Augusztus 20., az államalapítás ünnepe jóval többről szól, mint a kenyérfesztiválról, a tűzijátékról vagy épp Szent István ünnepléséről. Ezen a napon, amelyen hivatalosan az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékünnepe zajlik, az új kenyér ünnepét is megtartjuk. Ezt az ünnepet az idők során számos értelmezéssel és hagyománnyal ruházták fel, és története messze túlmutat a puszta kenyérszegésen. Az, hogy hogyan fonódott össze Szent István, a kenyér és az államalapítás, valójában egy összetett folyamat, amelyben politikai érdekek, régi keresztény hagyományok és 19. század végi társadalmi feszültségek is szerepet játszottak. A népszerű elképzelésekkel ellentétben sem a kizárólagosan Rákosi-féle kommunista kreálmány, sem a sok évszázados, középkori keresztény hagyomány nem állja meg a helyét önmagában, bár mindkettő tartalmaz igazságmagvakat.
A Hagyományok Kialakulása és a Politikai Átkeretezések
A nemzeti ünnepek sajátossága, hogy az aktuálisan hatalmon lévő politikai erő a saját érdekeit szolgálja az ünnep egyik vagy másik jellegzetességének felnagyításával, átkeretezésével, esetleg apró torzításával. Ez igaz augusztus 20-ára is, amelybe az idők során elég sok mindent összegyúrtak. Az 1950 és 1989 közötti időszakban például a Magyar Népköztársaság Alkotmányának ünnepe is ezen a napon volt, ami hozzájárult ahhoz a széles körben ismert és elfogadott teóriához, hogy az új kenyér megünneplése szovjet mintát követő, mesterséges kreálmány, ami a kommunistákhoz köthető. Azonban az ünnep története ennél sokkal régebbre nyúlik vissza, és számos eltérő irányba ágazik.
Augusztus 20-a rejtett története: az ünnep valódi arca - Karafiáth, Balogh, Gavra
Kovács Ákos etnográfus, történész kutatásai szerint sem a középkori keresztény, sem a Rákosi-féle kommunista eredet nem állja meg a helyét önmagában, bár mindkettőben van igazság. A valóság az, hogy Horthynak és Rákosinak is volt szerepe augusztus 20. felvirágoztatásában, és régi, századokkal ezelőtti keresztény hagyományt is tartalmaz nyomokban az, ami mára az államalapítás és Szent István ünnepe lett. Valójában egy 19. század végi aratólázadásnak köszönhetjük az egészet.
Az Aratósztrájkoktól az Új Kenyér Ünnepéig
A kenyérünnep és a mai augusztus 20. eredete az 1890-es évekre vezethető vissza. Ekkor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter az aratóünnepek feltámasztásával próbálta meg enyhíteni a földesurak és a napszámosok közti társadalmi és politikai feszültséget, ami az 1897-es, az Alföldön és tizennégy dunántúli megyében fellángoló aratósztrájkokban testesült meg. Darányi ötlete beleillett a kor európai trendjébe, az 1870-es évektől ugyanis elég sok helyen jelentek meg a „felülről jött” hagyományok, hogy azokkal kápráztassák el a látványos ceremóniákra fogékony embereket.
Darányi valószínűleg az eredetileg július 15-én tartott, Apostolok oszlása néven ismert középkori liturgikus ünnepet vehette alapul, amikor 1899-ben miniszteri rendeletben adta ki, hogy a földesúr és az aratók közti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében újítsák fel az aratóünnepeket. A rendeletben az állt: „A munkaadó és a munkás közötti jó viszony istápolásának egy igen régi módjáról is megemlékezhetem, s ez az aratási ünnep, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor. Ez a régi szokás általában nem azért maradt el, mert költséges volna […] hanem elmaradt azért, mert lassan elmosódott céljának tudata”. Érdemes megjegyezni, hogy Darányi minisztériuma egy jogszabállyal betiltotta a sztrájk lehetőségét, így az ünnep csak egy nagyon szimbolikus engedményféle volt.
Azonban ezeknek az ünnepeknek semmi közvetlen hagyománya nem volt (a 18. századi aratóünnepségek ekkorra már szinte mindenhol kikoptak a hagyományok közül), tehát nem nagyon volt mit felújítani. Ráadásul a miniszteri kérésnek leginkább csak a béraratók tettek eleget, a saját maguknak aratók nem kezdtek ünneplésbe. A miniszter azonban nem adta fel a tervét, két évvel később ismét kiadta a rendeletet, és a kezdeményezés ekkor már elkezdett megragadni itt-ott. Kovács Az Új Kenyér ünnepe című tanulmányában írja: „Mivel azonban igen sok településen korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Másokat viszont, így többek között az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyományt, a kenyér megáldását megpróbálták a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni. Nem is sikertelenül, hiszen Szeged környékén rövidesen már gabonával telt ökrös szekér indult a templomba, ahol a plébános ünnepi mise kíséretében megáldotta a gabonát, valamint a szekéren lévő kenyereket. Szinte természetesnek tűnt, hogy ezeknek a búza- és kenyéráldással bővülő aratóünnepeknek a húszas évek elejétől lassan megváltozott a nevük is.”
Ezek az események még júliusban zajlottak, messze attól, hogy Szent István napja és az új kenyér ünnepe összefonódjon. Az Országos Nemzeti Szövetség azonban már 1902-ben előállt azzal a gondolattal, hogy kössék össze a kettőt. Augusztus 20. akkoriban is ünnep volt, de leginkább egyházi: azt ünnepelték, hogy I. István királyt 1083. augusztus 20-án avatták szentté. Ám mivel a kenyérünnep nem terjedt el túlságosan, nem sikerült a nagy összevonás, hogy az ország jobban magáénak érezze Szent István ünnepét.
Paulini, Horthy és Rákosi: Az Ünnep Sorsa a Két Világháború Között és Után
Augusztus 20. és a kenyérünnep összeolvasztása a két világháború között sem sikerült, pedig voltak erre törekvések. Elsősorban a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője, Paulini Béla részéről, aki 1933-ban megrendezhette a budapesti Szent István-ünnepséget, majd nagy szerepet kapott a kormányzati szinten is jelentős támogatást élvező Magyar Kenyér Ünnepének összehozásában. Hübner József népművelési államtitkár 1936-os javaslata után a kormány úgy döntött, hogy „1939. június 29-én s ettől kezdve minden évben Szegeden, a Duna Tisza közének fővárosában rendezteti meg a legszebb magyar ünnepet, az új kenyér ünnepét […] elsősorban az idegenforgalom helyi fellendítése érdekében”.
Szeged annyira fellelkesült, hogy két évvel beelőzve a céldátumot, már 1937-ben megrendezték a kenyér ünnepét, Péter-Pál napján, június 29-én, a búza aratásának hagyományos kezdetekor. Az idegenforgalmi indíttatású esemény bejött, országszerte vonatok indultak a városba, odalátogatott a miniszterelnök, a földművelésügyi miniszter és a pénzügyminiszter is, de maga az ünnep nem sikerült túl jól, amit a szegedi lapok korabeli beszámolói is tanúsítanak, no meg az is, hogy a következő évben nem merült fel a folytatás.
Paulini nem bukott bele a rossz visszhangot kapó ünnepbe, sőt őt bízták meg az 1941. július 27-i szabadkai kenyérünnep fontosabb feladataival. A helyszín és a kenyérünnep maga is szimbolikus volt, hiszen a világháború harmadik évében a Délvidék ismét magyar ellenőrzés alá került. „Az omlós magyar kenyér hazája, a fölszabadult Bácska, a kenyér ünnepével ünnepelte meg boldog hazatérését” - közölte a Néptanítók Lapja, egyértelművé téve, hogy az ünnep a magyar bevonulásnak szól. Az ünnep fontos eleme volt a római triumfusok mintájára megrendezett bevonulás, Horthy Miklós kormányzónak a vasútállomás közelében még egy diadalkaput is építettek, de volt diadalkocsimenet és búzakalászból font korona is. Az esemény csúcspontját az jelentette, amikor Horthy Miklós a szabadkai Hitler téren felállított emelvényen megszegte a kenyeret. Az Uj Magyarság így számolt be a pillanatról: „Megvillan a kés és kettéválik a piroshéjú kenyér a kormányzó kezében, aztán az első magyar ember tenyere rásimul az egyszerű paraszt kezére. Így fogja néhány percig a nehéz szerszámokhoz szokott barna öklöt, a föld fiának dolgos, kérges kezét és hosszan elbeszélget a gazdával.” A kenyér még itt is csak szimbolikus, alkalmi kellék volt, ezért ennek sem lett közvetlen folytatása - bár ebben azért a második világháborúnak is fontos szerepe volt.
A következő fontos szereplő Szent István és a kenyérünnep összeboronálásában maga Rákosi Mátyás volt. A vezetésével 1944-ben újjáalakuló Magyar Kommunista Párt értelemszerűen nem nézte jó szemmel augusztus 20. vallásos jellegét, ezért azt a kenyérünnep gondolatához nyúlva próbálták szekularizálni. 1946-ban például Kecskeméten, ahol Rákosi miniszterelnök-helyettesi minőségben vett részt az „Uj kenyér ünnep”-en augusztus 20-án. Politikai feszültséget jelentett viszont, hogy az MKP koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt pár héttel korábban, június 29-én aratóünnepséget rendezett Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc miniszterelnök részvételével.
Az ünnep birtoklásáért folyó harc 1948-ra befejeződött - az 1947-es választáson legtöbb szavazatot és mandátumot megszerző MKP elkezdte módszeresen felszámolni a kisgazdákat, és egyre nagyobb szerepet adtak az augusztus 20-i kenyérünnepnek. Olyannyira, hogy 1948-ban Kecskeméten ezen az eseményen jelentette be a gazdaság szocialista átszervezését, az államosítást és a termelőszövetkezetek létrehozását - hogy véletlenül se legyen ok Szent István ünneplésére. Szent István augusztus 20-i ünnepe 1949-ben még tovább halványult, 1950-ben pedig teljesen a perifériára került. 1949-ben augusztus 18-án fogadták el az új alkotmányt, ami két nappal később, augusztus 20-án hatályba is lépett - innentől már az alkotmány és a népköztársaság ünnepe lett a nap. 1950-ben ezt törvénybe is foglalták, ekkor végleg, mindenki számára világos lett, hogy a politikai játszma sosem a kenyérről szólt valójában: augusztus 20. csak és kizárólag a Magyar Népköztársaság alkotmányának az ünnepe, amikor Szent Istvánról és a magyar kenyérről már egy szó sem esik.
A Kádár-kori Feltámadás és a Rendszerváltás Utáni Újraértelmezés
Kovács egy másik példán keresztül is bemutatja az új kenyér ünnepének átalakulását: „Visszatérve az új kenyér ünnepének alig fél évtized alatt bekövetkezett átalakulására, mi sem jellemezte a változásokat jobban, mint hogy az 1946-ban még az új kenyér ünnepét köszöntő földművelésügyi miniszter, Nagy Imre 1951-ben begyűjtési miniszterként immár azt az alkotmányünnepet köszöntötte, amely: »egyben a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettségteljesítés számonkérésének napja. […] Amikor a népköztársaságunk kormánya, amely az egész, a dolgozó nép érdekeinek szószólója és védelmezője, szigorúan megköveteli a terménybeadás teljesítését, amikor megbünteti a kötelességmulasztókat, az egész ország, a dolgozó nép egyetemes érdekeit tartja szem előtt.«”
Az új kenyér ünnepe az 1960-as évek elején, a forradalom leverése után, augusztus 20. jelentőségének újbóli megerősödésével tért vissza. „1962-ben a Bács-Kiskun megyei Hartán a budapesti Ruggyanta Gyár dolgozói például úgy ünnepeltek együtt a községbeliekkel, hogy a gyár főosztályvezetőjét a tanácselnök új lisztből sütött kenyérrel köszöntötte” - olvasható Kovács tanulmányában.
A következő években a kenyér egyre gyakrabban visszatérő eleme lett az alkotmány- és kenyérünnepeknek, az MSZMP főtitkára, Kádár János rendszeresen kapott kenyeret ajándékba a különböző városokban tett látogatásain, ezek pedig szép fokozatosan vették magukra Paulini korábbi, műnépi elemeit, így lett idővel általános, hogy nemzeti színű szalaggal átkötött lett a kenyér, az azt átadó menyecske pedig hímzett, díszes népviseletben járult Kádár elé. A kenyérátadás gyorsan kötelező jellegű reprezentatív rituálévá vált, és így hamar kiüresedett a jelentése. Ez 1987-ben teljesen világossá vált azzal, „amikor kivételesen nem népviseletbe öltözött menyecskék, hanem búvárszemüveggel a homlokukon, oxigénpalackokkal a hátukon az MHSZ női könnyűbúvárai (olyan szereplők tehát, akiknek még jelképesen sincs semmi közük szántáshoz, vetéshez, aratáshoz) köszöntötték kenyérrel a kezükben az alkotmány, az államalapítás és az új kenyér ünnepének tiszteletére a Duna-parton felsorakozott magas rangú párt- és állami vezetőket”. A furcsa újítás bejött, 1988-ban a búvárok már a nézőknek is osztogatták a kenyeret, folytatás viszont ismert okokból nem volt.
A Kádár-korszak vége felé egyébként augusztus 20-án már Istvánt (Szent nélkül) is ünnepelték, a rendszerváltás után pedig Szent István végleg visszakerült az ünneplendők közé. Ennek előszele volt, amikor az 1989. augusztus 20-i ünnepségen az MDF, a Fidesz és az SZDSZ a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társasággal, illetve Raj Tamás főrabbival és Debrecenyi Károly református lelkésszel közösen tartott kenyérszentelést. Az eseményről ökumenikusan kizárták az MSZMP-t. „Vélhetőleg azért, mert szerintük ez a párt volt az, amely Szent István napját, illetve a hagyományos népi kultúrából származó kenyérünnepet hosszú évtizedek át saját politikai céljainak szolgálatába állította, ti. a sztálinista típusú alkotmány ünnepévé tette” - írja erről Kovács.
A Kenyér Fontossága és a Hagyomány Élete a Modern Korban
A kenyér a magyar ember táplálkozásában évszázadokon keresztül központi helyet foglalt el. Az alföldi kenyér már a 18. században fogalommá vált Európában. Nyugati utazók ámulattal írtak különleges finomságáról, hatalmas méreteiről, melyek mindvégig a magyar házikenyér jellegzetességei maradtak. A búza és a belőle készült kenyér maga az élet volt őseink számára, amit verejtékes, fárasztó munkával termeltek meg, állítottak elő. Nem csoda, hogy költők, zenészek megénekelték a „mindennapi kenyerünk” témához kapcsolódó gondolataikat. A mai hatvanasok közül biztos sokan emlékeznek a „Harminc éves vagyok” című rockoperára.
A kenyérhez fűződő hagyományok a mindennapokban is mélyen gyökereztek. Régen Budaörsön úgy tartották, hogy egy lány akkor mehet férjhez, ha már tud kenyeret sütni. Általában egy héten egyszer, általában szombaton sütöttek, a család létszámától függően egyet, vagy többet. Nem használtak hozzá adalékanyagot, ízfokozót, színezéket, hanem kovászt és sót. Ízletesebb lett, ha 2-3 főtt krumplit tettek hozzá, összetörve. A kenyeret a család részére mindig az édesapa szegte meg, de előtte a kés hegyével három keresztet rajzolt rá. A gyerekek már kiskorukban megtanulták, hogy minden falatot meg kell becsülni. Szerették a házi zsírost, a szilvalekvárost, a cukrost, a zsíros-paprikást. Voltak olyan idők, amikor nagyon be kellett osztani a kenyeret. Ha már fogytán volt és a gyerekek még kértek, akkor az anyuka azt mondta: „Pszt.”
Kruck Kati néni mesélte azt a szívszorító történetet, hogy édesapja hősi halált halt az első világháborúban, itthon nyolc gyermekről kellett gondoskodnia az özvegyen maradt édesanyjának. Egy este a gyerekek sírásra ébredtek. Ez a történet is rámutat a kenyér, mint alapvető élelmiszer létfontosságára.
A Pékszakma Múltja és Jelenje
Több pékség is működött Budaörsön a háború előtt. Híres volt közöttük a Báder pékség. Báder Rici néni így emlékezett vissza a szép, de igen fáradságos munkára: „Közös életünket a férjemmel úgy kezdtük, hogy kölcsönt vettünk fel a Budaörsi Hitelszövetkezettől a pékség kialakítására. Ez 1941-ben történt. Boltíves, dupla tűzterű kemencét építtettünk, hozzá raktárt, ahol zsákokban tároltuk a lisztet. Hajnali kettőkor keltünk, mázsaszám dagasztottuk a tésztát, először kézzel, majd később vettünk egy dagasztógépet. Naponta több mint 20 mázsa kenyeret, több száz péksüteményt árusítottunk a boltunkban. A kemencét még előző este felfűtöttük, a parazsat kihúztuk és egy hosszú rúdra csavart vizes zsákkal kitisztítottuk a tűzteret. Akkor az előkészített vekniket a felső részbe tettük, egyszerre 90 darabot, mert annyi fért bele. Ott a meleg jól felhúzta, attól lett olyan könnyű, majd fél óra múlva az alsó részbe raktuk át, azt neveztük »unpakkolás«-nak. Ott sült készre. Majd következett az újabb adag. Úgy emlékszem vissza azokra az időkre, hogy szakadatlanul dolgoztunk, soha nem pihentünk. 1951-ben államosították a pékségünket, tíz év múlva a férjem elment a kenyérgyárba dolgozni, attól fogva már nem sütöttünk.”
A kenyérgyártás évszázados hagyományai és a mai modern technológiák közötti különbségek jól tükrözik a társadalmi és gazdasági változásokat. A házi kenyérsütés, a kis családi pékségek kora után az államosítás és a nagyüzemi termelés jellemezte a kommunista időszakot, majd a rendszerváltás után a piacgazdaság hozta el a választék és a technológia fejlődését.
Simon István: Egy Költő a Kenyér és a Hagyomány Közelében
Simon István (1926. szeptember 16., Bazsi - 1975. július 7., Budapest) életműve is szorosan kapcsolódik a magyar irodalomhoz és a népi hagyományokhoz. A „Harminc Év” című sorozat, melyben művei is megjelentek, a magyar irodalom fontos alkotóit mutatta be. Könyvei, mint az „Örök körben Válogatott és új versek 1943-1973” vagy a „Szőlő és gesztenye” című kötetek, a magyar táj, az ember és a munka iránti mély tiszteletről tanúskodnak.
Idézetei, mint például a „Nem halsz meg!” (Szépirodalmi, 1973, 97. oldal) és a „szedegettem én is össze! hökkent életemé.” (Szépirodalmi, 1973, 5. oldal) az „Örök körben” című kötetből, a tavaszhoz és az élet mulandóságához kapcsolódó gondolatokat tükröznek. A „Szőlő és gesztenye” című kötetből származó idézetek, mint a „Bár törne… De nem. lassan örökre ölébe borul.” (13. oldal) és a „a hideg-holdfényes irtásokon.” (15-16. oldal), a természet és az ember kapcsolatáról szólnak.
Simon István „A magyar irodalom” című kötete előszavában az irodalomról és az olvasásról elmélkedik. „Az irodalomról sok szó esik mostanában. Az olvasók megnövekedett tábora ad okot a bizakodásra egyfelől; a tollforgatók viszont az új irodalom iránt mutatkozó közönyt panaszolják. A szélesebb irodalmi közvélemény valóban hiányzik. S az oka ennek nem az lehet-e, hogy kortársaink többsége talán azt se tudja eldönteni, mi az új s abból mi az érték, mert a régit se ismeri? Forduljunk nyugodtan a tegnap, a múlt század, a fél évezredekkel ezelőtt a maga helyén ugyancsak modernhez. Ismerjük meg értékeinket, hogy önmagunkat is jobban megismerjük. Hiszen tíz-tizenkét emberöltő s annyi nemzedék tapasztalatát szerezhetjük meg. Amit ők is úgy szereztek, hogy mindig újat akartak. Könyvünk ebben a tapasztalatszerzésben szeretne segíteni.” Ez a gondolatmenet is rámutat arra, hogy a múlt, a hagyományok ismerete elengedhetetlen az önazonosság és az értékteremtés szempontjából, ami szorosan összefügg az új kenyér ünnepének és a magyar államiság történetével.
Az Éhezés Globalizált Problémája
Nyomasztó tudat minden érző ember számára, hogy napjainkban, a nagyvilágban milliók halnak éhen. Az ENSZ élelmezésügyi szervezetének (FAO) feladata az éhezés visszaszorítása. A kenyér, amely évszázadok óta az élet szimbóluma, ma is alapvető szükséglet, és az éhezés globális problémája rávilágít arra, hogy a bőségesen termő gabona és a kenyér ünnepe mellett nem szabad megfeledkeznünk azokról, akiknek a mindennapi betevő falat is hiányzik. Az augusztus 20-i ünnep, a kenyér megszentelése, így nem csupán a múltba révedésről szól, hanem egyben a jelenre és a jövőre is figyelmeztet, a társadalmi felelősségvállalás fontosságára.