Az új gyümölcsök elnevezése sokszor szokott problémát jelenteni, legtöbbször olyan nevet adnak neki - ha magyarul nincs még neve -, ami utal a gyümölcsére, egy itthon már ismert gyümölccsel való hasonlósága miatt. A magyar nyelvben gyakran alakul ki képzavar az eprek és szedrek terén. Az eperfa (Morus) nemzetségébe mintegy 100 faj tartozik, de Magyarországon két fajnak van igazán ismert múltja: a fehér epernek (Morus alba) és a fekete epernek (Morus nigra). Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban nevezzük szederfának, ám fontos hangsúlyozni, hogy a két faj morfológiailag és eredetét tekintve is eltér egymástól.
Két faj, két világ: A fehér és a fekete eperfa
A fehér eperfa (Morus alba) Kínából származik, a 6. századtól terjedt el Európában. Hozzánk a 18-19. században jutott el rohamosan a selyemhernyó-tenyésztés fellendülése miatt, mivel a növény levele a selyemhernyó fő tápláléka. A fehér eperfa termése lehet fehér, rózsaszín vagy sötét pirosas fekete is. A fehér eperfa levelei vékonyabbak, a fekete eperfához képest nyúlánkabb, és sokszor erős sarjhajtásokat hoz. Gyümölcsének íze édes, a savasság hiányzik belőle.
Ezzel szemben a fekete szeder vagy savanyú szederfa (Morus nigra) eredete Ázsia nyugati részére, feltehetően a mai Irán területére vezethető vissza. Az ókorban a Római Birodalomtól Indiáig ismert volt már. A savanyú szederfa (Morus nigra) viszont csak sötét, fekete színű gyümölcsöket terem, fehéret soha. Íze savanyú-édes, és a termésén nagyon rövid a szár vagy kocsány, ellentétben a fehér szederrel, ami fél-egy centiméteres szárral kapcsolódik az ághoz.
Az elnevezések körüli bonyodalmak
A kétféle elnevezés mögött valamikor kétféle fa állt. Az Alföldön a fává növő Morus nemzetség egyik faja a nép nyelvén eperfa, a Dunántúlon (és Szlavóniában meg a Csallóközben is) ugyanez viszont szederfa névre hallgat. A címben szereplő savanyú szederfa különféle elnevezéseiben népünk részben a fa termésének színére, részben a fa eredetére utal: nevezik fekete szeder- vagy eperfának, savanyú szederfának, de balkáni, melegebb vidékről való származására utalva török szederfának, aztán elsősorban a Dunántúlon, különösen a Balaton-felvidéken, bécsi szederfának is.
Sajnos az A2 (a fehér eperfa sötét gyümölcsű változata) a megtévesztésig hasonlít B-re (a valódi fekete eperfára), és még a szakértők egy része is összekeveri a kettőt; az A2-re rendre rámondják, hogy az B. Az eredeti Morus nigra kihaló félben van, Magyarországon ma már csak mintegy 11-20 példányról tudunk.
Termesztés és gondozás: A „savanyú” igényei
A savanyú szederfa a meleget kedvelő fa, ezért hideg szelektől védett, meleg, napos helyekre ültessük. Kötött, mélyrétegű, murvás, kavicsos talajokban érzi jól magát. Míg a fehér szeder példányai ma is az egész országban mindenhol megtalálhatóak, addig a fekete szederfából alig tudunk néhány példányról. Íze sosem olyan édes, mint a fehér szederé, van benne savanyú íz, és fája érzékenyebb a fagyra, valamint szaporítása is nehezebb, mint fehér társáé.
Hogyan szaporítsuk az eperfa dugványait
A szederfa egy nagyon hálás gyümölcstermő fa, nem nagyon van Magyarországon kártevője, permetezni ezért nem szükséges. Különösebb növénybetegségei nem ismertek. A selyemhernyó nem támadja meg, a medveszőlőlepke hernyója viszont károsíthatja a levelét. Az érett eper lepotyog, ezért úgy érdemes a fa helyét megtervezni, hogy ez ne okozzon gondot, és a termést egy aláterített ponyvára le lehessen rázni.
Felhasználási lehetőségek: A konyhától a patikáig
A találékony magyarság nem hagyta veszni akkoriban a tömegesen termő javakat. A pálinka és a lekvár mellett az epertermés takarmányként is jelentőssé vált, különösen a baromfi kedvelte. A fehér eperfa gyümölcséből pálinkát főztek és főznek ma is, fája pedig hordókészítésre kiváló alapanyag. A savanyú szederfa gyümölcse fénylő-fekete, lédús, édes-savanykás, igen kellemes üdítő ízvilágú, erősen festő levű.
Érdekesség, hogy az eperfa gyökérszálait vékonyra hasítva, felpuhítva zsák- és bocskorvarrásra, valamint természetes kötözőanyagként is használták. A leveleket megszárítva teafűként is alkalmazták. Az eperfa levél (Morus alba) is számos egészségügyi előnnyel rendelkezik, gazdag C-vitaminban, vasban, kalciumban, cinkben, káliumban, foszforban és magnéziumban. A benne található 1-deoxinojirimicin (DNJ) segíthet a magas vércukorszint és inzulinszint csökkentésében.
Történeti és kulturális jelentőség
Volt olyan idő, amikor az eperfákat akkora becsben tartották, hogy 25 pálcaütés is járhatott annak, aki kivágott belőlük egyet is. Mária Terézia rendeletei nyomán kezdték tömegesen telepíteni selyemhernyó-tenyésztés céljából. A nagyétkű, selyemszálakat termelő hernyókat az eperfa lombjával etették, e célból az utak mellé eperfasorokat telepítettek. A fehér eperfák tömeges vesztét a levelükön szintén jól szaporodó amerikai fehér szövőlepke károsítása és a 20. századi útszélesítések okozták, amikor sorra vágták ki az eperfasorokat.
A savanyú szederfa fokozatos térvesztése az első világháború előtt indult el, s a 20. század további évtizedeiben felgyorsult. Az országosan is híres Schrikkel-féle alsótekeresi faiskola 1940-ig szaporította, oltotta ezt a gyümölcsfát. Az 1941/42-es évre kiadott árjegyzékben már nincsen sem édes, sem savanyú szederfa. Napjainkban a hazai eperfák zöme fehér eperfa, amelynek gyümölcse fehér, rózsaszín vagy sötétlila is lehet, de az igazi, őshonos fekete eperfa ritka kincs maradt, melynek megőrzése és megmentése a hazai botanika és gyümölcsészet egyik fontos feladata.