Szvetlana Joszifovna Allilujeva, akit „a Kreml kicsi hercegnőjeként” és „a párt első számú vezetőjének szeme fényeként” is emlegettek, 1926. február 28-án született Moszkvában. Élete, amelyet Sztálin lányaként élt, tele volt ellentmondásokkal, konfliktusokkal és tragédiákkal, és végig apja hírhedt nevének árnyékában zajlott. Rosemary Sullivan kanadai írónő „Sztálin lánya” című, Plutarkhosz-díjjal kitüntetett könyvében részletesen bemutatja Szvetlana összetett személyiségét és küzdelmeit, melyek sokban módosítják a róla kialakult, sokáig közismert képet.
Az Elátkozott Örökség: Élet Sztálin Árnyékában
Szvetlana sorsa már születése pillanatában eldőlt, hiszen a hírhedt szovjet diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin lánya volt, aki korlátlan hatalommal rendelkezett és milliók haláláért felelt. „Bárhová is megyek, akár Ausztráliába, akár egy lakatlan szigetre, apám neve miatt mindig politikai fogoly leszek” - idézi Szvetlanát Rosemary Sullivan. Ez a teher egész életében elkísérte, és hiába harcolt „öröksége” ellen, soha nem tudott őszintén beszélni senkivel, és soha nem mert megbízni az emberekben, mert a KGB, később pedig a CIA folyamatosan sakkban tartotta. Az illúziót dédelgette, amikor még hitt abban, hogy megszabadulhat a „Sztálin lánya” címtől, de élete alkonyán beletörődött, hogy ez a címke örökre rajta marad.
Szvetlana jelenlététől, puszta létezésétől „egyszerűen mindenki megzavarodott”, ahogy Sullivan is írja. Az orosz és amerikai titkosszolgálatok mesterkedései, a hidegháborús propaganda, és az emberi gyarlóság mind hozzájárultak ahhoz, hogy Sztálin lányáról torz kép alakult ki mindkét oldalon. Például a Sztálin svájci aranyáról szóló legenda is csupán egy koholmány volt, amit a Kreml gerjesztett hazugságai tápláltak. Idős korában Szvetlanát leginkább az aggasztotta, hogy még mindig nagyon gazdag nőnek hiszik, miközben beteg amerikai kisnyugdíjasként tengette mindennapjait egy állami idősotthonban.
Gyermekkor és Családi Tragédiák
Szvetlana Joszifovna Sztalina 1926. február 28-án született Moszkvában. Édesanyja, Nagyezsda Szergejevna Allilujeva tizenhat évesen lett Joszif Visszarionovics Sztálin második felesége. Egy meg nem erősített legenda szerint maga a szovjet diktátor mentette ki Bakunál a tengerben fuldokló kétéves Nagyezsdát, és a kapcsolatot később is tartották. Szerelmük 1917-ben bontakozott ki, ám Sztálin grúz felmenőitől erőszakot, könyörtelenséget és kegyetlenséget tanult, valamint azt, hogy soha ne bízzon meg senkiben. Ebből következett, hogy Sztálin még a saját rokonaival szemben is állandó paranoiát érzett, ezért a kis Szvetlánának nehéz gyerekkor jutott. Mert bár származása miatt elkerülte az éhezést és honfitársainak megpróbáltatásait, még csak a hatodik életévét töltötte be, amikor az édesanyja öngyilkos lett.
Nagyezsda halálának körülményeit Sztálin azonnal államtitokká minősítette, a lányának pedig azt hazudta, hogy az édesanyja hashártyagyulladásban hunyt el. A magányosan maradt kislány nem is gyászolhatta meg édesanyját. „Ellenségként ment el” - emlékeztette többször az apja, aki akkor már a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkáraként pragmatikus, hideg fejű politikusként gondolkodott, és mindig a hatalom megőrzéséhez igazította magatartását. Szvetlanát az első nagy csapás hatesztendős korában érte, amikor édesanyja 1932. november 7-én, az 1917-es forradalom évfordulójának éjszakáján öngyilkos lett. Nagyezsda Allilujeva haláláról is számtalan összeesküvés-elmélet keringett, köztük az, hogy maga Sztálin ölte meg gyönyörű, 31 éves, grúz feleségét. Bár Sztálin valóban milliókat küldött a halálba, és börtönné változtatta az egész Szovjetuniót, azon az éjszakán nem tartózkodott a Kreml közelében, ahol Nagyezsda szíven lőtte magát.
Valószínűleg sosem tudjuk meg a teljes igazságot, Sullivan nyomozása alapján viszont az áll össze, hogy az ízig-vérig idealista kommunista Nagyezsda a húszas évek végére csalódott Sztálinban, ellenezte a kollektivizálást, és előre látta mindazt az őrjöngő pusztítást, amit a Szovjetunió teljhatalmú ura 1953-ban bekövetkezett haláláig véghez is vitt. Egy biztos: Nagyezsda halálának hírére Sztálin elképesztően egocentrikusan reagált. „A gyerekek pár nap múlva el fogják felejteni, de én életem hátralévő részére meg lettem nyomorítva” - üvöltötte magából kikelve. Szvetlana hosszú élete során valóban egyszer sem tudta felidézni édesanyja arcát, egyedül jellegzetes parfümjének illatát őrizték emlékei. Ha mindez nem lett volna elég: az emlékek hosszú évekre fogságba kerültek, mert Nagyezsda halálának körülményeit Sztálin azonnal államtitokká minősítette, lányának pedig azt hazudta, hogy édesanyja hashártyagyulladásban hunyt el. Képzelhetjük a reakciót, amikor angoltanulás közben véletlenül a tizenéves Szvetlana kezébe akadtak a brit és amerikai lapok, amelyek Nagyezsda öngyilkosságán élcelődtek.
A Diktátor Apai Szeretete és Kegyetlensége
Pokolian nehéz kérdés, hogy Sztálin szerette-e a lányát, ám ha mindenáron eldöntendő kérdést csinálunk belőle, igen a válasz. Sztálin meglehetősen katonás stílust vezetett be puritán otthonukban, ahol semmiféle henyélést nem engedett gyermekeinek. A kisiskolás Szvetlanát, a birodalom legjobb tanintézményének számító 25-ös számú mintaiskolába járatta, a vacsorák alkalmával jobbjára ültette, odafordult hozzá, beszélgetett vele, majd aláírta az ellenőrzőjét, lefekvés után pedig betakarta és megcsókolta. Mindeközben kedélyes kis szerepjáték alakult ki apa és lánya közt: leveleiben Sztálin „Kis gazdasszonyom”-nak szólította, magát pedig „Szvetlanka-Gazdasszonyka nyomorult titkárának, a szegényparaszt J. Sztálinnak” nevezte. „Azok az évek olyan emléket hagytak bennem, hogy szeretett engem, és igyekezett jó apám lenni, és a tőle telhető legjobb módon felnevelni. Mindez összeomlott, amikor jött a háború” - emlékezett Szvetlana.
Azonban Sztálin apai szeretete furcsán vegyült a kegyetlenséggel. A magára maradt kislány a dadájában talált szövetségesre, de nem sokáig érezhette magát biztonságban. Egyik „hozzátartozótól” a másikhoz került annak függvényében, hogy diktátor apja éppen kit száműzött vagy végeztetett ki a családból. Hamarosan a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy Sztálin milyen végtelen hatalommal rendelkezik: egyik nap levelet nyújtott át neki az iskolában egy zokogó diáktársa, akinek az édesapját aznap éjjel tartóztatták le. Arra kérte Szvetlanát, hogy a levelet adja át Sztálinnak, amit a mit sem sejtő kislány meg is tett. Apja éktelen haragra gerjedt ettől, és azt hangoztatta, hogy „az NKVD soha sem hibázik”. Noha a fiú apját később szabadon engedték, Szvetlana megtanulta a kemény leckét. „Egy ember élete teljes mértékben az apám egyetlen szavától függött” - emlékezett vissza Szvetlana, megjegyezve az apja egyik mondatát, miszerint „néha azokkal is fel kell venni a harcot, akiket szeretünk”.
Hiába volt három bátyja, mindig egyedül érezte magát; Szvetlánának egyszerűen nem volt senkije. Később egy interjúban elárulta, hogy apjával nem találkozott túl sokszor és ha igen, akkor sem tudtak fontos kérdésekről beszélni. Sztálin lánya mindössze tizenhat éves volt, amikor beleszeretett Alekszej Kaplerbe, egy 38 éves, zsidó filmrendezőbe. Egy filmvetítésen találkoztak, az első randevún táncolni mentek, és Kapler ajándékot vitt Szvetlanának: Hemingway Akiért a harang szól című könyvének betiltott fordítását. A románc lassan kibontakozott, de Szvetlanának volt egy rossz előérzete, mint kiderült, nem is alaptalanul. Apja hevesen helytelenítette a kapcsolatot, kiváltképp azután, hogy fia, Vaszilij - aki féltékeny volt Sztálin és lánya szoros kapcsolatára - megsúgta Sztálinnak, hogy a fiatalok nem csak Hemingway kötetét nézegetik kettesben. Mikor ezt Sztálin megtudta, kérdőre vonta a lányát: ”’Szereted őt!’ - ordította, majd kétszer is pofon vágott, életemben először” - emlékezett vissza a nő. A tizenhét éves lány első szerelmét, Alekszej Kaplert az apja tíz évre szibériai kényszermunkára küldte.
Nagyezsda halála után, ahogy teltek az évek, apa és lánya mind messzebbre sodródtak egymástól, és egyre tűntek el mindazok, akik fontosak voltak és a maradék érzelmi biztonságot jelentették Szvetlana számára. Felesége öngyilkossága egyébként csak súlyosbította Sztálin paranoiáját, miszerint a hozzá legközelebb állók is elárulhatják. Ennek jegyében, az 1930-as évek végén, a Nagy Terror tisztogatásai idején a generalisszimusz nem kímélte a saját családját sem, sőt, közvetve még fiai halálában is közreműködött. Sztálin halála nem véletlenül tette érzelmi hullámvasútra Szvetlanát, aki váltakozva érzett szeretetet és megkönnyebbülést, ugyanakkor bűntudat is mardosta, mert úgy érezte, nem volt jó lánya az apjának.
Házasságok és Személyes Küzdelmek
Szvetlana Moszkvában járt iskolába, ahol kitűnő eredménnyel végzett. Sztálin azonban nem nézte jó szemmel sem a lánya barátait, sem a szerelmi ügyeit. Kapcsolatukra újabb súlyos terhet rakott, amikor a tizenhét éves lány első szerelmét, Alekszej Kaplert az apja tíz évre szibériai kényszermunkára küldte. És bár Szvetlana bekerült Oroszország és a világ egyik legjobb oktatási intézményébe, a Moszkvai Állami Egyetemre, ezt soha nem tudta megbocsátani az apjának. Filológia szakra járt, majd a történelmi fakultást választotta, ahol Németországra szakosodott. A sors azonban megismételte magát és Sztálin parancsára a lány íróbarátai is sorra elkerültek az egyetemről, voltak, akik a Gulág munkatáboraiba kerültek, és akikről Szvetlana soha többé nem hallott. Alig várta, hogy kiköltözhessen a börtönként szolgáló otthonából, a Kremlből. Sztálin közben pedig milliókat küldött a halálba és börtönné változtatta az egész Szovjetuniót. Ahogy teltek az évek, apa és lánya mind messzebbre kerültek egymástól, oda, ahonnan már nem volt visszaút.
Az egyetem elvégzése után Szvetlana fordítóként és irodalmi szerkesztőként dolgozott, és megpróbált minél jobban függetlenedni az apjától. Már amennyire ez Sztálin lányaként egyáltalán lehetséges volt. Először 1944-ben ment férjhez az egyik bátyja évfolyamtársához, Grigorij Morozovhoz, de a házasságot Sztálin utasítására nem ismerték el törvényesnek. Megszületett a fia, Joszif. Sztálint túlságosan lefoglalta a háború a tiltakozáshoz - 1944-et írtunk ekkor -, és beleegyezett, de odabökte: „Menj hozzá, de sohasem fogok találkozni a zsidóddal.” A következő évben megszületett egyetlen fiuk, Joszif. Morozov több gyermeket is szeretett volna, de Szvetlana ragaszkodott hozzá, hogy befejezze tanulmányait. Hamarosan eltávolodtak egymástól, és 1949-ben, engedelmeskedve apja akaratának, feleségül ment Jurij Zsdanovhoz, apja egyik legközelebbi bizalmasának, Andrej Zsdanovnak a fiához. 1950-ben megszületett lányuk, Jekatyerina, de a házasság nem volt boldog: Szvetlana hidegnek és unalmasnak találta új férjét, így hamarosan elvált tőle. Joszifot, Szvetlana fiát, a második férje, Jurij Zsdanov kémikus és filozófus adoptálta.
Mielőtt meghalt, Sztálin lánya végre leleplezte, milyen is volt valójában, és nem az, amire gondolsz
És bár megpróbált távolságot tartani, mégis figyelemmel kísérte Sztálin tetteit, amelyekre egyre nehezebben talált magyarázatot. Különös, örömmel vegyes bűntudatot érzett 1953-ban, amikor a generalisszimusz elhunyt. Sztálin halála után azonnal felvette a rejtélyes körülmények között elhunyt anyja családi nevét, az Allilujevát; egyetlen szállal sem akart kötődni többé zsarnoki apjához. Ekkor már kétgyermekes egyedülálló anyaként nézett szembe a világ kihívásaival. Sztálin halála után megkeresztelkedett, és szerelembe esett egy idős indiai tudóssal, Bradzses Szingh-gel. A szovjetek azonban megtagadták tőle a hivatalos engedélyt, hogy hozzámenjen. A tragédiák sora Sztálin 1953-ben bekövetkezett halálát követően sem ért véget. Irodalomból és történelemből diplomázott, majd a Gorkij Intézetben irodalomtörténészként dolgozott, amikor íróbarátait a 60-as évek közepén kényszermunkatáborokba küldték. Amikor két rövid és elhibázott házasság után, kétgyermekes egyedülálló anyaként végre rátalált a nagy szerelem egy idős indiai tudós személyében, a szovjetek megtagadták tőle a hivatalos engedélyt, hogy hozzámenjen. Ám még ennél is nagyobb csapás volt, hogy Bradzses Szingh hamarosan elhunyt.
1953 márciusában meghalt Sztálin, három hónappal később Alekszej Kapler visszatért a Gulagról. Megőszült, de ettől még vonzóbbnak tűnt. Bár Kapler nős volt, ismét egymásba szerettek, és viszonyuk lett. Szvetlana szerette volna törvényesíteni a kapcsolatukat, de a férfi nem volt hajlandó elválni. Végül szakítottak, ennek ellenére Szvetlana élete végén is úgy emlékezett, hogy Kapler volt egyetlen igaz szerelme. 1962-ben feleségül ment távoli rokonához, Ivan Svanidze szovjet akadémikushoz, de ez a házasság sem bizonyult tartósnak: mindössze egy év után elváltak. 1963-ban a harminchét éves, háromszorosan elvált Szvetlana gyermekeivel Moszkvában élt. A család, amelyben felnőtt, eltűnt: féltestvére, Jakov egy német hadifogolytáborban halt meg, Vaszilij halálra itta magát.
Disszidálás és az Új Élet Keresése
A külföldre utazás lehetőségét később, 1967-ben mégis megkapta, amikor szerelme váratlanul elhunyt és Szvetlana a hagyomány szerint a Gangesz folyóba kívánta szórni a hamvait. Ekkor döntött úgy, hogy tiszta lapot nyit az életében: negyvenévesen maga mögött hagyta a Szovjetuniót és politikai menedékjogot kérve új életet kezdett. Szvetlana előbb Svájcban, majd Amerikában telepedett le. Disszidálása után öt évvel újra férjhez ment egy William Wesley Peters nevű építészhez, és ekkor kezdte el a Lana Peters nevet használni. Könyvet írt a saját életéről, amiből gyorsan bestseller lett. Ez biztosította számára mind az írói hírnevet, mind a megélhetéshez szükséges egzisztenciát.
A világ azonban soha sem felejtette el, hogy Sztálin lányának született. A magánéletben ezúttal sem boldogult: elvált a férjétől. Élete során több mint harmincszor költözött, és bejárta szinte az egész világot. Az amerikai és az orosz titkosszolgálatok pedig végig ott lihegtek a nyomában. Az emigrációban ugyanúgy nem tudott mit kezdeni magával, mint hazájában. Néha megrohanta a honvágy a Zsivago doktor filmzenéjének hallatán, majd elégette szovjet útlevelét egy kerti grillsütőn - írta Hahner Péter az Élet és Irodalom című lapban.
Szvetlana Allilujeva egy ügyes lépéssel disszidált. Az akcióra úgy kerülhetett sor, hogy apjához hasonló vasakaratával kivívta magának a turistavízumot Indiába, hogy halott szerelme, Bradzses Szingh hamvait hindu hagyományoknak megfelelően a Gangeszbe szórja. Szvetlana kiszabott tartózkodási idejének utolsó napján, 1967. március 6-án reggel 7-kor fogta magát, elszökött, majd besétált az amerikai nagykövetségre, és nemes egyszerűséggel közölte a konzullal: „Nos, valószínűleg nem hiszi el, de Sztálin lánya vagyok”, majd hozzátette, hogy szeretne politikai menedéket kérni az Egyesült Államok kormányától. Robert Rayle, a követség másodtitkára azonnal megértette, hogy Sztálin lányának disszidálása micsoda súlyos lelki és politikai csapást jelent majd a Szovjetuniónak, az pedig külön fegyvertény, hogy volt Szvetlanánál egy kézirat, amely memoárjait tartalmazta. Némi elkerülhetetlen diplomáciai hisztéria után Szvetlana hamarosan minden idők leghíresebb, egyben leggazdagabb disszidensévé vált. „Húsz levél egy jó baráthoz” című memoárjáért másfél millió dolláros előleget kapott, ami nem csupán anyagi biztonságot, hanem hitet is adott számára: íróként épít majd karriert a szabadság hazájában.
A diplomata egyeztetett Washingtonnal, és megtudta, hogy senkinek - beleértve a CIA-t - sincs feljegyzése Allilujeva létezéséről. A nagykövetség tisztviselői mégis úgy döntöttek, hogy segítenek neki. Lepecsételték útlevelét egy turistavízummal, és elkísérték a repülőtérre, ahol felszállt a következő elérhető nemzetközi járatra, amely történetesen Rómába ment. Mire a szovjetek rájöttek, hogy Allilujeva eltűnt, már késő volt bármit is tenni ellene. Allilujeva egy kis bőrönddel maradt Genfben hetekig, miközben az amerikai hatóságok azon tanácskoztak, mit is tegyenek vele. Néhányan ellenezték disszidálásának elősegítését, mert attól tartottak, hogy az rontaná az amerikai-szovjet kapcsolatokat, de Lyndon B. Johnson akkori amerikai elnök ragaszkodott hozzá, hogy befogadják őt az országba. Noha az államvezetés szerette volna, ha felhajtás nélkül érkezik, seregnyi újságíró várta őt a New York-i John F. Kennedy nemzetközi repülőtéren, amikor gépe 1967. április 21-én földet ért, és még ennél is több riporter jelent meg azon a sajtótájékoztatón, amelyet néhány nappal később tartottak.
Eleinte úgy tűnt, hogy az élet az Egyesült Államokban illik hozzá. Princetonban telepedett le, könyvet adott ki családja tragikus történetéről (Húsz levél egy barátnak), amelyből mindenki számára világossá vált: Sztálin rokonának lenni majdnem olyan szörnyű, mint alattvalóinak sorsa. 1969-ben újabb könyve jelent meg, „Csak egy év” című emlékiratában a Szovjetunióból való elmenekülés előtti és utáni hónapokról vallott. A könyvek jól fogytak, Szvetlana népszerű lett. De a népszerűség nem tartott örökké: miután elkezdte visszautasítani az interjúkat, a sajtó elveszítette az érdeklődést iránta. A disszidálása különleges volt, amerikai jelenléte kevésbé. Hiába írt, további munkái nem találtak kiadóra.
Sajnos az Egyesült Államokkal töltött békés napjai nem tartottak sokáig. Soha nem telepedett le igazán sehol, Arizona, New Jersey, Kalifornia és Wisconsin, valamint Európa számos országa között ingázott. Időközben negyedszer is férjhez ment: megismerkedett egy építész özvegyével, aki meglátva a nő vörös hajzuhatagát, képtelen gondolatra ragadtatta magát: azt képzelte, Szvetlana elhunyt, szintén Szvetlana nevű lányának a reinkarnációja. Bemutatta hát vejének, Wesley Peters építésznek, és mit ad isten: hamar egymásba szerettek, s három hét múlva összeházasodtak. 44 évesen ismét teherbe esett. Harmadik gyermekét Olgának nevezte el, de Peterstől hamarosan elvált.
Szvetlana egy rövid időre mégis visszatért a Szovjetunióba, hogy találkozzon hátrahagyott gyermekeivel. 1984-ben Allilujeva visszaköltözött a Szovjetunióba, azt állítva, hogy nem ismerte meg a szabadság fogalmát Nyugaton, és hogy a CIA díszállata volt. De ismét kiábrándult a Szovjetunióból, és 1986-ban visszatért az Egyesült Államokba, ahol megtagadta korábbi Amerika-ellenes kijelentéseit. Ezután Grúziában, majd Wisconsin államban telepedett le. Utána egy darabig egy angliai idősek otthonában élt, ahonnan egy svájci kolostorba költözött. Élete utolsó évtizedét visszavonultságban töltötte Amerikában, de soha nem lelt igazán nyugalomra. Két felnőtt, Oroszországban élő gyermekével nem tartotta a kapcsolatot, és Amerikában sem igazán találta a helyét. „Anya minden évben elköltözött, néha évente kétszer” - mesélte később Olga a The New Yorkernek. Olga tizenegy éves volt, amikor megtudta, ki a nagyapja. A brit bulvársajtó hamarosan kiszagolta a jelenlétét, paparazzik jelentek meg angliai iskolájában, és egy adminisztrátornak takaró alá rejtve kellett kicsempésznie az épületből. „Sokat kellett feldolgozni” - mondta Olga, és a feldolgoznivalók csak szaporodtak, amikor az enyhülő hidegháborúban Andropov engedélyezte, hogy felnőtt gyermekei évtizedek után beszéljenek telefonon Szvetlanával. Joszif kardiológus lett, Jekatyerina geológus. Végül 1984-ben személyesen is találkozhattak, de az eltelt idő okozta űrt nem lehetett bepótolni: Joszif nem volt hajlandó kapcsolatba lépni amerikai származású féltestvérével, Szvetlana szinte idegennek látta a fiát, Jekatyerina pedig el sem ment a moszkvai Szovjetszkij Hotelben rendezett találkozóra: Kamcsatkán dolgozott, és azt írta, nem tud és nem is akar megbocsátani anyjának, amiért elhagyta őket.
Spirituális Utazás és Végső Nyugalom
Szvetlana Allilujeva spirituális útja nagyszülei hitén keresztül vezetett. „Életem első 36 évében bár Oroszország ateista államában éltem, mégis az életünk része volt Isten. Azonban ateista szülők gyermekeként, egy szekularizált iskolában, egy mélyen materialista társadalomban Istent sosem említettük.”-írta Alliluyeva a Húsz levél egy barátnak című önéletrajzi kötetében. „Az én atyai nagyanyám, Ekaterina Djugashvili, egy szinte írástudatlan paraszt volt, aki korán megözvegyült, ám erősen bízott Istenben és az egyházban. Svetlana anyai nagyanyjának, Olga Allilouieva-nak szintén szerepe volt ebben, írta. „Köszönöm Istennek, hogy hagyta, hogy a drága nagyanyáim átadják nekünk a hit magvait. Azokat a bizonyos magokat egy olyan élet tapasztalása táplálta, mely könnyekkel volt átitatva.” Szvetlana emlékszik arra az alkalomra, mikor először imádkozott. Az akkor 18 éves fia gyógyulását kérte, aki nagyon beteg volt. „Nem ismertem egyetlen imát sem, még a Miatyánkot sem”-írta. „Hall engem, tudtam.” Idővel találkozott egy pappal, Nicolás Goloubtzov atyával, aki, ahogy írta, titokban keresztelt meg olyan felnőtteket, akik előtte hit nélkül éltek. „Tanítást kellett kapnom a kereszténység alapvető dogmáiról.”-mondta. 1962. „A vallások sokféleségében elvesztettem azt, ami én vagyok és azt, amiben hiszek. Önmagam megkeresése miatt fordultam az ortodox vallás felé”-mondta. „A válaszok a kérdéseimre túl absztraktnak tűntek.” Egy napon levél érkezett egy Pennsylvania-i katolikus paptól, Garbolino atyától, aki meghívta őt a Fatimai zarándoklatra, az ottani jelenés 50. évfordulójára. Annak ellenére, hogy nem tudott elmenni, ezután közel 20 éven át levelezett Garbolino atyával. 1982-ben ő és a lánya visszamentek Angliába, Cambridge-be. Végül belépett a katolikus egyházba és mindennap misére járt. „Korábban nem akartam megbocsátani és megbánni, és sosem voltam képes szeretni ellenségeimet.”-írta. „Aztán, amikor elkezdtem misére járni, másként éreztem magam, mint előtte. Az Eucharisztia életre keltett és fontossá vált nekem.”
Időskorában Szvetlana Allilujeva, azaz Lana Peters egy wisconsini idősek otthonában lakott. Gyanakvó volt mindenkivel, aki kapcsolatba próbált lépni vele, azt feltételezte róluk, hogy az orosz hírszerzésnek dolgoznak. Amikor a múltról kérdezték, egy régi orosz mondást idézett az újságírónak: „Ha nem nyúlunk a szarhoz - azaz esetemben a múlthoz -, nem lesz büdös.” Szvetlana túlélte fiát: Joszif 2008-ban halt meg, ő maga 2011-ben. Egy 2005-ös bejegyzés szerint idősebb lánya, Jekatyerina vulkanológusként a szibériai Kamcsatka-félszigeten, egy csirkeólnál alig nagyobb, egyszobás házban élt a családjával.
Szvetlana Allilujeva életét végig meghatározta, hogy ki is volt az apja, és sohasem tudott megszabadulni ettől a tehertől. 2011-ben Lana Peters néven, 85 éves korában hunyt el Amerikában. „A sorsát nem bánhatja meg az ember, de azt bizony bánom, hogy anyám nem egy ácshoz ment feleségül” - mondta a rá jellemző iróniával. Rosemary Sullivan könyvében Szvetlana unokaöccse mindezt így fogalmazta meg: „hercegnők vagy bizonyos vezetők lányainak minden erőfeszítése, hogy emberibbek legyenek, hogy egyszerűen nők legyenek, hogy egyszerűen anyák, egyszerűen állampolgárok legyenek - mind kudarcra van ítélve. Az ő sorsa nagyon érdekes, ahogy valami spirituális menedéket keresett, ami soha nem adatott meg neki. Egyike a legtragikusabb embernek, akiket ismerek. És a sors nagyon kegyetlenül bánt vele. És igazságtalanul.”