Soós Imre, a magyar filmművészet és színházművészet egyik legfényesebb, mégis tragikus sorsú csillaga, már életében is legenda volt. Az 1957-ben, mindössze 27 évesen elhunyt színművész tehetsége vitathatatlan volt, ám sorsa a huszadik század közepi Magyarország viharos történelmi és társadalmi körülményei között teljesedett be, vagy éppen tört ketté. Élete és halála a mai napig számos kérdést és pletykát vet fel, de egy dolog bizonyos: Soós Imre egy igazi őstehetség volt, aki rossz korba és rossz helyre született.
A balmazújvárosi gyermekkor és a színház hívása
Soós Imre 1930. február 25-én látta meg a napvilágot Balmazújvárosban, egy szegény parasztcsalád második gyermekeként. Szülei szinte suttyomban húztak fel egy házacskát egy módosabb gazda földjén, hiszen saját telekre miből is futotta volna. A család szegénysége rányomta bélyegét a gyermekkorára: a tanulás nem volt fontos kérdés náluk, és persze lehetőség sem igen nyílt rá. A szűkebb rokonságban többen írni-olvasni sem tudtak. Imre is csak néhány osztályt végzett, ám amíg járhatott iskolába, jó jegyeket szerzett. Ahogy azonban nagyobbacska lett, hozzá kellett járulnia a szűkös családi költségvetéshez, így disznópásztornak állt.
Már ekkor megmutatkozott ösztönös tehetsége, hiszen a mezőn is színházast játszva szórakoztatta a többi gyereket. Tizenhét évesen, 1947-ben egy hirdetés akadt a kezébe - a legenda szerint a szél sodorta elé a Szabad Népben -, amelyben a Színművészeti Főiskola munkás- és parasztfiatalok jelentkezését várta. Ez a hirdetés jelentette a fordulópontot az életében.
Elbeszélések szerint gyalog vágott neki az útnak Balmazújvárosból a fővárosba. Budapesten persze eltévedt, és a csizma is feltörte a lábát, így amikor egy rendőr segítségével mégiscsak sikerült megtalálnia a főiskolát, mezítláb szavalta el Petőfi Sándor Szülőföldem című versét Bajor Gizi, Gobbi Hilda és Somlay Artúr előtt. Erős tájszólással adta elő, afféle önvallomásként. Tehetsége azonnal nyilvánvaló volt: nem volt kérdés, hogy felveszik-e. Ráadásul erős osztályba került: többek között Psota Irénnel, Berek Katival, Hacser Józsával, Szemes Marival tanulhatta a mesterséget.
A kezdeti sikerek és a vidéki évek
Még főiskolásként, 1949-ben játszhatta el a Lúdas Matyi című film főszerepét, szerelmét, Pirost pedig a már említett Horváth Teri alakította. Nádasdy Kálmán és Ranódy László vígjátéka bizonyos fokú változáson ment át az eredeti, Fazekas Mihály-féle verses epikához képest: a történet a reformkorba helyeződött át, maga Lúdas Matyi pedig a furfangos igazságtevőből kvázi forradalmárrá lépett elő, aki egész osztálya képviseletében vesz elégtételt a kapzsi, felfuvalkodott földesúron. A film, bár magán viselte a korszak ideológiai jegyeit, óriási sikert aratott és Soós Imrét országszerte ismertté tette.
Diploma után hiába szeretett volna a fővárosban maradni, nem engedték. Igaz, abban az időben - és aztán még sokáig - a frissen végzettek szinte mindig vidéken kezdték a pályájukat. A cívisvárosban indult el a színházi karrierje, Vámos Lászlónak is köszönhetően, aki Rómeó szerepét osztotta rá. A Debrecenben töltött három év mégis megtörte, még úgy is, hogy rendszeresen járt forgatni, hiszen ekkor született a Kiskrajcár, az Ifjú szívvel, A harag napja és a Liliomfi. Ez a kényszerű vidéki lét, távol a fővárosi művészeti központtól, már ekkor megmutatta azokat a frusztrációkat, amelyek később egyre inkább elhatalmasodtak rajta.
A visszatérés Budapestre és a "Körhinta" diadala
1954-ben Jászai-díjat kapott, egy évvel később pedig végre visszatérhetett Budapestre, és a Madách Színház társulatához csatlakozott, ahol már régóta vártak rá. A közönség imádta, ahogy néhány pályatársa is sokra tartotta. Dajka Margittal közös darabjuk premierjére a színésznő egy Hamlet-könyvvel lepte meg, amibe a következő ajánlást írta: „A jövő nagy Hamletjének!” Ezek a gesztusok is bizonyítják, hogy a művészvilág egy része elismerte és hitte tehetségében.
A szakma nagyobb része azonban nem fogadta be. Volt, aki lenézte a származása, illetve az abból adódó műveltségbeli hiányosságai miatt, más egyszerűen csak irigy volt rá. Gyakran csak méltatlan feladatok jutottak neki, a kritikák pedig hol egekig magasztalták, hol sárba rántották. Törőcsik Mari emlékezése szerint: „[…] pedig igazi zseni és született arisztokrata volt. Nagyvonalú herceg, akit mindenki szeretett, mindenhol szívesen láttak, s aki idegösszeomlást kapott attól, hogy nem arra használták, amire való. Imre elvitt egyszer az éjszakába. Az én apám nagyon elegáns úr volt, tudott öltözni, tudott finoman borravalót adni, anyám a megye egyik legszebb asszonya volt… Szóval kifinomult érzékem volt ahhoz, hogy megítéljem, ki az, aki elefánt a porcelánboltban, és ki az, akinek minden mozdulata, gesztusa makulátlan. Imre makulátlan volt. Az elegancia csúcsa volt, ahogyan ő végigcsinálta azt az éjszakát.” Ez a leírás is rávilágít arra, hogy Soós Imre különleges belső tartással és érzékenységgel rendelkezett, ami azonban nem mindig talált megértésre a környezetében.
Bármit elvállalt, csak hogy bizonyítson - a legsablonosabb szerepet is virtuóz módon csinálta meg -, de belül egyre mardosta a keserűség. „Mindegyik mai témájú filmemben vízparton sétálok (Duna, Balaton) a szerelmemmel. Mindig holdvilágnál. Egyik filmemben sem csókolom szájon a szerelmemet. Legjobb esetben is ez a nézőre van bízva. Háttal vagyunk fotografálva. Összehajló fiatal pár. Mindegyikben sportolok, mégpedig kiválóan. Mindegyikben esztergálok, lakatos munkát véletlenül sem űzök, és újítok.” - emlékezett vissza Soós Imre a szerepálmaira és a valóságra. Ezek a mondatok is jelzik, hogy valami többre vágyott, mint amit a kora filmművészete felkínált neki.
Majd jött a Sarkadi Imre Kútban című 1953-as novellája alapján 1955-ben készült Körhinta Fábri Zoltán rendezésében, ami - a Lúdas Matyihoz hasonlóan - szintén magán viselte a kommunizmus eszmeiségét, de természetesen sokkal több volt és maradt propagandafilmnél. A Körhinta meghozta a nemzetközi elismerést Soós Imrének és Törőcsik Marinak is.
A hatalom játékszere és az 1956 utáni mélyrepülés
A hatalom viszont - szerencsétlenségére - nagyon is felfedezte: afféle munkás-paraszt hősként a Rákosi-éra emblematikus figurájává vált mint mélyről jövő, majd nemzetközi hírnévre szert tevő zseni. Ez a kényszerű szerep, mint a rendszer ideálja, óriási terhet rótt rá, és paradox módon éppen ez a kora regimétől való beskatulyázottság vezetett későbbi elszigetelődéséhez.
„1956 után ezen előélete miatt megvetetté, üldözötté vált. Elé köptek az utcán.” - mondta róla Mezei M. Katalin. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni politikai légkörben, ahol a megtorlások és a gyanakvás uralkodott, Soós Imre, a korábbi rendszer üdvöskéje, hirtelen páriává vált.
Ekkoriban Soós Imre már gyógyszerezett, ivott és bőszen dohányzott - akarva-akaratlanul is támadási felületet adva. Hozzá kell tenni, hogy a Körhinta forgatásakor absztinens volt - az inspiráló feladat erőt adhatott neki, amiből azonban gyorsan kifogyott. Ez a mélypont depresszióhoz és öngyilkossági kísérlethez vezetett. Pszichiátriára került, ahol megismerkedett Perjési Hedvig orvossal.
A tragikus szerelem és a halál misztériuma
Perjési Hedviggel való kapcsolata a tűz és víz találkozása volt: az egykori mezítlábas disznópásztor és a jó családból származó, iskolázott zsidó lány. Nem csoda, hogy a kapcsolatuk hullámhegyek és -völgyek váltakozásából állt, és tele volt drámával. A két különböző világból érkező ember egymásba fonódó sorsa végül tragédiába torkollott.
- június 20-án este 9 órakor XII., Alkotás utca 49/a szám alatti ház I. em. 1. ajtó lakásán holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét, dr. Perjési Hedviget. A helyszínre kiküldött rendőri bizottság megállapította, hogy Soós Imre a garzonlakás teakonyhájában feleségével együtt világítógázzal öngyilkos lett.
A tragédia kapcsán a legkülönbözőbb pletykák keltek szárnyra. Például az, hogy Soós Imre holtteste az ajtónál feküdt, a körme alatt pedig vér és idegen bőrdarab volt, ami arra utalhat, hogy nem maga vetett véget az életének, sőt menekülni próbált. Másfelől viszont egy Shakespeare-kötet épp a Hamlet-nagymonológnál volt nyitva - mintegy üzenetként. Soós Imre egyik testvére szerint volt egy búcsúlevél a lakásban Perjési Hedvigtől: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos”. Az orvosnő egyébként állítólag korábbi - szintén orvos - kedvesét is kettős öngyilkosságra próbálta rávenni - pszichiáter létére valószínűleg ő maga is segítségre szorult volna. Az is felmerült, hogy a rémhírek ellenére csupán egy rendkívül szerencsétlen balesetről volt szó, talán a rossz szellőzés, vagy egy meghibásodott készülék miatt.
Mindenesetre nyomozást nem folytattak, így vélhetően sohasem derül már ki, mi is történt valójában. A gyorsan lezárt ügy, a felmerülő ellentmondások és a hiányos vizsgálat a mai napig táptalajt adnak a találgatásoknak és a legendáknak. Soós Imre halála így is, úgy is az egyik legrejtélyesebb és legtragikusabb eset a magyar művészettörténetben.
Soós Lajos rendőrgyilkos a Kék fényben
A legenda tovább él
Halála után Soós Imre még inkább legendává vált. Zsenialitása, a korai halál, a társadalmi és politikai nyomás, valamint a rejtélyes körülmények együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy alakja beégjen a magyar emlékezetbe. Az, hogy pályafutása során mindössze néhány filmet forgatott, és számos színházi szerepet játszott, még inkább kiemeli tehetségét, hiszen ennyi idő alatt is maradandót alkotott.
Soós Imre emlékeztet arra, hogy a tehetség önmagában nem elegendő, ha a körülmények nem kedvezőek. A művész élete szimbolikus példája annak, hogyan képes egy rendszer felemelni és elpusztítani egy embert, hogyan képes a hírnév és a nyomás felemészteni a belső egyensúlyt. A tragédia tanulsága, hogy a művészet és az emberi lélek törékenységét soha nem szabad alábecsülni, és a társadalmi környezetnek, amelyben a művészek élnek és alkotnak, meghatározó szerepe van a sorsuk alakulásában.
Mezei M. Katalin emlékezése Soós Imre tragikus halálának 64. évfordulóján is aktuális marad, hiszen a színészóriás öröksége, bár rövid, de annál intenzívebb pályafutása révén, máig hatóan él. Filmjei, színházi alakításai, és az őt övező mítoszok folyamatosan inspirálják a következő generációkat, és felhívják a figyelmet az emberi sors, a tehetség és a társadalmi felelősség komplex összefüggéseire.