Koltai Róbert 1993-as, bombasztikus sikerű szomorúvígjátéka, a „Sose halunk meg” megkerülhetetlen kultfilmje, melynek vonzereje jórészt a főhős, Gyuszi bácsi sokszínűségében rejlik. A film, amely mélyen személyes „lázadást” jelenít meg, egyben a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb darabja lett, közel 250 ezer nézővel. Koltai Róbert maga nyilatkozta hosszú évekkel később, hogy a nézőszám jóval nagyobbra is duzzadhatott volna, ha már akkoriban is üzemelnek multiplex mozik Budapesten. Igaza lehet, bár e kitűnő szomorúvígjáték így is kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után a honi filmtörténetben.
Egy nagybácsi ihlette történet és a rendszerváltás kihívásai
A „Sose halunk meg” születése a szerencse és a kitartás különös találkozásának köszönhető. A későbbi színész-rendező, Koltai Róbert még ifjúkorában ígérte meg színpompás jellemű nagybátyjának, hogy egyszer filmet készít róla. Szavai mögött ekkor természetesen még semmilyen fedezet nem volt, a nyolcvanas években azonban már konkrét erőfeszítéseket is tett az ügy érdekében. A sors különös fintora, hogy Koltainak végül a rendszerváltás utáni, igencsak kaotikus filmfinanszírozási viszonyok közepette sikerült megvalósítania régóta melengetett ötletét.
Simó Sándor, a Hunnia Filmstúdió akkori igazgatója csak azzal a feltétellel adott zöld utat a projektnek, ha maga Koltai alakítja Gyuszi bácsit, s emellett a rendezői megbízásra is rábólint. Az akkor még vidéken, a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatában játszó színészt tehát rögtön a mélyvízbe dobták, ráadásul a költségvetés felét is neki - illetve társ-forgatókönyvírójának, Nógrádi Gábornak - kellett összekalapoznia. A páros szponzorról szponzorra járt - állítólag ezernél is több cégnél kilincseltek -, ám ha fel is csillant a siker reménye, végül mindig csalatkozniuk kellett.
Koltai aztán egy vidéki fellépésén összefutott Juhász Judit kormányszóvivővel, aki leszervezett számára egy találkozót a Szerencsejáték Zrt. (akkor még Rt.) vezérigazgatójával. A tárgyalások - már-már meglepő módon - eredményre vezettek, sikerült összeszedni a hiányzó pénzt (egész pontosan 15 millió forintot, ami három évtizeddel ezelőtt még csinos összegnek számított). Bár már maga a kiváló alaptéma is győzelemre predesztinálta a filmet, az alkotógárda derékhada egészen a bemutatóig kétkedve tekintett a jövőbe. A forgatókönyvet mindössze egy hónap alatt kellett megírnia Koltainak és Nógrádi Gábornak.
A „Nagy utazás” és a film időzítése
A „Sose halunk meg” máig lankadatlan népszerűségének egyik legfőbb összetevője a nagyszerű időzítés. A mű a rendszerváltozás harmadik évében került bemutatásra: abban a korszakban, amikor széles néptömegek számára vált egyértelművé, hogy a régóta vágyott társadalmi és politikai földindulás - a szociális piacgazdaságra, illetve a liberális demokráciára való áttérés - nehezebb lesz, s keservesebb áldozatokkal jár majd, mint azt korábban mindenki hitte. 1993-ban rengetegen gondolták úgy, hogy ebben az országban csak meghalni érdemes. Gyuszi bácsi elszánt vigyora elsősorban nekik szólt.
Koltai debütfilmjének hangulata feleennyire sem volna varázslatos a méltán híres főcímdal, a „Nagy utazás” nélkül. Pedig Dés László szerzeménye a szeszélyes véletlennek köszönhetően került a filmbe: eredetileg a Vígszínház „Pantaleón és a hölgyvendégek” című darabjához íródott, és Eszenyi Enikő adta elő. Az előadást néhány alkalom után levették a műsorról, a fülbemászó dal azonban más sorsra jutott: Dés és az eredeti szöveget is jegyző Bereményi Géza villámgyorsan átdolgozta, hogy aztán a nyitó képsorok alatt Presser Gábor füstös hangján szólaljon meg, s nemesüljön az ábrándkergető életimádat himnuszává. A „Nagy utazás” című betétdal, amely szintén kacskaringós úton született meg. Amikor a „Sose halunk meg”-hez még a forgatás előtt le kellett adnia a betétdalt, beugrott neki a „Brazília” című bossanova szerzeménye, amihez Bereményi Gézával új szöveget íratott.
Presser Gábor - Nagy utazás
A „boldog hatvanas évek” képe és a nosztalgia ereje
A film örökbecsű története a Kádár-korszak legfényesebbnek titulált periódusában, a boldog hatvanas években játszódik. Gyuszi bácsi (Koltai), a szivárványos lelkű, mindig vidám vállfaárus egy forró nyári napon magával viszi szokásos vidéki körútjára félénk unokaöccsét, az érettségi előtt álló Imit (Szabados Mihály). A furcsa páros burleszkbe illő kalandokat él át, az életrevaló, bohém Gyuszi bácsi pedig mindentudó kalauzként igazítja el a tapasztalatlan fővárosi srácot a parázna nők, a gyors meggazdagodás ígéretével csábító lóversenyek és a lármás kisvárosi vásárok birodalmában.
Koltai és Nógrádi forgatókönyve a kelleténél lágyabb ecsetvonásokkal festi meg a korai hatvanas évek tablóját. A krumplileves, a betonszürke örökhétfők, a hamis mosolyú május elsejék országa a valóságban sosem volt annyira élhető, üde és bájos, mint e lélekemelő dramedy-ben. Az alkotópáros a nosztalgia ütőkártyáját húzza elő, rafináltan hasznot húzva abból, hogy a kancsal emlékezet hajlamos ezüstté bűvölni a múltat, kivált akkor, ha a jelen reménytelenül csüggesztő. Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a „Sose halunk meg” feszes cselekménye voltaképp egyetlen, kimerevített időpillanat, mely csak a felnőtt, kissé illúzióvesztett Imre (Máté Gábor) perspektívájából tűnik oly meseszerűnek. Akárhogy is, a korrajz tekintetében a film mindenképp trendteremtőnek bizonyult: Koltai későbbi rendezései, a „Szamba” (1996) és a „Csocsó, avagy éljen május elseje!” (2001) szintén „túlszínezték” az államszocializmus fakó évtizedeit, akárcsak Tímár Péter „Csinibaba” (1997) című zenés vígjátéka.
Improvizáció és a pikareszk jelleg
A „Sose halunk meg” részint a direktor személyes kamaszkori élményeire, részint a társ-forgatókönyvírójával együtt, vagy épp külön-külön kitalált ötletekre épül. Főként ebből fakad erőteljes epizodikussága, mozaikszerűsége, na meg abból, hogy a forgatás hevében rengeteg improvizációra is sor került. Szappanbuborék-könnyedségű gegek sorakoznak egymás után, melyek olykor talán kissé modorosak, de sziporkázóan viccesek is. Koltai és Nógrádi nem a nagyepika, hanem a novellisztika mesterei, és e téren szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeznek.
A laza meseszövés dacára a cselekmény egyetlen pillanatra sem fárad el, köszönhetően az olyan csúcsjeleneteknek, mint a rögtönzött éjszakai tánckurzus (ez volt az idős tánc- és illemtanárt alakító Csákányi László utolsó, villanásnyi filmszerepe), a krémesfaló verseny, a fodrászszalonban tett látogatás, vagy épp a házibuli, melynek forgatagában Imi elveszíti ártatlanságát. Szinte az első képsortól az utolsóig a pikareszk jelleg uralja a filmet, de van két cselekményszervező motívum, mely mégis keretbe foglalja a történéseket.
Az utazás és a szerencsejáték motívuma
Az egyik cselekményszervező motívum az utazás mozzanata, mely egyrészt valóságos, fizikai (hőseink előbb vonattal ruccannak le Budapestről Újhelyre, visszafelé pedig gyalog kutyagolva, illetve kisrepülővel közelítik meg a Kerepesi úti ügetőt, a zárójelenet helyszínét), másrészt allegorikus (a jónevű színésszé érett Imi a lóversenypálya korlátja fölé hajolva utaztatja magát az emlékek tajtékos árján). A másik a szerencsejáték: Gyula, az ügető örök, reménytelen álmodozója már az első szekvenciákban is a sikerbiztos lóversenytipp után lohol, de ekkor még bukást bukásra halmoz. A tuti fülest aztán cimborájától, Csocsótól (Vajda László) kapja meg, és az azóta legendássá vált kombinációval (2, 9 és 11) hatalmasat kaszál a hármasbefutó fogadáson. A sors iróniája, hogy a győzelem édes ízét - melyre egy egész életen át szomjazott - csak néhány pillanatig élvezheti.
Beavatástörténet és a Don Quijote-i figura
A „Sose halunk meg” ugyanakkor beavatástörténet is. A fiatal, zárkózott Imrének - Gyuszi bácsi irányításával - különböző próbákat kell kiállnia, hogy tétova, kamaszos gátlásait levetkőzve beléphessen a férfikorba. A megmérettetések során azonban nem annyira a bátorságáról, mint inkább az ügyességéről kell számot adnia, Koltaiék tehát modernizálták a minden akadályon átgázoló népmesei hős archetípusát. Imi kizárólag anyagi, és nem erkölcsi jutalomban részesül. Először kiélheti bimbózó szexualitását - megkapja a teszetosza könyvügynök nimfomán feleségét -, majd Gyuszi bácsi nyereménye is az ölébe hullik.
A nagydumás, minden lében kanál vállfaárus figurája pedig a Don Quijote-i lovagi mitológiát éleszti fel. Gyula túláradó dévajsággal és hedonista életigenléssel igyekszik megtörni a világ fásultságát. Apolitikus, mélyen személyes „lázadás” az övé, dacos harc az unalommal, a beletörődéssel, a derűtlen idők vastörvényeivel. Hősünk emellett a túlélés képességét, e réges-régi magyar „virtust” is tökélyre fejlesztette. A történet során rengeteg pofon éri (képletesen és szó szerint is), viszont - és ez ellenállhatatlan személyiségének legfőbb titka - az összes veszteségét és kudarcát képes diadallá kalapálni a humor üllőjén. Ez az attitűd pedig csattanós választ adott arra a lélekerjesztő hangulatra, ami foglyul ejtette a kilencvenes évek magyar társadalmát. A rendszerváltozás (mely végül is beváltatlan ígéret maradt) teljes nemzedékek reményeire cáfolt rá. Százezrek, sőt milliók álltak mezítelenül a történelem forgószelében. A túlélés mestere ugyanis saját példáján keresztül arra emlékeztette a korabeli publikumot, hogy nem létezik olyan külső vagy belső fenyegetés, amit kellő türelemmel és állhatatossággal ne lehetne átvészelni. Ez persze önmagában is a magyarság egyik megmélyebb és legfontosabb kollektív tapasztalatának számít, ám akkoriban sokan gondolhatták úgy, hogy ha már egy ilyen könnyelmű, ripacskodó tréfamester is ezt „visszhangozza”, akkor valóban érdemes e filozófia szellemében élni a hétköznapokat.
Gyuszi bácsi karakterének legfontosabb attribútumai egyébként a nemzetközi filmkultúrából is ismerősek. Hősünk rohan a nők után, mint Vittorio Gassman az „Előzésben” (1962) és „A nő illatában” (1974), szertelen, mint „Zorba, a görög” (1964), s „nomád” életmódot folytat és „mindenkit ismer”, akár John Candy függönykarika-árusa a „Repülők, vonatok, autókban” (1987). A sort szinte a végtelenségig folytathatnánk: nem is kell túl széles mozdulattal merítenünk az európai és a tengerentúli mozi hagyományából, máris ezernyi „külföldi Gyuszi bácsira” bukkanunk.
Parádés színészi játék és ikonikus helyszínek
A „Sose halunk meg” erényeinek felsorolásakor a parádés színészi játékot sem hagyhatjuk ki. Koltai élete legjobb alakítását nyújtja, s annak ellenére is lubickol a szerepben, hogy alkatilag egyáltalán nem hasonlított az igazi Gyuszi bácsira: nem véletlen, hogy ha rajta múlik, a már említett Gassmanra, esetleg Bujtor Istvánra bízta volna a feladatot. Szabados Mihály nem rest hétmérföldes csizmába bújni, hogy utolérje tapasztalt kollégáját (néhány szerencsésebb pillanatában már-már sikerül is neki), míg az apróbb epizódszerepekben olyan elismert művészek brillíroznak, mint Helyey László, Hollósi Frigyes, Jordán Tamás, Lukáts Andor, Raksányi Gellért, Blaskó Péter, Pogány Judit, Kertész Péter, vagy a korábban említett Csákányi László.
A kilencvenes évek első felében még rengeteg olyan budapesti (újpesti, zuglói, soroksári, sashalmi) forgatási helyszín állt a filmesek rendelkezésére, mely hamisítatlanul vidéki miliőt sugárzott. Ebből természetesen a „Sose halunk meg” stábja is előnyt kovácsolt. Ki hinné például, hogy a Helyey László által alakított Balogh kettővel való találkozásra a soroksári - azóta megszűnt - Kislugas étteremben került sor? Sőt, a húsboltban játszódó jelenetet a Hősök terén, egy akkor még ténylegesen működő üzlethelyiségben rögzítették, a Gyuszi bácsi által „kéjbarlanggá alakított” fodrászatnak pedig a budapesti éjszakai élet híres színtere, a Gozsdu udvar adott otthont. A legikonikusabb helyszínt, a Kerepesi úti ügetőt ma már nem láthatjuk: a kétezres évek közepén elbontották az emeletes tribünöket, a lóversenyt pedig a kőbányai Kincsem Parkba költöztették. A területen ma Budapest legnagyobb plázája magasodik.
A gasztronómia forradalma és a filmek kedves ételei
Hiába is cáfoljuk, az elmúlt 10 évben a gasztronómia jóval nagyobb figyelmet kapott, mint korábban. A szakácsokból sztár lett, nő a Michelin csillagos éttermek száma, egyre több bisztró nyílik, az influencerek pedig egyenesen kurzusokra járnak azért, hogy minél csalogatóbb fotót tudjanak elkészíteni akár egy tál müzliről is. Igaz, mindig egy újabb kis csavarral, küllemmel, amivel nem elvesznek, hanem inkább hozzáadnak a hagyományos ételeinkhez. Úgy tűnik, mi pedig ezt nagyon szeretjük, és nagy többségben maradtunk klasszikus szájízűek. Ezért nehezen tud ellenállni a gyomrunk egy remegős marhavelőnek, vagy egy csokoládé süteménynek, esetleg a jó kis szilvás gombócnak.
Kínzóan gyötrő érzés, mikor egy filmben olyan gusztusos az étel, és annak elfogyasztása, hogy azonnal megkívánjuk, de nem tudjuk megkóstolni. Nehezen lehet elfelejteni az ilyen jeleneteket, úgyhogy azt javaslom, hogy akinek végképp nem megy, készítse el a szóban forgó finomságokat. Micsoda sárga tyúkhúsleves, micsoda lecsó, velő és puha, foszlós kenyér a forgatásokon. Ember legyen a talpán, operatőr és szereplő, aki nem arra gondol az egész jelenet alatt, hogy mikor csíphet belőle egy falatot. Azt hiszem, elmondhatjuk, mi ugyanezt érezzük a képernyők előtt. Rengeteg film készült, aminek kiemelt része, vagy legalábbis meghatározó jelenete az étkezés. Az olasz filmekben nem maradhat el a tökéletes bolognai szósz, vagy csak a ’pasta’ említése, a franciáknál egészen biztos, hogy egy croissant lóg majd valaki szájában, az amerikai filmekben pedig a háziasszonyok sült húsa vagy meggyes pitéje bukkan fel biztosan valahol.
Az elmúlt, karanténos évünk talán egyik legjobb foglalatossága a filmnézés volt, és az a közbeni falatozás, vacsorázás, különféle alkoholok kóstolása, és a snackropogtatás. Nincs is ebben semmi furcsa, hiszen születésnapot, évfordulót, sőt manapság egy randevút is lényegében ezen az egy módon tölthetünk el, otthon. Éppen ezért aktuálisnak érzetük Andrással, hogy megosszuk olvasóinkkal azokat a magyar filmeket, amiket mi mind újranéztünk az elmúlt egy évben, az utána következő napokban pedig lefőztem a benne szereplő ételeket. A magyar film emlékezetes pillanatai közül sok az evés körül forog.
Emlékezetes gasztronómiai pillanatok a magyar filmben
„Az a tiéd, amit megeszel” - biztatja Gyuszi bácsi az unokaöccsét, Imit a „Sose halunk meg” című filmben a hatodik krémes után. Most itt a lehetőség, hogy nem kevesebb, mint 37 magyar film emlékezetes gasztronómiai pillanatával elteljünk, ha nem is annyira, mint Imi a krémestől. Az Ünnepi Könyvhétre megjelent „Filmet főzünk” című kötet egyszerre különleges receptgyűjtemény és a recepteket inspiráló filmekhez tartozó izgalmas kalandozás a hazai filmtörténetben. A megidézett csaknem negyven film között nem csak régi nagy klasszikusokat találunk, olyannyira naprakész a válogatás, hogy már a „Futni mentem” katasztrofálisan sikerült sült csirkéje is helyet kapott benne, ahogy a „Hunyadi” című sikersorozat egyik fontos jelenetét is megidézi a kötet egyik receptje.
1. Szindbád marhavelőscsontja
A városi vendéglő jól ismert alakja, aki hosszan és akkurátusan eszik végig egy menüsort, Szindbád (Latinovits Zoltán). A látványtól is jól lakunk, miközben az ételekről odavetett aprólékos tanácsai mellett, a pincérrel való diskurzusa végén felsejlik: egy asszonyt szerettek. A marhavelőscsont pedig talán a legínyencebb pontja mindennek.
- Hozzávalók: 2 db marha velőscsont, hosszában elfűrészelve (hentest kérjünk meg), nagy csipet őrölt bors, fél kk só
- Elkészítés: Az előmelegített, 180 fokos sütőbe a velejükkel felfelé betesszük a hideg velőscsontokat. A velős részt megsózzuk, borsozzuk, majd 30 percig sütjük. Mikor kivettük, kenyereket mártunk a kifolyt zsírjába, azt a forró sütőben hozzápirítjuk, megfokhagymázzuk, és tormával esszük.
2. A „Szamárköhögés” szilvás gombóca
A híres jelenetről, mikor szilvás gombóccal dobálóztak a szereplők, Koltai Róbert elárulta, egyáltalán nem volt játék az egész. A gombócokat ugyanis, mint filmes kellékeket, a fagyasztóban tárolták, így kőkemények voltak a dobálózós jelenetnél. A filmbéli Bendegúz erre ügyet sem vetve, a baktert (Koltai Róbert) úgy szemen dobta, hogy azonnal ki kellett menekülnie a jelenetből.
- Hozzávalók: 1 kg főtt, reszelt krumpli, 1 db tojás, 50 dkg finomliszt, fél kk só, 1 kg felezett szilva, vagy kemény szilvalekvár
- Elkészítés: A gombóchoz a krumplit, lisztet, tojást, sót összegyúrjuk, lisztes felületen kinyújtjuk, felkockázzuk, a közepébe 1 kk kemény lekvárt, vagy fél szilvát teszünk. Bő vízben kifőzzük 10 perc alatt és pirított zsemlemorzsába forgatjuk, A végén porcukros tejföllel kínáljuk.
3. A „Csak szex és más semmi” brownie-ja
Mindenki emlékszik a jelenetre, amikor Ákos (Szabó Győző) bejárónője, Terka néni takarítás közben megtalál egy doboz brownie-t, és majszolni kezdi. Ettől aztán olyannyira jókedvre derül, hogy még egy táncot is lejt a kanapén.
- Hozzávalók: 100 g étcsokoládé (75%), 100 g vaj, 50 g liszt, 1 ek Holland kakaópor, 3 db tojás, 100 g cukor, fél kk só.
- Elkészítés: A tojások sárgáját kikeverjük a cukor felével fehéredésig, a tojásfehérjét pedig felverjük a cukor másik felével. A csokoládét és a vajat felolvasztjuk vízgőz felett, amit folyamatos keverés mellett a tojássárgájás keverékhez adunk. Beleszitáljuk a lisztet, sót, kakaóport, a végén pedig óvatosan hozzáforgatjuk a fehérjehabot. 170 fokos sütőben, 15 perc alatt megsütjük, majd 2 óra múlva szeleteljük.
4. A „Csocsó, avagy éljen május elseje!” tyúkhúslevese
A Mama (Törőcsik Mari) tyúkhúslevest főzött a film végén. A tyúkot átutaztatta a fél országon, és el is mondta, hogy azon aggódott, vajon megbüdösödik-e a végére. Szerencsére nem, így egy hatalmas adag, gusztusos tyúkhúsleves készült, amire még a szomszédot (Eperjes Károly) is meghívták. A szomszéd hozta a tányérokat is hozzá, de a végén úgy felbosszantotta a háziakat, hogy a tányérokat levesestül, tyúkostul Sándor (Gáspár Sándor) összeszedte, és hazaküldte.
- Hozzávalók: 1.5 kg tyúk, 3 szál sárgarépa, 2 szálpetrezselyemgyökér, 3 db szárzeller, 1 fej vöröshagyma, 2 db kel levél (Ne hagyd el!), 1 ek só, 12 szem feketebors.
- Elkészítés: A tyúkot feltesszük főni 4 liter vízbe a borssal és hagymával. Másfél órán át főzzük, ezután tesszük bele a zöldségeket egészben,a sót, majd újabb 1.5 órán át főzzük. Gyöngyözve, lassú tűzön, de ne főzzük túl, mikor már elpattan a bőr a tyúk „bokáján”, akkor megfőtt.
5. A „Sose halunk meg” krémese
A krémes evés non plus ultrája. Gyuszi bácsi (Koltai Róbert) és unokaöccse (Szabados Mihály) egy zenés-táncos vendéglőben tömnek magukba annyi krémest, amennyit csak lehet. Sőt a végén Gyuszi bácsi - akár a lóversenyen - fogadást is köt, hogy a hatodik krémes után épp kidőlni készülő fiú még csak lenyomja a hetedik süteményt is. Végül nyolc lett. Koltai ügyesen építi föl a feszültséget, már az ártatlannak tűnő édességzabálás alatt is hüledezik a szomszéd asztalnál ülő házaspár, hogy a fiú rosszul lesz, de az előző jelenetben lerázott rendőr végül Gyuszi bácsit éri utol és veri meg a vécében.
- Hozzávalók: 1 csomag levestészta, 5 db tojás, 0.5 liter tej, 1 ek étkezési keményítő, 1 tk zselatin, 100 g cukor, 2 csomag vaníliás cukor, 250 ml habtejszín
- Elkészítés: A levestészta lapok felét levágjuk, az egyik felét felkockázzuk (6x6 cm), a másik felét egészben hagyjuk és sütőpapírral alul-felül takarva, két tepsi között, lapítva sütjük 180 fokon 15 percig. A tojások sárgáját kikeverjük a cukorral fehéredésig, hozzáadjuk a tejet, keményítőt és egy lábasban sűrűre főzzük. Határozott mozdulattal a tojások felvert fehérjét is belekeverjük a végén. A zselatint langyos vízbe elkeverjük, 10 percig állni hagyjuk és folyamatos keverés mellett hozzácsurgatjuk a krémhez. A megsütött, kihűtött nagy levelestészta lapra halmozzuk, szépen magasra, egyenletesre, erre tesszük a felvert habtejszínt, majd szépen, egyesével. ráhelyezzük a levestészta kockalapokat is, Pihentetjük 1-2 órán át a hűtőben, és ezután fogyasztjuk.
- Tipp: Tejszínhab helyett almaragut is tehetünk a vaníliakrém tetejébe. Így almás krémest kapunk, ahogy az a képen is látható.
Ihlet a kamera mögött és a boros pohárban
Bár Szindbád miután megivott egy jó pofa sört, fél liter jó minőségű bort kért az ebéd mellé, azt hiszem, szívesen zárta volna a sort az utolsó falat után Kamocsay Ákos 2017-es Ihlet cuvée-jével. Annál inkább szeretném középpontba helyezni magát a bort, amihez 1700 forintos áron jutottam hozzá a Sparban. Kamocsay Ákos prémium kategóriás tételeinek egyikéről van szó, amelyet a borász saját bevallása szerint csak akkor készít el, amikor ahhoz minden feltétel adott. 2017-ben Kamocsay Ákos ezt az ihletett „Most” pillanatot a tramini, a chardonnay és a sauvignon blanc fajtákban látta meg, és egyáltalán nem szokványos módon házasította őket. A traminit ugyanis legtöbbször fűszerként adják a cuvée-khez, intenzív aromái miatt, most viszont ő a főszereplő. És hogy miért mondtam, hogy Szindbád zárásként biztosan örült volna ennek a tételnek? Hát azért mert egy olyan gyönyörű, aranysárga, olajos, telt, testes, vastag, intenzív aromájú, harmonikus bort kapunk, a maga 15,5! százalékos alkoholjával, ami aromavilágában szinte már egy aprócska lépésnek tűnik a borpárlatok előszobája felé. Ami érdekes, hogy Kamocsay Ákos nem használ hordót, kizárólag acéltartályt, mégis olyan mély aromákkal, karakterrel és testtel rendelkezik a bor, hogy gondolkodás nélkül biztosra vettem volna a hordós érlelést. Úgyhogy azt hiszem, hogy erre mondják, mindent kihozott a borász a technológiából, mestermunka.
A „Filmet főzünk” kötet születése és a személyes kötődések
A filmek kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy személyes kapcsolódásom legyen hozzájuk, vagy azért, mert örök érvényűnek tartom, egy erős alapnak, mint a „Szerelem” című filmet vagy a „Szamárköhögést”, a „Psyché”-t és „Az ötödik pecsétet”, vagy egészen egyszerűen szeretem, ahogy a rendezője látja a világot, mint Mészáros Márta, Fekete Ibolya, Jancsó Miklós, Makk Károly, Bagota Béla, Bodzsár Márk stb., vagy azért, mert a rendezője vagy színésze nekem magamnak szoros kapcsolódási pont az életemben, a szakmámban, mint Cserhalmi György, Bereményi Géza, Téni Gábor, Herendi Gábor, vagy azért, mert dolgoztam az adott filmben vagy az adott rendezővel és a munkáimban fontos szerepet játszott.
A legnagyobb élmény számomra a főzés és fotózás előkészítése volt. A tárgyak megtalálása a szett fotókhoz. Az a folyamat, amíg kitaláltuk, hogy hogyan jelenítjük meg egy fotón az egész film hangulatát, mondanivalóját, szimbólumát. Aztán pedig a megtalálási folyamat. Prágában egy antik boltot is kinyittattunk, mert ott lógott pont az a gablonz repülő, amit a Napló fotójára kerestünk.
Amikor több rendezővel is beszélgettem, kiderült, hogy van, akinek nagyon tudatos választás volt, és van, akinél a véletlen hozta, hogy mi került az asztalra a filmjében. Az alapkoncepció szerint a filmekhez elsősorban a rendezőket kértem fel, de van, ahol egyszerűen nem ért rá vagy sajnos már nem él a rendező, így az alkotótársak és színművészek vállalták az írásokat. Van olyan is, amikor a rendező a saját filmjéhez nem szeretett volna írni, mint például Herendi Gábor, aki az Antal Nimród rendezte „Kontrollhoz” készített egy kiváló visszaemlékezést, és van olyan is, ahol már sajnos sem rendező, sem színművész, sem alkotótárs nem él. Így lett Nyáry Krisztián az írója a „Szerelem” és a „Szindbád” című filmek írásainak, Nagy V.
