Szép Ernő, a magyar irodalom különleges és sokszínű alakja, akinek életműve a népszerű költészettől az abszurd drámáig ívelt, és akit a századforduló Budapestjének krónikásaként is számon tartunk. Az irodalomtörténet többször elfeledett, majd újrafelfedezett alakja, akinek munkássága mind a mai napig képes újdonságokat és mélységeket tartogatni az olvasó számára. Egy olyan alkotó volt, akit barátai és kortársai nagyra becsültek, de sosem vettek egészen komolyan - ahogy ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot.
Az irodalmi pálya indulása és a Nyugat költője
Szép Ernő falusi néptanító fia volt, Petőfin nevelkedett, és ifjúkora óta írt verseket. Az Alföldön nőtt fel, és a Tiszántúl hangulatait hozta Budapestre, amikor tizenkilenc éves korában újságíró lett a fővárosban. Ettől kezdve élete a szerkesztőségekben, az éjszakai kávéházakban, az irodalmi körökben telt. Változatos szerelmek között élte a bohém fiatalember, majd a megrögzött agglegény életét. A tanítóotthon vidéki nyomora után megismerte a nagyvárosi kisegzisztenciák nyomorát. Hanem amikor népszerű lett, és elegendő pénzt keresett, akkor fel-fellobbant benne a világlátás vágya, s amíg a pénze tartott, összevissza utazott Európa nagyvárosaiban, egy ízben egy szerelme után elutazott Szent-Pétervárra is.
Hangulatos, színes cikkekben számolt be a tájak élményeiről. Ezek az apró újságcikkek közelebb álltak a költészethez, mint a publicisztikához, nemegyszer inkább szabad verseknek mondhatók. Amikor már újságokból és folyóiratokból ismert nevű költő és újságíró lett, 1912-ben - huszonnyolc éves korában - megjelent Énekeskönyv című verseskötete, amellyel a Nyugat költői is maguk közé fogadták. Ez a költészet ugyan az évek folyamán egyre gazdagabb lett, de jellege nem változott. A gyermekkori vágyak és remények találkoztak benne a nagyvárosi polgár céltalanságával. Szép Ernő élte a bohéméletet, és kivágyakozott belőle valami tartalmasabb után. Humor és érzelmesség, halk bírálat és öngúny ötvöződött össze ezekben a gyakran dalszerű versekben. Sokat meg is zenésítettek, és kabarékban énekeltek. A részvét minden emberi bánat iránt és a szeretetvágy az alaphangja egész költészetének.
Szép Ernő Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának. Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán. Ady azért barátkozhatott vele, mert Szép Ernő a művészi és költői alkatánál fogva nem volt, nem lehetett vetélytársa a „legnagyobb költő” címért folytatott ádáz versenyben. Szép Ernő számára viszont a költészetben Ady, a prózában pedig Krúdy volt az a figura, akikért rajongott, a szónak már-már „szerelmes” értelmében. A megmaradt levelekből kitűnik, hogy amikor ezekről az emberekről írt, valóságos imádattal szólt róluk. Ady 1915 májusában cikket közölt a Nyugatban Kis párisi emlékezés (Levél Szép Ernőnek) címmel, amelyben a párizsi Hotel Európa bárjában eltöltött időről és egy Carmen nevű nőről ír. Szép Ernő egy 1947-es jegyzetében kapcsolódott Ady szavaihoz, felidézve a közös párizsi élményt, és Carmen alakját, akit a belga gyáros tartott ki, de Adyval is viszonyt folytatott.
Prózai munkásság és az „urbánus irodalom” kezdetei
Szép Ernő mindenekelőtt költő volt; költő akkor is, amikor prózát írt, és akkor is, amikor drámákat fogalmazott. Megértő és megbocsátó lírája áthatja nemegyszer kritikai szándékú írásait is. Elbeszéléseinek és hírlapi tárcáinak legnagyobb része személyes emlékezés. A falusi és vidéki városi gyermekkor, a diákévek csínjei és nagy felismerései, majd a budapesti kávéházak és szerkesztőségek életének furcsaságai, a külföldi utak benyomásai impresszionista-lírai színezetet adnak ezeknek a prózai, gyakran igen ritmikus prózai írásoknak. Az első világháború idején írt karcolatai a szenvedőkkel együttérzés költeményei, ezekben végre erőteljesebben is megszólal a háború elleni felháborodás, de szelídsége és pajkosan mosolygó humora itt is minduntalan felcsillan.
Regényei a lírai hangvételű elbeszélő próza jelentékeny alkotásai. A Hetedikbe jártam diákéveinek felidézése, de úgy, hogy maradandó képet fest a századforduló vidéki középiskolájáról. Mezőtúrt a regényben Szentmártonnak nevezte, és a személyek neveit is változatos játékossággal költötte át, például Lányi Lajos történelemtanár Glányi Gusztáv lett, Kiss Lajos tornatanár neve pedig Nagy Andrásra változott. A Dali dali dal is önéletrajzi fogantatású, de hőse nem ő maga, hanem apja, a néptanító, aki nyomorúságában is az emberség és a kultúra hőse, megalázottságában is az emberi méltóság képviselője. Ebben a regényében Hajdúszoboszlót Szilvahelynek keresztelte át. Nagyon kellemes meglepetés volt a mai fülnek meglehetősen fura, már-már negédes című könyve, a Dali-dali dal, ami az apjáról szól - aki tanító volt -, és amiben egyebek mellett a 19. század végi hajdúszoboszlói cigányságról ad átütően erős közelképet.
Legfontosabb regénye a Lila ákác. Tartalma szerint egy budapesti fiatalember szerelmi kalandjai a század elején, de a hol mulatságos, hol érzelmes történet realista igényekkel mérhető körképet ad a magyar városi kisemberek életkörülményeiről és életmód-lehetőségeiről. Amikor Szép Ernő ezt a regényt írta (1919), még nem volt szó a magyar irodalom népi és urbánus törekvéseinek kettéválásáról, de talán innét keltezhetjük az urbánus irodalmat, egy olyan irodalmi nyelven, amely közben nagyon is közel marad a népi nyelvhez. Ebből a dramatizált regényből kétszer is készítettek filmet, egyszer a harmincas években, egyszer a mi napjainkban.
Szép Ernő halála előtt nem sokkal, az 1950-es években Natália címen regényt írt, amely több mint fél évszázadon át elfeledetten lappangott a hátrahagyott kéziratai között. Ezt a művét az irodalmárok művészi szempontból kevésbé tartják értékesnek, de a múlt iránt érdeklődőknek mint önéletrajzi emlékezés fontos forrásként szolgálhat. A sikeres író, költő élvezetesen mesél kamaszkoráról, a szegénységgel és a különféle iskolákkal való küzdelmeiről, a századfordulós Budapestről. Alulnézeti képet ad a főváros társadalmáról: utazóügynökökről, kóristákról, díjnokokról, más kétes egzisztenciákról, valamint egy Natália nevű prostituáltról. Az irodalmi kritika ezeket a néhol kimondottan hosszadalmas közbeiktatásokat egyszerűen retardációknak (késleltetéseknek) nevezi, amelyek folyton megakasztják - az egyébként is csak jelképes mennyiségben jelenlévő - cselekményt. Személyében a múlt iránt érdeklődők a hétköznapi élet alapos krónikását ismerhetik meg. Megtudhatunk tőle számtalan mindennapi jellegzetességet koráról, amelyek nem olvashatók ki a statisztikákból vagy más hivatalos forrásokból. Alulnézetből ad képet az életet alapvetően meghatározó körülmények és kényszerek kibogozhatatlan szövevényére. Bemutatja, milyen kilátások voltak elérhetőek saját korának iskolaelhagyói, utazóügynökei vagy fűszerboltosai számára. Saját példáján keresztül is szemlélteti, milyen kihívásokkal és ellentmondásokkal kellett szembenéznie annak, aki megkísérelt kitörni az örökölt szegénységéből.A Natália című, 1951-52 telén keletkezett kisregény a szerző életében kiadatlan maradt. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, mire Vida Lajos vállalta a fáradságos feladatot, és a fennmaradt kéziratváltozatokat egy kötetté szerkesztette. Márványi Judit egyenesen gyengének nevezte, de a kritikai értékelésektől függetlenül, a regény fontos korrajzot nyújt Szép Ernő ifjúkori egy évének elmesélésével. A történetben a fiatal Szép Ernő küzdelmei az iskolákkal, elsősorban a számtannal, megismerkedése egy Natália ’művésznéven’ dolgozó prostituálttal, végül pedig a saját helyének megtalálása a New York kávéház írói asztalánál bontakoznak ki.
Szép Ernő, ahogy az idézetek is mutatják, gyakran írt magáról, azonban az egyéni múltértelmezés ismérvei, és a regény mint irodalmi mű dramaturgiai megkötései miatt fontos, hogy kijelentéseit alapos forráskritikával kezeljük. Ha változtat is a tényeken, azt jellemzően könnyen visszafejthető módon teszi. Például a Natália könyvben előforduló „Kenyeres város” elnevezésről maga is bevallja, hogy nem úgy hívták azt a várost, csak ráfogta, és nem akarta, hogy pletykásnak mondják. Az életének egyik legjelentősebb fordulópontját, Budapestre kerülését rendre 1905-re datálja, miközben minden történeti dokumentum tanúsága szerint ez 1903-ban történt.
A színpadi munkásság és az abszurd előfutára
Szép Ernő irodalmi munkásságának azonban a versnél és prózánál nem csekélyebb jelentőségű területe a színpad. Hamar lett otthonos a kabarék színpadán. Furcsa témájú és váratlan fordulatú egyfelvonásosait akkoriban csak mint mulatságos ötleteket vették tudomásul. Manapság ezekben látjuk az abszurd irodalom hazai kezdeteit. A polgári élet egyre fokozódóbb képtelenségei formálódtak itt groteszk játékokká. De már közvetlenül az első világháború előtt igazi színpadi sikert aratott Egyszeri királyfi című mesejátéka. Legtöbbször, ha drámát írt, közel maradt a meséhez, mint legnagyobb sikerű játékában, az Ezeregyéjszaka világát idéző Azrában, a halálos szerelem színpadi költeményében. De akkor is mesét mond, amikor az Aranyórában a budapesti szegény emberek életéről és becsületességéről ír példázatot. Egyébként számos drámai műve közt megírta a Lila ákác színpadi változatát is.
Hírlapírói tevékenység és a századfordulós Budapest krónikása
Szép Ernőt elsősorban költőként, valamint színmű- és regényíróként tartják számon. Hírlapíróként is jelentősnek mondható, hiszen ha a megélhetést nézzük, a hírlapírás volt a legfőbb bevételi forrása. A Mikor városunk még szebben hanyatlik című könyv, amely Szép Ernő Budapestről szóló cikkeit gyűjti össze, felmutatja, mennyi prózagyöngyszem van ezekben a cikkekben, noha nem mindig jókedvében, s meglehetős tömegben állította elő azokat. Olykor egész írásokra tekintve is igaz ez, de ha számos szöveg láthatólag a kényszer és a határidő szorításában született, akkor is rendre becses nyelvi elemek bukkannak fel bennük. Ez persze nem meglepő, hiszen akinek a nyelv, az írás a fő tehetsége és a médiuma, az még, ha akarna sem tud mindenestől rosszul írni. Hozzávetőleges számítás szerint legalább 4000 cikket írt a fél évszázadot átívelő budapesti élete során. Ebből tételesen eddig úgy 2750-et sikerült összegyűjteni. Nagyon népszerű volt. Ott volt a legismertebbek és a legfoglalkoztatottabbak között. Ugyanazon a szinten, ahol Bródy Sándor, Krúdy, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Heltai Jenő vagy Molnár Ferenc. Írásai nagyon nagy mértékben hozzájárultak a lapeladásokhoz.
Az első világháborús évek alatt már sejteni lehetett, hogy a főváros fejlődése leszálló ágba kerül. Kétségtelen, már 1915 körül világossá vált a kortársak számára, hogy valaminek itt vége szakad. Nem pusztán Budapesten, persze, hanem mindenestől a világban. Az írók nagy része úgy reagált erre, hogy először ösztönösen, azután mind szomorúbb tollal megkezdte a nosztalgiagyártást. Szép Ernővel is ez történt.
1939-ben, a második zsidótörvény után Az Est megszűnt, de ő akkor már inkább az Újságba írt, ami 1944-ig működhetett. Ezzel együtt tény, hogy kevesebbet tudott publikálni, mégis egészen az utolsó időkig úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. A háborús időszakot bujkálással vészelte át, húgaival egyik lakásról a másikra mentek. Ebben a legkisebb lánytestvére, Szép Anna volt a védőangyala, aki ezt részben meg is írta az emlékirataiban. Ezekből a szövegekből az derül ki, hogy Szép Ernő hagyta volna úgy folyni a dolgokat, ahogy a sors rendeli, ezért, ha csak saját magára lett volna utalva, valószínűleg nem sikerült volna megmenekülnie. Jellemző epizódja az ostrom utáni közvetlen időszaknak, hogy a Szabadság című lap egyik első számában megjelent a halálhíre, mert a Dunaparton kivégzettek között megtalálni vélték. De az nem ő, hanem az öccse volt, aki nagyon hasonlított rá. A megélhetést illetően ugyanazt kellett folytatnia a háború után, hiszen továbbra sem volt más állandó kereseti lehetősége. Ártatlan dolgokról írt, például arról, hogy a Berlini - akkor már Marx - téren úttörők jönnek, és erről eszébe jut, hogy mennyire másképp írunk szavakat, mint ahogy kiejtjük - ebből egy kis nyelvészeti cikkecske született. De az efféle alkalmazkodásnak a legszebb példája egy ’52-ben újra közölt írás. Az eredetit 1938-ban írta Gárdonyi Gézával való egyik első találkozásáról a New York kávéházban. Abban egyebek mellett az áll, hogy a kávéház karzatát azért nevezték az első világháború előtt Oroszországnak, mert ott általában kétes, félvilági alakok ültek. Csakhogy 1952-ben ezt már nem lehetett volna így leközölni, hisz az oroszokról rosszat írni-mondani már a koalíciós években, 1945 és 1948 közt sem lehetett, ezért Szép az Oroszországot „toloncház”-zá írta át.
Szép Ernő magánélete és kapcsolata a nőkkel
Szép Ernő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélték. Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák-magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle - lehetőleg német - jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és másokat is élni hagyni.) Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult.
Nem vágyott élettársra, mert közlési kényszerét papíroson élte ki: nem akart családot alapítani, mert nem utódokban, hanem verssorokban szerette volna magát megörökíteni. A könnyű kapcsolatok siralmas ürességétől néhanapján megcsömörlött. A Táncosnőnél című költeményében így vall: „Mit is keresek én itt ezen az ágyon, / Miért hervasztom itt / A csókom egy szál hulló virágon, / Egy vánkoson hogy is nyughat fejem fejeddel? / Karod nyakam körül, / Karod nem bírom már, köszönöm, vedd el.” Egyszer, állítólag, meg akart nősülni, s nyolc testvére miatt mondott le tervéről. Az a felelősség, amit a család - vagyis Szép Ernő húgai - iránt érzett, komoly oknak tekinthető, amiért nem alapított családot. Már önmagában az, hogy a fogalmat a költő - szemben a többség szokásos értelmezésével - a nagykorú testvéreire vonatkoztatta, mutatja, mennyire távol állt tőle a házasfél- és az apaszerep. Nincs írásos nyoma annak, hogy valaha saját gyermekről gondolkodott volna. A legbensőbb indokok (és indítékok) feltárása végett leghelyesebb mégis az íróhoz fordulnunk. Az Ádámcsutka alakmás hőse ekképp vívódik magában: „A szívem mint a váza, mindig üres marad, mindig kihervad a virág belőle. Hányszor szégyelltem el magam, mikor a fülem hallgatta a számat, hogy ismétlem, mint a színész, amit egy nő kegyéért való iparkodásomban már húsznak beszéltem, harmincnak, negyvennek.”
Szép Ernő legendás moszkvai utazását nem véletlen említi Kellér Andor. A kortársak ugyanis nem csupán tovább adták az utánuk jövőknek e különös út hírét, de azt is tudni vélték, hogy a költő élete szerelmét látogatni ment oda. A nevét senki sem tudta, vagy ha mégis: nem írta le, ám azt igen, hogy a Lila ákácbeli Tóth Manci alakjának mintaadó hölgyéről van szó, aki (épp mint regénybeli mása a vágydús történet végén) a való életében is vengerkának állt. Ma már nem mindenki tudja, hogy a múlt századfordulón a Magyarországról Kelet - s elsősorban a cári Oroszország - felé irányuló szervezett kéjnővándorlás oly erős volt, hogy az oroszban külön szó - a „vengerka” - támadt a megnevezésükre. Alakjukat, sorsukat Pásztor Árpád hírlapíró, író 1915-ben regényben örökítette meg.
A költő útjának időpontját illetően sokáig bizonytalanság lengedezett a (szak)irodalomban, amelynek fő kiváltója maga Szép Ernő volt. Hosszan pihentette élményét, ám 1937-ben mégiscsak megírta. A tárca)novellát két évre rá változatlan szöveggel újra közölte a Tolnai Világlapjában, amely mindig fogadókész volt az efféle másodközlésekre. Szerzőnk annyit azért megtett, hogy írása címét „Moszkva, 1910”-re bővítette, megadva evvel utazása évét. Ugyanez a novella harmadszor is megjelent 1958-ban, öt évvel a szerző halála után, ám már „Moszkva, 1912” cím alatt. Vida Lajos körültekintő filológiai vizsgálódásait összegezve, kétségtelen, hogy az utazásra valamikor „1910. novemberében és decemberének elején” került sor. Ezekből azt is megtudjuk, hogy a hölgy neve Margit (avagy: Gitta) volt, aki a „gazember Walentin” kitartottjaként jött-ment Európában, s még évekig kapcsolatban maradt a költővel. Nem lehetetlen így, hogy ő áll Szép Ernő mellett azon az 1913. március 16-án készült városligeti műteremfelvételen, amely hamis: „Szép Ernő és felesége” képaláírással kering a neten. A költő ugyanis sosem házasodott meg.
A kérdés ezek után már csak az, mi indíthatta Szép Ernőt arra, hogy említett 1945-ös írásaiban utazása évéül 1912-őt adja meg. Nos, túl azon, hogy a már számára is legendás életeseményétől addigra három és fél évtized választotta el, közrejátszhatott ebben ugyancsak legendás idegenkedése a számok világától. Diákkorában nem létezett még a diszkalkulia fogalma, a számolni nem tudó gyerekeket egyszerűen hülyének nézték vagy lustának és engedetlennek, Szép Ernőt ez utóbbi minőségében verte zsidó tanító édesapja is. „…mit szenvedtem az algebra miatt, meg már az algebra előtt micsoda kínszenvedést jelentett nekem a számtan, az elemiben hogy vert apám, aki a tanítóm volt, hogy vert az átkozott számtan miatt a meggyfa pipaszárral; semmi se fáj úgy, mint a meggyfa pipaszár.” A gimnáziumot sem végezte el soha s hogy e trauma milyen mély sebet ejtett rajta, jól mutatja egy 1947-es nyilatkozata. „Ó, én legelőször is eltörölném az algebrát. Ami magamnak is olyan szenvedés volt, csuda, hogy belé nem tébolyodtam. Tudom, a jövendő diákjai, diáklányai áldanák a nevem örökké.” Minden bizonnyal annyi történt tehát, hogy Szép Ernő rosszul emlékezett, amit az is valószínűsít, hogy a második 1945-ös írásban a saját akkori életkorát sem találja el.
Szép Ernő emlékezete és újrafelfedezése
Amikor ötvenkilenc éves korában, már régóta betegen, meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. Élete végén csaknem elfeledett volt, és csak az irodalom értői tudták, hogy jó költőként élt és halt meg. Körülbelül egy évtizeddel a halála után, amikor a nagyvilágban már divatos volt az az abszurditás, amely nem egy játékában hangot kapott, hirtelen újra észrevettük, milyen nagy értéke Szép Ernő a mi irodalmunknak. Mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát.
Manapság az értelmiség szépirodalommal rendszeresen élő része is csupán egy-egy verset ismer tőle, prózában pedig általában csak a Lila ákácot és az Emberszagot olvassák, aki a színpadhoz is vonzódik, az esetleg ismeri még a Patikát és a Kávécsarnokot. Pedig lenne mit felfedezni.
Színházi adaptációk és a Radnóti Ifjúsági Műhely (RIM)
A Szép Ernő műveinek színpadi adaptációi, különösen a Krémes, lehetőséget adnak arra, hogy a századforduló világát a mai fiatalok számára is érthetővé és átélhetővé tegyék. A Radnóti Ifjúsági Műhely (RIM) például a Krémes kapcsán közösen elemezte ki és fejtette meg, hogyan tudják maivá, színházivá és olyan igazán RIM-essé varázsolni a művet. Esztike és Dénes szerelme, a századforduló jellemző alakjainak nyelvhasználata, korabeli szokások és életritmus már-már távoli és idegen egy mai diák számára, de a RIM igyekszik áthidalni ezt a távolságot.
A RIM számos más előadást is bemutatott, amelyekben a fiatalok saját történeteikkel, élményeikkel kapcsolódnak az irodalomhoz és a színházhoz. Az UTÓ-IRATOK című interaktív előadás például el nem küldött levelekből áll össze, feltárva a belső világot és az élet fontos eseményeit. A Megfelelési kényszer? Önbizalomhiány? című workshop és előadás a kamaszkor problémáival foglalkozik, de minden korosztály számára releváns, hiszen ezekkel a gondokkal mindenki találkozott már. A Keretek között című előadás során a fiatalok a saját történeteiket írták meg, valós jeleneteket alkotva, amelyek viccesek és megrázóak egyaránt. Ezek az előadások mind azt mutatják, hogy Szép Ernő öröksége, az emberszeretet, a humor és az önirónia, ma is aktuális és inspiráló lehet a fiatal generációk számára.
tags: #szep #erno #kremes #szazadfordulo