Skandar Graun, Yvorl isten félork harcos-papja, a Káosz-ciklus központi figurája, akinek története egy mélyen kidolgozott fantasy világban bontakozik ki, tele kalandokkal, mágiával és erkölcsi dilemmákkal. John Caldwell, Nemes István álnéven írt művei, melyekhez köze volt, mint például a Skandar Graun sorozat, már a ’90-es évek elején nagy népszerűségnek örvendtek. A Káosz ciklus könyvei jól indultak, és az első néhány kötet eredetisége, különösen a druidás párbeszédek, zseniálisak lettek.
Skandar Graun eredete és küldetései
Skandar Graun egy ork-ember félvér, aki Yvorl isten papja, és célja, hogy Peltár nevű varázslón bosszút álljon. Ígéreteire egy különös csapat verbuválódik össze, akik Skandar Graunnal együtt tartanak Lendor szigetén. Itt még a félork egy nem túl szimpatikus figura, hiszen Yvorl istenének rendszeresen embereket - és más fajzatokat - áldoz. Az első regény, a „Káosz szava”, az Entrópia létsíkjára, a Limbóra kalauzolja el a hőst, ahol a világ legerőteljesebb varázseszközét, a rubintüzű Káosz Szívét kell megszereznie. Ehhez tizenkét mágikus kulcsot kell begyűjtenie, melyeket varázslók, szörnyetegek, démonok és egyéb rejtélyes lények őriznek. Skandar Graun gyorsan új társakra bukkan, ám kezdeti lelkesedése hamar alábbhagy, amikor rádöbben, hogy egyikük az életére tör. Ez a mű a mostanra klasszikussá vált Káosz-ciklus egyik legfordulatosabb és legszórakoztatóbb darabja.
Találkozás Verghausttal, a Manók Istenével
Skandar Graun, Yvorl isten félork harcos-papja nem tétlenkedik túl hosszan Lendoron. Sietve magára haragítja Verghaustot, a manók istenét, majd megregulázza annak feldühödött híveit. A manók istene egy két és fél méter magas, rőt szőrű, égő szemű, hatalmas agyarú lény, göcsörtös lábakkal, gubancos szőrzettel, gennyes kelésekkel a testén és a ráncos pofáján, legörbülő, csőrszerű orral és nagy táskaszájjal. Ebből a teremtményből oly mélységes alvilági gonoszság sugárzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott Skandar Graunnak.
Amikor Skandar Graun dárdahegyektől döfködve betámolygott a terembe, Verghaust, a manók istene éppen egy sült manóalkart evett. "Egy ork!" - állapította meg tényszerűen, dörgő basszushangon, és vörös nyelvével lenyalta ráncos ajkáról a zsírt. Skandar Graun sietve kijavította: „Apám ember volt - Nem vagyok egészen ork… sőt, ha jól tudom, már anyám is csak felerészben tartozott az orkok népéhez… Valójában én inkább ember vagyok…” Verghaust ekkor felüvöltött: „Mágia! - Nem is akármilyen! Erős mágia!” Skandar Graun ösztönösen háta mögé rejtette gyűrűs kezét, és biztosította a szörnyeteget, hogy nem áll szándékában mágiát használni.
Verghaust azonban gúnyosan nevetett: „Félni? - Az a jó, minél erősebb a mágia. A húsoddal és a lelkeddel együtt mind belém száll. Gyere közelebb!” A dárdás manók siettek betartatni uruk parancsát. A félork felmordult, és előrántotta gyűrűs kezét. „Rágós falat lennék! - morogta. - Még belém törne a fogad, ördög! Látod ezt a gyűrűt…” Az egyik manó nyüszítve jelezte, hogy nem tudták lehúzni a dagadt ujjáról, és az ujját levágni sem merték engedély nélkül. „Miféle gyűrű az?” - dörögte a manóisten izgatottan. „A végzeted!” - kiáltotta Skandar Graun harsányan, és úgy döntött, nem vár tovább. „Sheenka! - kiáltotta. - Én szólítalak, Skandar Graun! Jöjj, segíts meg!” Verghaust döbbenten meredt a gyűrűre: „Sheenka gyűrűje! - Ez itt a Káosz Gyűrűje! És Sheenka…” Skandar Graun diadalmasan rikoltotta: „Igen! - Sheenka a te gyalázatos csontjaiddal gyarapítja majd a gyűjteményed! Sheenka… jelenj meg! Tartozol nekem!”
Verghaust ekkor iszonyatos sikoltásban tört ki, majd fergeteges hahotába. „Ostoba! - ordította Verghaust, fuldokolva a röhögéstől. - Hogy kép… hogy képzelted… Hogyan is képzelhetted…” Skandar Graun úgy érezte, mintha egy jeges kéz ragadná meg a bokáját, ujjait a bőre alá vájná, s a hideg érintés centiről centire kúszna föl egészen a szívéig. „Kérlek, Sheenka… - rimánkodott. - Nem hagyhatod cserben istened hű szolgáját. Nézd, tudom, nem volt helyes, hogy Peltárnak adtam a Káosz…” Verghaust ordította: „Ez az én területem! - Ide még Sheenka sem merészel belépni. Csak úgy tehetné meg, ha elvesztené minden erejét. Ha belépne… felfalnám, és akkor enyém lenne az ő hatalma is…” Skandar Graun nem hitt neki. Verghaust azonban kijelentette: „Így is az enyém lesz! A gyűrűje révén hatalmat nyerek fölötte. Felfallak téged, aztán őt is. A szolgáim lesztek. A pokol kapujában találkoztok majd. Sheenka nem fogja megköszönni neked, hogy a pokolra juttattad, félvér! Jer közelebb!”
Skandar Graun erre felkapott egy manót, és Verghausthoz vágta. A manókirály villámgyors mozdulattal elkapta az alárendeltjét, és az a kénszagú rostély felé szállt. A rőtszőrű óriás leugrott trónjáról, és döngő léptekkel indult meg Skandar Graun felé, aki nyolcegynéhány dárdás fickóval csatázott. Skandar Graun három kisebb döfést is kapott a bordáira, de ez nem zavarta őrjöngésében. Támadóit villámgyorsan szétszórta. Amikor Skandar Graun megindul, olyan, akár egy dühöngő bika; letiporja azokat, akik az útjába állnak. Az egyik manót homlokon csapta pörölyszerű öklével, egy másikat megtaszított, aki két társát is leverte a lábáról. A vézna manófattyat, aki rá akart ugrani, úgy lefejelte, hogy annak azon nyomban betört a nagy horgas orra. A harcos-pap összeszedte minden erejét, s akarati parancsot ordított a feléje tartó manókirályra: „Dögölj meg!” Verghaust egy pillanatra megrándult, majd sátáni boldogsággal felüvöltött: „Mágia! - Imádom a mágiában pácolt ínyencfalatokat! Enyém lesz az erőd!”
Skandar Graun még két manót nekivágott, aztán egy harmadik fickó kezéből kirántotta a girbegurba nyelű dárdát, s a rárontó ördögi teremtmény felé döfött. A dárda vashegye nekivágódott Verghaust mellének, Skandar Graun teljes mázsás súlyát beleadta a döfésbe. Fém csikordulása hallatszott, mintha a manók ura acélvértet viselt volna rőt szőre alatt. Egy reccsenés. A fanyél eltörött. A félork harcos-pap elvesztette egyensúlyát, és térdre rogyott. A villámló szemű sátánfajzat feléje nyújtotta karmait. „A rostély felé, kis ínyencfalatom! - duruzsolta boldogan. - Azt hitted, büntetlenül sértegethetsz? Légy a vacsorám!” Skandar Graun oldalra hemperedett, és megpróbálta kirúgni a király alól a lábat, de csupasz lábfeje iszonyatos erővel csapódott az óriás cölöpszerű lábszárának, és a félorknak olyan érzése támadt, mintha Pelador híres sziklavárát akarta volna letaszítani a szirt fokáról egyetlen rúgással. „Ha-ha!” - harsogta Verghaust.
Skandar Graun a fájdalomtól elvakultan hengeredett oldalra, hogy kikerüljön ellenfele keze ügyéből. „A homlokodon viseled a csillagomat! - rikoltotta Verghaust szinte barátságosan. - Amikor odatettem, nem gondoltam, hogy ily hamar találkozhatunk. Díszhelyen tartom majd a fejed!” Skandar Graun feltápászkodott. Csak annyit látott, hogy a hatalmas rőt kar feléje villan. Megpróbált lebukni az ütés elől, de a hatalmas mancs a szíve fölött találta el, a veszedelmes karmok mélyebben szántottak húsába, mint a nevetséges dárdadöfések, s az ütés erejétől Skandar Graun tizenhatot hemperedett. Felkönyökölt, kábán megrázta a fejét. Ez kicsit sok volt így egyszerre. És az az átkozott dög már meg is indult feléje. A manók, akik Skandar Graun fergeteges rohamától nem maradtak véglegesen a padlón, már kitakarodtak a teremből. Skandar Graun valami szőröset érzett a keze alatt. Egy orkbőrre támaszkodott. Nem túl jó ómen. Elrántotta a kezét, és valamivel hátrébb próbált szilárd pontra találni, ahol megpihenhet. Kábasága azon nyomban elmúlt. A feje kitisztult. Skandar Graun, Yvorl isten félvér ork harcos-papja akkorát ordított, hogy a trónterem minden szöglete beleremegett. Nem mindennap tenyerel az ember pokoltűztől izzó rostélyra! „Finom falat leszel! - biztatta kedélyesen Verghaust. - Nem szenvedsz már sokáig! Aztán Sheenka édes halhusikája következik… Izzik már a gyűrűd, fiú?” Skandar Graun fel akart pattanni, de a két apró, fehér kísértet megragadta a karjánál fogva. A rostély felé vonszolták. A harcos-pap kézzel-lábbal próbált kapaszkodni, de a gránitpadlóra terített orkbőr vele együtt egyre közelebb jutott a kénes szagú rostélyhoz. „A pokol tüze elemészt! - rivalgott ünnepi hangulatban a rőt manó, és kéjesen csámcsogott. - Összefut a nyál a számban… mmm…” „BOSSZÚ!” - üvöltötte Skandar Graun lelke minden dühével, és érezte, ahogy agyában kattan a Káosz Szavának retesze. Csontjában érezte, amint leghatalmasabb varázslata működésbe lép s mellkasa egy szempillantás alatt felszabadul a gonoszság szörnyű nyomása alól. Iszonyatos erő szállta meg. Most ő következik! „Mágia!” - süvöltötte Verghaust; ez alkalommal korántsem olyan boldog felismeréssel, mint azelőtt. Skandar Graun úgy látta, mintha egy hat méter átmérőjű gömb képződött volna körülötte, melynek a padló fölött derengő körvonalai lilás színben rajzolódtak ki a homályban. A két apró fehér lény, akik eddig a harcos-pap karját rángatták, egyetlen hang nélkül szertefoszlottak. Mintha köddé váltak volna. „A pokol tüze emésszen el!” - ordította Verghaust, és a félork felé lódult. „Bosszú!”
Skandar Graun karakterének fejlődése és kihívásai
Skandar Graun figurája a sorozat során jelentős fejlődésen megy keresztül. Az első könyvben, „A Káosz szava” címen, még egy nem túl szimpatikus figura, aki Yvorl istenének rendszeresen embereket és más fajzatokat áldoz. Azonban az Entrópia létsíkján, a Limbón, a „Káosz Szíve” megszerzése során érdekes társakat szerez, és karaktere mélyül. A „Káosz Évé”-ben Skandar Graunt a végtelenségig sanyargatja egy varázsló, majd olyan helyzetbe kerül, hogy nincs más választása, mint beállni a Rend hívei közé. Itt számos érdekes dolgot és helyet ismerhetünk meg a Rendről és Yennon szigetéről. Gerondar kontinensén Skandar az óriásnő Hilgarral tartózkodik, ahol a háború újabb fordulatokat vett. A druidák megjelenése és vezetőjükkel folytatott párbeszéd zseniálisak, rengeteg csavarral a történetben, ami a tetőpontot jelenti a karakter fejlődésében.
Azonban a későbbi kötetek, mint „A Fényhozó” vagy a „Káosz Kincse” esetében a karakterábrázolás megváltozik. Skandar Graun a Fényhozóban rosszabb, mint valaha: egy részeges, disznóólban fetrengő, szajhákat futtató strici. Bár a „Káosz Kincse” már kezdett hasonlítani a régiekre, sok új szereplővel és számos kalanddal, Skandar ugyanolyan léha alak maradt, és a történet eleje elég közönséges és sokszor undorító. A későbbi kötetekben, mint például a kilencedik Skandar Graun könyvben, Nemes István azt az elképzelést tartja viccesnek, hogy Skandar disznókkal fetrengő, iszákos figura, ami azonban már logikátlan és fárasztó.
A Káosz-ciklus kiegészítő művei és fogadtatása
John Caldwell írt néhány kiegészítő kisregényt Skandar Graun fiatal (gyermek) koráról, mint a „Lélektánc”, „Orktánc”, „Haláltánc”, „Matróztánc”, „Kalóztánc”. Ezek időnként egész szórakoztatóak, máskor durván közönségesek. Később megjelent a „Tök Káosz”, majd a 2020-as évektől utólag beillesztettek a Káosz ciklus közé olyan köteteket is, mint „A Káosz sötét oldala”, „A halál árnyéka”, „A döberki rém”. Ezeken kívül számos regény és novella kapcsolódik még a Káosz világához. A Káosz ciklus többi Caldwell könyve is érdekes lehet, de sokak számára ez a világ már túl soknak bizonyult.
Kétségkívül látszik Nemes István írásain, hogy kedveli Jack Vance-et, a stílusa többször visszaköszön, és persze más fantasy szerzők hatása is érződik. Az első néhány könyv igazán eredeti, különösen a druidás párbeszédek (fődruidás ítélethozatal) zseniálisak lettek. Azonban „A Fényhozó”-tól kezdve sok olvasó elvesztette az érdeklődését. Bár Nemes István írásai kiforrottabbak és kidolgozottabbak lettek, sokan úgy érzik, ugyanannyit vesztettek az élvezetükből. A Skandar Graun sorozat előrehaladtával a humor és a beszéd is egyre inkább „paraszti” szintre süllyedt, mintha Nemes István teljesen belemerült volna az altesti humorba, ami egyre visszataszítóbb lett. A túlzottan részletes horrorisztikus jelenetek és a hosszúra nyújtott küzdelmek is hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdeti rajongás alábbhagyjon.
Skandar Graun és a szerelmi élet
A Skandar Graun történeteiben nemcsak a harc és a mágia kap szerepet, hanem a karakter személyes élete is. Egy jelenetben például a félork és egy nő közötti párbeszéd arról tanúskodik, hogy Skandar Graun nem ma lépett le a kunyhófalvédőről. „Mi bajod van? - kérdezgette gyengéden a férfi. - Miért vagy ilyen harapós?” „Az is - morogta a nő megenyhülve.” „Ma van a ciklusod, mi? - röhögött a félork, és cinkosan odakacsintott. - Tudom én, hogy van ez a nőknél. Nem ma léptem le a kunyhófalvédőről… Amikor a nők szerelmesek, nem a szívük vérzik, hanem a…” Ez a párbeszéd rávilágít Skandar Graun, ha nem is túl finom, de gyakorlatias emberismeretére.
A karakter komplexitása abban is rejlik, hogy képes a durva, nyers humorra, miközben mélyebb érzelmek is feszülnek benne, különösen a bosszúvágy és a hűség istenéhez, Yvorlhoz. Azonban az is megfigyelhető, hogy a sorozat későbbi részeiben az állandó célozgatás a testi örömökre és a "gennymanó" típusú humor már nem humoros, hanem inkább szánalmas. Ez a változás a karakter ábrázolásában jelentős eltérést mutat az eredeti, mélyebb és sokrétűbb Skandar Graunhoz képest, aki a Káosz világának egy izgalmas, de ellentmondásos figurája.