A középkor világa, bár távolinak és merevnek tűnhet a modern ember számára, valójában rendkívül sokszínű és rétegelt volt. Az egyházi intézmények falai között zajló élettől a virágzó városok pezsgéséig, a hit és a mindennapi élet apró részleteiig, számos érdekességet rejt. Ez a cikk betekintést nyújt a középkori szerződések, tekercsek és a korabeli társadalom különleges aspektusaiba, bemutatva, hogy a lemondás és áhítat mellett a humor, a rejtély és néha a lázadás is jelen volt.
Az Egyházi Intézmények Belső Élete: Hiedelmek és Valóság
A kolostorok falai között zajló élet egy mai ember számára úgy tűnhet, hogy csupa lemondással járt. A középkor embere azonban nagyon másként tekintett az őt körülvevő világra: még a leghétköznapibb dolgokban is szimbolikus, gyakran a kereszténységgel összefüggő jelentést tulajdonított. A szentek legendáit, földi maradványait, ereklyéit különös tisztelet vette körül. A templomokban őrzött ereklyéket pedig gyógyító erővel ruházták fel. A vagyonosabb hívők gyakran hosszú zarándokutakra vállalkoztak, hogy ellátogassanak életük fontos helyszíneire.
Köztudott volt, hogy a kolostorokban szigorú szabályok uralkodtak. A szegénységi fogadalmat tevő szerzetesekre azonban mindig felnéztek. Az első nyugati szerzetesrendet a 6. században Szent Benedek hozta létre. A bencés rend kolostorai a településektől távol eső helyeken, gyakran a hegytetőkön, erős falakkal körülvéve álltak. Itt ugyanis biztosítottak voltak a körülmények az elmélyült imádkozáshoz. Szent Benedek napirendje szigorú előírásokat tartalmazott, ami az újoncok felvételére és a szerzetesek megkívánt magatartására is vonatkozott.
A kolostorok élén az apát állt, akinek az volt elsődleges célja, hogy a hozzá tartozó közösséget az erényes élet felé terelje. Bár a regula előírása alapján a tulajdonról teljesen le kellett mondani, az apátot felszólította arra is, hogy a testvérek minden alapvető szükségletét biztosítsa. A szerzetesek így az átlagnál jobban éltek, hiszen biztonságban érezhették magukat: volt tető a fejük felett, és az étkezésükről is gondoskodtak.
A szerzeteseket nagyra becsülték annak idején, ezért ez nagy vonzerőt jelentett a fiatalok számára is. A kolostorok különböző adományokban részesültek és adókedvezményeket élveztek. A szabályzatok kialakítása a kolostorok nagyságától és a földrajzi helyüktől is függött. A kisebbekben alig egy tucat szerzetes élt együtt, míg a nagyobbakban akár több mint négyszázan. A kolostorok a kezdeti időkben az önfenntartó gazdálkodásra rendezkedtek be. Az élelmet a földeken termelték meg, de egyes szerzetesrendek állattenyésztéssel is foglalkoztak, sört, bort is készítettek. Fontos feladatuk volt a középkori kultúra ápolása, őrzése.
Az Egyházi Fegyelem és a Szerzetesek Botrányai
Mikor VIII. Henrik uralkodása alatt megkezdődött a kolostorok feloszlatása az 1530-as években, az egyházi intézmények belső élete sokszor került a nyilvánosság elé. John Longland, Lincoln püspöke 1531 júliusában a missendeni Ágoston-rendi apátságba tartott. Azt a feladatot kapta, hogy hívjon össze egy egyházi bíróságot, amely kivizsgálja az egyházközségben keringő pletykákat a rosszalkodó középkori szerzetesekről. Megérkezésekor azonban csőstül jött az áldás. Robert Palmer kanonokot azzal vádolták, testi kapcsolatba lépett egy férjezett nővel, Margaret Bishoppal. Az apát következetesen tagadta a viszontvádat, de most már az ő viselt dolgai kerültek reflektorfénybe. A kanonokok azt is felfedték, hogy saját lánytestvérét tette meg serfőzőnek, és nem vette figyelembe a róla szóló pletykákat, melyek szerint „erkölcstelen a természete”. A vizsgálat lezárulása után Longland kihirdette ítéletét.
A középkori egyház számára mindennél fontosabb volt, hogy a papság ne zuhanjon le az erkölcsi piedesztálról. Mi több, az egyházi hatóságok annyira égtek a vágytól, hogy megóvják magukat Isten haragjától, hogy külön fegyelmi eljárást is kidolgoztak a vétkesekkel szemben. Angliában a 13. század végén tűntek fel az erről szóló híradások, és meglehetősen szokványossá váltak a kolostoroknak az 1530-as években végrehajtott feloszlatásáig.
1500-ban a nottinghami ferencesek egyházközségi vagyonának kezelője, William Bell sérelmére rótták a „szertelenséget egy másik férfival” (azaz, hogy homoszexuális). A középkori szerzetesek az elterjedt hírek szerint rendszeresen látogatták a bordélyházakat is. A leghírhedtebb ilyen intézmény London déli részén, a Bankside-on állt, egy a winchesteri püspök tulajdonában álló földön. A kliensek egy része kétségkívül az egyház embereiből verbuválódott.
Az erkölcstelen, reménytelenül énközpontú és narcisztikus szerzetes mintapéldája a Chaucer-féle Canterbury mesék egyik alakja. E „pompás prelátus”-ra jellemző volt, úgymond, hogy „a nyúlvadászat, sarkantyú, a hajsza - erre a költséget sohsem sokallta”, köntöse ujját a legjobb szürke szőrme borította és „sok zsírt felszedett”, ellenben megvetette a könyv fölé görnyedést a kolostorban. Ám az ilyesféle bolondéria nem korlátozódott csupán a költők és írók alkotásaira. Ám Bertalan nagyon is életben volt, elküldte hát a bírósági tisztviselőjét, Bonushomót a templomhoz, hogy vegye birtokba a plébániát. A perjelt ezután IV.
Szerzetesség a korai egyházban
A 16. században már igen széles körben elterjedtek a klérus viselt dolgairól élénk leírásokat közlő egyházellenes pamfletek. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az 1530-as évekre VIII. Henrik már Angliában elkezdte reformációját, amelynek keretében a kolostorok feloszlatása is megtörtént.
A Középkori Városok Kialakulása és Társadalma
A kora középkorban kibontakozó mezőgazdasági fejlődés a 11-12. században kiteljesedett, a 12. században az erdők helyén jórészt szántók voltak, így a gabona terméshozama 2-3 szorosára nőtt. A növekvő és biztosabb termés csökkentette az éhínséget, emelkedett a népesség, mert az emberek szervezete jobban ellenállt a betegségeknek, így Európa lakossága 38 millióról 75 millióra nőtt, mely vándormozgalmat indított el. Az eddigi lakatlan területeket birtokba vették, Közép-Európa szabad földjein pedig a telepeseket (hospeseket) szívesen fogadták. A mezőgazdasági árutermelés fejlődése felesleget hozott létre, így megindult a pénzforgalom, mely elősegítette a városok kialakulását.
A város várfallal körülvett település, melynek építése a király engedélyéhez volt kötve. A városok politikai és gazdasági támogatást nyújtottak a királynak, melynek eredményeképp kiváltságokat kaptak. A város lakója nem volt se nemes, se jobbágy, szabad ember volt, így minden kötöttség nélkül rendelkezett tulajdonával (adhatta-vehette). A városi önkormányzat fő jellemzői: szabad bíróválasztás és bíráskodás, saját adószedés, saját igazgatás, saját plébános választás. Közösségeik megszervezését a távolsági kereskedők kezdték meg, ún. gildékbe tömörültek személyük és áruik biztonsága céljából, melyhez a 11. századtól csatlakoztak kézművesek is, és kommunák jöttek létre érdekeik védelmében.
A városokat fallal vették körül, s a folyamatos betelepülés miatt megjelentek az emeletes házak, melynek következtében az utcák szűk sikátorok voltak, s mivel nem volt csatornázás, a szennyvíz itt folyt el. Emiatt a népesség ki volt téve a járványoknak, és magas volt a halandóság. A fából készült házak miatt pedig gyakoriak voltak az egész várost elpusztító tűzvészek.
A város vezető tisztségeit (főbíró, polgármester, a városi tanács (szenátus) tagjai) a patríciusok töltötték be, akik a vagyonos távolsági kereskedők közül kerültek ki. A polgárság zömét az iparosmesterek alkották, akiknek házuk és műhelyük volt. A mesterek szakmánként céhekbe tömörültek, melyek biztosították a piac szabályozását, és korlátozták az iparűzők számát, úgy, hogy csak annyi embert vettek fel a céh-be, amennyi meg tudott élni a városban, a kontárokat (céhen kívüli iparűzők) pedig üldözték. Az ipar fejlődésével a szakmák egyre inkább elkülönültek. A kézművesek a céhen keresztül vettek részt a város életében (pl. falak őrzése, tisztségek betöltése, adók kirovása, bíráskodás). A céhek szabályozták, hogy hogyan válhat valaki mesterré: először inasként, majd legényként kellett szolgálni, ezt követően idegen városok mestereinek tudását kellett elsajátítani. A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta, akinek tagjai alkalmi munkákból éltek. Folyamatos volt a jobbágyok bevándorlása, mert ha valaki 1 évet és 1 napot eltöltött a városban, akkor az ura nem követelhette többet vissza („a városi levegő szabaddá tesz”). Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kibontakozása az ipart is fellendítette. Megjelent az ún. 3. rend.
Humor, Rejtély és Lázadás a Kódexek Margóján
Ha azt gondoltad, hogy a középkori szerzetesek napjai kizárólag imádkozással, önmegtartóztatással és áhítatos kéziratmásolással teltek, akkor nagyot tévedsz. Miért kerültek groteszk figurák, bizarr ábrák és megdöbbentő szörnyek a szent könyvek lapjaira? És vajon miért rejtették el őket oda? A középkori szerzetesek valójában nem nélkülözték a humort: a margináliákban megjelenő furcsa ábrák és szimbólumok meglepően földhözragadtak és játékosak voltak.
Egyes kutatók szerint a margináliák nem feltétlenül rejtettek mély üzeneteket: a szerzetesek több esetben valószínűleg a mindennapi életük részét képező belső vicceket rajzolták a lapok szélére. Mások azonban úgy gondolják, hogy a margináliák sokkal többet árulnak el: azokon bizonyos rejtett szimbólumokat - mint például alkimista jeleket - fedeztek fel, amelyek arra utalnak, hogy a szerzetesek másoló szerepükön túlmutatva tudományos érdeklődéssel rendelkeztek. Olyan üzenetek lehettek ezek a szimbólumok, amelyeket csak a beavatottak értettek meg. Vonhatunk párhuzamot a marginális ábrák és a mai mémek között, hiszen egyfajta burkolt kritikát fogalmaztak meg a középkorban a kolostori élet szigorúságával vagy éppen az egyházi szabályokkal szemben. Éppen ezért a marginális rajzok és a titkos szimbólumok hosszú ideig rejtve maradhattak - talán csak az azokat készítő szerzetesek ismerték őket, vagy azok a társaik, akik az évek során belelapoztak a kódexekbe. Az alkimista szimbólumok olyan üzenetek lehettek, amelyeket kifejezetten azért rejtettek el, hogy a kolostor vezetősége ne jöjjön rá, vagy csak azok számára készítették, akik már rendelkeztek bizonyos tudással. Különleges bepillantást nyújtanak a középkori kódexek margójára szánt jegyzetek az akkori korszak mindennapjaiba: kissé ellentmondásosan jelennek meg a szent, tiszteletteljes kéziratok mellett a humor, a rejtély és néha a lázadás jelei is. Ezek a margináliák azt mutatják, hogy a középkor embere nem volt annyira merev és komor, mint ahogy sokszor elképzeljük.
Szerzetesség a korai egyházban
A Középkori Szülési Tekercsek: Mágikus Védelem az Anyák Számára
A gyermekszületés kultúráról kultúrára, emberemlékezet óta különleges csodának számít, melyet egyszerre örömmel és aggodalommal élnek meg az anyák. Abban az időben a minél fájdalommentesebb, problémamentes szülés reményében különleges, keresztény talizmántól vártak védelmet és segítséget az Angliában élő kismamák. A hiedelmek szerint mágikus erővel bíró eszköz egy 3 méter hosszú, 10 centiméter széles pergamen- vagy selyemtekercs volt, melyet a terhesség utolsó hónapjaiban és szülés közben viseltek derekukon a nők.
Egy ilyen, 1400-as évekbeli szülési tekercs különleges részét képezi a londoni, Wellcome Collection című gyűjteménynek, mely helyi kulturális, orvostudományi, művészeti és könyvtártörténeti érdekességeket szed egy csokorba. A tekercsen keresztény imák és vallásos ábrák szerepelnek, így Jézus alakja is, illetve a keresztre feszítés közben használt szögek rajzai, valamint a vércseppek, melyek közben serkentek a Megváltó kezéből és lábaiból. A tekercs felületét is megvizsgálták, és különös anyagokra bukkantak. Méz, gabonafélék, hüvelyesek, valamint juh- és kecsketej nyomait mutatták ki. Valószínűleg 150 évig is használhatták a tekercset. Ezek az apró részletek nem csupán a középkori hitvilágról, hanem a korabeli orvoslásról és a mindennapi élet gyakorlatairól is árulkodnak, bemutatva a spirituális és materiális világ összefonódását az emberek életében.