December 6. - ez a dátum a világ sok országában a gyerekek legkedveltebb ünnepe, a Mikulás napja. A hagyományok szerint ezen a napon járja be prémes, vörös köpenyében és rénszarvasok vontatta szánján a Mikulás, és csempészi be titokban az ajándékait a gyerekek gondosan kikészített cipőibe és csizmáiba. De vajon tudjátok-e, honnan ered Mikulás legendája, és mi köze van neki azokhoz a finom mézeskalácsokhoz, amiket olyannyira várunk?! Biztosan hallottatok már Szent Miklósról - de hogy mi köze van neki ahhoz a Mikuláshoz, akit mostanában annyira várunk, megtudhatjátok, ha elolvassátok a történetet, ami erről szól.
Szent Miklós, a jóságos püspök
Szent Miklós (Nikolaus) 270 körül született Patarában, a Római Birodalomban, és i. sz. 343. december 6-án halt meg Myrában, a Római Birodalom egy másik városában. „Miklós jómódú ember volt, egész láda aranypénzt örökölt a szüleitől. Akár kényelemben, senkivel sem törődve élhette volna az életét.” Édesanyja Johanna volt, és sokat imádkoztak érte Istenhez. Nagyon örültek az újszülöttnek. Miklós gyermekkorát vallásos, jámbor környezetben töltötte, mivel apját, anyját is elvitte egy járvány, így nagybátyjához került, aki püspök volt. Élete hivatása Isten szolgálata lett, és sok zarándoklás után egy kisváros püspökévé választották. Jóságát minden híve megtapasztalhatta.
Az elnevezés egyébként a Miklós név cseh és szlovák alakja nyomán terjedt el. Maga a névadó pedig Szent Miklós püspök, aki nagylelkűségével és bőkezű szeretetével lett a karácsony előhírnöke. Szent Miklós életéről kevés adattal rendelkezünk. Valószínűleg 270 és 286 között született, Patara kisvárosban, Kis-Ázsiában, és 19 éves volt, amikor nagybátyja, aki myrai püspök volt, pappá szentelte. Később maga is Myra közelében teljesített szolgálatot: először a Sion kolostor apátja lett, majd a legendák szerint égi jelre Myra püspökévé választották. Szüleit, akik valószínűleg jómódú kereskedők voltak, Miklós korán elvesztette, ám a tőlük örökölt vagyont szétosztotta a szegények között, ezért is válhatott a későbbi Mikulás-kultusz névadójává.
A három lány története és az arany erszények
Miklós jótékonykodását a szomszédjával kezdte. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer régen három lánytestvér. Nagyon szegények voltak, kevés volt az ennivalójuk és a pénzük is. A legnagyobb lánynak volt egy kedvese, akihez szeretett volna férjhez menni. Történt egyszer, hogy egy család - amelyik Miklóstól nem messze lakott, Patara városában - teljesen elszegényedett. Elfogyott minden pénzük, kölcsön is kértek, de nem tudták visszafizetni. A gazdag ember, akinek tartoztak, egyre csak követelőzött, s végül azt mondta a szegény családapának: ha nem tudja visszaadni a pénzét, adja neki az egyik leányát. Ő pedig majd jó pénzért eladja a lányt a rabszolga-kereskedőknek, csináljanak vele, amit akarnak.
Amikor Miklós hírt kapott erről, elhatározta, hogy segít a pórul járt családon. Kinyitotta a ládáját, egy kis zacskót megtöltött arannyal. Éjnek idején odaosont a házukhoz, a nyitott ablakon bedobta a pénzt, aztán elfutott. Lett nagy öröm és csodálkozás reggel a szegény ember otthonában! Abból a zacskó aranyból meg tudták adni a tartozást, de még arra is jutott belőle, hogy ezt a legnagyobb lányt tisztességgel férjhez adják, s a násznépet vendégül lássák.
Bistey Zsuzsa - Szent Miklós története
A történet szerint élt Mürában egy szegény ember, aki azért nem tudta férjhez adni három lányát, mert nem volt pénze hozományra. Amikor Miklós ezt meghallotta, úgy döntött, hogy mindenképp segíteni fog a családnak, de ezt titokban teszi, már csak azért is, hogy senkinek ne kelljen kínosan éreznie magát. Ezért az éjszaka leple alatt osont oda a házhoz, és három erszényt dobott be az ablakon. Így a lányok attól is megmenekültek, hogy eltartók híján örömlánynak kelljen menniük. Miklós pedig később emiatt lett a hajadonok és az aggszüzek védőszentje is, ami mellett egyébként még a házasságnak és az anyaságnak, Oroszországnak, Görögországnak, Szicíliának, Lotaringiának és Apuliának, a zálogházak tulajdonosainak, az illatszerészeknek, a gyógyszerészeknek, a pálinkafőzőknek és Magyarországon Kecskemét városának is a védőszentjévé tették.
Az öröm nem tartott sokáig, mert ezzel megint csak elfogyott az összes pénzük. Hiába gondolkodott a szegény ember, nem jutott más az eszébe: elhatározta, hogy a második leányát is fölajánlja a gazdag embernek. Miklós ezt is megtudta, megint megtöltött egy kis zacskót arannyal, és éjszaka ezt is bedobta az ablakukon. Ez a lány is férjhez ment, most már csak egy lányuk maradt otthon. A harmadik évben aztán ugyanezen a napon olyan hideg volt, hogy az ablakokat be kellett reteszelni. Másnap reggel a harmadik leány levette megszáradt harisnyáját a szárítókötélről - és láss csodát! Tele volt aranypénzzel! Így került aztán a köztudatba az, hogy van egy csodálatos, piros köntösű jótevő, aki minden évben megajándékozza a szegényeket. Az is kiderült, hogy ez a jótevő nem más, mint Miklós, szeretett püspökük, aki a kisgyermekekről sem feledkezett meg.
Myra püspöke és a csodák
Miklós fiatal volt, mikor meghaltak szülei. A vagyont szétosztotta a szegények között, és így nem kellett éheznie. Életét Isten követésének szenteli. Közben Myra városában meghalt a püspök. Sok pap és püspök jött a városba. Isten akaratából egy magas életű főpásztor, akit társai is nagyra becsültek, azt az üzenetet kapta, hogy „egy olyan embert válasszanak Myra város püspökévé, aki holnap reggel szentmise előtt áll a templomajtóba, és Miklós a neve, ő legyen az új püspök!” A püspök elmondta társainak a különös üzenetet. Engedelmeskedtek a bizonyára Istentől származó utasításnak. Másnap reggel valóban Miklós lépett elsőnek a templomba. Feltartóztatták és a neve után érdeklődtek. „Miklósnak hívják.” Több se kellett a püspököknek. A püspöki székbe ültették.
Az említett források szerint részt vett az első nikeai zsinaton, és itt viselkedett úgy, hogy az őt egy időre igen rossz helyzetbe hozta. A zsinaton, amelyet 325-ben tartottak, Nikeában, a korai kereszténység egy eretneknek minősített irányzata, az arianizmus volt a téma. Az alexandriai püspök, Arius és követői azt vallották, hogy Krisztus - vagyis a szentháromságban a Fiú - nem volt egylényegű az Istennel, hanem, mint alapvetően emberi lény, csupán hasonló lényegű volt. Ez volt az úgynevezett homouszion-homoiuszion (egylényegűség-hasonlólényegűség) vita, amelyet több évszázaddal később Madách Imre szereplői is említenek, Az ember tragédiája egy jelenetében. A vita egy pontján azonban Miklós elveszítette a türelmét, és a legendák szerint lekevert egy pofont a püspöktársának. Mivel azonban az egyháznak fontos elve volt az erőszakmentesség is, Konstantin császárt és a többi püspököt elborzasztotta Miklós erőszakossága, ezért büntetést szabott ki rá. Ennek jegyében megfosztották őt a püspöki jelvényeitől, a saját Biblia-példányától valamint a palliumtól (olyan, főpapi jelvény, amely egy kb. 3 ujjnyi széles, fehér, keresztekkel díszített gyapjúszalagból áll). Ezután egy zárkába vitték és ott hosszasan fogva tartották.
Csakhogy ezután - ismét a legendák szerint - csodás események következtek be. Miklós előtt ugyanis egy látomásban megjelent Jézus és Mária, és Jézus megkérdezte őt, hogy miért van ide bezárva. Amire ő azt mondta, hogy „Azért, mert Uramként és Istenemként szeretlek téged”. Ennek hatására Jézus és anyja mind a palliumot, mind a Bibliát visszaadta neki. És bár az arianizmust elítélő nikeai záródokumentumok csak töredékesen maradtak fenn, sokak szerint Miklós nevének is ott kellett lennie azok között, akik írásban is elítélték ezt az irányzatot. Amitől azonban az a legkevésbé sem szűnt meg, hiszen a Duna-vidékre száműzött Arius az új terepén ugyanolyan kitartó térítő munkával terjesztette a hitét. Az pedig jól illeszkedett a barbár népek köreiben élő misztérium-vallásokhoz, hiszen egy csodás úton fölemelkedett, emberből istenivé váló Megváltóról beszélt. Az arianizmus így Közép-és Nyugat-Európában még hosszú ideig népszerű irányzata maradt a kereszténységnek.
Miklós püspök és a tengerészek
„Én voltam az a tengerész, akit Miklós püspök harminc esztendővel ezelőtt kimentett a háborgó tengerből. Utánam ugrott, pedig másik hajón volt, s úgy emelt ki a hullámokból, mint a csepp gyermeket. Meg se kottyant neki… Meg még a hajónk árbocát is megjavította egykettőre aztán. Én mondom nektek csoda volt az, igazi csoda.” Egy ázsiai nép fellázadt a rómaiak uralma ellen. A császár legkedvesebb hadvezérét küldte a fellázadt nép leverésére. Hajóik Myra kikötőjébe sodorta őket a partra. Miklós püspök azonnal meghívta a három hadvezért asztalához. A püspök elmondta a hadvezéreknek, hogy Isten parancsa, hogy akadályozzák meg katonáiknak a rablást és erőszakoskodást. Ekkor megjelent egy futár, aki elmondta, hogy három ártatlan embert halálra ítéltek. Siessen, akkor talán még megmentheti életüket. Miklós püspök és a három hadvezér is vele ment. Az utolsó pillanatban érkeztek. Látták, hogy egy hóhér éppen az ártatlanokra emeli a pallost. Miklós püspök berohant és visszatartotta a hóhér pallost. Ezt a hadvezérek megkérdezték tőle: „Te Isten ellensége, te a törvény megszegője vagy!” Miklós püspök rákiáltott a hadvezérre: „Mért nem mersz szembenézni velem?” Miklós püspök elmondta, hogy tudja, hogy a hadvezér meg akarja gyilkolni az embereket, és vagyonukra áhítozik! A püspök bevonult a városba és engedelmességre kényszerítette a fellázadt népet. Ennek köszönhetően minden felesleges vérontást és rablást elkerültek.
Az éhínség és a búza
Myra városában nemcsak a szegények és ártatlanok védelmezője volt, hanem szembeszállt a gonoszokkal szemben. Az egész környéken nem lehetett búzát kapni. Miklós püspök a kikötőbe ment. „Sajnos atyám, ezt nem tehetjük - válaszolták a hajósok. - Megértelek titeket, de most mégis hallgassatok rám. Higgyétek el, egy szemmel sem lesz kevesebb hajótok rakománya!” A hajósok engedelmeskedtek a püspök kérését, és adtak neki a rakományból. Milyen érdekes, szólalt meg Éviké! - Hát jól is gondoltad. Myra városának lakóit a 2 évig tartó éhínségben búzához juttatta.
A kabátgombok és a csodálatos állatok
Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap mint nap. A kolostor szomszédságában állt egy szegényes ház. Ismerte is az öreg pap a ház gazdáit. Három szép leányka lakott ott az apjával. Hát most nagy sírás-rívás, vita hangjai szűrődtek ki az ablakon. „Jaj, apám, adj el engem rabszolgának, ismernek a gazdagok, tudják, jó dolgos lány vagyok.” „Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, bírom a munkát, tudja mindenki!” „Csítt, apám, ne hallgass rájuk. Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb pénzt, engem adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva még ki is válthatom magam.” Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert nyakába szedte hosszú lábait, s inalt vissza a kolostorba. Gyorsan előkotorta az aranyakat, amiket a minap kapott egy jólelkű adakozótól, s már futott is vissza. Világéletében remekül célzott. Hopp! A harisnyába bugyolált aranyak beröpültek az ablakon és éppen a lányok lába elé pottyantak. Miklós püspök meg elillant onnan, mintha ott se lett volna.
A gyerek először megijedt a piros kabátos férfitól, és el akart szaladni, de Miklós püspök olyan szeretettel nyújtotta felé a kezét, és olyan szelídség volt a szemében, hogy végül mégsem mozdult. „Bántott valaki?” „Nem - rázta meg fejét a fiúcska. - Akkor mi a baj? Miért nem vagy otthon? Hideg van ilyenkor. Vékony ruhácskádban könnyen megfázhatsz…” A kisfiú nem tudott megszólalni, annyira szorította torkát a bánat, s végül el is pityeredett. Miklós püspök magához vonta a sírdogáló gyereket, és kedvesen simogatta a fejét, várva, hogy az megnyugodjon. „Megszöktem otthonról - mondta aztán váratlanul a kicsi, két szipogás között. - Annyira szegények vagyunk, és nekem olyan sok testvérem van, hogy nem jut eleség mindannyiunk számára. Ma este véletlenül meghallottam, hogy édesapám azt mondja édesanyámnak, el kell adni rabszolgának valamelyik gyereket, hogy a többieknek tudjanak enni adni. Nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy engem adnak el,