adaptálhatóság és a fordítások szerepe
Az Ossian-példa adaptálhatósága kulcsfontosságú volt, amelyet Batsányi János vagy Kazinczy Ferenc fordításaik révén meg is valósítottak. Az Ossian-szövegeknek ekkor már számos fordítása létezett, melyek komoly hatást gyakoroltak a magyar adaptációkra is. Ezek közül elsőrendűen fontos helyet foglalt el a bécsi tudós, Michael Denis - bárdnevén: Sined - hexameteres fordítása, amely az osztrák birodalmi identitás megalapozásának epikus tervéhez illesztette a szöveget. Ennek volt hagyománya, elsősorban jezsuita körökben, hogy egy epikus hagyományt sajáttá fogadjanak, a saját epikus tradíciók megalapozásához felhasználjanak.
A bárdköltészet mint nemzeti identitás
A bárdköltészet logikája abban áll, hogy amennyiben egy bárd a múltban autentikusnak tekinthető szövegeket hozott létre, egy vele azonos szinten lévő bárd végső soron ugyanazokat a szövegeket tudja létrehozni bármikor. Ezért, ha egy hagyomány sérült állapotban áll rendelkezésünkre, ne adj Isten, nem is áll rendelkezésünkre, a bárd képes lehet arra, hogy újraalkossa azt. Ugyanez a logika teszi „fordíthatóvá” a bárdköltészetet más nyelvekre: a bárd a költészet ősi hangján szólal meg, így nem annyira az ő egyéniségét kell újraalkotnunk, mint inkább az ősi hangra kell újra ráhangolódni. Denis például azért is fordíthatta az eposzok révén tekintélyesebb versmértékben a viszonylag szabad verselésű, inkább ritmikus prózában írott gael költészet Macpherson által készített angol fordításait, mert a megfelelő epikus hang eltalálása számára mindenféle szöveghűségnél fontosabb szempont volt.
Az emlékeztetés funkciója
Ossian „szívreható énekei által magyarainkat megihletvén, hazájokra s önnön magokra emlékezteti”. E költészet eredendő funkciója az emlékeztetés. A bárdköltő hagyományos feladata a múltbeli események megéneklése, s ezáltal a nemzeti emlékezet fenntartása. Batsányi és még sokan mások úgy gondolták, hogy a nemzeti történelemnek mindig is részei voltak a bárdok, s a régiség költészeti anyagának jelentős része efféle bárdköltészetként olvasható. A hősi tettek (a gloria) és az erények (a virtus) közötti közvetítés azonban nem idejét múlt költészeti tradíció, hanem minden nemzeti identitásnak ez az alapja. Amikor a „hazát” idézi fel a bárd, akkor a hősi történelmet meséli el, s éppen a mesélésnek e gesztusában képződik újra, lesz jelenné a hősi múlt.
A történeti időről való gondolkodás átalakulása
A bárdköltészet feltámadása a 18-19. század fordulóján szoros összefüggésben van a történeti időről való gondolkodás átalakulásával. A 18. század nagy historiográfiai fordulata úgy ragadható meg, hogy a példákat közvetítő történetek helyére egyre inkább a folyamatként elbeszélt történelem állt, a múltbeli események modellértékű ábrázolásai helyett egyre inkább az egyszeri eseményekből összeálló folyamat vált lényegessé. Ennek megfelelően a bárd nem pusztán azért idéz fel régi történeteket, hogy megmutasson egy exemplumot a múltból, hanem ehelyett eseteket villant fel és halmoz egymásra, ahol az olvasó (vagy hallgató) önmagára ismerhet.
A nemzeti identitás és a történelem
A történeti idő folytonosságában képződő nemzeti identitás fogalma még nem jelenti azt, hogy a történelem exemplumként, példatárként ne működött volna tovább. A klasszikus auktorok olvasása még hosszú ideig ugyanezt a hagyományt folytatja, s majd csak a 19. század közepén kopik ki olyannyira az iskolai tananyagból, hogy a nemzeti történelem (és irodalomtörténet) egész egyértelműen átveszi helyét. Ezért aztán a bárdok a 18-19. század fordulóján egyszerre voltak képesek nemzeti identitást teremteni a saját múlt feldolgozása révén s mások múltbéli történeteinek a saját történelemre vonatkoztatásával. Nem véletlenül használja Batsányi a tükör metaforáját: „a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim elébe”.
Nacionalizmus és régi kulturális mintázatok
A bárdköltészet inkább bizonyos, korábban már létező diskurzusok újrapozicionálását jelentette, mintsem egy semmiből érkező, a korábbi tradíciókkal radikálisan szakító irányzatot. A bárdköltészet kérdése egybeesik a nemzet fogalmának modernizálásával, s ilyenformán bárki, aki e kérdéshez hozzászól, rögvest a nemzet fogalmiságának megítélése körüli heves ideológiai vita közepén találja magát. Anthony D. Smith megközelítése szerint a 18-19. században kialakuló nacionalizmusok nem a semmiből jöttek létre, hanem azok mögött régi kulturális mintázatok fedezhetőek fel.
A republikanizmus és a nyelv szerepe a nemzeti identitásban
A bárdköltészet számos szálon kapcsolódik a rendi költészet korábban ismertetett irányaihoz. A közösség képviselete, a közösség nevében való szólás mellett a közösségi identitás megalkotásának igénye is rokonságot mutat. A közösségi identitásokat régtől fogva összekapcsolja saját és idegen elválasztása. Az sem új, hogy az idegenben valamilyen veszélyt látnak, mely megrontja a saját kultúra értékeit. Mint Batsányi mondta: „hacsak teljességgel el nem rontotta már szíveinket az idegen maszlag”.
Az erkölcsi hanyatlás republikánus narratívája
A politikai beszédmód is hagyományosnak mondható, mely itt megjelenik: „siratni [akartam] erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását!” Itt ugyanis a republikanizmus kora újkorban divatossá váló történeti narratívájára történik utalás, mely a magyar történeti tudat újkori elbeszélését is meghatározta. Eszerint a nagy birodalmak alapját a közösségért áldozatot vállaló sztoikus emberek társulása adja, az így létrejövő országok azért képesek más országokat leigázni, mert tiszta erkölcseik révén képesek az egyéni vágyakat és érdekeket korlátozni. Azonban a mind nagyobbra növekvő birodalomban a luxus és a korrupció eltompítja az erkölcsi érzéket („the corruption of the taste”), a birodalomban megjelenő idegenek pedig a sajátként létrehozott erkölcsi világrendet bontják meg eltérő viselkedési mintáikkal. Ezt a politikai nyelvet szinte anyanyelvként sajátította el a rendi közösség a 18. századra, s elemei még hosszan kimutathatóak a 19.
A magyar nyelv mint identitásalap
Ami újdonságot jelent a korábbiakhoz képest, az a „édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását!” mondat elején olvasható: a magyar nyelviség mint a magyar nemzeti identitás alapja, egyáltalán a kultúra mint a magyar nemzeti identitás alapja - ezek új elemek a 18. század végén. Nem véletlen, hogy a rendi költészet nyelvi sokszínűségéhez képest a bárdköltészetben szinte teljesen visszaszorul a nem anyanyelvi versírói gyakorlat. A nemzeti nyelvek lehetőséget teremtettek a bárdköltészetre, de a másik nyelvén már nem pendítették meg lantjuk húrjait, s ennek következtében a latin nyelvű poézis is eltűnt.
A nyelvújítás és az Akadémia szerepe
Kísérőjelenségekre utalhatunk, mint például a nyelvújítás (melynek a tétje, hogy lesz-e olyan nyelve a nemzetnek, melyen hatékonyan kifejezheti identitását, s melyet a nemzet tagjai mindnyájan használhatnak); a magyar főrangúak nyelvváltása a 18. század második felében és a 19. század elején; az akadémia alapítása körüli hosszadalmas história (ami egy olyan intézmény létrejöttét célozta, mely a magyar nyelvet volt hivatott ápolni és fejleszteni); stb. E történetnek a bárdköltészet nem egyszerűen egyik eleme volt a sok közül, hanem az egyik legfontosabb része. Két oka van: egyfelől e koncepció szerint a nemzeti identitás a nyelvben található fel, s ilyenformán a költészet (s a költészeten belül elsősorban a bárdköltészet) mutatkozik alkalmasnak, hogy azt közvetítse; másfelől a bárdköltészet - mint láttuk - képes volt arra is, hogy mindezt történeti dimenzióban adja elő, azaz a bárd képes volt múlt és jelen között kapcsolatot teremteni, s ilyenformán mondandója meghatározó jelentőségű lehetett egy nemzet jövőbeni sorsára nézvést is.
A kritikai látásmód a kortárs irodalomban - Krasznahorkai László „Báró Wenckheim hazatér”
Krasznahorkai László 2016-os regénye, a „Báró Wenckheim hazatér” egyértelműen az életmű jelentős állomása, amely számos ponton kapcsolódik Berzsenyi „A magyarokhoz” című ódájának tematikájához. A regényben a Dél-Amerikába származott magyar arisztokrata hazatér szülőföldjére, egy meg nem nevezett, de könnyen azonosítható Békés megyei városba, ahol csodát várnak tőle.
Ismerős motívumok és a szatíra
Sok minden ismerős az új regényben Krasznahorkai régebbi könyveiből: egyrészt maga a város „Az ellenállás melankóliájából”, azután a csodavárás, amely a „Sátántangó” központi eleme. De ismerős a furcsán deviáns középponti figura is, itt a kisvárosban élő, európai hírű tudós, a mohák világsztár szakértője, aki feladja normális életét, és a város környékén, egy maga tákolta kalyibában húzódik meg. A regény jó ideig inkább bohózati elemekből építkezik, a történet a bulvársajtó modorát utánozva halad előre.
A „magyarokhoz” című fejezet és a kegyetlen kritika
A báró persze nem hoz csodát, a várva várt megújulás elmarad, majd meghal. Eltűnése egybeesik a vég kezdetével, emberek tűnnek el, másokat meggyilkolnak, miközben egy titokzatos újságcikk tartja izgalomban a városi elitet. A fejezet címe: „A magyarokhoz”, nyilvánvalóan Berzsenyi Dániel versére utal. Ami Berzsenyinél így szólal meg „Mi a magyar most? - rút sybarita váz…”, az Krasznahorkainál véget nem érő, szenvedélyes, kegyetlen. A sybarita, vagyis Szibarisz város lakója, Bakos Ferenc szótára szerint „pompában és semmittevésben élő elpuhult ember”. Ehhez képest Krasznahorkai szövege brutális.
Az átkozódás hagyománya és Thomas Bernhard hatása
Krasznahorkai regényszereplője itt valóban nagyon messze megy, a kép, amely kirajzolódik, egyértelműen sötét, sehol egy biztató jelző, sehol egy vigasztaló világosabb árnyalat. „Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott hátán a föld…” Nincs könyörület, folytatódik az indulatos átkozódás. A mintát a tabu durva áthágására kétségkívül Thomas Bernhard átkozódásai adják, ahogyan az például kései írásaiban, a „Régi mesterekben” (1985) vagy a „Kioltásban” (1986) megjelenik. Bernhard átkozódásainak visszhangja más magyar íróknál is hallható, így Kertész Imrénél vagy Esterházynál is. Esterházy Péter szatirikus írása, az „Így gondozd magyarodat!” is eszünkbe jut. Ady Endre korai átkozódó sorai is jól ismertek: „Csorda népek”, „Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók”.
A prófétai diskurzus és a valóság szembesítése
A saját népét ostorozó próféta ősképe természetesen az Ószövetségre megy vissza. Paul Ricoeur ötféle (másutt, a zsidó hagyományra támaszkodva, háromféle) beszédmódot különböztet meg a Bibliában, ezek egyike a prófétai diskurzus. Íróink közül többen is élnek ezzel a fajta diskurzussal, így például Márai Sándor a „Zendülőkben”, de eddig még senkinél nem kapott olyan jelentős szerepet, mint Krasznahorkainál. A profetikus átkozódás azonban a „Báró Wenckheim hazatérben” mindig kontextusban jelenik meg. A cikket először a polgármester által összehívott társadalmi bizottság vitatja meg. A főszerkesztő ragaszkodik a közléshez, mert a cikk „az utóbbi idők legjelentősebb anyaga… arról beszél ami a lényeg, nem kertel, éles mint a szike” (426). A többség azonban nem így látja: „ocsmány kirohanás”, „otromba támadás minden ellen, ami szent” (422), „szennyirat” (426). A cikk megjelenik, és utána már csak a teljes pusztulás következik, a tűz, amely elemészti a várost. A regény azzal fejeződik be, hogy az egyetlen túlélő, egy fiú énekli a „Ég a város, ég a ház is” kezdetű dalt.
A tragikus és a szatirikus határán
A „Báró Wenckheim hazatér” műfaji besorolása is problémás. Bazsányi Sándor laudációjában szatírjátéknak nevezi, de érzi, hogy ez a kifejezés kicsinyítő és pontatlan. A tragikus és a szatirikus elemek szövődnek össze a műben. Hans-Georg Gadamer meglehetős tágan értelmezi a tragikust, nem köti szorosan a tragédia műfajához, „esztétikai alapjelenségnek” tartja, sőt, azt állítja, hogy a tragikus nem pusztán esztétikai kategória, hanem hogy az életben is jelenvaló. Amit a tragikus megteremt, az az eleosz és a phobosz, vagyis a siralom (vagy jajpanasz) és a félelem, azután következhetik a katarzis.
Az athéni Timon párhuzama
Shakespeare „Athéni Timon” című drámáját is gyakran sorolják a tragédiái közé, bár egyes értelmezések szerint hiányzik belőle a katarzis. Timon nagylelkűségét követő eladósodása és barátai elfordulása után meggyűlöli az emberiséget, kivonul a városból, és reményvesztetten hal meg. Timon bűne feltehetően a mértéktelenség. Krasznahorkai regényében megvan Athéni Timon megfelelője, a tudós az, aki kivonul a megutált városból, a polgári létből, és egy bozótos területen, az ún. Csipkebokorban, egy viskóban húzódik meg. A Tanár úr azonban más utat választ, mint Timon; fegyvert fog az életére törő motorosra, megöli, ezért menekülnie kell. Később, utalásokból tudjuk meg, a fővárosban bukkan fel, s hihetőleg új életet kezdhet.
Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz I. - verselemzés
A menipposzi szatíra és a karneváli világszemlélet
A regény bohózati része, a báró hazatérése, a városiak csodára várakozása, majd csalódása szinte pontosan ráillik a menippeának, vagyis menipposzi szatírának az a leírása, amelyet Mihail Bahtyin Dosztojevszkij könyvének negyedik fejezetében olvashatunk. Nyilvánvaló, hogy Krasznahorkai regényét „karneváli világszemlélet” (135) hatja át, a „Báró Wenckheim hazatér” „karneváli regény” (137). Ezt a fajta irodalmat, mondja Bahtyin, „a tapasztalat és a szabad fantázia” (136) ötvözete jellemzi, specifikuma „az eleven jelen” (136) betörése a szövegbe. Krasznahorkai szövege folytonosan merít jelenünk hétköznapiságának jeleneteiből, ebből az aspektusból tekintve pontos látlelete a 2010-es évek Magyarországának. A báró hazatérésének híre fenekestül felforgatja a kisváros életét, a mindennapos rutin felfüggesztődik, ünnepségekre, új feladatok megoldására készül mindenki: ez a karneváli állapot. A normák áthágása, botrányjelenetek, különc viselkedés, illetlen beszéd - mindaz, amit ezzel kapcsolatban Bahtyin megjelöl, pontosan tetten érhető a regényben.
Berzsenyi Dániel: A Szonetthez
Berzsenyi „A Szonetthez” című verse egy különleges alkotás, amelyben a költő egy versformához ír ódát. Ez a megoldás a kortárs olvasó számára nehezebben érthetővé teszi a szöveget, nem csupán a kiveszőben lévő szavak, hanem a kulturális emlékezetben homályosuló jelentések miatt is (pl. Cypris, Vaucluse).
A szonett születése és a reneszánsz
A vers tartalmilag arról szól, hogy amikor megszületett a világirodalomban az első - szép, formás: az „alak” szó ezt jelentette - szonett („Zengvén lelkes ezüstszavad”), akkor véget ért a középkor („megnyílt a buta kor százados éjjele”), elkezdődött a reneszánsz (Hellász napja dicsőn derűlt), és üdvrivalgásban tört ki az ókori Róma (paeánt ömledezett a Capitólium). Hurrá (a „paean” itt maga az üdvrivalgás szava), most magyarul is születik szonett, mégpedig ott, ahol a boráról híres, régi görög sziget, Kósz, „húga” a Tokaji-hegy vagy az egész hegyvonulat a tőle keletre (Éósz a hajnal istennője) folyó Bodrog fölé magasodik.
A költői gesztus és Kazinczy ihletése
A költő már hallja, ahogy Zemplénben - a messzi Somogyból nézve az ottani Széphalom, vagyis Kazinczy lakóhelye is Erdély, azaz Dácia - megképződik a görög lírai költészet („aeoli”) lantján a szonett, amelynek haját szőlőlevelekből és -fürtökből font koszorú („mádi arany gerezd”) és párta díszíti. A költő ezután üdvözli a görög költészet szimbolikus hegyéről, a Helikónról ideszármazott bájos istennőt (görögül: Kharisz, latinul: Grácia - akkori magyarul: „Kegy”), és arra kéri, hogy adjon ihletet Kazinczynak. Adjon neki alkalmat a versírásra gyermekáldással: „pólyád szebb örömébe márts lelkét”. Ez egyébként azt is jelentheti, hogy lányok után szülessen végre fia. Mert Berzsenyinek van egy másik verse Kazinczyhoz, ami arról, szól, hogy a gólya - kihalt szó: a cakó! - már megint lánnyal tréfálta meg a barátját. A gyermekhaláltól, a temetőtől, annak szimbolikus fájától mindenesetre ezután már kímélje meg (Kazinczy első lánya csecsemőkorában meghalt): „ciprusidat hurjaitól kizárd”.
Széphalom és Vaucluse - a költői átlényegülés
Ha mindez megtörténik, és a Szonett, illetve ennek múzsája Kazinczyval fog enyelegni, akkor Széphalom Vaucluse-zé, a nagy szonettköltő, Petrarca visszavonultságának színhelyévé, „Széphalom angyala” pedig, azaz Kazinczy felesége, Török Sophie Laurává, Petrarca múzsájává fog átlényegülni. Az egész versben érezhető egyfajta kényszeredettség, mintha Berzsenyi tiltakozna a szonettforma ellen, miközben eleget tesz Kazinczy kérésének. Ez az alkotói gyötrelem már az első képben megmutatkozik, ahol a szerelem istennője rálehelt Petrarca múzsájának ölére.
A nemzeti önpusztítás és a jövő kérdései
Vörösmarty „Szózatának” második versszaka talán a magyar költészet legmegrendítőbb sorait foglalja magába: „A nagyvilágon e kívül / Nincsen számodra hely; /Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.” Azonban az elmúlt évszázadok folyamán sokszor éppen azt érezhette át sok-sok magyar, hogy éppen itt, e hazában „nincsen számára hely”. Ezért eshetett meg, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, s bár most még egyelőre „csak” félmillió magyar tántorgott ki, ha nem is Amerikába, de Európa és a nagyvilág számos országába, ám a jelenlegi helyzetünk is ad éppen elég okot az aggodalomra.
A hanyatlás okai és a pozsonyi csata
Vajon miért és hogyan eshet meg, hogy egy ország, a haza, nem tudja eltartani-megtartani gyermekeit, és mit kellene tennünk, hogy mégis képes legyen erre? Berzsenyi „Mi a magyar most?” kérdésére adott „rút sybarita váz” válasza ma is aktuális. A „Romlásnak indult hajdan erős magyar! /Nem látod, Árpád vére miként fajúl? / Nem látod a bosszús egeknek / Ostorait nyomorúlt hazádon?” sorai a romlás okaként a tiszta erkölcs hanyatlását jelölik meg. A hanyatlás végső oka tehát már számára is a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatunk megrendülése volt. Vörösmarty is drámai szavakkal ostorozza nemzetét „Országháza” című versében.
Miért volt „hajdan erős” a magyar, és miért „indult romlásnak” aztán? Miért fajul annak az Árpádnak a vére, aki fejedelemként fiaival együtt az életét adta a hazáért a pozsonyi csatában? Abban a pozsonyi csatában, amelyet máig sem illik emlegetni, mert „politikailag nem korrekt” feszegetni azokat a kérdéseket, amelyek azt firtatnák, hogy mi is volt az összecsapás oka. Miért támad ránk a Nyugat egyesített serege, és miért vélte úgy a pápa és a német-római császár, hogy „decretum… Ugros eliminandos esse”, azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak?” Az akkori magyarság ezt egy kicsit másként látta, és úgy vélte, hogy joga van a létezéshez. Volt tehát tudásunk, bátorságunk és kitartásunk, így fényes győzelmet arattunk a hatalmas túlerővel szemben. És ha már világraszóló győzelmet arattunk, akkor, feltehetjük a kérdést, miért nem ennek az évfordulóját ünnepeljük, és miért a vérbefojtott lázadásainkét március 15-én és október 23-án?
A „szegény magyar” és a lelki lepusztulás
A sokszor idézett, kurucnótaként is énekelt magyar népdal, amelynek már a címe is („Menj el, menj el, szegény magyar”) sokat elmond a lényegről, így korholja nemzetét: „Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon, / Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon”. Aki vezetteti magát „szem-bekötve, vakon”, az ezt csak azért teheti, mert vagy nincs elegendő tudása, vagy ha volna elegendő tudása, nincs bátorsága a cselekvéshez, netán ha mindkettő volna, akkor meg a kitartás hiányzik. Hogy a hanyatlás lelki, erkölcsi, szellemi természetű, az most már a napnál világosabb. Minden, az anyagi, fizikai térben megtalálható pusztulás valójában csak tükörképe a lelki, erkölcsi és szellemi lepusztulásunknak. A mai gazdasági és pénzügyi válságunk, az a szívszorító tény, hogy a haza nem tudja eltartani és megtartani gyermekeit, hogy nem „e kívül”, hanem éppen hogy „e belül” nincsen számodra hely, az ezt látszik igazolni. Pontosan tudjuk, hogy ez csak azért következhetett be, mert hagytuk és hagyjuk!
A valóság szembesítése és a nemzetépítő munka
De miért hagytuk, és a jövőben hogyan ne hagyjuk? A tartós, most már évszázadok óta tartó lepusztulási lejtőről való visszafordulásunknak bizonyosan ez a döntő kérdése. Ennek megválaszolásához azonban az kellene, hogy végre szembesüljünk a valóságos valósággal. Lepusztulásunk fő okait, Mohácsot és Trianont ugyan egyszeri történésnek tekintjük, ám ezek valójában folyamatok, illetve egy folyamat állomásai. És egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek a folyamatok ma is zajlanak, és ha rajtunk múlik, akkor a jövőben zajlani is fognak. A nép és az őt vezető uralmi csoportok a jelek szerint ugyanis egymást rontják. Soha nem volt aktuálisabb Bibó István híres mondata, amely szerint a dolgok „néven nevezésének” hiánya kikerülhetetlenül vezet az adott „emberi közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez”.